Hangverseny

Szerző: Kovács Ilona, Kusz Veronika, Kállay Katalin
Lapszám: 2008 december
 

A MÁV Szimfonikus Zenekar  évadnyitó hangversenye jóval az   esemény előtt két újdonsággal is felhívta magára az érdeklődők figyelmét: egyrészt ez volt az első alkalom, hogy Kollár Imre immár a zenekar új zeneigazgatójaként vezényelte az együttest, másrészt elkészülte után ötvennégy évvel végre Magyarország közönsége is élő előadásban ismerkedhetett meg Rózsa Miklós Jasha Heifetz felkérése komponált Hegedűversenyével.

Bár az évad műsorterve még nem teljes egészében tükrözi a zeneigazgató elképzeléseit, a bemutatkozó koncert programja már többé-kevésbé igen (Mikes Éva: Szeretjük az emberi hangot. Kollár Imre, a MÁV Szimfonikusok új zeneigazgatója. Muzsika, 2008/9).
A „kevésbé"-t a Rózsa-versenymű műsorba iktatására értem: a zenekar a tavalyi Tavaszi Fesztiválon egy teljes estét szentelt Rózsa komolyzenei műveinek, s a nyilvánvaló örökségül kapott kezdeményezést Kollár felvállalta és folytatta. Jól tette. Egyfelől törlesztett valamit abból az adósságból, amivel régóta tartozunk Rózsa Miklósnak, másfelől egy értékes, ízig-vérig 20. századi, közönségbarát kompozícióval színesítette a hazai hangversenyélet palettáját.

A háromszoros Oscar-díjas komponista versenyműve érzékletesen mutatott rá, milyen közel áll Rózsa zeneszerzői habitusához a hegedűverseny műfaja (ötéves korában maga is ezen a hangszeren kezdett tanulni), amiben magyar hegedűs gyökerei is felfedezhetők. Ez persze nem feltétlenül jelent népzenei örökséget. Fiatalon járt ugyan népdalgyűjtő úton a palócföldi falvakban, és a versenymű előtanulmányának tekinthető két, 1929-ben hegedűre és zenekarra komponált opuszát népdalok inspirálták -de nem volt módszeres népdalgyűjtő: csak a dallamot jegyezte kis fekete noteszébe, a szöveget nem. Rózsa angol nyelvű életrajzából viszont egy másfajta inspiráció is felsejlik: leírja, hogy a hegedűverseny kompozíciós munkáit tanácsaival segítő Heifetz egy napon a versenymű egy bizonyos részére utalva megkérte, mutassa meg azt a sajátos játékmódot, amelyet budapesti látogatása alkalmával egy cigányprímástól hallott. Ugyanakkor egyetérthetünk a műsorfüzetben olvasottakkal is, miszerint a kompozíció szorosan kötődik Bartók Bélához. Mindenekelőtt koncentrált formaépítkezésével, ritmikus erejével és lendületével, természetet idéző effektusaival, valamint bensőséges lírájának dallamíveivel.

A versenymű szólistája, a macedón származású, Svájcban élő Robert Bokor nemcsak külsőleg hasonlít a korabeli Paganini-portrékhoz, de technikája is ördögi volt ezen az estén. Eleinte ugyan furcsán hatott, hogy kottából játszik, de bizonyos, hogy ez csak biztonsági hálóként szolgált, és segédeszköz nélkül is tudja a salto mortalét. Vonókezelése könnyed és elegáns, virtuozitása lehengerlő és boszorkányos, és ami a legfontosabb egy meggyőző és ihletett produkciónál: hihetetlen személyes kisugárzása van. Nagy hatást tett rám az 1. tétel témákban tobzódó előadásának sokszínűsége és a cadenza szuggesztív megszólaltatása is. Hasonlóan emlékezetes volt, ahogy a 2. tétel elején néhány hang elegendő volt számára, hogy megteremtse az egész tételt betöltő lírai pátoszt. Talán ebben a tételben érhető tetten leginkább a filmzene-komponista: az időben közeli Quo vadis (1951), de még inkább a Ben Hur (1959) szerelmi témájának érzelmes, de még nem szentimentális hangja. A lassú tétel vége egy másfajta virtuozitás megmutatására is alkalmat adott a hegedűművésznek: a hatásos, ámde rendkívül kényes fekvésű flageolet-ket kristálytisztán, játszi könnyedséggel, a világ legtermészetesebb módján szólaltatta meg. A gyors zárótétel aszimmetrikus ritmusai, felfokozott vivace tempója az eksztázisig vitte a hallgatót, amit a művész Ysaÿe 2. (a-moll) szólószonátájának Malinconia címet viselő tételével csendesített le a ráadásban.

