Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf, Malina János, Péteri Lóránt
Lapszám: 2009 április
 

Kevesen tudnak úgy koncertműsort szerkeszteni, mint SCHIFF ANDRÁS. Kombinációi izgalmasak: hallottunk már tőle egy estén Schubertet és Janá≈eket, emlékezetes sorozatot állított össze Bach, Scarlatti, Mozart és Chopin műveiből, társította Haydnt Bartókkal. De legalább ennyire fontosak a zongoraművész feltérképező szándékú, nagy utazásai: Schubert összes zongoraszonátája, Beethoven összes zongoraversenye vagy zongoraszonátája. Ezekben az enciklopédikus vállalkozásokban az a „nagy ötlet" -hogy nincs bennük nagy ötlet. Mellőzik a meglepetést, mi több: tanító jellegük szembehelyezkedik a szórakoztatás manapság mindenek elé sorolt igényével. Schiff legutóbbi budapesti koncertje is egyszerű alapgondolat nyomán született. Ez alkalommal kizárólag Schubertet hallottunk tőle: egytételes zongoradarabokból álló gyűjteményeket. Tizenhét tétel: a Hat moment musical (D. 780), a kétszer Négy impromptu (D. 899; 935) és a Három zongoradarab (D. 946) szólalt meg ezen az estén.

Az alapgondolat tehát puritán, egyszersmind mély: mindvégig egyetlen zeneszerző világában időzünk, s azon belül is változatlan marad a műfaj, az egytételes, immár nem a romantikát jósló, hanem ténylegesen romantikus zongoradarab, amely éppoly vallomásos és személyes, amilyen Schumann-nál és Brahmsnál lesz néhány évtized múltán. Sőt még a keletkezés ideje is behatárolt, hiszen a tételek többsége a kései termést reprezentálja, ami pedig nem a legutolsó évekből származik, az is az érett Schubert műhelyéből való. Mindennek alapján az interpretáció területén is a homogeneitás alapélményére számítunk - egy szerző, egy műfaj, egy hang. És valóban: Schiff zongorázásának egyik aspektusa az „itt minden egy tőről fakad" gondolatát sugallja. A zarándokdallamok, az otthon-hang különféle változatai, a tonális síkok váltásaihoz kapcsolódó átlényegülés-élmények, a magány és a tragikum árnyalatai mind nyomatékosan ugyanazt a portrét vetítik elénk; azét a zeneszerzőét, aki a végső kérdésekről szól. Schiff tudja, hogy ehhez a repertoárhoz csak egyféle magatartás illik: a letisztult, eszköztelen egyszerűség. Hangja karcsú, kristályosan csengő, billentése plasztikus, a faktúra áttetsző, a dallamok éles rajzolatúak, az akcentusok markánsak -mindennek jelentősége van, de nem „előadást" hallunk, hanem azonosulást. E tekintetben valóban egyanyagú az est során a művész zongorázása.

Másféle értelemben azonban a sokféleség, de legalábbis egy kétpólusú értelmezés lehetősége is szerepel a koncert tapasztalatai között. A hat Moment musical tolmácsolásában visszatérő jellegzetesség a sztoikus nyugalom, a „befelé hallgatózó" zongorázás, a meditációhoz illő lassú tempó. A szünet előtt a D.899-es impromptu-sorozatban megjelenik a szimfonikus építkezés (c-moll, no. 1), amelyet szerényebb léptékben már az 5., f-moll moment musical is előlegezett a maga szenvedélyes daktilusaival -de itt is meglágyítja az összképet a hangsúlyozottan nem virtuóz perpetuum mobileként értelmezett Esz-dúr darab (no. 2) trioláinak csilingelése, és persze a no. 3-as Gesz-dúr impromptu patakot idéző, békés csobogása. Viszont a szünet után a kései Három zongoradarabban, s mindenekelőtt a második impromptu-ciklus kompozícióiban nagyobb formátum, drámaiság, szélesebb gesztusvilág érvényesül. Amíg tehát az első rész inkább az intim szobaműfaj értelmezési lehetősége felől közelített Schubert zongoraműveihez, addig a második részben Schiff a maga erőteljesebb hangsúlyaival a reprezentatív koncertműfaj felől világított rá a Schubert-tételekre. Sőt úgy éreztem, ami a második impromptusorozat előadását illeti, kimondatlanul az ő tolmácsolása is látens ciklusként értelmezte a sorozatot, úgy, ahogyan azt már Schumann is felvetette. A teljes koncert tehát, amellett, hogy a Schubert-zongoradarabok ábrázolásakor az egység gondolatát képviselte, rámutatott a sokféleség jelenlétére is. Ráadásként mesteri tolmácsolásban hangzott el a Variations sérieuses, a kétszáz éve született Mendelssohn műve. (Február 2. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

 

Vannak előadások, amelyek elsősorban a mű státuszát jelölik ki: azt mutatják meg, hol áll az adott partitúra a zenetörténeti stílusfejlődés folyamatában. Más értelmezések, ha úgy tetszik, az elődöket is megnevezik, rámutatva, hogy a kompozíció milyen inspirációforrásból táplálkozik, szerzője -tudatosan vagy ösztönösen -kiket tekintett mestereinek, sőt ezekből a (nevezzük így:) kontextusteremtő olvasatokból sokszor az is erőteljesen kihallatszik, milyen fejleményeket jósol, milyen, később másoknál kiteljesedő hangütéseket előlegez a szóban forgó darab. A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR élén kettős minőségben, zongoraművészként és karmesterként vendégszereplő SCHIFF ANDRÁS szimfonikus programjának három száma közül az első, Schubert 2. szimfóniája úgy hangzott fel, hogy szinte minden ütemében hatásokra vagy épp előlegezésekre kellett felfigyelnünk. Az egyik pillanatban a már eltávozott nagyok egy-egy jellegzetes vonása villant elénk: Mozart vonós hangzásának fénye és lágysága, Haydn népies kedélye és hangsúlyai, máskor a két nagy, élő kortárs beszédmódjára: Rossini szellemes pezsgésére vagy Beethoven hirtelen indulatára ismerhettünk, megint máskor a majdani Schumann-szimfóniák apró ritmusértékeinek izgatott zakatolását jósolta Schiff András és a Fesztiválzenekar muzsikusainak lendületes tolmácsolása. Mondhatja erre valaki, hogy egy effajta korai mű tele van hatásokkal, pestiesen szólva tehát nem nagy kunszt ezeket felmutatni, mégis úgy éreztem, hogy a kapcsolódásokat, rokonságokat ilyen intenzíven s ugyanakkor magától értődő természetességgel kidomborító vezényléshez az a fajta elemző zenetörténeti gondolkodás szükséges, amelynek gyümölcseit Schiff jóvoltából már máskor is élvezhettük. Schubertje friss volt, fiatalos, és mint az iméntiekből kiderülhetett, pillanatról pillanatra felismeréseket kínált. Ugyanakkor Schiff egy szelíd mozdulattal letörölte a kottáról a „korai mű" kategóriájába történő besorolást mint lefokozó értékítéletet, egyértelműen megmutatva, hogy a 2. szimfónia minden befogadott hatással, sőt olykor szertelenséggel együtt, teljes értékű mestermű.

