Hegyen-völgyön

Kingsley–Kunze: Raoul – Ward: A salemi boszorkányok Mezzo Operaverseny és -fesztivál, Szeged 2008

Szerző: Márok Tamás
Lapszám: 2009 január
 

Egy operafesztiválon nagy szükség van jó és rossz előadásokra. Csak  akkor tudjuk megmondani, mi a fehér, ha mellette van a fekete, csak akkor rettent igazán a sötét, ha előtte megláttuk a fényességet. Ebből a szempontból nagyon hasznos produkciónak bizonyult a Mezzo Operaverseny és -fesztiválon a Raoul. Gershon Kingsley és Michael Kunze zenés darabja a sorozat mélypontja volt. Az okok elég egyszerűek, de nem árt fölsorolni őket, többek között azért, mert a műfaj lényegére világítanak rá.

Először is nincsen színdarab. Lássuk a Raoul dramaturgiáját:

1. jelenet -Raoul Wallenberg felismeri, hogy az üldözött zsidók segítségre szorulnak.

2. jelenet-Wallenberg zsidókat ment meg.

3. jelenet-Wallenberg újabb zsidókat ment meg.

4. jelenet -Wallenberg még mindig a zsidók megmentésén munkálkodik.

És így tovább.

A műből elsősorban minden színdarab legfontosabb alkotóeleme hiányzik: a konfliktus. Amely abból fakad, hogy erős egyéniségek mást akarnak, s ebből összeütközések származnak. Így aztán jellemfejlődést sem tapasztalunk, a jelenetek lehangoló egyhangúságban követik egymást. A szerzők beleírtak ugyan egy fiatal zsidó párt, akiknek sorsa a történet személyességét volna hivatott hordozni, ők azonban zeneileg jelentéktelenek, Julia Haebler rendező pedig jobb oldalt, hátul, egy kis emelvényen helyezi el őket. A jobb oldali páholyokból nem is látszanak, a férfit éneklő karaktertenorra (Beöthy-Kiss László) mikroportot kell rakni, hogy egyáltalán hallani lehessen. A címszereplőn kívül ők az egyedüli igazi szólisták, a többi szereplő a kórusból lép ki, és oda is lép vissza.

Mindenki valami piszkosfehér vagy ekrü ruhát hord, és mezítláb jelenik meg, egyedül Wallenberg visel cipőt. A világoskék pulóveres címszereplőt a nézőtérről rángatják föl a többiek, ilyenformán megjelenítve a marxi tételt: a történelmi szituáció kitermeli a szükséges szereplőket. Később még egy sötétszürke zakó kerül rá, így hát ez a kék az előadás egyetlen színe.

A színpad előterében levetett cipők sorakoznak. Ez a kép a zsidók megölésének szimbólumává vált, a pesti Duna-parton szoborként is megfogalmazták. Ki ne tudná, folyóba lőtt áldozataikkal a gyilkosok levetették a cipőjüket, s a látvány a borzalom toposzává vált. Ebben az esetben nem érezzük helyénvalónak, hisz itt épp nem a halál, hanem a túlélés áll a középpontban. Akik ott hagyták a cipőiket, azokon Wallenberg sem tudott segíteni.

Végignéztem Raoul Wallenberg fennmaradt képeit. A bankárcsalád ivadéka magas, jóképű férfi volt, megjelenése eleganciát és erőt sugárzott. Másképp hogyan is tudott volna szembeszegülni az elvakult németekkel? A lengyel Marcin Habela arca inkább vígoperai hőst juttat eszünkbe, jelmezében inkább topisnak, mint jólöltözöttnek hat. Az énekes ráadásul derékig érő hosszú hajat visel, ami ebben a darabban elképzelhetetlen. Ami a zenét illeti, monoton szólamában is minduntalan a rettegés, az aggódás szólal meg.

Raoul - Marcin Habela

Úgy képzelem, vállalt feladatának eredményes teljesítéséhez ezerféle hangot kellett használnia, hol nyájasnak, hol durvának, hol finoman fenyegetőnek, hol diplomatikusnak kellett lennie. Emberek bizalmába férkőzni, másokat elbizonytalanítani, egyeseket egyszerűen megvesztegetni -mindez egyedülálló lehetőség volna zenei karakterek megkomponálására, a színpadon olyan fontos változatosság és sokszínűség újjáteremtésére. Mindennek nyomát sem találjuk. Ráadásul Habela hangja is meghatározhatatlan színű, jellegtelen bariton, a formátum végképp hiányzik belőle. Az ember sehogy se érti, hogyan nyerhette el a közönség díját. (Egyébként a fesztivál egyik vezérmotívuma a képmutatás volt. Adrianáját Michael Sturm rendező arra építette, hogy mindenki megjátssza magát. Wallenberg hatékonysága is nagymértékben attól függött, mennyire képes megtéveszteni és kijátszani a gonoszokat. A salemi boszorkányok pöreiben azért izgulunk, ki tudja meggyőzőbben előadni a maga igazát, s képes-e igazságként föltüntetni az igazságot. Végül A vámpír címszereplőjének is az élete múlik azon, hogy tud-e áldozatai előtt vonzó, nagylelkű úriembernek tűnni.)