A hangverseny kereteként (vélhetően már a megújuló műsorkoncepció szellemében) az új zeneigazgató két olyan művet választott -a tizennyolc éves Schubert 3., majd a szünet után Beethoven 4. szimfóniáját -, melyek nem tartoznak szerzőik leggyakrabban játszott mesterművei közé. Kollár olvasatában mindkét mű interpretációja hagyományos volt, nem helyezett át hangsúlyokat, nem kockáztatta a konvencionális kiegyensúlyozottságot a bizonytalan kimenetelű újszerűségért. Amit kért, azt világos, egyértelmű kézmozdulatokkal jelezte, s így tévedhetetlen precizitással fogta össze zenészeit. Dinamikus vezénylésével, gesztusaival a lehető legjobb teljesítményre sarkallta zenekarát. A fafúvósok -különösen a fagottszólam tagjai -remekeltek ezen az estén. Ha az összkép olykor mégsem volt mindig tökéletes, az a közös munka korai fázisának tudható be. (Október 3. -Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány)

KOVÁCS ILONA

 

Izgalmas intellektuális utazásra invitált Csalog Gábor és Varga István: a két művész az elmúlt másfél század orosz zeneszerzőinek műveiből válogatta programját. A műsor a Csalog-koncerteken már megszokott igényességet és koherenciát mutatta, melynek során az elhangzott művek nemcsak a két előadó számára jelentettek kihívást, hanem a Trafó nagytermét sajnos csak alig egyharmadáig megtöltő, ám lelkes közönségnek is. Csalognál ugyanis a sajátos ars poeticát tükröző, egyéni hangulatú repertoár kialakításában hihetetlen súlya van az elhangzott kompozíciók egymásutániságából kirajzolódó architektonikus szerkezeteknek. Ezek olykor taszítják egymást vagy éppen ellenkezőleg: egyetértő párbeszédet folytatnak. Ezúttal három (a magyar közönség számára jószerivel ismeretlen) 20. századi -csellóra és zongorára írott -kamaramű pillérei között bújtak meg a romantikát képviselő, szólózongorára komponált (szintén alig játszott) Muszorgszkij- és Csajkovszkij-miniatűrök.

Csalog az új utak keresésében mintha mindig előnyben részesítené a polgárpukkasztót, a feltűnően eredetit. Tipikusan olyan művész, aki véletlenül sem csatlakozik a tömeghez, hanem igazának tudatában inkább szembe megy vele. A Sosztakovics-tanítvány Galina Usztvolszkaja 1959-ben komponált, öttételes Nagy duója éppen ezért lehetett testre szabott darab számára, előadása pedig az est legnagyobb hatást kiváltó interpretációja volt. Ebben a műben a zeneszerzőnő kitapinthatóan szembefordul a Szovjetunió könyörtelen, uniformizmusra buzdító kulturális ideológiájával. Az inger nélküli fekete környezetben (falak, zongora, az előadók ruhája) az első pillanattól kezdve különösen koncentráltan, majdhogynem sokkolóan hatott a lázadás, a tiltakozás zörejszerű hangokba öntött rajzolata, a zongora klaviatúrájának szélső hangjait felhasználó clusterek ismételgető, minimalista eszközökkel megjelenített kiáltásainak és sikolyainak sora. („Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.") A tömbszerű masszákat, a makacs és szikár disszonanciákat a zongora kopogása és a monoton csellószólam ellenpontozta, melyet a 2. tétel gordonkatrillái és a jórészt egy szólamban játszó zongora oldottak valamelyest. Mind Csalog, mind az ebben a tételben főszerepet játszó Varga hihetetlen módon kitágította a dinamikai skálát a piano irányába. A 3. tétel súlyos, nagybőgővonóval meghúzott hangjai a Repin-képről ismert volgai hajóvontatók menetelésének illusztrációi lehetnének -a dermesztő hangulatot a virtuóz, ritmikailag rendkívül nehéz 4. tétel enyhítette. Az előző tételek feszes megfogalmazása után némiképp bőbeszédűnek éreztem az utolsó tételt. A regiszterek és játékmódok ellentéteinek játékával felépített tetőpont után a zene visszacsuklott az ürességbe, a cselló sokáig egy húrt húzva az elbúcsúzás érzetét keltette. Usztvolszkaja azonban szükségesnek tartotta, hogy a ciklikus egység megtestesítőjeként a mű belső összetartó erejét teljesítse ki azzal, hogy a két hangszer végtelen magányt sugalló monológjai után ismét belevágjon a csendbe az 1. tételből ismert motívumokkal.

