Kodály, Melis

Szerző: Porrectus
Lapszám: 2009 március
 

Zoltán Kodály

Piano works: Nine piano pieces op. 3; Méditation sur un motif de Claude Debussy; Valsette;

Seven piano pieces op. 11;

Dances of Marosszék

Adrienne Krausz - piano

2008 Budapest Music Center Records

Zoltán Kodály

Choral Works: St. Gregory's day; King Ladislaus' men - or Magyars and Germans;

Whitsuntide; Ode to Franz Liszt; The Te Deum of Sándor Sík; Jesus and the traders;
The aged; Transylvanian lament; Mátra pictures

MR Children's Choir, MR Choir

conducted by Ádám Fischer

2008 Budapest Music Center Records

László Melis

Black & White -
suite for solo piano

Zoltán Lengyel - piano

2008 Budapest Music Center Records

 

Némi zsurnaliszta túlzással akár úgy is fogalmazhatnék: hiánypótló CD-t adott ki a közelmúltban a Budapest Music Center: Kodály zongoraműveit. A zárószámként hallható Marosszéki táncokra ez persze nem igaz, a mű, ha nem is túl gyakran, de elég rendszeresen hallható koncerteken. Az op. 11-es Hét zongoradarab tételei sem ismeretlenek a hangversenylátogató közönség előtt: az Esik a városbant vagy a Székely keservest a legtöbb zongorista-növendék már középiskolás fokon megtanulja (aki nem, magára vessen). Az op. 3-as sorozat azonban mintha valóban eltűnt volna a látókörünkből, az eredetileg ehhez írt, utóbb mégis
önállóan publikált Valsette és a Debussy-motívumra komponált Meditáció hangverseny-előadására pedig hamarjában nem is emlékszem (holott kétségkívül lanyhuló emlékezetem immár elég sok évtizedet fog át).

Reveláció végre meghallgatni ezeket a -megint a sajtónyelv közhelyét idézem: „méltatlanul elfeledett" -darabokat? Nos: igen is, meg nem is. Egy részük aligha volna érdekes számunkra, ha nem tudnánk: az a szerző írta őket fiatalabb éveiben, aki később a Psalmust, a Háry Jánost, a Galántai táncokat vagy a Jézus és a kufárokat komponálta. Némelyik olyan, mintha egy szerencsés pillanatban született rögtönzés utólagos papírra vetése volna. Az improvizációnak, a zene „itt és most" születésének megvan a maga varázsa, de gyengéje is: a szerkezet általában kevésbé szigorú, az ihlet lázában megtalált figurák, harmóniamenetek aránylag sokszor-sokáig ismétlődnek. Más szóval: viszonylag hosszúak a forma „lágy" szakaszai (a kifejezést egyik hajdani tanáromtól hallottam, és találónak érzem - az átvezető részeket értette rajta). Bartók nagyjából egyidős Bagatelljei kínálkoznak összehasonlításul, illetve a Gyermekeknek-sorozat tételei: általában szikárabbak, tömörebbek. Az alaphangulat is mintha kissé egysíkú volna: uralkodik a melankólia, a lassú tempó.

A zsenialitás ugyanakkor nem tagadható: a fiatal Kodály hallatlanul modern nyelvet beszél, és semmiképp sem tekinthető Debussy-epigonnak. Továbbgondolja a nagy francia zenéjének harmóniai újításait, döbbenetes érzékkel vegyíti a franciás harmóniavilágot népzenei elemekkel (anélkül hogy konkrét népdalt idézne). A kiválasztottak, elhivatottak módján teremti meg azt a tonális erőteret, gravitációt, amely nélkül szétesnének a különféle modális hangsorokba kalandozó darabok. Talán a legszebb példa e tekintetben az op. 3 bevezető Lentója: minden fordulatát, minden modális váltását meglepően újszerűnek, ám paradox módon mégis végtelenül természetesnek, magától értetődőnek érezzük.

A zene történetében fejlődésről beszélni általában botorság (miért volna fejlettebb egy csodálatosan arányos népdalnál vagy gregorián melódiánál bármelyik mégoly nagyszerű mai kompozíció?), egyes életműveken belül azonban vitathatatlanul megfigyelhető bizonyos „haladás", gazdagodás. Az op. 11 ilyen értelemben kétségkívül nagy lépést mutat előre. A már említett Esik a városban remekmű a javából. És remekmű a Székely keserves is, noha ugyancsak olyan, mintha egy rögtönzés emlékét őrizné: de egyetlen hangot sem tudnánk kihúzni belőle anélkül, hogy sérülne az egész hallatlan fegyelme, intenzitása, áradása, kifejező ereje.