 A 18 éves Schubert után az 59 éves Haydn: a hangverseny második számaként a 96-os számú D-dúr darab, a Londonnak szánt, s 1791-ben ott is bemutatott Csoda-szimfónia hangzott fel. Schiff és a Fesztiválzenekar közös produkciója itt a hangzás gazdagságát, a telt szimfonikus zengés örömét tudatosította a hallgatóban. A nyitótétel tolmácsolásából áradt az erő, a hatást markáns hangsúlyok és jól kiaknázott meglepetéselemek fokozták. Ezúttal a pasztorális Andantéban is szimfonizmus uralkodott -tegyük hozzá: annál meghittebb hangulatot teremtettek a tétel szólisztikus és kamarazenei szakaszai. S ha már szólóknál tartunk: nagyon tetszett a menüett triórészének karcsú oboamonológja, és a dallam hátterében a ländler-ritmust megszólaltató kíséret bájos naivitása. Végül a finálét mindenestől a játékosság szellemében tárta a közönség elé karmester és zenekara. A két szimfónia megszólaltatása ismét megerősítette, amit Schiff András karmesteri fellépései már más alkalmakkor is sugalltak: a jelek szerint az ő dirigensi produkcióinak első számú jellegzetessége a felszabadult közös zenélés öröme, a karakterek és dinamikák, tempók és formálás iránti érzékenység. Az a fajta feszes, minuciózus igényű technikai kidolgozás, amely korunk sztárkarmestereinek munkásságában meghatározó, őt nem jellemzi: egy-két lazább belépés, vázlatosabban megrajzolt ritmusképlet mind a Schubert-, mind a Haydn-szimfóniában jelezte, hogy Schiff nem az idomártípus képviselője, hanem a jó szóval oktasd, játszani is engedd krédójának jegyében veszi kezébe a karmesteri pálcát, vállalva ennek a magatartásformának a kivitelezés apróbb szeplőiben megmutatkozó kockázatát is.

Az első rész nyolc tétele után a másodikban már csak négyet hallottunk, valamenynyit Mozarttól. Két mű különös összekapcsolása alkotott itt egyetlen, látens kompozíciót: Schiff már A varázsfuvola nyitányát is a zongora billentyűzete előtt állva vezényelte, hogy az utolsó Esz-dúr akkord végén, tapsnak sem hagyva időt, szinte attacca kezdjen bele egy másik kései kompozícióba, a zongoraverseny műfajának búcsút mondó B-dúr koncertbe (K. 595). A nyitány előadását az arányos nagyforma belső nyugalma, a karakterek tökéletesen megtalált egyensúlya, a szertartásszerű komolyság és a sziporkázás egymást nem tagadó, inkább kiegészítő együttes hatása jellemezte -és egy olyan pontos, igényes hangszeres kidolgozás, amely a koncert talán legszebb zenekari produkcióját eredményezte. A zongoraverseny nyitótételében egy átmeneti kisiklás hosszú ütemekre felfüggesztette szólista és zenekar együttműködését, de azután a kellő derűvel sikerült visszazökkenni a mű kerékvágásába, úgyhogy az intermezzo végül nem zavarta meg az élményt. Az élmény lényege ugyanaz, mint amit már A varázsfuvola nyitánya is sugallt: fény és árnyék bújócskája, mindenekfelett pedig annak a titokteljes hangnak a hiteles megidézése, amely még Mozart művei közül is csak néhánynak sajátja. Schiff játéka a saroktételekben nem nélkülözte az éles kontrasztokat, a súlyt és az erőt, a Larghettóban pedig elbűvölt a hang tiszta, kristályos csengése, amely a bensőséges meditáció atmoszféráját teremtette meg. A zongoraművész a két ráadással is a kései Mozart-termés területén maradt: először az 574-es Köchel-jegyzékszámú Gigue, majd az üvegharmonikára komponált Adagio megszólaltatásával köszönte meg a közönség kitartó tapsát. (Február 7. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

CSENGERY KRISTÓF

Balszerencsésen indult a PHILADELPHIA ZENEKAR nagy érdeklődéssel várt hangversenye a MüPában: a zenekar poggyászának egy része nem érkezett meg időben Luxemburgból, az előző esti hangverseny helyszínéről. Sebaj, Eschenbach mester és művészei addig is eljátszottak szólóban és kamarában egy kis ezt meg azt a közönség szórakoztatására, majd a fájdalomdíj felszolgálása után este 9-kor a közönség hozzáláthatott az ígért program elfogyasztásához is.

Az Egmont-nyitány éppen alkalmas volt zenekar és karmestere, CHRISTOPH ESCHENBACH első „bemérésére". A művet nyitó zenekari akkord ritkán hallható tökéletes szinkronban és különleges erővel szólalt meg. Megcsodálhattuk a zenekar erőteljes, gömbölyű hangzását, torzításmentesen megszólaló hatalmas dinamikai tartományát, fenomenális rézfúvóskarát. Ugyanakkor kialakult bennünk valami kényelmetlen érzés, hogy a szuggesztív fokozások ellenére a mű mégiscsak egy helyben áll, s a tempó nem lassabb, inkább súlyosabb-szélesebb az ideálisnál; a darab kitörő vége is inkább makulátlan és okos volt, semmint magával ragadó.

A Sibelius-Hegedűversenytől persze nem is azt várja az ember, hogy magával ragadjon, inkább azt, hogy ideális feltételeket biztosítson a szólistának virtuozitása megmutatására. Erről a zenekar és karmestere gondoskodott a szólista, LEONIDASZ KAVAKOSZ számára. Kavakosz nemcsak nagyszerű hegedűs, de jelentékeny egyéniség is. Hangja nem kristályos csillogással zeng; a jelentékeny vibrátón túl van hegedűhangjának egy egészen enyhe grízessége, de csak éppen annyi, ami érdekessé és izgatóvá teszi. És talán ez a fajta hangképzés a titka annak is, hogy hangerő szempontjából nem marad alul a posztromantikus nagyzenekarral szemben. Hegedűtechnikája nem csupán tökéletes -könnyedén és mintegy mosolyogva abszolválja a versenymű-repertoár egyik legnehezebb darabjának próbatételeit, semmiképp sem agyonromantizálva, ne adj' isten agyonglissandózva. Külön élveztük pianissimo hangjait -főképp a lassú tétel végén -, ezek nemcsak költőiek voltak, de koncentráltságukat és átütőerejüket sem veszítették el.

Azt, ami Sibelius művében zeneileg talán a legértékesebb, de feltétlenül a legszuggesztívebb, a második tétel gyönyörű, itt-ott álomszerű hangszínfestészetét, a zenekar a legmagasabb szinten idézte föl. Emellett az egész műben ritkán hallható pontossággal játszott együtt a szólistával, elsősorban Eschenbach koncentrált és mérhetetlenül precíz vezénylésének köszönhetően.

Zenekar és karmester igazi próbája ezen a hangversenyen azonban mégis Schubert nagy C-dúr szimfóniája volt (D. 944). Ezzel a darabbal „kezdeni kell valamit", úgy kell megtalálni, rekonstruálni a schuberti jelleget, hogy az olümposzi derű, melynek megnyilvánulásával kétségkívül találkozunk, éppenséggel nem Schubert legjellemzőbb hangja. Mint a négy évtizeddel korábban Bécsben komponált másik nagy C-dúr szimfónia esetében, itt is némileg hűvös fényben tündöklő, isteni nyugalommal megformált tételeket kell biztos kézzel és kiváló egyensúlyérzékkel a hallgató elé varázsolni. (Most vonjuk ki a párhuzamból a Jupiter-szimfónia hasonlíthatatlan, magas hőfokú lassú tételét.)

