A pokol tornácán

Doctor Atomic – Faust elkárhozása. Két élő internetes közvetítés a New York-i Metropolitanből a MüPában

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2009 január
 

Művészetek Palotája

Élő internetközvetítés
a New York-i Metropolitan Operából

2008. november 8.

John Adams

Doctor Atomic

A szövegkönyvet Peter Sellars írta

Kitty Oppenheimer  Sasha Cooke

Pasqualita                  Meredith Arwady

J. Robert Oppenheimer      Gerald Finley

Teller Ede                  Richard Paul Fink

Robert Wilson           Thomas Glenn

Leslie Groves tábornok       Eric Owens

Karmester                  Alan Gilbert

Díszlet                        Julian Crouch

Jelmez                        Catherine Zuber

Koreográfus               Andrew Dawson

Világítás                     Brian MacDevitt

Rendező                     Penny Woolcock

Művészetek Palotája

Élő internetközvetítés
a New York-i Metropolitan Operából

2008. november 22.

Berlioz

Faust elkárhozása

Margit                        Susan Graham

Faust                           Marcello Giordani

Mefisztó                     John Relyea

Karmester                  James Levine

Díszlet                        Carl Fillion

Jelmez                        Karin Erskine

Koreográfus               Johanne Madore,
                                    Alain Gauthier

Világítás                     Sonoyo Nishikawa

Videó                          Holger Foerterer,
                                    Boris Firquet

Rendező                     Robert Lepage

  • Metafizikusok

Mielőtt fennakadunk azon, hogy az előfüggönyt a Mengyelejev-féle  (vagy ahhoz hasonló) periodikus rendszer táblázata uralja, a kórus az anyag- és energiamegmaradás elvét dicsőíti, többször ismétlődik a „dodekahedron" szó, és elhangzik, hogy „ne vesztegessük az időt a plutóniummagra!" (vö. „zitti, zitti, piano, piano... andiamo via di quà"), gondoljunk arra, hogy egykor a Carmen szüzséjét is mérhetetlenül profánnak, sőt operablaszfémiának tartották. Miért ne lehetne operát írni az atombombáról, amely legalább olyan mitikus katasztrófát festett a világ egére, amilyet néhány évtizeddel korábban Wagner idézett meg a Walhalla romjai alá temetett istenek alkonyával? A világpolitikára korábban is érzékeny John Adams (Nixon Amerikában, Klinghoffer halála) 2005-ben írt műve, a Doctor Atomic -magyarul Atom doktor -az 1945 júliusi Új-Mexikó-i kísérleti atomrobbantás közvetlen előkészületeit és magát a robbantás pillanatát viszi színre, amelyből ott és akkor nem lett ugyan (Fermi és Szilárd Leó jóslata szerinti) tömegpusztítás, csak később, Hirosimában, és virtuálisan az emberiség lelkiismeretében (bár közvetlenül Auschwitz után a „kelleténél" mérsékeltebb intenzitással). Miért ne felelne meg ez a kataklizma egy zenedrámai koncepciónak?

A librettót író Peter Sellars -korábbi Adams-opuszok és a Doctor Atomic első, San Franciscó-i bemutatójának rendezője -igényes irodalmi kollázst prezentált, amelyben a dokumentarizmus szándékosan felesel a költészettel. Az atomfizikusok (Oppenheimer, Teller, Robert Wilson) belső vitái és a katonai-politikai rezsimmel való konfliktusai levéltári szövegeken alapulnak, az előtérbe emelt főszereplők szövegei citátumok. Oppenheimer kedvenc költőjével, Baudelaire-rel tesz vallomást feleségének, Kittynek, centrális monológjában John Donne, a metafizikus költő 14. szent szonettjének kezdő sorai („Zúzd össze a szívem, három személyű Isten") intonálják lelkiismereti válságát - állítólag erre utal a robbantás színhelyének választott neve: Szentháromság -, de vannak sorok a Bhagavad Gítából is, a navajo indián cseléd pedig tewa rituális dalt énekel. Mindez stilizálni, metafizikai síkra emelni hivatott a „lapos" alapcselekményt, a fizikusok szakzsargonját, a robbantásért felelős, pozitív időjárás-előrejelzést „rendelő" tábornok bornírt diétájának elbeszélését. (Az eredeti elképzelés szerint Oppenheimer Faust-figura lett volna, ez nem realizálódott, utóbb Kittyt nevezték meg centrális szereplőnek, egyfajta mitikus, cassandrai „szerepkörrel", ami ebből az előadásból nem látszik, viszont a Faust-reminiszcencia ott maradt az örök nőiesség expressis verbis kiemelésével.)

