Immár huszonöt esztendeje, hogy a liturgikus egyszólamúság minden megjelenési formájának kutatására létrejött Cantus Planus tanulmányi csoport 1984-ben, Veszprémben összeült. Mivel a csoport a Nemzetközi Zenetudományi Társaság (IMS) kebelén belül működik, mindig tartott ülésszakot az IMS kongresszusain (1987, Bologna; 1992, Madrid; 1997, London; 2000, Budapest; 2002, Leuven; 2007, Zürich). A legemlékezetesebbek mégis azok az összejövetelei voltak, amikor a Cantus Planus csoport önállóan gyűlt egybe -a tagok évről évre élvezhették egymás kellemes társaságát, a nagyszerű vendéglátást és a termékeny eszmecseréket. Egyetlen kivétellel (Niederaltaich, Bajorország, 2006) ezek a találkozók Magyarországon zajlottak le. Mára a Cantus Planus tagjai meglehetősen jól ismerik az országot -bár a magyar nyelvvel egyelőre nemigen sikerült megbirkózniuk -, hiszen nagylelkű és ötletes házigazdáik jóvoltából üléseztek már Tihanyban (1988), Pécsett (1990), Egerben (1993), Sopronban (1995), Visegrádon (1988) és Lillafüreden (2004). S most, a tizenötödik alkalommal Dobogókőn, a kellemes Walden Hotelben.

Mint az eddigiek során oly gyakran, ezúttal is Dobszay László vállalta magára a helyi ügyintézést, Meszéna Beáta felbecsülhetetlen értékű közreműködésével. Dobszay energiája és találékonysága mit sem csökkent negyedszázad alatt. A programnak része volt egy esztergomi kirándulás, ennek keretében felkerestük a főszékesegyházi könyvtárat és a Keresztény Múzeumot is. A Schola Hungarica vesperásokat énekelt, valamint a győri Officium Stellæt adta elő. A látogatást Visegrádig tartó dunai hajókirándulás zárta.

A Dobszay és kollégái által az évek során megteremtett remek hangulat a csoport tudományos munkája szempontjából is fontos. A liturgikus énekek tudósait általánosságban az emberiség ártalmatlan alfajának nevezhetjük, és a Cantus Planus csoport tagjai különlegesen barátságos és kellemes emberek. Ráadásul igencsak nemzetközi társaság. Idén Ausztriából, Belgiumból, Csehországból, Dániából, Dél-Afrikából, az Egyesült Államokból, Franciaországból, Görögországból, Horvátországból, Írországból, Kanadából, Lengyelországból, Nagy-Britanniából, Németországból, Norvégiából, Olaszországból, Oroszországból, Portugáliából, Romániából, Svájcból, Svédországból és Szlovéniából érkeztek ide kutatók. A tanulmányi csoport elnöke Barbara Haggh-Huglo -ő szervezte a tudományos programot, és ő elnökölt a találkozón is, hatékonyan és elegánsan.

Miről folyt a szó a jó levegőjű, szép  erdőkkel övezett Dobogókőn? A liturgikus ének kifejezés térben és időben is nagy távolságokat fed le, de alig van olyan kutatási terület, amely ne jutott volna szóhoz. Sőt az elhangzott 57 előadás (mert nem nyaralni mentünk!) alkalmas rá, hogy a liturgikus ének történetének java részét újraírjuk belőle.

Sok kutató foglalkozott a gregoriánnal, melyet ma is hallhatunk templomokban vagy olyan kiváló felvételeken, amilyeneket a Schola Hungarica készít. A cantus planusnak ez a formája a 8-9. században szilárdult meg Nyugat-Európában. De más latin éneklésről is esett szó: az órómai énekről, amely Rómában egészen a 13. századig hallható volt (Kate Helsen), a milánói ambroziánus gyakorlatról (Terence Bailey) vagy az Ibériai-félszigeten honos éneklésről (Emma Hornby). És ezzel még csak a római egyház és leszármazottajinak latin énekeiről beszéltünk. De készült tanulmány a bizánci (Christian Troelsgård) és az orosz énekről is (Szvetlana Poljakova, Alekszej Jaropolov), az Ión-szigetek énekhagyományairól (Eusztathiosz Makrisz), és tanúi voltunk egy emlékezetes, videófelvételekkel illusztrált demonstrációnak az egyiptomi kopt egyház énekéről (Déri Balázs).

