Művészetek Palotája -előadóterem, kék terem

Közvetítés a New York-i Metropolitan Operából

2008. február 7.

Donizetti

Lammermoori Lucia

Lucia                      Anna Netrebko

Edgardo                Piotr Becza∑a

Enrico                    Mariusz Kwiecien´

Raimondo             Ildar Abdrazakov

Karmester             Marco Armiliato

Díszlet                    Daniel Ostling

Jelmez                    Mara Blumenfeld

Világítás                T. J. Gerckens

Koreográfus          Daniel Pelzig

Rendező                 Mary Zimmerman

A hervadhatatlanul s nálunk különösen népszerű (a tragikus bel canto- operák közül messze a legnépszerűbb) Lammermoori Lucia Met-közvetítése iránti várkozást minden bizonnyal a Netrebko-Villazón „álompár" föllépése srófolta magasra. Anna Netrebko öt hónappal gyermeke születése után lépett színpadra (előtte, januárban kétszer elénekelte a szerepet a szentpétervári Mariinszkij Színházban), Rolando Villazón viszont beteget jelentett. Mondják, hogy Villazónnak baj van a hangjával, mesélnek eseteket, és egy, a Mezzo-csatornán gyakran ismételt koncerten látni is, hogy túlstrapálja magát (egy szakértő szerint „izomból énekel"), szép, lírai tenorja előbb-utóbb felmondja a szolgálatot, ha spinto-szerepeket erőltet. Netrebko bársonyos, puha, érzéki szopránja is sötétedik és súlyosodik, kevesebb fioritúrát énekelt, mint lehetne (és technikáját nem is csillogtatta olyan fölényes bravúrral, mint mondjuk Violettaként Salzburgban), de változatlanul őrzi valőrjét, kiegyenlítettségét és varázsos kifejezőerejét, amiből a pianókba becsúszott apró hibák, hangfolytonosság-hiányok sem vontak le lényegesen. Legjobban a II. felvonás Enrico-kettősében érezte magát -nem hiába emlegette a szünetben kedvenc részeként -, az ottani dinamikai váltások, érzelmi hullámzások, az elesettség és elszántság között ingadozó kedélyállapot lírai és drámai szélsőségei (amelyek megelőlegezik Lucia későbbi elborulását) maximálisan kedveznek árnyalatos, komplex, az operában nem szerepmegoldásra, hanem életproblémák láttatására törekvő művészetének. Ahogy, belépve a szobába, megállt az ajtóban, dacos, csaknem pimasz mosoly suhant át az arcán -ez tört meg bátyja korlátlan agresszivitásán. Mariusz Kwiecien´ pompás baritonja és macsó kiállása tökéletesen megfelel a szerepnek, s miután az első felvonás áriájában mai divat szerint kiordította magát, ezáltal idejekorán megalapozva személyes sikerét, a duettben valamivel visszafogottabban énekelt, így a két szereplő kihívást és ellágyulást váltogató viszonya megfelelő kifejezést nyert. (Szerintem ezt a jelenetet Netrebko „rendezte" meg - annyira elütött a többitől -, s nem azért, hogy megmutassa, hanyatt fekve is tud énekelni.)

Mariusz Kwiecien

A Lenszkijként Met-közeli beugró tenor, Piotr Becza∑a egészében kedvező benyomást keltett Edgardo szerepében, a dallamrajzot plasztikusan formáló, hajlékony, egészséges, ha nem is fényes és olvadékony, de vivőerejét tekintve impozáns hangja szépen szólt a középfekvésben, és megbirkózott a kényes magasságokkal. Alakítása nem volt éppen átütő, de ez részben rendezői kérdés, és -úgy tetszik -általános felfogásbeli deficit a Metropolitanben. Valóságos főszereplővé lépett elő Ildar Abdrazakov mint Raimondo: a gyakran lamentálásra korlátozott káplán kivételes jelenség - van bátorsága kivenni a tőrt az őrült Lucia kezéből -, ami az orosz énekes zengzetes basszusának, emfatikus dallamvezetésének és nem utolsósorban férfias megjelenésének köszönhető. Érdemes volt ellenállni a rövidítés kísértésének, és második felvonásbeli áriáját, továbbá kettősét Luciával benne hagyni a darabban. Ez is, akár a harmadik felvonást nyitó, kölcsönös bosszúszomjtól izzó tenor-bariton-duett afféle „reggelig elhallgatnánk" Donizetti-dallam, amit a budapesti közönségnek az elmúlt ötven évben egyetlen előadáson sem volt alkalma hallani, s erre nem látok más okot azon kívül, hogy a dolgozók a tizenegy órai kapuzárásig érjenek haza, tekintettel a másnap reggeli korai munkakezdésre. (Vagy a tenoristákat kímélték? S ha már itt tartunk: miért érte meg a nagy tekintélyű hazai operistáknak dramaturgiai dilettáns hírébe keverni a szerzőt azzal, hogy az őrülési jelenet második része előtti átkötést is kihúzták, miáltal Lucia a kadencia után rögtön „új áriába" kezd? Pont az a másfél perces, szerkezetileg nélkülözhetetlen kórusos Enrico-közjáték nyújtotta volna túl az előadást?)

Civil portré az Edgardo szerepébe beugró Piotr Beczaláról

Fotó: Ken Howard/Metropolitan Opera

 "Mary Zimmerman viktoriánus kísértettörténetként állította színpadra" a darabot, olvashatni minden ismertetőben. Szavak. Van ugyan két kísértet -két sápadt szellem -, az egyik a Lucia első felvonásbeli elbeszélésében szereplő halott lány, a második ő maga mint szerelmét öngyilkosságba segítő és vele a halálban egyesülő árny az utolsó képben, de hiányzik hozzá a hasonló szellemben fogant képzőművészeti háttér. Hatalmas méretű, naturális díszletek pótolják, amelyek nem érik meg sem az általuk létrehozott, gazdag, de jelentés nélküli látványt, sem az átdíszletezés heroikus munkabefektetését. Az utolsó változás közben egy holdas háttérhorizonton kívül pár másodpercig üres a színpad -ez a legszebb kép. Az őrült Luciát beinjekciózzák - ez praktikus. A realizmus igénye a szextett kimerevített „operai" pillanatát életszerű akciósorral helyettesíti: egy ceremóniamester az esküvői fényképezkedés nagy közös fotóját állítja be groteszk tüsténkedéssel. Ez jópofa, de nem rendezés, hanem ügyeskedés.