Eschenbach és a philadelphia zenekar esetében az volt a benyomásom, hogy az interpretáció némileg áldozatául esett annak a rendkívül magas színvonalú aprómunkának, amelyet addig is megfigyelhettünk. A nyitótétel lassú bevezetőjének kissé nehézkes kürtszólójától kezdve úgy éreztem, hogy a darab minden hangja, üteme mintegy nagyító alatt vonul el előttem, hogy minden egymást követő három hangot önmagában releváns melódiaként énekelnek el, hogy a nagyobb léptékű összefüggések kicsúsznak látó- (vagy halló-) körünkből. Ettől valahogy bruckneresnek hat ez a Schubert. A tétel gyors részében ez a nagyítóeffektus aztán megszűnt, de Eschenbach rajzos vezénylése, a differenciált dinamika és a gondosan megformált emfatikus hangsúlyok, belső tetőpontok, a jól felépített himnikus befejezés ellenére valamiképpen hidegen hagyott. A lassú tétel gyönyörű hangszínekkel szolgált (kevés zenekar hangzott még ilyen telten ebben a teremben!), de megint kissé önmagáért valóan, s tempóban is nehézkesen. A Scherzóban szép, mendelssohnos pillanatok, pezsdítő agogikai mozgások történtek, s itt talán csak a trió húzta vissza valamelyest a tételt. A zárótétel vége felé kezdett végre feloldódni, megmozdulni, magával ragadni az előadás. A hangos ünneplés nyomán ráadásul adott tánc végre elhozta a teljes feloldódást, és azt a felszabadult könnyűséget, amelyet többé-kevésbé hiányoltunk az est folyamán. (Február 12. -Művészetek Palotája. Rendező: Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS

A Zongora című bérlet egyik jelentős  fegyverténye volt RICHARD GOODE budapesti meghívása. Az ő nevét nálunk kevésbé ismerik, mint a nagyvilágban; ezt igazolta, hogy a hazai zongoristák nem tolongtak a nézőtéren, viszont megjelent Somfai László, Vásáry Tamás és Kurtág György. Goode mindenestre igazolta külföldi hírnevét gyönyörű programjával s főként játékának párját ritkító erejével.

A meghirdetett program Bach G-dúr francia szvitjével kezdődött; Goode azonban úgy érezhette, hogy ez a nyolc Chopin-darabbal együtt nem alkot elég tartalmas félidőt, mert mindezek előtt -mintegy ráhangolódásként -a Wohltemperiertes Klavier második kötetéből is eljátszotta a G-dúr prelúdium és fúgát.

Goode Bach-játékában minden benne volt, ami ezen a koncerten annyi gyönyörűséget szerzett a hallgatónak: a varázslatos színek, az éneklő játék, a szólamonként külön-külön is élő zenei folyamat, az erőteljes akcentusok, s a gépies zongorázás teljes hiánya. Goode zenei egyéniségéhez hozzátartozik, hogy kerüli a szélsőségesen erős dinamikát; az adott dinamikai határok között azonban differenciáltabban, több árnyalattal tud játszani, mint akárhány decibelvirtuóz; valahogy úgy, ahogyan Starker csellózik.

Chopin-játékának lényege a rendkívül szabad és hajlékony, de véletlenségből sem szabados vagy ritmustalan játék, a chopini arabeszkek leheletfinom vagy briliáns kivitelezése olyan módon, hogy a darab íve, lélegzése mégsem töredezik szét; a romantikus karakterek -vágyódás, mefisztói és tündérvilág, balsejtelem, álom -igen szuggesztív megformálása, a több mint magabiztos virtuozitás, és a megszólalás rendkívül széles skálája a macskaléptű basszusoktól a csapongó ékítményekig. A darabok többsége ezen a koncerten mazurka volt, továbbá egy scherzo, egy noktürn és az Asz-dúr polonéz-fantázia hangzott el. Az utóbbi, nagyobb lélegzetű Chopin-darabban Goode valamennyi erényét megcsodálhattuk - a polonéz-fantázia a maga nemében egyszerűen tökéletesnek tűnt, és tartós mércéül fog szolgálni sokunk számára.

A hangverseny második felének műsorán nem kisebb kompozíció szerepelt, mint Schubert posztumusz B-dúr szonátája. Kevés olyan szonáta létezik a zongorairodalomban, amelynek előadása olyan mélységekbe hatóan tenné próbára az előadó képességeit, mint az utolsó hangszeres Schubert-mű. A B-dúr szonáta előadása nem egyszerűen kiváló zenészt kíván, hanem személyes poézist, a szó legteljesebb értelmében vett művészt. Goode ilyen. Éppen ezért nehéz előadásáról szavakban számot adni; zenélését az imént jellemeztük, a költészet pedig saját szavainkkal nem adható vissza. Egy-két villanás erejéig mégis megpróbálom bemutatni ezt az előadást, amely mintegy négy ajtót feltárva vezetett el minket a négy tétel csarnokába. A hatalmas, epikus hömpölygésű nyitótételben Goode az idő szuverén ura volt, úgy éreztük, tetszése szerint játszik velünk, döbbent meg, varázsol elénk csodákat, s vezet vissza a főtéma sóvárogva várt visszatéréséhez. Másképp mondva: nagy elbeszélést hallottunk tőle; hol gyengéd, hol reménytelien nekilendülő, hol elcsüggedő történetnek voltunk tanúi; végső soron persze mi másról? a halálról, amelyről Bachon kívül csak Schubert tudott ennyire személyesen és katartikusan beszélni.

Mint jeleztem, nehéz nem közhelyesen írni az igaz költészetről -Goode-éról a szonáta lassú tételében különösen. A kromatikus átmenő hangok expresszivitásáról például, amelyeket csak nagyon kevesen tudnak ennyire fegyelmezetten és mégis ilyen érzelmi töltéssel megszólaltatni. A Scherzo lehengerlően könnyed és könnyedségében mennyei volt, a zárótétel pedig, talán a legkeményebb dió a három posztumusz szonáta tételei között, most jelentősnek, nagyon is jelentősnek hatott, telve lágysággal és érzékiséggel, az előadás már-már valószínűtlen olvadékonyságával, egyben pedig csapongással és meglepetésekkel, úgy, hogy mindezek mögött, mint tudatalattinkba száműzött szorongás, mindvégig ott lapult: „soha már". (Február 13. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

MALINA JÁNOS


Valóságos zenei ünnep volt a CAMERATA BERN hangversenye az MTA dísztermében, melyen HEINZ HOLLIGER vezényelte a Camerata Bernt, ERICH HÖBARTH koncertmesteri közreműködésével. Szólistaként maga Holliger, Höbarth, valamint SIMON IZABELLA és VÁRJON DÉNES működött közre. Több volt ez az előadás egy kitűnő zenekar és nem kevésbé kitűnő szólisták egyszerű találkozásánál; ezek a zenei személyiségek ugyanis olyannyira egyéniek és jelentékenyek, hogy egymásra hatásuk, különböző szerepekben és kombinációkban történő megjelenésük élvezetes kalandtúra volt a hallgatóság számára.

A hangverseny programján 18. és 20. századi darabok szerepeltek: Bach-Veress-Lipatti-Mozart, kvázi-szimmetrikus elrendezésben. Bachtól a -rekonstruált -c-moll hegedű-oboa-versenyt játszották, Höbarth és Holliger szólójával. Ez volt a hangverseny egyetlen száma, amelyen előadói problémák egyáltalán felmerültek. Holliger híres oboahangja természetesen már nem a régi - igazán ritkaságszámba megy, hogy egy oboista közel hetven évesen még egyáltalán koncertképes állapotban van. Az ő hangja eleve a lehető legkockázatosabb hang volt: kortárs és régebbi zenében egyaránt minden szövetből világosan előrajzolódó, a legmagasabb szinten kontrollált, de nem érzékien gömbölyű, hanem inkább metsző élű, szinte aszketikus hang. Ebbe a hangba ma is bele tudjuk hallani az egykori minőséget, de bizony már nem azt halljuk, hanem valami kevésbé nemeset, kissé repedt színezetűt. Ez a hang azután Höbarth - minden zenei erőteljessége ellenére - bársonysimaságú, brácsatüzű hegedűhangjával nemigen harmonizál úgy, ahogyan egy kettősversenyben illenék.

Egyebekben aztán minden a legnagyobb rendben. A zenekar nem egyszerűen szépen, kidolgozottan, egységesen szól, hanem a legnagyobb koncentrációval és intenzitással zenél is; szólója mellett Höbarth rendkívül magabiztosan irányítja is az előadást.

