Öt este cimbalomra, tubákra, didzseridúra

Hangversenyciklus 2009 – a Magyar Rádió kortárs zenei sorozata

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2009 július
 

A Magyar Rádió kortárs zenei hangversenyciklusának 36. évadja öt   hangversenyből állt, melyeket a Rádió 6-os és 22-es stúdiójában, valamint a Márványteremben rendeztek meg. Az első koncert az Eurorádió (EBU) Unusual Concertos (Szokatlan versenyművek) tematikájához kapcsolódott. A két évvel ezelőtti hangversenyciklus nyitókoncertje is hasonló műsort kínált, akkor Concertissimo címen négy kürtre (Carlos Chávez), három harsonára (Carter Pann) két mélyhegedűre (Szofia Gubajdulina) és két tubára (Dubrovay László) írt darabok hangoztak el.

Az idei sorozatot PÁNCZÉL TAMÁS Klezmer-szvitje indította a 6-os stúdióban, április 28-án. A négytételes mű (I. Klezmer capriccio; II. Erőltetett menet -Zene Radnóti Miklós utolsó verseire; III. Intermezzo; IV. Finale) könnyen fogyasztható muzsikát kínált szimfonikus köntösben. A darab a jellegzetes klezmer hangütéseken, dallamfordulatokon nem lép túl, a rövid lélegzetű témák gyakran ismétlődnek vagy felsorolásszerűen követik egymást, a hangszerelés színessége pedig tovább tördeli, mozaikszerűvé teszi a zenei folyamatot. Különösen igaz mindez az első tételre. Azt hiszem, a szerző is inkább csak érdekes kihívásnak, hangszerelési feladványnak tekintette a klezmer anyagokra írt szvit komponálását. A Kollár Imre vezette MR Szimfonikusok élvezetes produkciót nyújtottak.

Vékony Ildikó cimbalomszólójával, SÁRI JÓZSEF csillaghullást vizionáló művével, a Leonidennel folytatódott a műsor. A darab néhány évvel ezelőtti magyarországi bemutatóján nem voltam jelen, a kompozícióval most találkoztam először. Az akkori beszámolók alapján jól követhető, világos körvonalú műre készültem, ám a darab a sokadik meghallgatás után is kiismerhetetlen maradt számomra. A csak később elhangzó Bartók-Zene előadása alapján arra is gyanakodhatnék, hogy az interpretáció hagyta homályban a Leonident, de tartok tőle, hogy én nem voltam fogékony rá. DUBROVAY LÁSZLÓ művével viszont van korábbra datálható -igaz, meglehetősen hűvös és tartózkodó -ismeretségem. A Concerto két tubára és zenekarra most sem hódított meg. Ez az előadás - összehasonlítva a két éve hallottal - talán kevésbé volt karikatúraszerű, a szólistákról (Szentpáli Roland és Vida Róbert) ezúttal is csak elismeréssel szólhatok.

A sorozat három hangversenyén egy-egy 20. századi „klasszikus" is elhangzott. Az első koncerten Bartók Béla kompozíciója, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára. Kollár Imre nem akart eltérni a mű interpretációs hagyományától. Olyasféle, előítélet nélküli, egyúttal provokatív interpretációra, amilyet Kocsis Zoltántól hallhattam 2008 októberében, nem számítottam. Az előadás vérszegénysége, erőtlensége, kontúrtalansága azonban meglepett. Kocsis az eszmei ballasztok alól szabadította ki a művet, így válhatott A ZENE csak egyszerűen a Zenévé. A most tapasztalt súlytalanság máshogyan jött létre és semmilyen elgondolást nem tükrözött. Azt hiszem, e Bartók-művet (is) csak nagyon indokolt esetben szabad eljátszani, máskülönben menthetetlenül elkopik.

A ciklus második estjére május 6-án került sor a 22-es stúdióban. Lényegében két félkoncertet hallhattunk: kórus- és kamaraművek sorolódtak egymás mellé. A műsorszerkezet gyengítette az egyes kompozíciók hatását. A Somos Csaba irányításával fellépő MR Énekkar járt jobban, s az Accord Vonósnégyes programja tűnt mellékesnek, miközben erre sem a kvartett műsora, sem az előadás minősége nem adott okot.