Ennek az éneklésnek igen nagy a múltja, ami különösen izgalmassá teszi, hiszen a legrégibb ismert zenéhez vezet el. Joseph Dyer a gyertyaszentelőnek és énekeinek történetét a 4. századi Jeruzsálemtől Konstantinápolyon át a 7. századi Rómáig ismertette. Michel Huglo más, görögről latinra fordított ősi énekekről beszélt. Dobszay László alapvető fontosságú előadásában a legrégebbi frank és római antifonálékat hasonlította össze, hogy összeállíthassa a 8. századi offíciumi énekek repertoárját.

Ismeretlen kéziratok felfedezése vagy lappangó dokumentumok újbóli megtalálása mindig izgalmas. Papp Anette dolgozata a második világháborúban Sárospatakról elhurcolt, és 2006-ban a Nyizsnyij Novgorod-i (gorkiji) könyvtárból a zempléni városba visszaszármaztatott könyvekről szólt, jelesül a kötetekben található Csáti- és Pathay-kéziratok énekeiről.

A számítógép jelentősen megnövelte a kéziratok tudományos vizsgálatának lehetőségeit, márpedig egyetlen kézirat olykor több ezer tételt tartalmaz. Az adatbázisokban könnyebb keresni és összehasonlításokat végezni, és más módokon is sikerülhet értékes információt kinyerni belőlük. Ami a liturgikus ének történeti vizsgálatát illeti, az MTA Zenetudományi Intézetének kutatói már három évtizede munkára fogták a számítógépet, és ebben világelsők. Dobogókőn Kiss Gábor újabb projekttel állt elő, ez pedig a „Gradualia". A terv: létrehozni a miseénekeket tartalmazó könyvek on-line katalógusát. Két, egymást követő előadásban először Robert Klugseder mutatta be az Osztrák Nemzeti Könyvtár forrásait egyesítő adatbázist, majd Hanna Zühlke adott részletes ismertetést az egyik forrásról. Pieter Mannaerts a belgiumi antifonálékat átfogó projektről beszélt, Debra Lacoste a Nyugat-Ontarió‑i Egyetem terjedelmes cantus adatbázisának friss fejleményeit mondta el, míg Jan Kolá≈ek az új „Global Chant Database"-t mutatta be -a vállalkozás méltó a nevéhez.

Akadtak előadások, amelyek szorosan csoportba rendeződtek. Ilyen volt a portugál gregoriánról szóló dolgozatok sora (Manuel Pedro Ferreira adta meg az alaphangot, s őt Diogo Alte da Veiga és Mara Fortu követte), vagy a liturgikus drámákról értekező néhány tanulmány (Nils Holger Petersen és Anna Vildera után Thomas László Csanády, Stefan Engels, Diego Toigo, Nausica Morandi és Lanfranco Menga kapott szót).

A liturgikus éneknek persze szövege is van, és jólesett előadásokat hallgatni e szövegek irodalmi vonatkozásairól is (Gunilla Iversen, Erika Kihlman). A latin nyelv alapos ismerete elengedhetetlen az egész évi liturgikus rendet tartalmazó könyvtípus, a Liber ordinarius vizsgálatához. Földváry Miklós István meggyőző eredménnyel elemzett néhány katalán és mallorcai szokáskönyvet, míg Franz Karl Praßl a hasonló salzburgi, Inga Behrendt a seckaui könyvekkel foglalkozott.

Igen sok előadás választotta témájául a helyi szentek ünnepeire írt új énekciklusokat. Ezek sokszor újabb zenei stílus jegyeit hordozzák magukon, a „klasszikus" gregorián jellegzetes melodikus fordulataira már nincsenek tekintettel. Értékes bizonyítékai annak, hogy a liturgikus zene is képes megújítani önmagát (ha más módon is, de valami hasonló zajlik le a polifónia fejlődésében). Dobogókőn hallhattunk előadást a svéd (Ann-Marie Nilsson), bambergi (Roman Hankeln), angol (Henry Parkes), és Bodeni-tó környéki szentek (David Hiley) énekeiről. Gilányi Gabriella érdekes beszámolója rámutatott, miként használták a halottaiból feltámadó Lázárról szóló énekeket az éves ciklusban, nagyböjt idején, illetve Dél-Franciaországban még Szent Lázár külön ünnepnapján is. Pieter Mannaerts a Szent Vince-énekekkel foglalkozott, Kovács Andrea csanádi Szent Gellért énekeivel, James Boyce pedig trapani Szent Albertéival (Szicília).