Veress Sándor Musica concertantéjának nincs szólistája, pontosabban a (vonós)zenekarnak szinte minden tagja szólistaszerepet is kap benne; a darab így a barokk concerto grosso műfajának örököse, s ez teszi a hangversenyt tisztán concerto-programmá. A háromtételes kompozíció igényes, választékos és invenciózus zene; hangzásvilága meglehetősen disszonáns, de megéri az odafigyelést, már csak azért is, mert kitűnő megszólalási lehetőségeket nyújt egy olyan, csupa szólistából álló együttes számára, mint a Camerata Bern. A nyitótétel szólói: megannyi előadói remeklés, még Höbarthtal szemben sincs senkinek szégyenkeznivalója. A másik két tételben kisebb szerep jut a szólóknak; megkapó viszont a második, lassú tétel semmibe hulló vége. A szünet nélkül következő zárótétel molto animato karakterű, agitatív zene, ugyanabból a nemes anyagból, mint a korábbiak. A minden tekintetben kitűnő zenekar és a karmester Holliger szemmel látható szeretettel és gondossággal adta elő a darabot.

Szünet után egy egészen másfajta 20. századi kompozíció következett: Dinu Lipatti kétzongorás Sinfonia concertantéja (melyet Menuhin vezényletével mutattak be 1999-ben). Ez a (fúvósokkal kibővített zenekart foglalkoztató) darab sokkal kommerciálisabb, inkább „használati zene", melynek fő erénye -és talán tulajdonképpeni célja -a hálás játszanivaló a két zongorista számára. Az első tételben vannak leginkább jelei a súlyosabb mondanivalónak; a második, notturno karakterű tételben bizony sok az édeskés-érzelgős elem, és csak a két szólista maximális koncentrációja, azonosulása tesz elfogadhatóvá egyet-mást. Nem beszélve Holliger koncentrációjáról és azonosulásáról, vezénylésének derűs határozottságáról... A hálás játszanivalók a játékos zárótételben kulminálnak, és Várjonék meg is mutatják, mit tudnak.

De az igazi ünnep csak ezután kezdődött. A kétzongorás Mozart-koncert úgy van megkomponálva, mint a legtöbb Händel-opera: jószerivel pontosan annyit ér, amenynyit az előadók kihoznak belőle. Keret, amit ki kell tölteni. A darabnak persze megvannak a maga nagyszerű magyarországi hagyományai; de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ilyen kiegyensúlyozott, minden porcikájában izgalmas előadásban talán sohasem hallhattuk. A zenekar hangzásával korábbi önmagát múlta fölül. A két szólista között pedig villámok cikáztak a felelgetős szakaszokban a kottatartók felett. Még az is része volt az élvezetnek, ahogyan a zenei párbeszédben egymás megszólalását némán, de kifejezően végigélték. Játékuk pont annyira volt egységes és pont annyira egyéni, ami ideális volt; Simon Izabella a legjobb értelemben nőies és lekerekített, Várjon Dénes pedig rugalmas és robbanékony, de soha nem erőszakos. A koncentrációnak, a tökéletes kontrollnak és a szabadságnak az a csodás elegye, ami, ismétlem, a zongoristákon kívül a zenekart és a karmestert is jellemezte, a darab minden pillanatát tömény zenei gyönyörűséggé tette. Bizony, angyalok röpdöstek ezen az estén az MTA kissé komor ünnepélyességű dísztermében. (Február 20. -Az MTA díszterme. Rendező: Filharmónia Budapest Kht., Akadémiai Klub)

MALINA JÁNOS

Az embert olykor elszórakoztatják a budapesti hangversenykínálat véletlenjei. Igazán nem állítható, hogy túl sok klarinétos világsztár röpködne a földrészek között, egy közülük mindenesetre a közelmúltban járt itt: az izraeli Sharon Kam, aki a fiatalabb korosztályt képviseli, és január végén, Weber f-moll klarinétversenyének (op. 73) szólistájaként szép élménnyel gazdagította a Pannon Filharmonikusok koncertjének közönségét. Három héttel később eljött Budapestre egy hasonlóképpen ünnepelt kolléganője, a mintegy két évtizeddel idősebb SABINE MEYER (1959), hogy a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR vendégeként játssza el -ugyanazt. Persze nincs ebben semmi meglepő: Weber f-moll koncertje a nem túl gazdag klarinétirodalom jolly jokereinek egyike -ha egy klarinétos valami romantikusat, mutatósat, lendületeset akar előadni, magától kínálkozik a választás. (Más kérdés, hogy amikor Sabine Meyer előző alkalommal a Fesztiválzenekar szólistája volt, akkor is a Weber-koncertet húzta elő tarsolyából...)

A művésznő, aki 1982-ben lett tagja a Berlini Filharmonikus Zenekarnak (s akinek felvételéhez az akkori főzeneigazgató, Herbert von Karajan makacsul ragaszkodott, szembehelyezkedve a zenekar férfisoviniszta hagyományával, mely szerint női fúvós nem foglalhat helyet az együttes kottapultjai mögött), nem varázsolt el a nyitótétel megszólaltatásával. Nagyon kidolgozottan játszott, ám egyszersmind kissé személytelenül: előadásmódjából hiányzott a tűz, az érzelem, az indulat. Ugyanakkor minden árnyalatnyi tempólélegeztetés, hangsúly, dinamikai váltás a helyén volt -ahogy mondják, a produkció száz százalékos profizmussal meg volt csinálva. Mivel azonban a három tétel közül a zene itt, a nyitó Allegróban a legkevésbé egyéni, a fürge töltőanyagok kissé az etűdözés benyomását keltették, még ha a legmagasabb színvonalon is. Az Adagio ma non troppóban Sabine Meyer játéka jóval személyesebbé vált -és persze felfigyelhettünk leheletfinom pianóira és puha legatóira - a rondófináléhoz érve pedig a szólista lendülete és temperamentuma hozta közel a zenét a hallgatóhoz.

Cseh karmester, ZDENEˇK MÁCAL (1936) irányította a Fesztiválzenekart ezen az estén. Úgy éreztem, sem az együttes, sem a közönség számára nem vált emlékezetessé
a találkozás. Mácal, aki Csehszlovákia szovjet megszállását követően emigrált, s néhány nyugat-európai évet követően az Egyesült Államokban telepedett le, rutinos karmester: pontosan, szakszerűen vezényel -de zenélése egyáltalán nem tűnik érdekesnek, egyéninek. Szimfonikus programja két kompozícióval keretezte a versenyművet: „nyitányként" (s ezért mindenképpen köszönettel tartozunk) a félmúlt cseh kortárs zenéjének egy reprezentánsával ismertette meg a közönséget. Magyarországi bemutatóként hangzott fel keze alatt Otmar Mácha 1964-es keltezésű opusza, a Változatok Jan Rychlík egy témájára és halálára című darab. Jan Rychlík (1916-1964), mint a műsorfüzetből megtudtuk, a 20. századi cseh zene egyik kulcsfigurája volt: sokoldalú, elfogulatlan muzsikus, aki a középkori zenétől a jazzig sok mindennel foglalkozott, hangszeren játszott, könyvet írt, zenét szerzett -és a jelek szerint sok kor- és honfitársát elbűvölte vibráló személyiségével. A Mácha-mű - amely persze egyfajta hommage - expresszív, gesztus- és hangsúlygazdag, folyamatosan végigírt zene, koherens szerkesztéssel és tömör formával. Hasznos, hogy megismertük, de mint a hatvanas évek nyelvének jellegzetes képviselője, kissé megkésettként hatott a 2009-es első találkozás alkalmával. Mácal, úgy tetszett, gondosan tanította be Mácha Rychlík-változatait, s a műsor második részét kitöltő Muszorgszkij- Ravel-sikerdarab, az Egy kiállítás képei is korrekt kidolgozásban, igényesen szólalt meg keze alatt. A karakterértelmezésekkel azonban nem tudtam megbarátkozni: úgy tetszett, a karmester vonzódik a vastag, sőt vaskos hanghatásokhoz, kiélezi a kontrasztokat, egyszóval harsányra hangolja a tételeket. Ez a hatásvadász olvasat rossz fényt vetett Ravel hangszerelésére: olyan színben tüntette fel, mintha a francia zeneszerző kifestőkönyvnek nézte volna Muszorgszkij „fekete-fehér" kottáját, amelyet azután istenesen kipingált. Az igazán ihletett tolmácsolásokból persze tudjuk: ennél sokkal többet tett. (Február 21. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