Elsőként KOVÁCS ZOLTÁN új műve, egy 2008-ban komponált motetta, az Ave Maria csendült fel. Bizonyára az előadás jellege is látványossá, hangsúlyossá tette az örökölt melodikus és harmóniai reflexekkel telített mű imitációs szövésmódját. Az általában dicséretet kiváltó transzparencia ezúttal tanulmányízűvé tette a kompozíciót. Persze korántsem biztos, hogy mindez ellentétes a szerzői szándékkal. A darab második részében elvékonyodni látszik az invenció, azonban a zárlat előtti „üdvözült" lebegtetés, majd az ámen bensőségessége -még ha csak dramaturgiailag is -szerencsésen kiegyensúlyozza a művet. Összességében mutatós, hálás kórusdarabot ismerhettünk meg. Somos Csaba a precíz intonációra, a tagolás tisztaságára és értelmességére, a szakaszok összekapcsolása helyett pedig
a részletek világos tagolására helyezte a hangsúlyt. Az előadásmód szerencsére mégsem vált darabossá, a folyamatosságot elsősorban a lendület biztosította. Az est további részében is e tulajdonságok fémjelezték Somos karvezetői attitűdjét. A hallható eredmény pedig a kórus és az új vezető együttműködésének távlataira is következtetni enged, bár azt hiszem, egyelőre meg kell elégednünk az „új seprő jól seper" igazságával.

Hasonló előadói erényekre figyelhettünk fel VAJDA JÁNOS korai, 1979-ben írt, és Bárdos Lajosnak ajánlott Ave maris stellájának hallgatásakor. A kompozíció -Kovács darabjához hasonlóan -motetta stílusú. Kezdő gesztusaiban direktebb a régi korokra (15-16. század) való utalás, aztán Vajda ügyesen (észrevétlenül) vált saját hangra. Invenciózus, a kitapintható Stravinsky-hatás ellenére sem epigonszerű a kompozíció, felépítése arányos, kiegyensúlyozott és tömör. ORBÁN GYÖRGY két kórustétele (Titkok nyitja, Hintafa) Weöres Sándor verseire készült. A sziporkázó szöveghez felérő sziporkázó zenéhez az énekkar is igyekezett felnőni, részleges sikerrel. A mű és a kórus között hűvösebb viszonyt gyanítok.

Legutóbb a 2007-es Mini Fesztiválon találkoztam TOGOBICKIJ VIKTOR kürtre és vonósnégyesre írt Adagiójával (Varga Zoltán -kürt, Accord Vonósnégyes). A kompozíció egy fiatalkori mű érett kori tisztázata. Az érzelmes, romantikus hangütést a „javított" változat csak részben hangolta nosztalgikussá vagy melankolikussá, a távolságtartás gesztusát Togobickij az utolsó ütemekre hagyta, így meg tudta őrizni az eredeti gondolat és érzelem őszinteségét. A most hallott előadásban számomra éppen ez az érintetlenül hagyott őszinteség volt a leginkább megkapó.

DARGAY MARCELL vonósnégyesének (De-Solution -3me Désolation) hallgatását a dramaturgia felismerése avatja élménnyé. Kérdés, hogy ez az élmény előáll-e a dramaturgia előzetes ismeretében vagy egy ismételt meghallgatás után. (E kérdés minden műre érvényes, ám egy első hallásra is „poénra", illetve folyamatra kihegyezett kompozíció esetében különösen élesen vetődik fel.) A De-Solution dramaturgiája (inkább: külső burka) egy cizellált, komplex hangzáskép lebontása, illetve kvinttoronnyá (C-G-D-A-E) építése. A mű végpontja a hangolás, azaz egy mindenkori hangverseny kezdete. Dörzsölheti is a kezét az esszéista: mennyi-mennyi elmefutamot indíthat útjára e kétségtelenül szellemes dramaturgia hallatán. A rádiós közvetítésnek hála a darabot utólag többször is „elővettem" az intézmény internetes hangtárjából. A koncerten formálódó gyanúmat -miszerint a folyamat belső gazdagsága messze érdekesebb, mint a végkifejlet - ezek a „tesztek" mesz-szemenően igazolták. A mű aránybenyomásai is gyökeresen átalakulnak az ismételt hallgatás során, s szerencsére épp a gazdagon fogalmazott részletek tágulnak ki. Az éteren keresztül érkező hangzás természetesen nagyban eltért a koncerten tapasztaltaktól, a mikrofonok sokkal jobb helyről hallgatták a darabot, mint én a stúdióban.

LENDVAY KAMILLÓ harsonákkal „velenceisített" 95. zsoltára (közreműködtek: Hőna Gusztáv, Káip Róbert, Erdei Csaba és Csáthy Miklós) a szó szoros értelmében pompás darab, a rádióstúdióban ennek megfelelően furcsaságnak hatott. Remélem, egyszer majd templomi környezetben találkozhatom újra vele. TALLÉR ZSÓFIA világias kórusművéhez viszont ideálisnak mutatkozott a stúdió, és a kórus is nagy szeretettel énekelte darabját, a Catullus: Odi et amót (2003). A megéltnek megdalolt, a kompozíciót mottószerűen behálózó epigrammasorok (Szabó Lőrinc életszagú átköltésében: Gyűlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem: / így van ez, és a szivem élve keresztre feszít) közhelyességéről nem Catullus tehet. Sajnos a kompozícióban felhasznált további Catullus-szövegeket nem tudtam azonosítani, csak gyanítom, hogy Tallér úgy alakította ki a „szövegkönyvet", hogy az Odi et amo „refrént" különböző megvilágításokba és fénytörésekbe állíthassa. A zene mindenesetre a zeneszerző szöveghez fűződő sokféle viszonyát fejezi ki, néha elmerül benne, máskor ironikusan eltartja magától, a záró ütemekben pedig mintha megijedne a sorok sejthető mélységétől, hiszen mégsem egy falvédőszöveggel, hanem egy sírfelirattal van dolgunk.

Mint korábban utaltam rá, a műsor kamarazenei kompozíciói kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek, pedig az Accord Vonósnégyes egészen nagyszerű produkciót nyújtott. Ezt lemérhettük már a Dargay- és a Togobickij-művek esetében is, ám az igazi próbatétel a sokféle előadásban, koncerten és CD-n is hallott mű, LIGETI GYÖRGY II. vonósnégyesének megszólaltatása volt. A kvartett rengeteget fejlődött az utóbbi egy-két évben. A négy fiatal muzsikus fölényesen uralja a leírt zenei anyag reprezentációjának technikai részét. Ezen túl pedig színekkel, mások előadásában még nem hallott különleges effektusokkal, jól felépített folyamatokkal, elegánsan kialakított nagyszabású felületekkel is találkozhattunk. Csak utólag tudtam meg, hogy a játékuk közben érzett autenticitás (talán megfoghatatlan) érzete nem alaptalan. Az Accord Vonósnégyes Bázelban a Ligeti-művet bemutató LaSalle Kvartett első hegedűsével, Walter Levinnel tanulta meg a művet, aki (többek között) a javított/revideált premierkotta titkaiba is beavatta a muzsikusokat.

Akad‑e vajon a kortárs ausztrál zeneművészetben valamilyen speciális, nemzeti identitásban gyökerező, azonnal felismerhető elem, mely kitágítja a kenguru- bumeráng-koala-didzseridú körében moz- gó asszociációinkat? Aki ezzel a kérdéssel érkezett a mai ausztrál zeneszerzők műveiből összeállított hangversenyre (Márványterem, május 13.), feltehetőleg azzal az érzéssel távozott, hogy az elhangzó műveket (ideértve a didzseridú hangjával fűszerezett darabokat is) bárhol a világban meg lehetne írni, mindegyik globális (kortárs) zenei nyelvet beszél. A komponisták hosszabb-rövidebb időt töltöttek el (vagy jelenleg is töltenek) európai (angol, holland, francia) vagy észak-amerikai nagyvárosokban, gyanítom, hogy kompozícióikban az ausztrál gyökerekre való hivatkozás is az Ausztrálián kívüli világ közönségének szól.

ANNE BOYD (1946) például programot mellékelt Kakan című kompozíciójához. Az 1984-ben írt darabhoz „elvileg" egy ausztrál bennszülött mítoszon keresztül juthatnánk közelebb. A tűz születéséről szóló elbeszélésben egy öreg varjú, Kakan jön rá a tűzcsiholás tudományára, a lángba borított földről egy égbenyúló fára menekülő emberekből pedig csillagok születnek. Szép történet, tipikus esete az utólagos programnak, mely azonban nem fedi el a trió (előadói: Matuz Gergely -altfuvola, Láng Zénó -marimba, Szakács István - zongora) kompozíciótechnikai ügyetlenségeit.

Két művet egy korábbi sorozatból (lásd: Kupolás szerkezet, Muzsika, 2007 július) ismertem. Most mindkét darabról kedvezőtlenebb benyomást szereztem, MICHAEL SMETANIN (1958) hangkulisszáját -Strange attractions (Különös vonzások, 1990) -még mutatósnak sem hallottam, MARY FINSTERER (1962) triója (Catch) pedig kifejezetten érdektelennek tűnt. Egyik mű sem utalt egyébként a déli földrészre.

BRETT DEAN (1961) szólófuvolára komponált darabja (Demons) kilógott a műsorból, Matuz István a terem hátsó sarkába szorulva adta elő. E meglehetősen gyenge mű el is maradhatott volna. A Londonban élő DAVID LUMSDAINE (1931) Kali Dances című munkájában mitológiai (hindu) témát dolgozott fel. A Marcato Együttes tíz tagja vállalkozott a mű előadására, Matuz Gergely vezényelt. Első hallásra nem tűnt különösebben szervesnek a kompozíció építkezése, mintha különböző darabok rövid részleteiből lett volna összefércelve (patchwork), ráadásul úgy (különösen a tétel első harmadában), mintha nem is egy szerző műve volna. A későbbiekben néhány vissza-visszatérő anyag, egy-egy ismerősnek ható hangszín egy nagyobb szerkezet körvonalaira utalt; talán a szögletes előadás is közrejátszott abban, hogy e szerkezet felmérésére nem éreztem komoly késztetést.

A koncerten két művel is szerepelt a világszerte ismert és feltehetőleg a legjátszottabb ausztrál komponista, PETER SCULTHORPE (11. vonósnégyes „Jabiru dreaming" és 12. vonósnégyes „From Ubirr"), e munkáit a Kronos Quartet számára írta, az együttes lemezfelvételt is készített belőlük. Ezúttal az Éder Vonósnégyes szólaltatta meg őket. A kompozíciókat hallgatva óhatatlanul az jutott eszembe, hogy mindkét mű ízig-vérig kronosos, mintha kifejezetten az együttes világára, repertoárjára és közönségének „kemény magjára" szabták volna. A népszerű nyelvet beszélő, tonális allúziókat keltő, az amerikai minimalizmus stílusára hajazó darabok önmagukban talán nem tűntek volna különösebben érdekesnek, ám a hazai (értsd: ausztrál) mezőnyből feltűnően kilógtak. Néhány nappal a koncert után elővettem a darabok rég nem hallgatott lemezfelvételeit, és furcsa tapasztalattal lettem gazdagabb: az Éder Vonósnégyes előadása kronososabb volt, mint a Kronosé. A From Ubirr kvartetthez írt didzseridúszólamot Matuz István játszotta. Valószínűleg akusztikai (s talán hangolási) okokra lehet visszavezetni, hogy a lemezfelvételen indokoltabbnak érzem a hangszer szerepeltetését.

A Rondino Együttes Arnold Schönberg  Szvitjével (op. 29) zárta május 20‑i hangversenyét. A 22-es stúdió közönsége -hosszú percekig akadályozva a műsorközlőt munkája végzésében -zajosan üdvözölte az előadást. Miközben magam is csatlakoztam a rendetlenkedőkhöz, a közelmúlt két ellentétes előjelű koncertélményére emlékeztem vissza. Hasonlóan lelkesült, már-már rácsodálkozó örömmel fogadta a publikum az UMZE és Kocsis Zoltán interpretációjában a Kamaraszimfóniát (op. 9), valamivel később pedig szinte leforrázott a felismerés, hogy a Fúvósötös (op. 26) mennyire átélhetetlen kompozíció. A Szvit (szeptett) az utóbbi művel rokon, tartottam is a rossz élmény megismétlődésétől. A lehengerlően lelkes és kidolgozott előadás csak részben volt oka a kellemetlen élmény elmaradásának. Úgy éreztem, magát a kompozíciót is Nagy Zeneként élem át. Talán az oldottabb hangvétel, a könnyen felismerhető zenei típusok és toposzok, a differenciált anyagkezelés, a humor, a melódiák természetessége játszott közre ebben az érzésben. Igazolódott a korábban gyanakvással olvasott The Master Musicians sorozat megállapítása (Malcolm MacDonald: Schoenberg), mely szerint a Szvit a szerző egyik „legszellemesebb és legmelegebb szívű kompozíciója, de egy inadekvát előadás könnyen fárasztó állóképességi próbává változtathatja".

Gémesi Géza a Rondino Együttest vezényli - Felvégi Andrea felvétele

A koncert tehát nagy felfedezéssel végződött, és hasonlóan izgalmasan indult. JENEY ZOLTÁN Rondeau-ja (1964) tanulmánykompozíció Schönberg jegyében. A zenei anyagra szabott forma rendkívül zárt konstrukciót sejtet, nem lepődnék meg, ha a kompozíció „sorszerkezete", „jambikus lüktetése" és „rímképlete" tökéletesen tükrözné a hivatkozott költői formát. Rám különösen intenzív hatást gyakorolt a darab pregnáns (esszenciakapszulára emlékeztető) refrénje. A Fodor Géza emlékére komponált vonóstrió (kottája megjelent a Holmi márciusi számában) legalább ennyire kötött kompozíció, ezúttal nem a forma, hanem a megmunkálásra kerülő zenei matéria szempontjából. Inkább csak érdekesség, hogy az „aere di cupo terror!... palpiti al cor!" anyagai már a komponálás előtt készen álltak (idézetek és zenei betűk -FoDor GÉzA -formájában), sőt maga a megmunkálás módja is csak zeneszerzés-technikai részletadalék az elemzés számára, elsődlegesnek a „nem saját szavakkal" rituálisan elmorzsolt mondattöredékek döbbenetes őszinteségét és hiteles fájdalmát érzem. JOHN CAGE Five5 (Öt az ötödiken) című, kései, 1991-es művét nem jó nézni. A közreműködő zenészek mozdulatai, a muzsikálással együtt járó látvány elárulja a hangzó folyamat kódolt meglepetéseit, véletlenszerű eseményeit. A koncertszituáció szó szerint a mű gyors áttekintésére adott lehetőséget. A hangtárból visszahallgatva izgalmasabb zenének éreztem, viszont tudtam, hogy amit hallok, nem most történik és megváltoztathatatlan. MORTON FELDMAN eseménytelen kompozíciójának (Three Clarinets, Cello and Piano - 1971) első harmada rendkívül eseménydús, a kis elmozdulások, az apró hangsúlyok, a tartalmas szünetek dzsungelszerű televénynyé változnak a figyelmes hallgató képzeletében. A maradék kétharmadban fokozatosan elszürkült a zenei táj.

VIDOVSZKY LÁSZLÓ darabjának korábbi(?) változatát 2005-ben hallottam a Márványteremben. A The Death in my Viola (1996-2004) szinte némára szordinált brácsaszólóval hangzott(?) el. E sajátos versenymű kamarazenekari kísérete lépett az előtérbe, a produkció valóságos előterében Varga Ferenc mélyhegedülése látszott. A Cage-mű esetében a látvány gyengítette a hatást, itt épp fordítva: kottaszerűen követhetővé vált az előadás.