 

Jelenet A salemi boszorkányok előadásából - Veréb Simon felvételei

A Raoul muzsikájának egésze is híján van a karakterizálásnak. Leginkább musicalre emlékeztet. Ezt a hatást erősíti az is, hogy a szöveg a musicalek anyanyelvén, angolul íródott. A rendezést ilyen körülmények között nehéz értelmezni. Julia Haebler dokumentaristának nevezte a darabot. Ennek megfelelően sokféle trükkel próbálkozik Churchill és Sztálin fotójának kivetítésétől egy autóbaleset játékautóval való lejátszásán át odáig, hogy a kevésbé mozgékony kórustagokat a proszcéniumpáholyba ültette, hogy kényelmesebben tudjanak énekelni. Az egésznek azonban április 4-i, szavalókórusos a hangulata. Nem mondhatnánk, hogy hazudik a darab, de igazságát olyan unalmasan ismételgeti két hosszú órán át, amitől az elveszíti minden élét.

Összehasonlíthatatlanul más A salemi boszorkányok helyzete, hiszen az alapanyag egy kitűnő dráma. A téma annyira operaszerű, hogy Arthur Miller állítólag már a megírás közben zeneszerzőt keresett hozzá. Végül 1961-ben Robert Ward komponálta meg, és Miller a librettó megírásában is segédkezett. Az 92 éves zeneszerző, aki személyesen is megjelent darabjának magyarországi bemutatóján, Stravinskyt, Sosztakovicsot és Bartókot tartja példaképének.

A Crucible olyan, mint egy musical, amelyet Bartók komponált. A zene sűrű és erőteljes. Játékosság nincs benne, és szinte teljesen nélkülözi a világosabb árnyalatokat. Mindezt az eredeti színdarabban is nehéz fölfedezni, de az elkerülhetetlen sűrítés miatt a komponista még inkább a drámai csomópontokra koncentrált. Amúgy a hagyományos operai dramaturgiát követi: a hősök érzelmeiket, indulataikat éneklik el. Ward különösen erőteljesen komponálja meg azt a zűrzavart, amelyben mindenki egymásra licitálva harsogja vallási és erkölcsi meggyőződését. Daróczi Sándor jelmezei a fekete árnyalataival játszanak, a koromfeketére egy világosabb árnyalat, egy másik szövés rajzol mintát. A férfiak fejhez simuló füles sapkáikban, hosszú ruháikban papos külleműek, durva cipőik-bakancsaik nehézkessé teszik mozgásukat. A fekete városban mindenkinek fehérre van meszelve az arca, lárvaszerű az egész társaság, még a melegebb szívűek is. Csak a Proctor házaspár tarthatja meg eredeti arcszínét, két ember az embertelenségben.

John Farrell egyetlen emelvényt tervezett a színpadra. Négy sarkán négy gerendaalkotmány, egyszer keresztnek, máskor akasztófának látszanak. Az emelvény közepén az első felvonásban hatalmas lyuk. Később, John Proctor házában összefüggő a felszíne. A bírósági tárgyalás alatt négy közepes méretű lyuk tagolja, az utolsó, a börtönben játszódó jelenetben pedig számtalan szűk nyílás mutatja a cellákat. Alföldi Róbert rendező ügyesen játszik a fenttel és a lenttel. Proctor házában például csak fent van, pár kiteregetett lepedő teremt otthonosságot és tagolja a teret. Férj és feleség eltávolodását az érzékelteti, hogy a mosott ágynemű két oldalán énekelnek, s nagy fehér folt hirdeti, hogy távol vannak egymástól, s mégis közel.

A szerepek többségét amerikaiak éneklik, s érezni is rajtuk, hogy a történet valahogy személyesen érinti őket. Közös jellemzőük a profizmus, a teljes odaadás. A bibliával hadonászó Gary Ramsey (Thomas Putnam) sugározza a vallásai fanatizmust a saját érdekeinek szolgálatába állító képmutatót. Kartherine Keyes mint Rebecca Nurse elénekli a maga Azucena-elbeszélését egy régi, tragikus perről, David Gagnon (Parris tiszteletes) meggyőzően vívódik az emberiesség és a kötelesség hálójában. Az angol Michael Bracegirdle szereplistája spinto tenort sejtet, hangminősége azonban inkább az olyan erős karakterfigurák megelevenítésére alkalmas, amilyennek Danforth bírót írták meg. A francia Marie-Adeline Henry magas, világos szopránja erőteljesen járja be a gátlástalan Abigail szólamát. Lisa Chavez mezzója csak a középregiszterben szól szépen és biztosan, de ott van benne valami etikus fény, valami szomorú, ám hittel teli szín, ami természetesen hozza létre Elizabeth alakját. Hasonló telitalálat Zeffin Quinn Hollis. E darabos mozgású ifjú férfi kemény arcáról sugárzik az az erő, amelyet az erkölcsi tartás ad az egyszerű embereknek. Baritonja erőteljes, sem túl szép, sem nem hajlékony -épp amilyet a szólam kíván.

Minden nagyon egyszerűnek tűnik, pedig csak alaposan ki van dolgozva, és nincs túlbonyolítva. Alföldi nem sokat törte a fejét a modern operajátszás problémáin, csak értelmesen és maníroktól mentesen fölrakta elénk a történetet. És bízott az énekeseiben. A fesztiválon csak ez a darab vonzott kétszer is csaknem telt házat, ezért aztán nem volt váratlan, hogy ez kapta a legtöbb közönségszavazatot. A salemi boszorkányokkal a fesztivál magaslatára értünk, s nem csak azért, mert egy mély völgy után jutottunk el ide.

MÁROK TAMÁS