Krausz Adrienne előadásában szólalnak meg ezen a felvételen Kodály darabjai. Csak üdvözölni lehet, hogy a BMC a Franciaországban élő pianistát kérte föl. Nem irigylem a Zeneakadémián végzett zongoristákat. Krausz Adrienne például kiváló képességű, elhivatott pianista, mégis ritkán kap feladatot nálunk. Szörnyű, hogy manapság ilyen muzsikusok helyett az orgona Horowitza és néhány hasonló társa sztárként tündökölhet, és gátlástalanul hirdetheti rémületes butaságait, akár a közszolgálati médiában is.

A felvétel technikai minőségével nem vagyok elégedett. A CD első száma, a Lento alig hallhatóan kezdődik, ugyanakkor a magas forték néha rikitó-nyersen szólnak. Ez a fajta „csilingelő" hangzás nem a zongorista hibája. Az arányokat, úgy tűnik, nem sikerült ideálisan beállítani.

Egyes szakfolyóiratok pontozásal minősítik az új Cd-felvételek színvonalát. A Kodály-zongoraművek esetében a maximális öt pont (öt csillag) helyett négy és felet adnék -a felvételtechnika hiányosságai miatt. Csak négy pontra értékelném a kórusművek új CD-jét. Három okból. Az egyik -félcsillagnyi - levonás a grafikát illeti. Zenekritikusnak nem tiszte erről szólni, ám ezúttal nehéz ellenállni a kísértésnek. Borzasztó ez a kép. Mintha Rákosi elvtárs, vagy a kedves vezető, Kim Dzsong-il elvtárs népe dalolna önfeledten (kellő állami ellenőrzés mellett). Harsány színek, nevetségesen lelkes alakok, az elöl vezénylő fiatalember, aki ráadásul háttal áll a kórusának (!), és pálcát tart a kezében (a cappella művekhez!), határozottan koreaias vonású. Úgy gondolta volna a kép tervezője, hogy Kodály kórusművei ehhez a világhoz tartoznak? További negyedcsillagnyi levonást érdemel az, hogy a műsor felsorolásánál - hátul - kizárólag angol címeket olvashatunk. Rémes ez az újmódi anglománia. Az rendjén van, hogy angol cím is kell - de hát ezek a művek a felvételen magyarul hangzanak el. Kissé meghökkentő azt olvasni az Öregek helyett, hogy The aged...

Végül egy negyedcsillag mínusz az előadás apróbb szeplőiért is jár. A három gyermekkari dal közül az első kettő (Gergelyjárás, Lengyel László) felemelően gyönyörű. A Pünkösdölőben azonban a magas gisz nem makulátlan -élő előadáson erre szót sem kellene vesztegetni, felvétel esetében azonban lett volna mód javításra. A vegyes kari műveket igen magas színvonalon, virtuózan szólaltatja meg a Magyar Rádió Kórusa, ám azért előfordul, hogy a női szólamokban megjelenik egy parányi lebegés. Nem hamisság, csak fölösleges vibrátó. Régebben -évekkel ezelőtt - ezt néha már szóvá tettem. Ma már jóval kevesebb tagot kísért meg az odaadó lelkesedésnek ez a kacér démona. Csak hát az a baj, hogy elég egyetlen egy ilyen hang ahhoz, hogy a hangzás biztonságos tartását megingassa. Néhány esetben a tempót sem találtam meggyőzőnek: különösen a Jézus és a kufárokban éreztem néha hajszoltnak az előadást. Egészen pici árnyalatról van persze szó. Fischer Ádám nyilván a mű drámaiságát igyekezett ezzel az eszközzel is fokozni - úgy gondolom azonban, a kórusirodalomnak ez a felülmúlhatatlan remeke kevesebb elánnal is éppen eléggé hatásos.