Nem a hangverseny végén szólalt meg DUKAY BARNABÁS áldozati zenéje (A változó Holdhoz), mégis afféle epilógus gyanánt említem csak meg, mivel a műsor kontextusában teljesen kommunikációképtelennek mutatkozott. A darabot nem ez jellemzi általában, de az adott helyzetben erre lettem figyelmes.

Az utolsó koncert az idén hatvanesztendős MADARÁSZ IVÁN műveiből állt (május 27., 22-es stúdió). Igen változatos, sokszínű műsort sikerült összeállítani. A művek egyik csoportját a kamarazenélés hagyományos keretei inspirálták. Az Öt eset cimbalomra és kürtre dialógushelyzeteket szemléz. A részben dramatikus (a két hangszer beszédszerű kommunikációjára építő), részben kompozíciótechnikai szempontok szerint kialakított tételeket Szakály Ágnes és Varga Zoltán ihletetten szólaltatta meg. A kürt és a cimbalom kombinációiból Madarászt elsősorban a komplementer színhatások érdekelték. Az előadást és a darabot is minősíti, hogy ezek a színek rendkívüli természetességgel jelentek meg. A lehetőségek körbejárása lehetett a célja az Egy szerep keres négy hangszert című opusznak (az Ear Együttest Sugár Miklós vezényelte). Korábban a darab kísérleti (hovatovább laboratóriumi) jellegét éreztem döntőnek, a mostani, lekerekítettebb előadás és a világos akusztikai környezet a kompozíció koherenciájára hívta fel a figyelmet.

Madarász előszeretettel komponál fuvolára. Ezúttal két elektroakusztikus fuvoladuót hallhattunk. A Talizmán és a Sebességek két fuvolára és hangszalagra (mindkettőt Gyöngyössy Zoltán és Matuz István szólaltatta meg) sok invencióval és fantáziával megírt mű, azonban mindkettőben van egy-egy (számomra) elidegenítő elem. A Tandori-szövegre komponált Talizmánban a rövid instrumentális sorokat maguk a verssorok szakítják félbe, sem a zene, sem a költemény nem hangzik el folyamatosan. Maga a zene nyilván a szaggatottság kalkulálásával van kialakítva, a szöveg viszont csak elszenvedi és minden szempontból meg is sínyli a szétszabdalást, s tegyük hozzá, a fuvolások szavalási képességei és
lehetőségei is meglehetősen korlátozottak. A Sebességekben a hangszalag és az előadás viszonyát most sem éreztem megoldottnak.

Matuz István didzseridún játszik - Felvégi Andrea felvétele

A Hímzett hangokat (Gyöngyössy Zoltán -fuvola, Perényi Eszter -hegedű, Skoff Zsuzsa - ének, Holló Aurél - ütőhangszerek, Eckhardt Gábor - zongora, vezényelt Tihanyi László) tervszerűen építkező káosznak hallottam. Bizonyára az élmény egyszerisége is közrejátszott ebben az érzésben. Az Orfenűzosszal (Szeverényi Ilona - cimbalom, Intermoduláció Együttes) viszont már nem először találkoztam, s úgy vélem, az ideális hangzó forma most született meg. Az ismerősségnek és Tihanyi László értelmező-dramatizáló-teremtő vezénylésének köszönhetően az Orfenűzosz kifejezetten vonzó, szerethető kompozícióvá vált. Világosan megmutatkoztak a formátumos első szakasz tartópillérei, érzéki benyomást keltettek a rövidebb „interlúdiumok" színjátékai. A már első hallásra is hatásos befejezés most eszmei és érzelmi mélységgel társult, és igen komoly emléknyomot hagyott bennem. Szimfonikus apparátus megszólaltatására ezen a koncerten az Echo című kompozíció adott lehetőséget. A több csoportra osztott zenekar szerző által javasolt elhelyezésére a stúdióban nem volt mód, ám a hangzás így is illúziót keltett.

Az Orfenűzosz és az Echo összefogott, szép előadása a szokásosnál is heterogénebb és hullámzó színvonalú sorozat szerencsés kicsengésének bizonyult.

MOLNÁR SZABOLCS