 Doctor Atomic - jelenet az előadásból

A minimalistaként besorolt Adams kevés dallamot bont ki -leszámítva Oppenheimer említett, az első felvonást intenzív zenekari fokozással hatásos fináléként lezáró „áriáját", Kitty néhány lírai lamentációját és Pasqualita, az indián cseléd bölcsődalát -, de ezt jószerivel nem is várhatjuk el egy 21. századi komponistától. A zenei szövetbe kollázsszerűen (hangszóróból) beiktatott naturális zörejek is mértéktartóak, úgyhogy ha valaki nem „harmónia-zengedezést" vár, mint Guildenstern a Hamletban -egy amerikai internetes fórum indignált nézője közli, hogy hazament Monteverdit előadás közben fölállt, és hallgatni -, akkor nem érik fülbántalmak. Mindazonáltal több a műben a mesterséges konstrukció, mint a természetes invenció, például a robbantás előtti végtelenségig feszített pillanat leginkább műviségében merész. Ebben a rendezés is ludas: a kvarc- és motoros szemüvegen vagy kormozott üvegeken (!) át a semmibe bámuló tudós társaság olyan, akár egy napfogyatkozást váró turistacsoport. A rendező Penny Woolcock csak a naturalista szintet jeleníti meg, az absztrakcióhoz nincs érzéke. Gazdag és látványos a színpad, az atomfizikusok falba zárt, kaptárszerű kazettákban nyüzsögnek, a bomba az eredeti modell pontos másolata, a ruhák, a hajviseletek aggályosan korhűek, az effektek professzionálisak, és mindenki mindig cigarettázik, ami nem biztos, hogy a történelmi hitelesség non plus ultrája. A zenei és énekes színészi megvalósítás kifogástalannak tetszik, Gerald Finley lírai baritonjának volumenét és a kifejezés intenzitását tekintve elsőrangú Oppenheimer, Sasha Cooke bánatos és nőies Kitty, Meredith Arwady mint Pasqualita vokálisan és személyes intenzitásában egyaránt átütő jelenség, Richard Paul Fink fanyar-cinikus, a robbanás előtti percekben a pusztulásra fogadó Teller Edéjében paradox módon az etikai normatíva jelenik meg. Lehetnek kifogásaink - aki Monteverdi felől ítéli meg, annak mindenesetre -, de azt azért ne felejtsük el, különösen egy olyan operakultúra részeseként, amelyben a kortárs operaszínház szinte nem is létezik, hogy az emberiség legújabb kori történelmének egyik meghatározó lelkiismereti kollízióját vitték színre műfajkonform módon és mindent egybevetve magas színvonalon, a világ legrangosabb operaházainak egyikében. Akárhogy is, ebben akad számunkra tanulság.

Képes zene

Árulkodó jel, hogy a zeneszerző először  azt írta befejezett partitúrája fölé, hogy koncertopera, majd kijavította drámai legendára. Meddő kérdés, hogy szcenírozásra szánta-e vagy sem, mivel életében nem került színpadra, az utókor pedig nem kíváncsi halott komponisták véleményére, szabad prédának tekinti a műveket. A Faust elkárhozása ugyanúgy rendezők martaléka lett, mint a klasszikus operák, volt előadás, amelyben az utolsó jelenet az őrültekháza gőzfürdőjében játszódott, Götz Friedrichnél Faust-hasonmások bandája erőszakolta meg Margitot, Kupfernál pedig guillotine-nal fejezték le. Mindez független az eredeti zenedramaturgiai szándéktól, mert Berlioz pszeudooperájának nincs drámai értelemben vett dramaturgiája -ezt a Goethe-tragédia első részének cselekményéből kiragadott epizódok lineáris felfűzése helyettesíti. Brander patkánydalának vagy Méphistophélès (a továbbiakban: Mefisztó) bolhadalának ugyanaz a helyi értéke, mint Margit áriájának. Nincsenek szituatív kollíziók, ennek bizonyítására legyen elég, hogy miután Mefisztó a föllármázott szomszédok trükkjével elzavarta Faustot az éppen hogy megismert Margittól, a következő jelenetben arról értesülünk ugyancsak tőle, hogy a lány megölte az anyját. A két esemény között Berlioznál nem történik semmi. Az evokatív muzsika, a szimfonikus-oratorikus művek mintájára, „a képzelet színházaként" működik -volt rendező, aki bevallotta, hogy csukott szemmel való zenehallgatás közben kapott inspirációt -, a színpadi megjelenítés szükségszerűen képi illusztráció, és a tapasztalatok szerint annál jobb, minél inkább elrugaszkodik a szó szerint vett szüzsétől.