CSENGERY KRISTÓF

 

Megesik, hogy egy külföldi hangszeres  muzsikust versenymű-szólistaként ismerünk meg, s bár a benyomások kedvezők, mégis úgy érezzük, valami nincs rendben a produkció körül: ha a futamok és cadenzák hőse legközelebb szólóesten lépne a magyar közönség elé, az elmélyültebb zeneiséget követelő műfaj keretei között hamar kiderülne, hogy a király meztelen, vagy legalábbis szerény öltözetű. A szibériai Irkutszkból származó Gyenyisz Macujev 2001-ben, huszonhat évesen lépett először budapesti közönség elé, s azóta többször is visszatért hozzánk -de egészen mostanáig kizárólag zongoraversenyek (Rahmanyinov, Csajkovszkij) előadójaként. Játékát hallgatva számomra soha nem volt kétséges, hogy személyében rendkívüli virtuozitású és állóképességű hangszeres fenomént ismertünk meg, produkcióiban mégis mindvégig meghatározónak éreztem egy kiábrándító magatartásformát: egyrészt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Macujev vonzódik a bombasztikus előadásmódhoz, másrészt ezzel összefüggésben újra és újra megtapasztaltuk, hogy kérkedik a hangszeres bravúrral. Feltételeztem, hogy ha Macujev egyszer vállalná Budapesten egy szólóest intimitását, zeneileg elvérezne a kevésbé mutatós művekben, amelyeknek előadásakor nem folyamodhat a technikai tűzijáték hatáseleméhez.

Eljött az igazság pillanata: a művész nemrég szólóestet adott a Művészetek Palotájában. Rendkívüli érdeklődés kísérte a hangversenyt, amelynek műsora ezúttal is túlnyomórészt az orosz repertoárból merített. Két terjedelmes ciklus szólalt meg a koncert két felében: először Csajkovszkij Évszakok című, tizenkét tételes alkotását hallottuk (op. 37/b, 1876), majd a szünet után Muszorgszkij sorozata, az Egy kiállítás képei töltötte ki a fennmaradó időt. Remek ötlet a két művet egymás mellé helyezni: mindkettő a 19. századi orosz zenét képviseli, mindkettő zsánerképek sorozata, és nem utolsósorban mindkettő kivételes kvalitású zene -de micsoda különbség mutatkozik fogalmazásmódban, hangszerkezelésben, a zene által kifejezett világképben! Csajkovszkij tételei az év egy-egy hónapjának hangulatát adják vissza, de mint a címek is jelzik (A kandallónál; Karnevál; Csalogánydal; Hóvirág, Fehér éjszakák -és így tovább), az életigenlő idill, a lekerekítettség, a magasrendűen értelmezett romantikus albumlap-poézis jegyében. Muszorgszkij viszont, bár maga is zsánerképeket rajzol, a nyerstől és a vadtól sem fordul el, mi több, kedvét leli az éles kontrasztokban, sötét színekben, s az egzotikus, sőt a torz ábrázolásában is (lásd A gnóm, a Bydlo, a Samuel Goldenberg és Schmuyle, a Katakombák vagy a Baba-jaga kunyhója című tételeket). A két ciklus önmagában is elég egy pompás, jól kitalált szólóesthez, Macujev azonban a kettő közé ékelte Liszt művét, a második rész bevezetőjeként megszólaltatott 1. Mefisztó-keringőt is - ezt a döntését előzetesen indokolatlannak éreztem, a felhangzó előadás azonban véleményem megváltoztatására késztetett.

Mint már jeleztem, a Csajkovszkij- és a Muszorgszkij-ciklus szembeállítása azért műsorszerkesztői találat, mert a két opusz teljesen másféle zongorastílust és egymással homlokegyenest ellenkező zenei attitűdöt igényel. Macujevnek rendkívül frappánsan sikerült az ellentét felmutatása. Csajkovszkij tételeit kifinomult pasztellképekként állította elénk: érzékeny billentés, valószínűtlenül lágy pianók sokasága, álmodó rubato jellemezte játékát. Muszorgszkij ciklusában viszont érces hangon, szimfonikus erővel zongorázott, s a dinamika, a hangsúlyok kialakításakor, a gesztusok megformálásakor rendre elmerészkedett egy határig -addig a pontig, amelyen túl már szélsőségesnek neveznénk az olvasatot. E határon azonban, úgy vélem, sosem lépett át, s így elérte, hogy keze alatt színes, bátor, realista -de minden naturalisztikus aránytévesztéstől mentes megfogalmazásban keljenek hangzó életre a Hartmann-képek zenei megfelelői. Legfontosabbnak azt tartom, hogy vonzó művészi felelősségtudattal kerülte el a (szinte egyidős) Csajkovszkij- és Muszorgszkij-ciklus szembeállításában rejlő interpretációs csapdát: csak konfrontált, de nem voksolt; nem mutatta az egyik esztétikát igaznak, a másikat hamisnak. Játékában éppen az volt a legrokonszenvesebb, hogy egyformán érvényesnek ábrázolt két tökéletesen ellentétes zenei világképet: a harmonikusan stilizáltat és a nyersen-véresen életközelit. Nem szóltam még a Liszt-tolmácsolásról: az 1. Mefisztó-keringő a szünet után, a Muszorgszkij-ciklusnak mintegy preambulumaként csendült fel - olyan elementáris erővel, amely a műsor egységét megbontó betoldás elleni minden berzenkedésemet elaltatta.

Másképp történt tehát, mint ahogyan a kritikus előzetesen okoskodott. Gyenisz Macujev, akit eddigi négy vendégszereplése alkalmával ellentmondásos muzsikus-személyiségként ismertem meg, a szólóesten -nélkülözve a romantikus szimfonikus zenekar színes hátterét és a versenyművek mutatós szólamaiban rejlő vonzerőt -nemhogy nem vált művészileg fegyvertelenné, de erősebbnek, gazdagabbnak és főként: biztosabb ítéletűnek mutatkozott, mint korábban. Magam legalábbis minden eddiginél vonzóbbnak találtam e legutóbbi fellépését. (Február 25. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

CSENGERY KRISTÓF

Miért van az, hogy egy koncert olykor az  érdemdús közreműködők és az igényesen összeállított program ellenére is fád hangulatot hagy maga után? Elméleti hipotézisek felállítása helyett próbáljuk meg a kérdést a NEMZETI FILHARMONIKUSOK bérleti hangversenye nyomán megválaszolni. A műsort két Ravel-mű keretezte: nyitányként a Lúdanyó meséit, finálé gyanánt pedig a La Valse-ot hallottuk. Utóbbi már csak azért is jó választásnak bizonyult, mert egyike a hosszú 19. századot lezáró emblematikus daraboknak, ráadásul -köszönhetően az erotikus és pszichologizáló, de egyúttal a haláltánc felől újraértelmezett keringőidiómának -a mű külön is elbúcsúzik attól a rövidebb érától, jelesül a régi századfordulótól, melynek felidézésére a koncert vállalkozott. E gazdag és sokféle zenei világnak a hangverseny - hogy Klimkót idézzem az Állami áruházból - igyekezett a szubtilis arcát megmutatni. Egyértelműen ebbe az irányba mutatott az összeállítás Richard Strauss 1880-as és '90-es évekbeli, zsánerszerű, bensőséges és kifinomult dalaiból. Kimondottan klimkói értelmű szubtilitás áradt Giuseppe Martucci 1891-ben komponált és tíz évvel később meghangszerelt Notturnójából. A karcosabb hangvételt Mahler kései Wunderhorn-dala, a Revelge képviselte. A programszerkesztőt dicséri, hogy e mű párjaként az Um Mitternachtot választotta a Rückert-dalok közül. E művek keletkezése között csupán két év telt el, s bár a mai köztudat - szövegforrásuk okán - általában külön kasztlizza be őket, érdemes rá emlékezni, hogy 1905-ben egyszerre jelentek meg C. F. Kahnt kiadójánál.