A nyilvánvaló különbségek ellenére több belső ívet is felfedezni véltem a nyitó- és a záródarab -az Usztvolszkajához hasonlóan szintén Sosztakovics-tanítvány Alfred Schnittke 1. szonáta gordonkára és zongorára című műve -között. Schnittke is előszeretettel használja a zongora legszélső hangtartományait, szereti a nagy energiarobbanásokat, a hangszermonológokat és a tételt befejező pengetett hangokat (1. tétel), de az instrumentumok önmagukkal folytatott beszélgetése utáni perpetuum mobile-szerű motorikus mozgást is (2. tétel). Mindezek persze csak külsődleges jegyek, Schnittke alapvetően más irányból közelít a zenéhez. Nála például megjelenik az Usztvolszkajánál szinte felfedezhetetlen konszonancia: rögtön a mű eleji csellószóló kétszer is nagytercbe fut bele. A két művész ihletetten, láttató erővel és továbbgondolásra serkentően foglalta össze az egyes tételek közti összefüggéseket.

A hangverseny szimmetriatengelyében, Prokofjev gordonkára és zongorára írott Szonátájában újra megcsodálhattuk Varga István csodálatosan puha hangképzését, az íves dallamvonalakat, valamint tökéletes vonókezelését. Az előző két darabhoz képest e kompozíció közérthetőbb volta miatt ugyanakkor az apróbb pontatlanságok, kisebb időbeli elcsúszások is nyilvánvalóbban mutatkoztak meg. Legsikerültebbnek a középső tétel megformálást éreztem, ahol a zongora katonás indulóját a cselló humorral szelídítette meg, majd mindkét szólam groteszk, ironikus módon illant tova. E látomást a koncert végén ráadásként megismételte a két művész, az eredeti hatást azonban ekkor már nem érték el.

Csalog első szólózongorás betétjében két Muszorgszkij-darabot játszott. Először az 1865-ben komponált, töredékesen fennmaradt Az első büntetést, majd a zeneszerző halála előtti évből a Meditációt. A szünet utáni zongoraszólók három Csajkovszkij-kompozícióval egészítették ki az orosz romantikát: az Évszakok (op. 37/b) ciklusból a Májusi éj, az Ifjúsági album (op. 39) Téli rege című kis darabja, és az Évszakok Októberének ikertestvére, a cisz-moll noktürn (op. 19/4) mutatott újabb mintát Csalog színgazdag billentéséből. (Október 5. -Trafó -Kortárs Művészetek Háza. Rendező: Trafó -Kortárs Művészetek Háza)

KOVÁCS ILONA

A   Budapesti Zenei Hetek keretében idén  10. alkalommal megrendezett Magyarok Nagyasszonya Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál legkiemelkedőbb eseményeként az OXFORDI NEW COLLEGE CHOIR adott hangversenyt a Zeneakadémián. A mintegy negyvenfős fiú-vegyeskar és az őket kísérő CHARIVARI SINFONIE műsorán -fokozva a koncert vonzerejét -Monteverdi oratóriuma, a Vespro della Beata Vergine szerepelt. Aligha kell aprólékosan újragondolni a koncerten tapasztaltakat, hogy leszögezhessük: a nagy érdeklődés övezte hangverseny a várakozásoknak megfelelően alakult -azaz pompásnak bizonyult. (Hozzáteszem: az élmény még tökéletesebb lett volna, ha a szervezők megtisztelik a világhírű fellépőket és lelkes közönségüket egy műismertető füzettel.)

Már a színpadkép is izgalmasan stílusidegen benyomást tett a Zeneakadémia szeceszsziós díszletei között: angol gótikus katedrálisok hangulatát idéző, hosszú, mélyvörös egyenruha a fiúkon, és régi hangszerek a Charivari zenészeinek kezében. E tiszteletet parancsoló középpontot két oldalról szimmetrikusan keretezte a két-két szólista (SUSAN GILMOUR BAILEY, GRACE DAVIDSON, MARK DOBELL és THOMAS HOBBS), akik megszólalásukkor egy kisebb pódiumra léptek az ideális hangzás elérése érdekében. A harmonikusan megkomponált látványt a szólisták és a dirigens, EDWARD HIGGINBOTTOM helyváltoztatása élénkítette, s más mozzanatok is színesítették az előadást: a különböző visszhangeffektusok például messziről, a pódium mögötti folyosóról csendültek fel. Érdekes volt továbbá, hogy Higginbottom a kórusra koncentrálva irányította az együttest, s a hangszeres kíséret akcentusait egy „közvetítőnek", a zenekar művészeti vezetőjének diktálta, aki ezeket saját zenészei számára tolmácsolta. A csembalónál helyet foglaló KAH-MING NG ráadásul valóban aktívan vett részt az irányításban -különös, de kifogástalanul működő kettős vezetést adva ezzel a nagy együttesnek (mégsem túlozva el a dirigensi szerep jelentőségét).