A fentiekkel ellentétben kevesen értekeztek az énekek lejegyzéséről. A téma úgyszólván Szendrei Janka sajátjának tekinthető, ő azonban Dobogókőn más témában szólalt meg. Miriam Wendling érdekes részleteket mutatott meg a bambergi kéziratok notációjában, míg Cesarino Ruini a „nota romana" fogalmával kapcsolatban tett fel érdekes kérdéseket. Ez a lejegyzésmód a legszélesebb értelemben véve szinte egész Itáliában elterjedt a Po-síkságtól délre.

Az utolsó ötven évben a cantus planus-kutatás egyik fő célja az volt, hogy földerítse a modern liturgiában nem használatos énektípusokat, a különféle szekvenciákat, tropusokat és egyéb latin énekeket. Charles E. Brewer ezen énekek két, 13. századi, normandiai gyűjteményéről beszélt. Marit Hµye két korai, melodikusan rokon Kyrie-dallamot vett nagyító alá. Szendrei Janka mesteri módon tárgyalt egy különlegesen érdekes szekvenciagyűjteményt, amely egy medgyesi kéziratban található, és fontos pontokon kapcsolódik a német ének gyakorlatához.

Az énekek továbbadása és a különféle forrásokban előforduló különféle zenei olvasatok szintén régóta foglalkoztatják a kutatókat. Ebben az összefüggésben volt jelentős Horváthné Csomó Orsolya előadása, aki bőséges információt adott három ősi körmeneti ének előadásáról. Nem kevésbé volt fontos James Borders felszólalása, aki a pontifikálé, vagyis a püspöki szertartások (például templomszentelés) énekeit tartalmazó könyvről beszélt. Bizonyítékokkal szolgált arra, hogy ezeket az énekeket a középkorban talán magában Rómában dolgozták át. Matthew Ward egy szokatlan dallamokat soroló angol énekeskönyv apró részletét vizsgálta. Ketten beszéltek olyan ferences kéziratokról, amelyek általában nagyon hasonlítanak egymásra, de kis eltérések mégis fölfedezhetők bennük. Jurij Snoj néhány carniolai ferences könyvet mutatott be, Ana ƒizmi_ pedig dubrovnikiakat.

Nem vitás, hogy a középkori zenészek ugyanúgy szerettek beszélni a muzsikáról, mint mai kollégáik, csakhogy másképpen tették -amikor csak lehetett, témájukat az isteni gondviseléshez vagy a szférák zenéjéhez kapcsolták. Emiatt a középkori zeneelméleti traktátusok kutatása rendkívüli óvatosságot követel, nehogy visszavetítsük a modern gondolkodásmódot a középkoriba. Jeremy Llewellyn, Robert Bernagiewicz és Charles M. Atkinson felolvasásai középkori elméletekről és elméletírókról szóltak. Különösen érdekfeszítő volt Atkinson tanulmánya a modusok és skálák kapcsolatáról, ahogy azt Bern von Reichenau (978 körül-1048) leírja. Atkinson rámutatott, hogy egy későbbi szerző (valószínűleg Frutolf von Michelsberg) átírta a szöveget, hogy érthetőbbé és használhatóbbá tegye.

S bár a zenetörténészek imádnak beszélni a zenéről, azért a zeneszóra sem süketek -sokan közülük igen jó muzsikusok. Említettem már Déri Balázs lebilincselő prezentációját, melyben bemutatta, hogyan is szól a kopt ének a valóságban. Lanfranco Menga olyan videókat vetített, melyek a padovai székesegyházban rekonstruált középkori szertartásokat rögzítették, Jerome F. Weber felvételein pedig úgynevezett gall ének szólt, melyet, ha igaz, a római ének diadala előtt énekeltek. Ehhez Michel Huglo fűzött megjegyzéseket. Mindez természetes módon vezetett el a szerzetesi közösségekben ma énekelt zene kérdéseihez. Karin S. Lagergren a különböző európai kolostorokban és zárdákban végzett terepmunkájának tapasztalatait ismertette.

Így ért véget a jókedvű zenetörténész-társaság egyik legélvezetesebb és legeredményesebb konferenciája. Az ismert feltételek mellett minden reményünk megvan, hogy a cantus planus-kutatás virágzása ezután is folytatódik, s elsősorban Magyarországon. (Dobogókő, 2009. augusztus 23-29.)

 DAVID HILLEY

Regensburgi Egyetem, Zenetudományi Intézet

(Barabás András fordítása)

Barbara Haggh-Huglo és Michel Huglo

Dobszay László és Franz Karl Praßl

David HileyCharles E. Brewer, Roman Hankeln
és Terence Bailey

Christian Troelsgård - Felvégi Andrea felvételei