Szelídség és szigor

A 85 éves Szőnyi Erzsébet köszöntése

Szerző: Hollós Máté
Lapszám: 2009 április

 

 

Ha jól emlékszem saját szavaimra, öt esztendeje, a 80. születésnapja   tiszteletére zsúfolásig megtelt Zeneakadémia nagytermi dobogóján azzal kezdtem Szőnyi Erzsébet köszöntését, hogy szelídség és szigorúság elegyedik személyiségében. Ha most az elegyedést értelmezem, mondhatnám azt is: egészíti ki egymást, de inkább így pontosítom: kapaszkodik egymásba. Szigorúsága ismert azok előtt, akik a megalkuvást nem tűrő, a legjobb teljesítményt elváró tanárral találkoztak, de akik mégis, máig is -aktívan vagy már nyugdíjasan -lelkes hívei. S talán épp azért, mert a némiképp kodályosan szikárra formázott optimumkövetelés mögül megcsillanni láthatják a jóakaratú, segítőkész, az esendőség iránt megértő szelíd tekintetét.

Kodály nevét lépten-nyomon leírhatjuk, ha Szőnyi Erzsébet pályáját vizsgáljuk. Zenéje volt a legelső hatás: a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban, Sztojanovits Adrienne tanári-karnagyi irányítása alatt, a fél kézen megszámolható olyan iskolák egyikében, amelyek a harmincas években már felnőttek Kodály forradalmian új énekkari stílusához. Azután jött a tanári impulzus: a Zeneakadémián, ahol 1945-ös vidéki távolléte idején a 21 éves Szőnyi Erzsébetre bízta népzeneóráinak helyettesítését, tehát ekkorra már kialakult a Kodálynál nehezen megszerezhető szakmai bizalom, az az elvághatatlan szál, amely a Tanárnő egész pedagógiai működését a Tanár úréhoz kapcsolta.

A két életút abban is rokon, hogy az alkotótól sok áldozatot követelt a pedagógia. Hányszor elmondták Kodályról, hogy ha nem fordít annyi időt a kicsinyek nevelésének szellemi megalapozására, az iskolarendszer reformjának a politikánál való kivívására, s az ének-zenetanulók meglátogatására szerte az országban, mennyi mindent írhatott volna még... Szőnyi Erzsébet kottalapjai is szaporábban megtelhettek volna. Csakhogy az életművet mélyen erezi az élet. S amiként későbbi évtizedekben nem volt kérdés, hogy a szeretett férj ápolása háttérbe szoríthatja-e a komponálást, úgy korábban az sem volt kétséges, hogy a zene befogadásának megteremtéséért folytatott alkotó küzdelem elfoglalhat-e időt, teret a zeneművek alkotójának tevékenységéből.

Szinte csoda, hogy a két munka ennyire is párhuzamosan zajlott, s hogy az ötvenes években még termékenység jellemezhette a komponista műhelyét. A tanárság főideje, a középiskolai énektanár és karvezető tanszak vezetésének két évtizede billentette másfelé a mérleget, s ugyanez az időszak foglalja magában a Kodály-módszer hazai és nemzetközi meg- és elismertetéséért végzett publikációs és előadói tevékenység javát. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy az utóbbi évek visszahozták az alkotóerőt, s mindegyre a zeneszerző Szőnyi Erzsébet új virágkorának bemutatóit élvezhetjük.

A zeneszerzői munkásságból -madártávlatból -a kórusirodalom látszik a leggazdagabbnak. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a karnagyok nemzedékeinek nevelőjétől szívesen kértek énekelnivalót a felnövekedett tanítványok. A karművek között, akárcsak a dalok sorában találunk nem magyar szövegűt is: a több nyelvben járatos Szőnyi Erzsébet német, angol, francia költőket is szívesen megzenésít, a latin textusokról nem is beszélve. Érdemes szemügyre vennünk a zenei nyelvet is! Hiszen a Kodályhoz való általános kötődés, a Viski János növendékeként kapott zenei anyanyelvi útravaló mellett igen jelentős Szőnyi művészetében a francia „beütés". Az 1947-ben Budapesten járt Tony Aubinnek megmutatott kották nyomán ösztöndíjjal a párizsi Conservatoire-ra mehetett, s ott Olivier Messiaen zenéje és Debussy-elemzései, Nadia Boulanger alighanem zeneszerzői tanulságokkal is átitatott zongorakíséret-órái kitágították azt a horizontot, amely Kodály francia orientációjával amúgy is megnyílhatott már a fiatal szerző előtt.

Ha külhoni mestereket említünk, nem mehetünk el szó nélkül amellett a legendás tanári kar mellett, amely a Zeneakadémián Szőnyi Erzsébet bontakozását segítette. Zongorát főtanszakon tanult Szegedi Ernőnél, kamarazenére Weiner Leó, stílustörténetre Szabolcsi Bence tanította, karmesterórákat vett Ferencsik Jánostól, a középiskolai énektanárképzőben pedig Bárdos Lajos és Vásárhelyi Zoltán tanította -az utóbbi hegedűre is!... Bárdos irányította Viskihez a 13 éves kora óta komponáló Szőnyi Erzsébetet. Ma, amikor a zeneszerzés tanszakok hallgatóinak csaknem fele hölgy, nem is tudjuk elképzelni, milyen ritkaságnak számított a negyvenes évek második felében a Liszt Ferenc téren egy komponista leány! Előtte csak Ferch Stella tanult e tanszéken, aki később Kósa György neje lett, s tudott volt, hogy Sándor Emma is figyelemre méltó romantikus műveket írt, mindaddig, amíg feleségül nem ment Kodályhoz, ám az újító géniusz fénye mellett nem akart többé a múlt lámpásaként világítani. Szakértő figyelmével azonban kitüntette Szőnyi Erzsébetet.