A felvételtechnika (Bárány Gusztáv és Buczkó Gábor nevét olvasom a megfelelő rovatokban) ezúttal mintaszerű. Szóval öszszességében elégedettek lehetünk a Kodály-sorozatnak ezzel a CD-jével is. A tökéletességnek az a vakítóan fehér fénye azonban, amely a Háry-részleteket tartalmazó kiadványt jellemezte, ezúttal kapott egy alig észrevehető, halvány vajszínű árnyalatot.

Kezdjük egyszerű tőmondattal: Melis  László zeneszerző. A megállapítás távolról sem oly nyilvánvaló, mint amilyennek első pillantásra látszik. Manapság ugyanis mindenről papírt, pecsétes igazolást kell felmutatni. Konkrét eseteket tudok évtizedekig közmegelégedésre tanító zeneiskolai szolfézstanárokról, akiket szép új világunkban egyik napról a másikra utcára tettek, mert hiányzott a megfelelő „jogosítvány" (például annak idején nem tanultak tevékenységükhöz elegendő pedagógiai blablát).

Mármost: Melis László hivatalosan nem tanult zeneszerzést a Zeneakadémián. Outsider. Dilettáns. Összhangzattani-ellenponttani hályogkovács. Legfőbb ideje, hogy erélyesen tiltakozzunk tevékenysége ellen a „céh" nevében. Pogner bácsi, Vogelgesang bácsi, Kothner bácsi és főként kedves jó írnok úr, Sixtus barátunk -hol vagytok? Tűritek ezt? Itt ugyanis nagy a baj. Az a baj, hogy ez a Melis, fájdalom, évek óta ontja a darabokat, és azok bizony -hogyan is fogalmazzunk finoman? - nem rosszak. Anynyira nem, hogy - micsoda pimaszság! - szinte jók... Alkalmasint sokkal jobbak, mint némely hivatalos okirattal és állami plecsnikkel rendelkező jeles egyéniségé.

Itt van most egy új CD. Címe Black and White. Zongoradarabokat tartalmaz, egy 15  tételes szvitet, fekete és fehér billentyűkre. En blanc et noir -csak ugye ezt manapság muszáj ángliusul mondani, mert így trendi (ezért az egyért haragszom). Vannak jazzes ihletésű tételek („feketék") és régi barokk szvitek világát idézők (alighanem ezek volnának a „fehérek"). Utóbbiaknál a minta nyilvánvalóan Bach, gyakran az is elég egyértelmű, melyik Bach-mű melyik tétele (például a D-dúr szvit Gavotte-ja a 14. darabnál). De nem stílustanulmányokról, átiratokról, utánérzésekről van szó, hanem valami egészen másról, amit nehéz néven nevezni. Mintha régi struktúrák születnének újjá, egészen más hangsorokkal. Imitáció, ellenpont, tükörfordítás -más összhangzási szabályokkal, nem dúr és moll skálákkal (s nem is feltétlenül hétfokúakkal). Az eredmény: kemény, szikár, barokkosan motorikus és határozottan játékos muzsika. Nem „vicces", de szórakoztató. Rend uralkodik benne, nincsenek banális fordulatai, összecsengései inkább érdesek, karcosak, de nem feloldásra váró disszonanciák a szó hagyományos értelmében. A „fekete" tételek (keringő, ragtime és hasonlók) kétségkívül populárisabbnak tűnnek, de a szerző itt sem megy el a banalitás irányába. Ha mégis ezt kezdjük érezni - előfordul -, váratlanul megszakad a folyamat. Furcsa lyukak támadnak, újra és újra megismétlődik egy motívum. Nem a Fekete Macska bár picit pityókás zongoristáját halljuk, hanem egy gépzongora-felvételt, amely akadozni kezd - ami eddig közelinek tűnt, hirtelen elidegenedik, távoli emlékké, zenerégészeti leletté válik...

Költészet. Sajnálom, nem tudok rá jobb kifejezést. Melis László nem egyszerűen zeneszerző, hanem rendkívül tehetséges alkotó. És Lengyel Zoltán, aki a tételeket bámulatos fegyelmezettséggel, egészséges és árnyalatgazdag billentéssel játssza, kiváló pianis- ta. Legalább is szerény véleményem szerint.

No persze megint baj van. Most jut eszembe: tulajdonképpen nincs külön papírom arról, hogy kritikai tanfolyamot végeztem. Diplomám alapján mindössze muzikológus volnék. Outsider. Hályogkovács... Pardon: hályogporrectus.

Porrectus