Ha azt mondjuk, hogy a dús, ezüst hajkoronát viselő, londoni születésű GILBERT VARGA (Varga Tibor hegedűművész fia) nem az a karmester, akinek minden pillanatban eszébe jutna valami, azzal még aligha mondtunk eleget. Korrekten, pontosan vezényel, amit a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem rest korrekt, pontos, ápolt játékkal meghálálni. Mondhatnánk, hogy a túlnyomóan halk és gyakran szinte anyagtalan hangzás a Lúdanyó meséiben része a stílusnak; ám a darab mégiscsak akkor válna izgalmassá, ha a dinamikai visszafogottsághoz és a pasztelles színekhez a kiemelt szólók nyomatékosabb artikulációja, a zene lélegzésének és lüktetésének érzékeltetése társulna. Kissé unalmas -a megjósolhatatlan zenei rezdülések szenzációit nélkülöző -légiesség jellemezte a Strauss-dalok kíséretét is. Rendben: legyen báj és kecs a Morgen előadásában, de legyen fűszer, legyen erotika is, és érződjék a hangzás hedonista élvezetére törő szándék. S legyünk mégoly tapin- tatosak az énekessel szemben, azért azt ne engedjük meg magunknak, hogy a Zueignungban ne forrósodjék át a vonósok hangja. Zenekari, de inkább karmesteri szempontból a mélypontnak a Revelge előadását éreztem: e műben egy k. u. k. katonazenekar kvázi-realista hangzó kulisszáját kell felépíteni, s utóbb kísérteties megvilágításba helyezni. Mindebből - vagy inkább: e helyett - a koncerten annyi derült ki, hogy Mahler dala nagyobb ricsajjal jár, mint Strausséi, s mintha a Lied konvencióitól is messzebb állna. De a karmesteri koncepció hiányától függetlenül is szívesen hallottam volna egzaktabb kivitelezésben az ötödik strófa utáni zenekari közjáték rézfúvós akkordfelbontásait.

A dalokat a huszonkilenc éves BRICKNER SZABOLCS szólaltatta meg, vagyis, tán nem is kellene említenem, a 2008-as Erzsébet királyné Nemzetközi Énekverseny győztese. Kétségtelen, hogy rendkívül kulturált és abszolút tudatos éneklés az övé, melyhez kellemes, jól kezelhető orgánum áll rendelkezésre. Brickner pontosan tudja, hogy milyen zenei gesztusokra van szükség a kései német dalok megszólaltatásában; hogy mikor van ideje a tartózkodó kifejezésnek, s mikor az érzelmek kiáradásának. Ám a koncepciót illető tudatosság és tanultság talán túlságosan is láthatóvá válik az előadás során, és nem oldódik fel az interpretáció egyszeriségének illúziójában -vagy valójában. Ugyanekkor az éneklés jól megtervezett regiszter- és dinamikai váltásai is túl direkten leplezik le a profi énekesben amúgy szükségképpen ott tevékenykedő hangmechanikust -ahelyett, hogy a háttérben maradva támogatnák a minden magasságban és dinamikai szinten egységes színű, állapotait folyamatszerűen változtató voce ideálját. A budapesti és augsburgi diplomáit 2006-ban, illetve 2008-ban megszerző Bricknernek persze bőven lesz még rá ideje és lehetősége, hogy elismerésre méltó kompetenciáját nagyobb szabadsággal állítsa művészi elképzelései szolgálatába.

Martucci op. 70, no. 1-es éji zenéjének eljátszásáért akár hálásak is lehettünk volna, hiszen ki ne volna kíváncsi egy olyan századfordulós karakterdarabra, mely -mint a műismertetőből megtudható -„régóta nagy népszerűségnek örvend Olaszországban, bár másutt ritkábban szólal meg." Ám azon az estén, melyen sem Strauss, sem Mahler nem villanyozta fel igazán Gilbert Vargát, Martucci posztwagneri szimfonikus szalonzenéje biztos érdektelenségbe süllyedt. És dacára az elegánsan kivitelezett karmesteri tánclépéseknek, a La Valse előadását sem érezhettük másnak, mint pedánsnak - imponálón harsogó, de az eksztázist elkerülő befejezéssel. (Február 26. - Művészetek palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

PÉTERI LÓRÁNT

 

A MAGYAR TELEKOM SZIMFONI KUS ZENEKAR koncertsorozata teljes fordulatszámon pörög. A február végi koncert műsorán egy-egy Debussy-, Liszt- és Saint-Saëns-mű szerepelt, két kuriózum és egy sokat játszott, népszerű kompozíció. A hangverseny súlypontját a sokszor hallott Liszt-koncert, illetve Várjon Dénes vendégjátéka képezte.

A nyitó Debussy-mű, a Tavasz fiatalkori, részben megsemmisített alkotás, utólag, idegen kéz által rekonstruált hangszereléssel. Bizonyára ez a „félig elveszett" jelleg is hozzájárul a darab viszonylagos ismeretlenségéhez; no meg az is, hogy itt Debussy még csak keresi azt a hangot, amelyet későbbi szimfonikus műveiben oly otthonosan beszél. Ezt a képet az előadás nem módosíthatta, KELLER ANDRÁS gondos vezénylése és a zenekar szolid teljesítménye (kitűnő trombiták!) ellenére sem.

Liszt A-dúr koncertje annál nagyobb hatást gyakorolt a közönségre. A zenekari bevezető fúvós intonációs problémáitól eltekintve (az ilyesmi nem is jellemző a zenekarra) az együttes ideális partnere volt a zongoristának, s elmondható, hogy szinte kamarazenei érzékenységgel reagáltak egymás megnyilvánulásaira, amiben persze nyilván meghatározó szerepet játszott Keller és VÁRJON DÉNES máskor is megfigyelt, intenzív és bensőséges zenei kapcsolata. A darab zongoraszólama, ha úgy tetszik, voltaképpen Liszt zenei önarcképe; aki igazán jól érti és szólaltatja meg, az szükségképpen a fiatal, boszorkányos technikájú, erőtől duzzadó, sikeres, a közönséget és a hölgyeket egyaránt meghódító Liszt Ferenc alakját is felidézi. Voltak már, többen is, akik ezt az alakot nem kis adag külsőségességgel próbálták a közönség előtt megjeleníteni és marketingeszközként használni. Várjon alkatilag irtózik a külsődlegességtől, ezért különösen érdekes megfigyelni, hogyan teremti meg mégis a Liszt-figurát tisztán zenei eszközökkel. Úgy, hogy rendelkezik azokkal a jellegzetes tulajdonságokkal, amelyek Liszt játékát meghatározhatták: a zenélés érzékenységével, a kifejezés őszinte pátoszával, továbbá nem csupán robusztus technikával, hanem egyszersmind azzal a képességgel, hogy ezt a technikát tökéletes biztonsággal és magától értetődő módon alkalmazza, valamint maximális erővel és férfiassággal párosítsa. Az erő és impulzivitás -a maga helyén -rendkívül fontos szerepet játszott például a darab első nagy formarészének (kvázi-tételének) szólószakaszaiban, ahol a rendkívüli hangerő szerves része a liszti stílusnak, a darab lényegének. Várjon ezt impozánsan győzi erővel, technikával, de mindig képes elkerülni a túlzásokat, és egyensúlyt találni a diadalmasan dübörgő és a puhán, érzékenyen kitárulkozó vagy éppen ezüstcsengők csilingelését felidéző (Scherzo formarész) szakaszok eljátszásában. Mert száz hangja volt ebben az előadásban a zongoristának, és csaknem annyi a romantikus dagály és sleppelés csapdáit elkerülő, koncentráltan és kifogástalan ízléssel játszó zenekarnak is. Hogy Várjon és Keller mennyire alapvetőnek tartotta a szólista és a zenekar egyenrangúságát, az jól látszott azokon a szép gesztusokon, amelyekkel egy emberként reagáltak a lelkes tapsra - nemrég mint hegedűs és zongorista álltak egymás mellett hasonló helyzetben ugyanazon a pódiumon.