Az œuvre-ben jelentős része van a színpadnak is. Négy operát és három zenés játékot sorol fel a műjegyzék, s bár van közöttük olyan opera is, amely 16 németországi színpadon és Koppenhágában koncerten is sikert aratott (Firenzei tragédia), a magyar közönségnek hangzó emléke leginkább csak az Adáshibáról lehet. Annál ismertebbek itthon a gyerekoperák -e műfajt honunkban Szőnyi Erzsébet teremtette meg. Nem egyszerűen gyerekeknek szóló, hanem általuk megszólaltatható, többnyire egyfelvonásos darabok ezek, amelyek azt a zeneszerzői virtuozitást igénylik, amellyel úgy tehető változatossá és dramaturgiailag árnyalttá a zenés történés, hogy a zenei szövet ráférjen a gyermek hangjára és beleférjen hangszertudásába. Ahogyan a 75. születésnapja alkalmával a ZeneSzó hasábjain folytatott beszélgetésünkben vallotta: „olyasmit akartam írni, amit meg tudnak oldani, de erőfeszítés árán, hiszen annak nincs értelme, hogy csak kirázzák a kisujjukból". Ha a kettős -kompozíciós és pedagógiai - Szőnyi-életműnek lehet summája, A didergő király, A makrancos királylány, Az aranyszárnyú méhecske, Az igazmondó juhász az.

De hanyag, aki e különlegesség skatulyájába zárja Szőnyi Erzsébet zeneszerzői világát. Hiszen nagyon is figyelemreméltó a kamarazenei termés: a gyerekeknek szánt duóktól, trióktól és ifjúsági zenekari művektől kezdve a Jeruzsálemi képek kétzongorás szvitjén át a Hárfás, az Orgonás és a Zongorás kvintettig. Külön műcsoportot képeznek a hangszerekkel színezett -kantátásított -kórusművek (Bartók Béla halálára, Két Petrarca-szonett, Sirató - Kodálytól halálakor búcsúzó mű -, Két Balassi-kórus, Hat középkori himnusz Sík Sándor fordításában, 125. zsoltár, Missa misericordiae, Népdal-parafrázisok Sík Sándor verseire, Néhány gondolat a könyvtárban). Orgonaversenye és a hangszerek királynőjére komponált szólódarabjai, valamint egyes kórusaihoz társított orgonaszólamai az instrumentum saját kezű ismeretéről tanúskodnak, miközben rendre szabadságot adnak a játékosnak nemcsak a regisztrálásban, hanem a versenymű szélső tételei kadenciájának rögtönzésében is.

A szóló zongoraművek tárházából két sorozat kínálkozik kiemelésre. Az egyik a párizsi tanulmányok ösztönzésére keletkezett Színek ciklus, amelybe a természetes színek közé -az impresszionizmus sommás kategorizálását megfricskázva -még a pepita is belefért... A másik a Sárkányfogak 52 tételes sorozata. Ez a Magyar Művészeti Akadémia berkeibe vezet, ahol Szepesi Attila verseihez Gerzson Pál készített grafikákat, Szőnyi Erzsébet pedig, a kettőből együttesen nyervén inspirációt, formálta zenévé a szöveg és a vonal költészetét. A Magyar zeneszerzők kismonográfia-sorozat Szőnyi-kötetét Pintér Csilla Mária e sorokkal zárja: „A miniatűrökkel a zeneszerzői stílus váratlan fordulatot vett. A szűkszavúság, a tudatosan vállalt aszkézis, a letisztultan bensőséges hang nemcsak új irányokat jelöl ki az életműben, hanem egészen más, ez idáig tartózkodóan hallgatag líra nyílt, tiszta jelenlétének élményével ajándékozza meg a hallgatót."

Új irányokról szólni 80-hoz közeledvén meglepőnek tetszhet. S még ha egy Cage-szerűen meg-megújuló alkotóról beszélnénk... De Szőnyi Erzsébetre a hagyománytisztelet és hagyományőrzés, a mesterektől örökölt hang egyéni tapasztalatokkal átitatott, sajátos színekkel gazdagított továbbéltetése a jellemző! Mégis igaza van a könyv írójának. Próféciája kinyomtatása óta hat esztendő telt el, a Szőnyi-műhelyben mozgalmasan. A kerek Kodály-évfordulók ugyan mindig elszólítják a papír mellől, gyakran hívják iskolákba, s maga is érdeklődik kollégái és a zenei közélet iránt, amely több feladattal látná el, mint amennyit vállalni tud. A Kossuth-díjas, Kiváló művész, Bartók- Pásztory- és Kodály Zoltán-díjas, Erkel- és Apáczai Csere János-díjas, Magyar Örökség-díjas Szőnyi Erzsébet ma is szigorú -magával, hogy mindarra vállalkozik, amit a zenéért és zenei társadalomért tesz, s amit szelídségének ereje segít elérni.

Én meg arra vagyok rendületlenül kíváncsi: miben különbözik diplomamunkájának, a Szimfóniának a tanára és iskolája akadémizmusa szerint elkészített partitúrája a saját igényei, korabeli modernségének szabadsága szerinti változatától? Addig is, míg ezt megtudom, új művek sorát kívánom a köztisztelet és -szeretet övezte Szőnyi Erzsébetnek!