S az együttes valóban lenyűgöző teljesítményt nyújtott, annak ellenére, hogy a korai mutálás miatt olyan fiatal fiúk is részt vettek az előadásban, akik jóformán alig látszottak ki a kezükben tartott kotta mögül. A legkisebb, talán hat-hét éves kóristák is higgadt profizmussal és figyelemmel énekelték végig a monstruózus művet. A kórus arányait is jól számította ki Higginbottom: különösen hangsúlyos és erős volt a szoprán, amelyben kissé idősebb énekesek szűkebb csoportja vitte a prímet. Ezek a körülbelül tízesztendős gyerekek tiszteletet parancsoló bátorsággal és komolysággal tolmácsolták a bonyolult textúra magasabb szólamait. A férfiak ugyanezen erényekkel büszkélkedhettek, ám esetükben még -a szöveg szakrális jellege ellenére is -virgonc és szinte érzelmes kifejezőerő is társult a pontosság, intelligencia és a fényes tónus mellé. A kórus együttes hangzása kiegyenlített volt, ugyanakkor mégsem keltette az erőszakkal elsimított felület hatását: minden szólamnak (s a férfiak között olykor úgy éreztem: szinte minden énekesnek) tere és egyénisége lehetett benne. Ez a kissé disszonáns sokarcúság rendkívül élővé és kifejezővé tette a zenét -amit viszont az amúgy kiválóan teljesítő Charivari Sinfonie részéről olykor kissé hiányolhattunk.

Átütő megszólalásokkal ajándékozott meg a négy szólista is, ám a kórushoz hasonlóan az ő tónusuk között is -még sokkal meglepőbb -különbségek mutatkoztak. A női szólisták egyike, Grace Davidson például szinte irreálisan egyenes és éteri hangon énekelt, míg társa, Susan Gilmour Bailey szabadon és telten vibrált. Közös megszólalásuk -mindenekelőtt a Pulchra es tétel -mégis izgalmasan hatott: ahogy a kórusnál, náluk is hozzátett a kifejezés elevenségéhez, hogy még a látszatát is kerülték a hangok mesterséges kiegyenlítésének.
A szólisták többnyire kidolgozott teljesítménye azonban számomra legalábbis nem tudott versenyezni a kórus megingathatatlan biztonságával, s a legemlékezetesebb pillanatokat a legnagyobb, legsodróbb kórustételek jelentették - mindenekelőtt a záró Magnificat. (Október 7. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

KUSZ VERONIKA

 

Három 19. századi, illetve „majdnem"  19. századi zeneszerző műveiből állított össze meglehetősen homogén programot legutóbbi koncertjén a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR. A különböző nemzetiségű és hátterű komponisták, Elgar, Liszt és Csajkovszkij egy-egy opuszából szerkesztett műsor valószínűleg tarkább hatást is kelthetett volna, ám ROLLA JÁNOS együttesének jellegzetesen magvas hangzása kiegyenlítette a stiláris különbségeket, és egységes alapanyaggal szolgált a felcsendülő darabok számára. A Liszt Ferenc Kamarazenekarra jellemző kifogástalan színvonalat és odaadó érzelmi-szellemi jelenlétet ezúttal is tapasztalhattuk, összességében azonban talán mégis szürkébbnek mutatkozott a produkció a megszokottnál, aminek okát elsősorban a műsorválasztásban láttam.

A koncert nyitószámát semmi esetre sem illetheti kifogás: Elgar Bevezetés és allegro című kompozíciója (1905) keresve sem találhatott volna ideálisabb előadót, mint a Liszt Kamarazenekar. Az angol komponista Händel előtt tisztelgő műve ugyanis tulajdonképpen egy vonószenekarra és vonósnégyesre írt, sajátos concerto grosso, tehát bővelkedik technikailag igényes és egyenrangú vonósszólamokban. A négyfős szólistacsoport -Rolláék koncepciójában legalábbis úgy tűnt -nem annyira versenytársa a nagyobb együttesnek, inkább annak valamiféle kiváltságos, önállósággal rendelkező szekciója, s hol előlép a zenekari szövetből, hol belesimul a textúrába. A vonósnégyes központi szerepe azonban olyan intenzív kamarazenei tónust állított példaként a kísérő együttes elé, amelynek hatása alól az utóbbi sem vonhatta ki magát. Nem mintha egy percig is szabadulni akart volna a felelősség súlya alól: a zenekar hűségesen tükrözte a vonósnégyes vibráló, szenvedélyes játékmódját (a két fél egyensúlyára jellemző, hogy a koncertmester is a nagyobb együttesben foglalt helyet). A zenészek térbeli elhelyezkedése is a kompozíció kamarazenei fogantatását hangsúlyozta, hiszen a vonósnégyes szólamait játszó művészek alig különültek el a csekély számbeli fölényt képviselő zenekartól.

Hasonlóan színvonalasnak, ám leheletnyivel kevésbé lebilincselőnek éreztem a
VITALIJ PISZARENKO szólójával előadott egytételes, fiatalkori Liszt-versenyművet, a Malédictiont. Rolláék ismét kamarazenei koncepciót követtek, amely a látvány szempontjából azt jelentette: az együttest is „dirigáló", a közönségnek háttal ülő pianistát csaknem teljesen körülölelték a vonósok, akik a szólista minden rezdülésére közvetlenül reagáltak. Piszarenko remekül alkalmazkodott a helyzethez, s nemcsak virtuózként, de vezetőként, egy elmélyült tolmácsolás középpontjaként is meggyőző teljesítményt nyújtott. Az interpretáció érzésem szerint nem szenvedett hiányt semmiben: az előadás -ahogy az mindebből sejthető -tartózkodott a külsőségektől, mégis teret adott a zongoristának, hogy technikai tudását megcsillogtassa. Piszarenko, akit a koncertfüzet a 8. Utrechti Nemzetközi Liszt Zongoraverseny győzteseként ajánlott a közönség figyelmébe, korrekt teljesítményt nyújtott, ám talán a koncepcióból, talán egyéniségéből adódóan produkciója mégsem bizonyult igazán maradandó élménynek.

Már a Malédiction és az Elgar-kompozíció sem tűnt a legszerencsésebb párosításnak, s még kevésbé éreztem találónak, hogy a Liszt-versenyt a szünet után egy újabb bőbeszédű romantikus mű, Csajkovszkij Firenzei emléke követi. Ráadásul az utolsó számot kissé fáradt, a megszokottnál kevésbé szellemes és energikus tolmácsolás jellemezte, ami a magasabb vonósszólamok precizitásbeli hiányosságaira is ráirányította a figyelmet. A Liszt Ferenc Kamarazenekar e koncertjéről tehát a vártnál kevésbé felvillanyozottan távozhatott a közönség -Rolláék ezúttal „csupán" felkészült és kellemes produkcióval ajándékozták meg a hallgatóságot. (Október 10. -Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

KUSZ VERONIKA

 

Mintha szerte a világban Bach mellett  Beethoven volna a legnépszerűbb zeneszerző az előadóművészek körében a tekintetben, hogy időről időre meglehetős rendszerességgel szólalnak meg e két komponista azonos műfajú műveinek ciklikus sorozatai. Az idei évad budapesti műsorai is kínálnak „Beethoven-összes"-eket: októberben két hangversenyen Varga István és Csalog Gábor Beethoven valamennyi csellóra és zongorára írott kompozícióját eljátszotta, a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar négy hangversenyt magában foglaló, januárig ívelő sorozatában pedig a 2., a 4., a 7., és a 8. szimfóniával karöltve mind az öt zongoraverseny elhangzik.

A bérlet első hangversenyén a C-dúr zongoraverseny (op. 15) és a 2. (D-dúr) szimfónia (op. 36) csendült fel Ránki Dezső szólójával és Keller András vezényletével. Több okból is izgalmas ez a párosítás: a két kompozíciót közeli keletkezési idejük ellenére világok választják el egymástól. Míg a C-dúr-koncert jobbára még a nagy elődök, Haydn és Mozart nyomdokain halad, addig a 2. szimfónia már meghökkentően merész, új utakra tér. Míg a versenymű az ünnepelt, körülrajongott zongoraművész-Beethoven saját magának komponált sikerdarabja, addig a gyakran játszott, páratlan számú szimfóniák árnyékában megbúvó 2. szimfónia a zenei hermeneutika azon irányzatának illusztrációja, mely szerint a külső élettörténet eseményei bizonyíthatóan nem függnek öszsze a keletkezéstörténettel. Miképp lenne magyarázható az az ellentmondás, mely a szimfónia zenéjének életvidám, gondtalan hangvétele, kicsattanó jókedve, áradó energiája és az ugyanabban az évben fogalmazott, sokat idézett heiligenstadti végrendelet depresszióba hajló hangulata között feszül?