Saint-Saëns 3., c-moll, orgonás szimfóniája ritkán szerepel magyar hangversenytermekben. Ebben szerepe lehet a szokatlan hangszer-összeállításnak is (orgona és két zongora a zenekarban -legalábbis az ismertetőben, én többször is összeszámoltam a pódiumon található zongorákat, de mindig csak egyig jutottam), a szokatlan kéttételes formának, és további furcsaságoknak, melyeknek következtében könnyen úgy érezhetjük: „ilyen darab nincs is". Az első tétel szinte hangról hangra utal Mendelssohn Olasz szimfóniájára, mindkettőben erősek a szláv hatások, és különösnél különösebb hangszerelési effektusokat hallhatunk (így vonós pizzicatókkal vagy tubával kísért orgonaszólót). Ennek ellenére -és egy-két triviálisabb pillanat ellenére - a szimfónia a maga egészében mégis szerethető és semmiképpen sem unalmas. A zenekar ebben a darabban érte el csúcsformáját, gyönyörű vonós unisonókkal, élményszerű fafúvós szakaszokkal, remekbeszabott színekkel és karakterekkel. A közönség hálásan fogadta a művet, a ráadásként adott Glinka-nyitány pedig szárnyaló szellemességgel szólt és koronázta meg az estét. (Február 26. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)

MALINA JÁNOS

A MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR-t
 hosszú idő után nemrégiben hallottam először. Akkor is, és mostani, február végi szláv-brazil-magyar műsorú koncertjükön is igen jó benyomást keltett szép és egységes hangzásuk, fegyelmezett játékuk,
a szólisták elismerésre méltó játéka. Pedig a két alkalommal más karmester irányítása alatt játszottak. Örömmel mondhatom, hogy ez alkalommal még jobb dirigensi teljesítménnyel találkoztam.

Az estet a néhány évvel ezelőtt Budapesten végzett RODRIGO DE CARVALHO állandó vendégkarmester vezényelte, aki a koncert színes és gazdag műsorválasztására is rányomta bélyegét. Az első részben, nyitány funkcióban, Csajkovszkij Polonéze hangzott el az Anyeginből, majd Prokofjev gordonkára és zenekarra írott Sinfonia concertantéja vitte tovább az orosz vonalat; szünet után a brazil Camargo Guarnieri Brazil táncok  című kis ciklusa, végül pedig a Ránki György gyermekoperájából, a Pomádé király új ruhájából készült első szvit következett.

A Csajkovszkij-tánc az első pillanatban megkapott a zenekar telt és erőteljes hangzásának szépségével, jó jelként az egész estére; s lényegében nem is kellett csalódnunk.

Prokofjev darabjának szólistája a valóban fiatal -sőt még tanuló -, de már hangversenyek és fényes versenygyőzelmek hosszú sorát maga mögött tudó VÁRDAI ISTVÁN volt. A nagyszabású, vagy inkább rendkívül nagyszabású Prokofjev-gordonkaverseny -mert hiszen arról van szó - minden tartalmi gazdagsága, eredetisége és tüntető technikai csillogása mellett is kissé „benne ragadt" a partitúrában, mégpedig, úgy vélem, elsősorban magának a műnek a hibájából. Egyrészt valószínűleg túl hosszú a darab, másrészt hiányzik belőle valamilyen fokú, valamilyen jellegű személyes szerzői jelenlét vagy kitárulkozás, amely itt-ott ellensúlyozza a sok-sok fanyar, hűvös eleganciájú vagy akrobatamutatványszerűen nehéz zenét. A mű éppen ezért az előadó számára sem igazán hálás, még az olyan előadó számára sem, mint Várdai, aki maradéktalanul megbirkózik a transzcendens nehézségekkel. Csak éppen nem jut igazi jutalomjátékhoz, teljes energiáját elvonja a maradéktalan lejátszás rendkívüli feladata. Karmester és zenekar mindent megtett pedig a darab sikere érdekében, s bár a szólótrombitás indiszponáltnak tűnt, a remek szólóoboás ezért messzemenően kárpótolt. Mégis: hiába az időnként ördögi virtuozitás (többszólamú, gyors és szeszélyesen ugráló játék a legmagasabb fekvésekben), hiába a melodikus elemek nagyon szép megformálása, ezen az estén Várdai István nem játszott, mert valószínűleg nem játszhatott azzal a kisugárzással, megkapó hangi szépséggel, amit híre alapján hallani reméltünk. (Hozzáteszem, hogy nem ültem kedvező helyen, és ez is szerepet játszik benyomásomban).

A második rész a hazája zeni életében a mindenes szerepét betöltő, másfél évtizeddel ezelőtt elhunyt Camargo Guarnieri Brazil táncaival kezdődött. Nehéz elképzelni nagyobb kontrasztot, mint ami Prokofjev előadót és hallgatót próbáló darabja és e között a könnyűzenébe hajló, a feketék, az indiánok és a fehérek táncait feldolgozó kis füzér között feszül. De érdekes színfoltnak, levezetésnek megtette, az egész hangverseny íve tágasabbá vált tőle.

Valószínűleg nem én voltam egyedül, aki a Ránki-szvitet az előadás súlypontjának, mégpedig egyértelműen jelentékeny súlypontnak érezte. A Pomádé király 1. szvitje álarcos mű; álarcos, mert gyermekoperának álcáz egy a felszínen ugyan vidám, ám keserű, sőt gyilkos iróniával áthatott darabot; és álarcos, mert az Andersen-mese örvén -ma már ez több mint világos -a Rákosi-rémuralmat teszi nevetségessé, és nem is akárhogyan. Ezért mindössze két fontosabb engedményt tesz: a közismert mese mögé bújik, és a szocreál népi giccsnek is lerója adóját Rózsika népdal alapú szerelmi idilljével. Ezen túl azonban azt csinál, amit akar, és amit 1952-ben senki más nem mert volna megtenni: a legfrivolabb szellemben szamárfület mutat az egész létező kócerájnak, harsányan kiröhögi, közben, urambocsá', talán még tiszteletlenül szellent is egyet; magyar népdalt házasít össze kánkánnal, a lassú legényes mellett boogie-woo-
gie-t idéz, szóval bolondot csinál mindennemű cenzorból. Mindemellett a legalábbis polgári beállítottságú Ránki (aki a Pomádé királyt is egy másik javíthatatlan kívülállóval, Károlyi Amyval együtt írta), minden lehető elismerést learató „hivatalos" zeneszerző tudott lenni Magyarországon.

Erről nem írnék persze ilyen hosszan, ha a Pomádé-szvit maga nem volna annyira friss, kimeríthetetlenül ötletes, nagyszerűen hangszerelt, ma is érvényes zene. Különös, de tény: Ránki, akit azért a zenei közvélemény valamilyen módon sohasem vett komolyan, kiemelkedő műveivel jóval maradandóbbnak tűnik, mint a félmúlt nem is egy fontosnak vélt zeneszerzője.

