Neki gyémántjubileum, kettőnknek ezüst

Szerző: Richard Taruskin
Lapszám: 2009 augusztus
 

Életemben először Somfai László saját kérésére írtam Somfairól, igaz, közvetett volt a kérés: ajánlásra volt szüksége egy (fene se emlékszik, miféle) ösztöndíjhoz. Ez nem sokkal azután történt, hogy nálunk, Berkeley-ben egy szemeszterre elfoglalta az Ernst Bloch professzori széket (ez egyetemünk legtekintélyesebb zenei vendégtanári állása). Megtermékenyítő hatású előadásokat tartott -a tartalmából oly gyakran kiforgatott kifejezés helyes, a szó szerinti értelmében -, melyek később a Béla Bartók: Composition, Concepts, and Autograph Sources című kötetként jelentek meg. A hivatkozások között az én nevem is szerepelt, amivel igencsak meglepett -magamat ugyanis méretes barrakudának tartom, Somfai professzor azonban mégiscsak szakmánk egyik igazi leviatánja, vagyis ha én írok értékelést róla, az színtiszta arcátlanság. Ettől függetlenül persze elkészítettem a kért ajánlást, de csak azért, mert a tisztelettudó hallgatás abban az összefüggésben barátságtalan gorombaságnak minősült volna. Számos alkalommal (ami a pontos számot illeti: hétszer) ért az a megtiszteltetés, hogy szakmai közönségnek kellett bemutatnom őt (ötször Berkeley-ben, a Bloch-előadások házigazdájaként, kétszer Budapesten, egy Bartók-, illetve Haydn-konferencián), és sikerült úgy ügyeskednem, hogy világossá tegyem: ha komolyan venném a bemutatósdit, az mind rá, mind a hallgatóságra nézve sértés volna. Hiszen ő külön klasszist képvisel. Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan magyar muzikológus, aki ilyen hatalmas nemzetközi rangot vívott ki magának, ráadásul tanulmányait teljes egészében odahaza végezte (hasonlót nem is nagyon találunk a nála idősebb vagy fiatalabb nemzedék tagjai között). Ötéves elnöksége a Nemzetközi Zenetudományi Társaságban önmagáért beszél, de állításomat amerikai vendégprofesszori szereplései, továbbá az amerikai és brit tudós társaságoktól kapott különféle tagságai is alátámasztják. Mivel nem szeretném az arcátlanságot sértéssel tetézni, ezért inkább nem dicsérem azt, aki a legkevésbé sincs rászorulva az én dicséretemre, ehelyett inkább felidézem azt a napot, amikor Laci a barátom lett. Mert a barátságunk az idén 25 esztendős, ami szintén jelentős évforduló.

1984 őszén jött először Somfai professzor Amerikába tanítani, a City University of New York doktori iskolájába. Én docens voltam a Columbián, egy száz utcával északabbra található egyetemen. Mint oly sok amerikai zenetudós (és nem csak amerikaiak, hiszen ez Somfai professzorra is igaz), én is akkortájt ugrottam előre nagyot a kronológiában. Épp elkészültem Antoine Busnois latin szövegű műveinek szerkesztői munkálataival, és belekezdtem egy később nagyszabásúvá duzzadt Stravinsky-vállalkozásba. Somfai professzor átjött hozzánk a Columbia zenei tanszékére, hogy Bartókról adjon elő -akivel szemben egyetlen bimbózó stravinskyánus sem maradhatott közömbös (akkor sem, ha maga Stravinsky úgy tett, mintha közömbös volna). A téma iránti érdeklődés miatt elmentem hát az előadásra, de ne tévedjünk: elsősorban az előadó személye érdekelt. Csak pár évvel korábban történt, hogy a régizenei előadóművészet helyett véglegesen a muzikológia mellett döntöttem. Mivel ezt a döntést későn hoztam meg, és úgy éreztem, szakmailag le vagyok maradva, tudatosan kezdtem méricskélni az akkor friss, első kiadású New Grove-ban az általam csodált zenetudósok műjegyzékeit (ezt később senkinek sem vallottam be). Fejszámolással próbáltam meg rájönni, mennyi idő múlva sikerülhet megközelítenem a termékenységüket. Az egyetlen személy, aki teljes mértékben és reménytelenül utolérhetetlennek tűnt, Somfai László volt (ráadásul a tempója egy pillanatra sem lankadt: a hetvenedik születésnapjára készített Festschriftben írásainak és az általa szerkesztett kiadványoknak a jegyzéke 19 sűrűn nyomtatott oldalra rúg). Mindenképpen látnom kellett, milyen is a valóságban ez a sztahanovista zenetudós (elnézést a kifejezésért).

Előadásán egy-kettőre megfeledkeztem a mennyiségi mutatókról, és a versenyszellem okozta neurózisomról. A parasztzenéről beszélt az 1926-os Szonáta zárótételében -a szöveg néhány évvel később Jan LaRue Festschriftjében jelent meg. A problémák annyira hasonlítottak azokra, melyekkel Stravinsky „orosz" korszakában kellett szembesülnöm, és az előadó annyira friss és számomra hasznos szemlélettel közelített népzene és műzene kapcsolatához, hogy utólag úgy érzem, az előadást követő fogadáson kellemetlenül érinthette az előadás nyomán feltett sok-sok kérdésem. Az biztos, hogy jóval tovább tartottam fel az előadót, mint óhajtotta volna, de mikor mégis elbúcsúztunk, meglepetésünkre (és nagy örömömre) kiderült, hogy másnap délután megint találkozunk, hiszen mindketten felolvasunk (én Busnois-ról, ő Bartókról) az Amerikai Zenetudományi Társaság helyi szervezetének ülésén. Az ő előadása persze a szem számára is csillogó volt, hiszen (mint oly sokszor berkeley‑i szereplései alkalmával) Somfai professzor ezúttal is bizonyságot tett az illusztrációk iránti különleges érzékéről -kördiagramok, grafikonok, folyamatábrák, ami belefér; és mindegyik kalligrafikus, színes kiállításban (ne feledjük, hogy még a személyi számítógépes korszak előtt jártunk!).

Az ülés végén odáig merészkedtem, hogy előadótársamat meghívtam magamhoz (közbeiktatva egy szeszekkel teljes és igen vidám vacsorát egy japán étteremben, az egyetem szomszédságában), mert szükségem volt a segítségére. Volt nekem egy felvételem (a Bartók Records, Bartók Péter lemezcége jelentette meg), amelyen Rácz Aladár, a nagy cimbalomművész nemcsak játszott, hanem emlékeiről is mesélt, jelesül sorsfordító találkozásáról Stravinskyval egy genfi étteremben, 1914-ben. Rácz magyarul beszélt, nekem pedig tudnom kellett volna, mit is mond, s ezért megkértem Somfai profeszszort, legyen szíves meghallgatni és lefordítani a szöveget. Gondoltam, végighallgatja a háromperces anyagot, aztán nagyjából öszszefoglalja -ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy alapos munkát végezzünk. Lemezjátszóm a kanapé mögött állt. Sohasem fogom elfelejteni, a látványt, amint a nagy Somfai László ott kuporog guggolva a kanapémon, hogy elérje a lemezjátszó tányérját. Néhány másodpercenként kinyúlt, fölemelte a kart, és lefordította az utolsó néhány szót, amit én gyorsan lefirkantottam. Utána visszaengedte a tűt a lemezre, majd lediktálta az újabb adagot. Fél órába telt, mind a ketten teljesen belefeledkeztünk, s végül olyan szöveg volt a kezemben, amelyet bátran idézhettem. A közös erőfeszítés, úgy látszik, összehozott bennünket, mert amikor legközelebb Somfai professzornak szólítottam, kezet nyújtott, és azt mondta: Laci. S azóta nekem ő -Laci.

Somfai László - Felvégi Andrea felvétele

Mikor Lacit nap mint nap kollégánkként köszönthettük Berkeley-ben, az nagy örömet szerzett mindnyájunknak -Dan Heartznek, Joe Kermannek, Madeline Ducklesnak (ezúton küldik születésnapi jókívánságaikat!) és nekem is. Ekkor volt szerencsénk összeismerkedni az éles nyelvű, melegszívű Dorkával és a csöndes, de rendkívül jó kedélyű Annával. Rendkívüli időszak volt ez, 1989 ősze (kell‑e többet mondanom?). Megkérdeztem Lacit, nem bánja-e, hogy távol van az otthonától, amikor Magyarország történelmi változáson megy át, mire azt mondta, nincs ebben semmi újdonság, ugyanígy hagyta ki 1956-ot is. Éreztette, hogy ez a párhuzamosság jót ígér. Már huzamosabb ideje távozott tőlünk, amikor újra belekóstoltam a vele töltött időszakba, mivel -részben előadásai erősen speciális és szakmai jellege miatt - a University of California Press rám bízta írásainak szuperlektorálását, s így mindet újra átélhettem.

A későbbiekben -elsősorban Laci utazhatnékja miatt (de egyébként is ő kap több meghívást) -sok alkalmunk volt találkozni. Örültem, hogy egy konferencia szünetében („Mozart zenéjének előadási gyakorlata", a zeneszerző bicentenáriuma alkalmából - Lincoln Center), én vezethettem be a manhattani Manny'sbe, a zenészek hangszerboltjába, hogy egy „Dr. Beat" típusú metronómot vehessen, és pontosan bemérhesse a hangfelvételek tempóját. Az eszközt Beethoven „régizenei" előadásáról szóló cikkemből ismerte meg, én meg igazán büszke voltam, hogy egyszer (de tényleg csak egyszer) egy lépéssel megelőzhettem a technikai ismeretek terén.

Májusban az Esterházy-kastélyban ebédeltünk, és első találkozásunkra emlékeztünk vissza. Laci azzal fricskázott meg, hogy idézett valamit, amit szerinte akkoriban mondtam: „Már négy órája beszélgetünk, és még mindig nem kaptunk hajba semmin." Nem mintha élvezetes eszmecseréink közben feltétlenül és mindenben egyetértenénk! Laci mindig is erősebben (vagy inkább úgy mondanám: kevésbé kritikusan) támogatta a korhű előadói gyakorlatot, mint én -továbbá én szkeptikusabb vagyok az ügyben, hogy a vázlatok és autográf kéziratok elvezetnek a jelentés mélyebb megismeréséhez. Soha nem kecsegtetném azzal a növendékeimet, hogy a zenetudományi módszerek révén eljuthatnak bármelyik mű „egzakt és teljes üzenetéhez" (hogy Ujfalussy Józsefet idézzem, aki maga is idézi e kijelentést Laci tiszteletére írt dolgozatában, a 2005-ös Festschriftben). Most, hogy kimondtam ezt a néhány dolgot, tudom, hogy Lacinak is lesz hozzám néhány szava, amikor legközelebb találkozunk. S hadd említsek még valamit: egyszer épp egymás mellett ültünk az Amerikai Zenetudományi Társaság rendezvényén, ahol a néhai George Perle legújabb kompozícióiból hallottunk egy csokorral, továbbá a műveket magyarázó kommentárok is elhangzottak. (Perle épp Laci előtt volt nálunk Bloch-professzor, és szintén közeli barátom volt.) Laci nem késlekedett közölni velem negatív, sőt elutasító véleményét a hallottakról. Alig tudtam szabadulni a feltételezéstől, hogy esetleg Perle Bartók-elemzéseivel kapcsolatos türelmetlenségét terjeszti ki Perle zenéjére. (A magyarok őszinte bosszúságára Perle írásai nagy befolyással bírnak Amerikában.) Csak nem arról van szó, hogy Perle zenéjének hangzása egy kicsit hasonlít a Perle által elemzett Bartók-művekére?

De ezen sem kaptunk hajba, és nem hiszem, hogy épp most ugranánk egymásnak. A puszta véleménykülönbségnél ugyanis sokkal nagyobb a súlya annak a hálának és csodálatnak, melyet minden muzikológusnak éreznie kell Laci hajlíthatatlan odaadása láttán, mellyel diszciplínánk legmagasabb színvonalú, legigényesebb és legprecízebb hagyományait élteti, mellyel a muzikológiát az előadók -s rajtuk keresztül a közönség -szolgálatába kívánja állítani (nekem is ez a leghőbb vágyam, még ha más módszerekkel próbálom is meg elérni), nem beszélve olthatatlan, mindig fiatalos lelkesedéséről a zene iránt. Miután májusban, a budapesti konferencián bemutattam a közönségnek, és szokásomhoz híven bohóckodtam kicsit, az emelvényről Laci hozzám fordult, és tréfásan ekképp dorgált meg: „Javíthatatlan vagy." Jól mondtad, Laci bátyám, és a lehető legnagyobb örömmel dobom vissza Neked a labdát. Ugyan mi más fűzött össze bennünket huszonöt éven át (szívesen gondolok rá úgy, hogy eltéphetetlen szeretettel), mint az egyszerű tény, hogy míg a világ világ, Te is, én is örökre javíthatatlan zenetudomániások maradunk.

Berkeley, 2009. június 29.

RICHARD TARUSKIN

Barabás András fordítása