Margit és Faust - Susan Graham és Marcello Giordani

A Met előadását érdemes hallgatni, mert a James Levine vezényelte zenekar még a (lassanként megszokott) lefojtottnak ható, stúdiószerű hangzástérben is lenyűgöz a kolorit pompájával, a csillogó hangszerelés tökéletes érvényre juttatásával. A kórus is remek. Az énekesek közül a címszereplőnek van a legnehezebb szólama, néhány váratlan magas hang, köztük egy cisz miatt, amelyet a vokális karakterében néha Giuseppe di Stefanóra emlékeztető Marcello Giordani relatív biztonsággal abszolvált. Susan Graham (amellett, hogy a szokásos háziasszonyi teendőket is ellátta, érzelemittas lelkesedéssel olvasván föl a súgógép szövegét), Margit szerepében ihletetten lírai volt, igen finom pianókat énekelt, melyek közben a szuperközeli képek láttatni engedték a bőrén ülő apró izzadságcseppeket. (Ez, akárcsak a szünet előtt a színpadról épp csak lelépő szereplők interjúra fogása brechti elidegenítő effektként működött.) A szerelmeseket maszkírozás nélküli mivoltukban, életkorukat és testi valójukat nem titkolva láthattuk (közelről nézve az volt a benyomásom, hogy Faust előnyösebb külsőt is kérhetett volna a Sátántól), míg a Mefisztót alakító John Relyea szakasztott úgy jelent meg, mint Losonczy György Gounod operájában ötven éve az Erkelben, ördögi arcfestéssel, vörös kosztümben, a süvegén tollal, akár elénekelhette volna, hogy nincs nagyobb gavallér nála. Folyékony, lírai basszusa van hozzá. Nemigen lehetett elvárni, hogy a szereplők bármilyen értelemben korrelációba lépjenek egymással, ezt maga a mű sem kívánja, az énekesek fizikai mivolta pedig leginkább ellenjavallja. A sztárkultuszt, a Metropolitan Opera méreteit és a vele kapcsolatos elvárásokat tekintve a megoldás kézenfekvő volt: jelmezes oratórium egyfelől, redukált mozgásokkal, a testiség virtuális érzékeltetésével (Susan Graham például végig mezítláb énekelt, csak az égi lajtorja megmászáshoz húzott papucscipőt), mozgalmas és a főszereplőktől független, technicista vizualitás másfelől.

Mefisztó: John Relyea - fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera

Nem állítom, hogy fölösleges volt nyitva tartani a szemet, sőt. A szcenírozásra a hírneves kanadai avantgárd rendezőt, Robert Lepage-t hívták meg, aki nem is keltett csalódást. Békében hagyta az énekeseket, amúgy sem tudott volna mit kezdeni velük, és pazar látványvilágot illuzionált mögéjük, részint légtornászokkal, részint -ha jól sejtem -hatalmas LCD-képernyőre vetített digitális képekkel, amelyek hol víz alatti revüt (szolidan erotikátlan Faust-látomást) ábrázoltak, hol a Mefiszó elhaladtával párhuzamosan lehervadó erdőt, hol a pokolra vágtató lovasokat. A vad vágtában részt vettek az akrobaták is (élő kép és film egymásra vetült), akik más helyen hol pókemberként fölfüggesztve mászkáltak a többemeletes színpadi kazettákon, hol megsokszorozott Krisztusok gyanánt számos hatalmas keresztfán tűntek föl megfeszítve. A hatás a helyszínen valószínűleg elementáris lehetett, már csak a zenei és a vizuális monumentalitás összeadódása miatt is. A képernyőn mindenesetre a „magyar mars" (alias Rákóczi-induló) rendezői megoldása bizonyult a legszellemesebbnek, amikor a huszárok emeletenként masíroztak libasorban - hátrafelé. Ha ez valami nemzeti jellegre utaló metafora akart lenni, fájdalmas volt, de találó.