A hangverseny első felében mindenesetre nem kellett ilyen ellentmondásokon gondolkodni a C-dúr koncertet illetően. Azon azonban többször is eltűnődtem, hogy egy ilyen rangú zenekarnak miért gyengéje az egyszerre indítás (már rögtön az első ütemben is) és zárás (például a cadenzák előtti akkordoknál). Lehet, hogy a terem fullasztó melege, vagy a -nemcsak a tételek szünetében de a tételek közben is -hihetetlenül sokat köhögő közönség akadályozta meg a zenekar és a szólista elmélyült koncentrációját? (Keller szigorú tanár bácsi módjára a szimfónia 2. tétele előtt hátra is nézett a „haszontalan nebulókra", nehogy elrontsák a Bartha Dénes szerint egyik „leghosszabb, legszebben kidolgozott és legpoétikusabb" Beethoven-tétel indulását.)

Ránki Dezső koncertjein már többször volt olyan érzésem, hogy előadói attitűdje mindig is egy sajátos befelé fordulást, titokzatos tartózkodást mutat. A művekkel és zeneszerzőkkel folytatott párbeszédéből mindig csak annyit tár fel a közönségnek, ő maga csak éppen annyira tárulkozik fel, hogy a közönség sóvárogva vágyjon az után is, ami a művész finom utalása szerint sejthetően létezik, de földi halandó rajta kívül csak akkor részesülhet e kegyből, ha ő is úgy akarja. Ilyenkor mintha megállítaná az időt, mintha varázsütés érné a hallgatót. E párbeszéd passzív résztvevői ezúttal is több emlékezetes pillanatot csíphettek el a Beethovennel folytatott dialógusból. Örömteli volt az 1. tételben a szólóhangszer egyszerű panelekből felépített főtémájának pregnáns megszólalásmódja, de e téma egyetlen hangjának befogadása is: a 6. ütem hangsúlyosan megütött kétvonalas f hangjáról -bár megfogalmazni nehéz lett volna, miért, mégis -pontosan lehetett érezni, hogy fontos mondanivalója van. A kottaolvasó persze könynyen magyarázatot adhat, mitől olyan zseniális ez az egy hang, de a lényeget száraz összhangzattannal mégsem lehet elmondani. Ehhez kell Ránki. Meg ahhoz, hogy olyan guruló, gyöngyöző passzázsok, ívesen lekerekített frázisok szólaljanak meg a zongora billentyűin, mint az ő ujjai alatt. Ahol biztonsággal lehet érezni, hogy egy mondat honnan indul, mi történik vele és hová érkezik meg. Mégis, egész idő alatt, de leginkább a zárótételben az volt az érzésem, hogy ezen az estén komoly erőfeszítésébe került Ránkinak a koncentráció. Itt vált leginkább nyilvánvalóvá, hogy hiányzott játékából az öröm önfeledtsége, a gondokon felülemelkedés könnyedsége. A dinamika túlságosan szélsőségesnek, olykor erőltetettnek, a pajkos hangvételű karakterek pedig némileg gépiesnek hatottak. A közönség hosszú tapssal mondott köszönetet, ugyanakkor megértő empátiával fogadta, hogy ezúttal elmaradt a ráadás.

A szünet után kíváncsian vártam, hogy Keller András miképp közelít a szimfónia talányához. Azaz, valóban őszinte-e a kompozíció D-dúrhoz illő aranysárga hangulata, vagy Beethoven hősies erőfeszítésének, önmaga legyőzésének manifesztuma áll előttünk. Ha zenei előadás választ adhat e kérdésre (adhat-e választ egyáltalán?), akkor egyelőre rejtély marad a rejtély. Az viszont már nyílt titok, ha Keller zenekara olyan ihletett, rácsodálkozó pillanatokat tud varázsolni, mint a 4. tétel kódájának megkomponált lassításában, akkor ezek után az elnagyolt indítások és zárások csupán másodlagos kérdéssé válnak. (Október 14. -Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)

KOVÁCS ILONA

A sokszínű zongora -a műsor összeállítását tekintve akár ezt a címet is viselhette volna Bogányi Gergely hangversenye. Az est első felében először az orgona babérjaira törve szólalt meg a hangszer, majd ezt követően öt Liszt-átiratban színvilágának sokrétűsége mutatkozott meg zenekart, kórust és szólóhangot imitálva, hogy aztán a szünet utáni Chopin-blokkban levesse álarcait és akként szólaljon meg, ahogyan csak ez az instrumentum képes. A program ugyanakkor nemcsak horizontálisan tagolódott, hanem vertikálisan is: szólóestnyi időbe sűrített zenetörténeti antológiaként a barokktól a késő romantikáig ívelt a megszólaló kompozíciók sora.

A bevezetőül játszott darabbal Bogányi a nagy előd, Liszt nyomdokaiba lépett oly módon, hogy maga is elkezdte az átiratok készítését, ezúttal J. S. Bach Dór toccata és fúgájából (BWV 538). Noha a zongoristák igazán nem panaszkodhatnak repertoárjuk szűkösségére, mégis, mintha irigyelnék az orgonairodalom egyik-másik darabjának hallatlan népszerűségét, még inkább egyedülálló hangzását. A Bach-orgonaművek zongorára való átírása nem új keletű: Bogányi előtt már számosan foglalkoztak ezzel, de a kuriózum-kategóriát érthető módon egyik próbálkozás sem lépte át. Amint arra a hangverseny előtti Előhang című beszélgetésben a művész rámutatott, munkája során elsődlegesnek tartotta az eredeti szöveghez való maximális hűséget, ezért átiratának lényege nem abban áll, hogy a zenei szöveget gyökeresen megváltoztassa. Zongoraletétje ugyanakkor mégsem monoton másolás, hanem Bach művének az új médium felől közelítő, olyan újraértelmezése, melyben lehetőség szerint igyekezett visszaadni a bachi orgonahangzás teljességét. Bogányi valóban a lehetőség szerinti legváltozatosabb színeket varázsolta ki hangszeréből, az eredeti ismeretében azonban ezt a próbálkozást is inkább érdekes kísérletnek éreztem, mintsem új perspektívák feltárulásának a zongora előtt.

Hangrögzítés nem lévén, nyilvánvaló gyakorlati okok -a média szerepének átvállalása -motiválták Lisztet, hogy olyan hihetetlen mennyiséggel szaporítsa az átirat-irodalmat, mint ahogy ő tette. Az első félidő további részét kitöltő Liszt-átiratokból elsőként Mozart Requiemjének két tétele -a Dies irae szekvencia-versre komponált Confutatis és a Lacrimosa hangzott el. Előbbiben hangsúlyosan ütköztek meg az elkárhozottak élesen ritmizált szólamainak tartalmi-szerkezeti, dinamikai és hangulati ellentétei az üdvözültek gyengédebb dallam- és színvilágával, utóbbiban pedig érzékletesen tárult fel a tételben örvénylő vigasztalan fájdalom. Ezt feloldandó, az ellentétek másik végpontjaként került a műsorba Weber Felhívás keringőre című csillogó, könnyed tánczenéje, ahol a belső időviszonyokat a középrész keringő-lüktetése és az ezt keretező határozott, markáns ritmusú tánc váltakozása határozta meg. Ettől az átirattól kezdődően a végletekig kiélezett virtuozitás vált az egyik fő meghatározóvá Bogányi előadásában, mintegy előadói kihívásként, meddig feszítheti még a húrt: játéka többször is a fizikai teljesítőképesség határait súrolta. (Ezt már áprilisi zeneakadémiai hangversenyén is tapasztaltam, most azonban -ha emlékeim nem csalnak, azzal ellentétben - nem mindig sikerült makulátlanul a kivitelezés.) A koncerten elhangzott két Liszt-átirat, Gounod Faust-keringője és Wagner Izolda szerelmi halálának interpretációja jó alkalommal szolgált a művésznek, hogy rámutasson e darabok különlegesen érzékeny harmóniagazdagságára, mely zongorán épp oly hatásos, mint nagyzenekaron.
A Trisztánban a zongoraművész egyedülálló affinitással közelített a dráma megjelenítéséhez, ahol - mintha egy film pergett volna le - a képek egymásutániságából kirajzolódó zenei történések mindig újabb dimenzióba emelték a hallgatót. Döbbenetes volt a mű befejezése: Bogányi sokáig engedte lecsengeni az utolsó hangokat, majd még másodpercekig élt, pulzált a szünet is a felcsattanó taps előtt. Különlegesen szép pillanata volt ez az estének.

A koncert második felének Chopin-darabjaiban Bogányi Gergely többféle nézőpontból mutatta be a zongora poétáját. Változatos karakterek, jelentőségteljes hangsúlyok, csipkézett futamok, telt, zengő akkordok jellemezték játékát, mi több, a koncert első részére rímelve olykor a zongora hangzásában benne rejlő szimfonizmus is felszínre került. Érzékenyen megválasztott tempókarakterek, kifinomult agogika tették színessé a g-moll balladát (op. 23), műfajából adódóan hasonló, mégis egyéni hangvétel jellemezte a három noktürnt (G-dúr, op. 37/2; c-moll op. 48/1; H-dúr, op. 62/1), melyek így, ahogy a koncerten elhangzottak, Bogányi legújabb lemezére is nyugodtan felkerülhettek volna. (Az Előhangban a fiatal művész érthető büszkeséggel beszélt arról, hogy Chopin-noktürnöket tartalmazó új CD-jén ragaszkodott hozzá, hogy a darabok vágatlanul kerüljenek fel a korongra -a mai technika birtokában ez már szinte nem létező gyakorlat.) A két keringő (Esz-dúr, op. 18; Asz-dúr, op. 34/1) viszont érzésem szerint a kelleténél jóval gyorsabb volt, túlpörgetett tempóikkal ezek a művek chopini Mefisztó-keringőkként hatottak. Az első két ráadás nem csillapította, inkább tovább fokozta a száguldást (e-moll keringő, op. posth.; cisz-moll etűd, op. 10/4), ugyanakkor a cisz-moll noktürn (op. posth.) Bogányi-féle ihletettségét és poézisét hasztalan próbálkozás lenne bármihez is hasonlítani. (Október 25. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