Remek ötlet volt ezt a darabot elővenni, és öröm volt figyelni de Carvalho értő és szellemes, a hangszeres effektusokat maradéktalanul érvényre juttató vezénylését. Nem utolsósorban pedig a szvit a zenekarnak is afféle jutalomjátékul szolgált, amelyben (egy-két gyengébb ponttól eltekintve) megmutathatta meggyőző felkészültségét és szellemi rugalmasságát. A közönség a Ránki-szvit utolsó tételének részletét ráadásként is kikövetelte. (Február 27. -Zeneakadémia. Rendző: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány)

MALINA JÁNOS

 

Második zenemaratonját rendezte a  Fesztiválzenekar február 28-án a MüPa „összes termeiben", hiszen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermen és a Fesztivál Színházon kívül immár az előadóterem is helyszínné lépett elő: itt a tizenegy koncert műsorából kiszorult Dvo√ák-műveket mutattak be hat hangverseny, illetve előadás videófelvételéről. A MüPa épülete erre a napra nyüzsgő méhkassá változott: a közel teltházas hangversenyek hazulról vagy különböző programokról érkező, illetve oda készülő, esetleg éppen egy-két órás pihenőt tartó, kissé felajzott közönsége cserélt eszmét az addig elhangzottakról új meg új felállásban. Sok volt az ismeretlen arc is, olyanoké, akiket nem látunk a „kötelező" hangversenyeken. A Fesztiválzenekar a kakaókoncertek bevezetése óta a legleleményesebb módját találta meg a közönség meghódításának.

KEMENES ANDRÁS és CSALOG GÁBOR kedvéért mentem el a Dvo√ák-maraton déli 12-kor kezdődő négykezes hangversenyére a Fesztivál Színházba, amelyen öt (cím nélküli) Legenda és a Cseh erdőkből című háromtételes életképsorozat állt a műsoron. Az előadókban nem is csalódtam, a méltán kevésbé játszott művektől azt kaptam, amit vártam: könnyű kézzel megírt, érzelmes-közhelyes rutinmunkák voltak. Kemenes és Csalog mindent megtett azért, hogy darabok élményszerűen hassanak. A primót játszó Kemenes olyan gyönyörűen énekelt hangszerén, mint talán még soha -erre tényleg alkalmat ad ez a zene -, Csalog basszusa és egész lényének fegyelme pedig még ennek a fajta zenének is képes tartást kölcsönözni. Egy pillanatnyi megingástól eltekintve a két művész kontaktusa, szinkronja is olyan egységes volt, mint máskor. Nagyobb zenei szenzációk híján volt időnk megcsodálni, hogyan formál Kemenes lélegzetelállító dallamíveket úgy, hogy közben Csalog kezeli a pedált. A Cseh erdőkből ciklus hosszabb tételei közül egyébként a második és főleg a harmadik („Zavaros idők") sokkal tartalmasabb volt a legendáknál, és így a háromnegyed órás koncert végére a műsorral is megbékélhettünk valamennyire.

19 órakor a Bartók Teremben a h-moll gordonkaverseny szólt a PANNON FILHARMONIKUSOK-kal, HAMAR ZSOLT vezényletével, FENYŐ LÁSZLÓ szólójával. A szólista a hangszer szuverén uraként mutatkozott be. Nem csak tiszta intonációja tűnt fel a legmagasabb regiszterekben vagy mondjuk az oktávglissandóban is, nem csak kivételesen nemes, meleg és vivőerővel is rendelkező hangja ment élményszámba, de minden megoldása izgalmasnak és intenzívnek bizonyult. Fenyő nem ismeri a rutinból zenélést, csellója mesél, sóhajt és ujjong, vagyis, mindent összevéve, egy nagy egyéniség kisugárzásával muzsikál, úgy, hogy hangszínén túl minden zenei megnyilvánulása is nemes és mértéktartó. Illusztrációként szinte egész szólamát idézhetnénk a főtéma megvesztegetően gyönyörű kantilénájától a fináléban hosszan kitartott, crescendáló hangjának történetéig. Fenyő ízlése különösen fontos egy olyan kitárulkozó darab előadásánál, amilyen a Dvo√ák-verseny. Mértéktartásban és eleganciában méltó társa Hamar Zsolt, aki nagyvonalúan, magabiztosan tartja kézben a formát; és persze a zenekart, amely keze alatt igen szép pillanatokat szerez a hallgatónak, például a rézfúvós szakaszokban vagy a zárótétel szívdobogást idéző timpaniütéseivel. Azt azért el kell mondani, hogy a fafúvósok némileg halványabb teljesítményt nyújtottak az átlagnál, illetve rézfúvós társaiknál, és a vonós összhangzás sem annyira telt és élményszerű, mint jó néhány magyar zenekar esetében. Mindent összevéve azért a zenekar is dicséretet érdemel ezért a szép produkcióért.

FISCHER IVÁN és BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR általam hallott legutóbbi hangversenyei számomra azt mutatják meg, mit jelent az előadóművészetben a megnyilatkozás mennyei biztonsága (Molnár Antal). Dvo√ák 8. szimfóniája nem tartozik a kedvenceim közé; ám abban az előadásban, amelyben ezúttal volt része, akárhányszor meghallgatnám. Megpróbálom néhány emlékszilánk felsorolásával érzékeltetni, miért érzem úgy, hogy karmester és zenekar pályájának jelen pontján túllépett egy láthatatlan választóvonalon: azon, amely a kiválók szintjét a legnagyobbakétól elválasztja.

Azt hiszem, Fischer vezénylése igen nagy mértékben diverzifikálódott az évek folyamán. Hihetetlenül sok zenei folyamatot tud egyidejűleg érzékeltetni: sokszor nem csupán a megszólalás időpontját és minőségét, hanem még a hang lefolyását is. Egy villanásszerű vízszintes pálcacsapással teszi például pontos helyére a kürtök pillanatnyi, szinte szürreális felbugyborékolását. A legimponálóbb az, hogy a vezénylés részletgazdagsága a legkevésbé sem jelenti a nagyobb felületek, a folyamatosság érzékeltetésének akadályát. Ez a vezénylés elsősor- ban informatív és hihetetlenül változatos, és óriási mozdulatrepertoáron alapul; hol puha, hol rugalmas, hol pedig acélkemény. Egészen szokatlanul széles az általa megkövetelt dinamikai skála; ez különösen a halkság, a pianissimók irányában rendkívüli. (És a zenekar meg is tudja valósítani!) Egyáltalán, a vezénylés céljáról is új képet kapunk; a részletgazdagságnak csak az egyik funkciója a zenészek konkrét utasítása a koncerten, legfőképpen azt az igényességet teszi megkérdőjelezhetetlenné, hogy a zenében minden hang számít: a legapróbb részlet is felelősség és lehetőség.
(A Così fan tutte tavalyi előadásából egy felvonást a zenekar felől láttam; még hallgatóként is elektrifikált a Fischerből áradó, nagyfeszültségű koncentráció.)

A zenekar pedig valóban bámulatra méltó. Csodálatos a vonóskar teltsége, a rezek képessége, hogy puhaságukat megőrizve is erőteljesek legyenek; a kürtszóló tökélye és érzékisége; a libabőrt okozó cselló-pizzicatók; egyáltalán, az egész csellószólam, a szólóval együtt, nemkülönben a tömör és bársonyos bőgőszólam. A fenomenális hegedűszóló, a fúvósok anyagtalanul tökéletes piano staccatói a lassú tételben, majd később elképesztő, pppp-ban elhaló akkordjuk; a hegedűk szárnyalása a valcerben, a ragyogó fuvolaszólók... szinte bármeddig folytathatnánk. Ez az előadás olyan gazdagságát nyújtja a zenei élményeknek, amit első meghallgatásra befogadni sem igen lehet. Hogy is írja Haydn Mozarttal kapcsolatban? Bocsássanak meg, amiért kijöttem a sodromból. Túlságosan szeretem. (Február 12. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar, Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS