Védőbeszéd vallomással

200 éve született Felix Mendelssohn-Bartholdy

Szerző: Schiff András
Lapszám: 2009 május
 

Mendelssohn-portré  Eduard Magnus műve

 

Egy vallomással kezdem. Kisgyermekkorom óta rajongva szeretem Mendelssohnt. Édesapám nőgyógyász főorvos volt, és sok pályatársához hasonlóan műkedvelő szinten hegedült. Ezért nem véletlen, hogy hanglemezgyűjteményének zömét hegedűs felvételek alkották. Az első zenemű, amit tudatosan hallottam, Mendelssohn e-moll hegedűversenye volt, 78-as fordulatszámú lemezeken -Yehudi Menuhin hegedült, a zenekart George Enescu dirigálta.

Engem elbűvölt ez a muzsika és ez az előadás. Első benyomásaim a mai napig sem halványultak el.

Mendelssohn 1809. február 3-án született Hamburgban, az idén ünnepelhetjük születésének 200. évfordulóját. Ez a jubileum talán alkalmat nyújt arra, hogy a világ átgondolja-átértékelje a róla kialakult képet és közvélekedést. Meggyőződésem, hogy ez a kép nagyrészt téves és rosszindulatú előítéleteken alapul, melyek miatt ma Mendelssohnt sokan nem értik és értékelik érdemeihez és tehetségéhez méltó módon.

Bizony, a tehetség nem mellékes tényező. Robert Schumann azt írja, Mendelssohn a 19. század Mozartja. Valóban, az az istenadta természetes muzikalitás, amely már kisgyermekkorában megnyilvánult, csakis a Mozartéhoz hasonlítható. Meg merem kockáztatni azt a merész kijelentést, hogy a tizenéves Felix kompozíciói jobbak, mint nagy elődje hasonló életkorban írt művei. Korai vonósszimfóniái (1821- 1823) olyan stílusbiztonságot, ízlést és mesterségbeli tudást mutatnak, ami egy idős mesternek is dicsőségére válna. Az egyik szimfónia zárótételében (D-dúr, no. 8) ráismerünk Mozart Jupiter-szimfóniájának fináléjára, melyet a tizenkétéves Felix a lipcsei Gewandhausban hallott először. Azonnal felismerte, hogy ez a tétel a világ egyik csodája, melynek tanulmányozása egy egész életet igényel.

Felix 12 évesen - Carl Begas képe

Érdekes megfigyelni, hogy a fiatal mester milyen otthonosan mozog a polifónia és az ellenpont labirintusaiban, Bach és Händel művészetét ismerve és követve. Míg kortársai (Schumann, Chopin, Berlioz, Liszt), sőt nagy elődei is (Beethoven és Schubert) egész életükben kínlódtak a fúga művészetének elsajátításával, ő -Mozarthoz hasonlóan -már gyermekként úgy érzi magát benne, mint hal a vízben. Első vonósnégyesei, az Esz-dúr, op. 12 (1829) és az
a-moll, op. 13 (1827) a kései Beethoven-kvartettek alapos ismeretéről tesznek tanúbizonyságot. A zongorára és vonósokra írott d-moll szextett, op. 110 (1824), melyet többször volt alkalmam előadni, Mozart Don Giovannijának hatása alatt készült.

A nagy példaképek jelenléte nem azt jelenti, hogy Mendelssohn az epigonjuk lett volna. Szellemileg inspirálóan hatottak művészetére, miközben nagyon hamar megtalálta saját, egyéni hangját. Ennek két legragyogóbb példája az Oktett, op. 20 (1825), és a Szentivánéji álom nyitánya, op. 21 (1826). Nem túlzás azt mondani, hogy ilyen eredeti, inspirált, mesterien tökéletes zenét tizenéves zeneszerző sem előtte, sem utána nem alkotott. Ezeket a fiatalkori csúcsteljesítményeket később sem szárnyalta túl -az utókor ezt nem is bocsátotta meg neki. Mégis el kell ismernünk, hogy az érett kori Mendelssohn-művek gyakorta elérik ezt a hihetetlenül magas színvonalat. A kamarazene területén kiemelném mindkét zongorás trióját (d-moll, op. 49 és c-moll, op. 66), amelyek a Beethoven- és Schubert-triók méltó folytatói. Két vonósötöse közül különösen az első (A-dúr, op. 18) mozarti magasságokat ér el. Utolsó vonósnégyese (f-moll, op. 80), melyet imádott testvére, Fanny váratlan halálára írt, annyira megrázó és kétségbeesett hangvételű, hogy az példátlan az egész életműben.
Mendelssohn nagy zongoraművész volt, játékáról olyan szem- és fültanúk írtak elragadtatással, mint Robert és Clara Schumann. Természetes, hogy egy ilyen kiváló pianista nagy előszeretettel komponál saját hangszerére, mely műveit aztán saját előadásában népszerűsítheti. „Lieder ohne Worte" -dalok szöveg nélkül. Ezek a kis remekművek, melyeket hatos csoportokban publikál, végigkísérik egész életét. A műfaj az ő találmánya, a képzeletbeli énekszólamot és annak kíséretét egyazon hangszer és egy előadó mintegy összeötvözve szólaltatja meg. Az egyik dal, a Duetto (Asz-dúr, op. 38 no. 6) külön remeklés, itt a zongorista két „énekessel" kamarazenél. Ékes példái ezek a gyöngyszemek annak a ténynek, hogy a zongora igenis képes az éneklésre, és egyáltalán nem ütőhangszer.

Fanny Mendelssohn - Wilhelm Hensel rajza

 

Mendelssohn gyönyörű dalokat, sőt duetteket is írt, énekhangra és zongorára, természetesen szöveggel. A költemények nem mindig elsőrendűek, de a Goethe-, Heine-, Lenau- és Eichendorff-versek esetében költészet és zene kongeniálisan egészítik ki egymást. Sajnálatos módon ezeket a dalokat az énekesek csak igen ritkán adják elő.

Zongoraművei közül ki kell még emelni a Variations sérieuses-t (op. 54), amely az egész romantika egyik legszebb darabja. Halványan emlékeztet Bach szólóhegedűre írott Chaconne-jára, a d-moll tonalitás és a minore-maggiore-minore szerkezet miatt is.

Számomra a zongoraversenyek -melyeket számtalanszor játszottam, és fel is vettem őket -nem tartoznak legemlékezetesebb alkotásai közé. Nagyszerű darabok: briliáns hangszerkezelés, formaérzék, s a zongora és a zenekar tökéletes egyensúlya jellemzi őket
- mégis, az a poézis, amely Schumann zongoraversenyéből árad, itt nincs igazán jelen.
Nem így a híres e-moll hegedűversenyben (op. 64)! Visszatérve gyermekkori emlékemre, ma is úgy érzem, hogy ennél csodálatosabb hegedűversenyt soha nem írtak, beleértve Mozartot, Beethovent, Brahmsot és Bartókot. Milyen eredeti és újszerű az, ahogyan a három tétel összefonódik, ahogy a szerző átkomponálja a tételek közti szünetet.

Talán ő volt a zenetörténet első igazán nagy karmestere, így nem meglepő, hogy nagyzenekari művei milyen mesteriek. Öt szimfóniája közül a harmadik, „Skót" (op. 56) és a negyedik „Olasz" (op. 90) mindig méltó népszerűségnek örvendhettek, akárcsak a Hebridák című nyitány (op. 26). Mendelssohn sokoldalú tehetségének egyik fontos része volt a képzőművészet, kiválóan rajzolt és festett. Ezek a zenekari művek is festői alkotások, a zene képes megjeleníteni a skót táj ködös melankóliáját, az Atlanti-óceán hullámzását, ugyanúgy, mint azt a pazar itáliai napfényt, amelyben a negyedik szimfónia tündököl.

Két oratóriuma, a Paulus (op. 36, 1836) és az Éliás (op. 70, 1846) Händel és Haydn remekeinek örökösei.

Milyen hihetetlenül gazdag ez az életmű, pedig még nem is szóltunk az orgonadarabokról, a zsoltárokról és egyéb szakrális alkotásokról -és oly sok másról. Tagadhatatlan, hogy e darabok színvonala egyenetlen, ez nem is lehet másként. Lássuk be, hogy Beethovent sem a „Wellingtons Sieg" (op. 91) miatt szeretjük, és még Mozart œuvre-jében is találunk viszonylag hétköznapibb darabokat, amilyen például a zongoraszonáták többsége vagy a Fuvola- hárfa-verseny. Egy zeneszerzőt nem a gyengébb, hanem a legjobb művei alapján kell megítélni. Bizet a Carmen miatt nagy zeneszerző, bár ezen kívül is írt kiváló darabokat. Mendelssohn pedig olyan rengeteg mesterművet alkotott, hogy az ő zenei nagyságrendjéhez semmi kétség nem férhet.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a komponálás mellett egyéb tevékenységei is felbecsülhetetlenek. 1829. március 11. piros betűs ünnep a zenetörténetben: ezen a napon mutatta be Mendelssohn Berlinben Bach Máté-passióját. Schubert „nagy" C-dúr szimfóniájának első előadását is neki köszönhetjük (1839). Legjelentősebb pályatársai, Schumann, Chopin, Berlioz, Liszt és mások legújabb műveit a legnagyobb lelkesedéssel támogatta és népszerűsítette. Egyszerre volt a régi értékek ápolója és kortárs zene úttörője.

Akkor hát mi itt a probléma? Miért a sok finnyáskodás, vállvonogatás, fitymálás, mikor az ő neve felmerül?

Az egyik ok az lehet, hogy sokan úgy gondolják, a nagy művészet táptalaja a gond és a szenvedés. Mozart tragikusan korán halt meg, Schubert még fiatalabban, ráadásul szifilisze volt, Beethoven megsüketült, Schumann-nak elborult az elméje, Bartók nyomorgott Amerikában -ezekkel a szerzőkkel szívesen szimpatizálunk, mert megpróbáljuk átérezni szenvedéseiket, sajnáljuk őket (mert mi ilyen jó emberek vagyunk), és azt hisszük, nagyságuk egyedüli titka a tragikus sors. Mendelssohnon bezzeg nincs mit sajnálni, őt legfeljebb irigyelni lehet. A tehetségéért, a sikereiért, gazdag polgári hátteréért, a boldogságáért.

Zenéjét sokan szentimentálisnak tartják. Tévednek. Szentimentálisak a rossz és ízléstelen előadások, amelyek ugyanúgy ártanak neki, mint Chopinnek vagy Lisztnek.

Mendelssohn lipcsei dolgozószobája

A legfőbb okokról szólva elérkezünk egy nagyon sötét fejezethez, az antiszemitizmushoz. Moses Mendelssohn (1729-1786), Felix nagyapja korának egyik legnagyobb filozófusa és felvilágosult gondolkodója volt. (Barátja, Gotthold Ephraim Lessing róla formálta Bölcs Náthán című drámájának címszerepét.) Felix szülei, Abraham Mendelssohn és Lea Salamon 1822-ben áttértek a zsidó hitről a protestáns vallásra, gyermekeiket már korábban, 1816-ban kikereszteltették. A nagyapa, Moses a maga idejében hallani sem akart ilyesmiről. Az utódok úgy érezték, hogy az akkori Európában a zsidó vallásúak hátrányos helyzetben vannak, és gyermekeik jövőjét akarták megkönnyíteni a konvertálással. Így került a Bartholdy név a Mendelssohn mellé 1823-ban. A szülők aggodalma sajnos nem volt alaptalan, mert a veszélyek és támadások fiuk egész életét végigkísérték, sőt, a mai napig tartanak.

Felix tanára, Carl Friedrich Zelter (1758-1832) Goethének írt levelében így szól kedvenc tanítványáról: „...Ritka dolog lenne, ha egy zsidó fiából művész válhatna...". Az antiszemitizmus még a kor legnemesebb művészeit is megérintette, Chopin leveleiben, sőt a Schumann házaspár naplóbejegyzéseiben is találhatunk maliciózus kommentárokat Mendelssohnról. Valamennyiüket túlszárnyalja Richard Wagner A zsidóság a zenében című tanulmányával, melyet szerzője 1850-ben álnéven jelentetett meg a lipcsei Neue Zeitschrift für Musikban. Wagner vitriolos támadást indít Mendelssohn ellen, mondván, hogy zsidó lévén még egy ilyen nagy tehetség sem képes igazi mélységeket elérni. A zsidóság -szerinte -idegen, betolakodó nép, csak utánzásra és asszimilációra alkalmas, eredeti gondolatokra nem. Ez a förtelmes írás Wagner és az emberiség egyik szégyene. Hogy mennyire nem ártalmatlan, azt a Harmadik Birodalom kultúrpolitikája bebizonyította. Mendelssohn zenéjét - miként minden zsidó származású és általuk degeneráltnak nyilvánított szerzőét - betiltották. A Szentivánéji álomhoz Carl Orff írt új kísérőzenét, nagy lelkesedéssel. (Ezt és a Carmina Buranát is Isten bocsássa meg neki.)

A wagneri ítélet hatása napjainkig érezhető. Hogyan magyaráznánk különben, hogy korunk egyik legkiválóbb muzsikusa, Daniel Barenboim úgy vélekedik egyik könyvében, hogy léteznek zeneszerzők, akik megváltoztatták a zene fejlődésirányát (például Liszt, Berlioz, Wagner vagy Schönberg). Velük szemben Mendelssohn nagyon szép zenét írt, de ha nem létezett volna, az a zene evolúcióján mit sem változtatott volna. (Tartalom szerint idézem.)

A mendelssohni zene azonnal felismerhető saját, egyéni hangvételéről. A shakespeare-i tündérvilág, amely scherzo-tételeiben varázslatosan feltárul, az ő találmánya, a „Lieder ohne Worte" műfaja úgyszintén. Már ebből is látszik, mennyire alaptalan a vád, miszerint semmi újat nem alkotott. Ami az eredetiséget illeti, tulajdonképpen Bach és Mozart sem forradalmi újítók, hanem egy korszak összefoglaló géniuszai voltak.

Mendelssohn számomra több mint nagy zeneszerző -a tizenkilencedik század európai kultúrájának egyik kulcsalakja ő. Szemem előtt van egy korabeli festmény, amelyen az ifjú titán az idős Goethének Beethovent játszik. Ezért is lehetett őt irigyelni.

Kérem, ne haragudjanak rám ezért az kis védőbeszédért, talán nincs is rá szükség. Nem várhatom el, hogy mindenki úgy lelkesedjék Mendelssohnért, mint én. Kétségtelen, hogy még nem jött el az ideje, amikor elfoglalhatja méltó helyét a zene Parnasszusán. Őszintén remélem, hogy egy év múlva ez már másképpen lesz.