KOVÁCS ILONA

 

A Budapesti Fesztiválzenekar  október végi három hangversenyének vendégei, a karmester Vaszilij Petrenko és a hegedűs szólista, Janine Jansen személyében az utóbbi évek két fiatal felfedezettje látogatott el hozzánk. Mindketten üstökösszerűen robbantak be a világ zenei életébe, mostanra pedig a jelentős koncerttermek sztármuzsikusai. Az 1976-ban született Petrenko még nem volt húszéves,  mikor szülővárosa, Szentpétervár Operaházának és Balettszínházának rezidens karmestere lett, jelenleg pedig -ha éppen nem a világot járja -minden idők legfiatalabb vezető karmestereként a 165 éves múltra visszatekintő Liverpooli Filharmonikusokat irányítja. A holland Jansennek 2002-es londoni debütálása hozta meg a világhírnevet. A sikeres bemutatkozás hozadékaként két évvel később a Barbican Centre hagyományos nyári Mostly Mozart fesztiválján már hetekkel hangversenye előtt reménytelen vállalkozás volt jegyet szerezni koncertjére. Azóta sincs ez másképp. Honlapjáról tudható, hogy a mostani évadban turnéinak során igen változatos műsorral, elsősorban a nagy romantikus hegedűversenyek szólistájaként lép fel Japánban, Ausztráliában, Amerika számos nagyvárosában és természetesen Európa zenei központjaiban. Budapestre Beethoven Hegedűversenyével jött, s fellépései közül a legutolsó, vasárnapi koncerten hallottakról számolok be.

Ha e hangverseny alapján kellene jellemezni Jansen kisasszonyt, az 1. tétel indítását visszaidézve a bátor, sőt, a vakmerő jelző jut először eszembe. Aki olyan méretű teremben, mint a Zeneakadémia nagyterme, enynyire a semmiből kibomló hangon, puhán és súlytalanul meri elkezdeni szólóját, azt teljes joggal megilleti a szó legpozitívabb értelemében használt fenti jellemzés. Döbbenetesen spontán teremtés-hatása volt e hangszínnek, azt az illúziót keltve, mintha a mű a jelenlévők szeme és füle hallatára azokban a pillanatokban született volna meg. Őszintén remélem, hogy ezt a kivételes élményt a terem távolabbi zugaiban is át lehetett élni. Jansen hegedülésére -bár gyönyörűen dús, telt hangzásokat is ki tud csalni hangszeréből -a továbbiakban sem a nagy hang volt jellemző: a 2. tételben például rendkívül egyéni módon képzett, szordínó nélküli szordínós hangzással töltötte be a teret. A művésznő részletgazdagon és biztos technikával játszott, mindamellett előadásában egy percre sem szorult háttérbe a színezés és a kifejezés legmagasabb kontrollja. Örömteli perceket szerzett az 1. tétel gazdagon felépített cadenzája után a téma utolsó visszatérésének deklamációja és a 2. tétel témabemutatásának echo-hatása is. Pár ütemmel később alig észrevehető módon mozgatta a tempót, kiemelve a kisebb hangjegyértékek finomságát, anélkül, hogy a részletek kontrasztos megmunkálása háttérbe szorította volna a nagy ívek, az összetartozó egységek megrajzolását. Hihetetlen egyszerűséggel és magától értődéssel teremtette meg az átmenetet a 2. tétel és a finálé között -utóbbi frissen, felszabadultan, feszes ritmussal, a Beethoven által előírt módon (delicatamente) szólalt meg. A Petrenko irányította Fesztiválzenekar az előadás minden pillanatában egyenrangú partnere volt Jansennek. Csodálatraméltó volt a zenekar alkalmazkodási képessége, amelynek révén az első tételbeli szóló indításának „semmi-dinamikája" alá tudott menni, soha nem elnyomva, mindig támogatva, segítve a szólistát, a tuttikban pedig sejteni engedte azokat a kitörni készülő vulkanikus energiákat, melyeket a zeneszerző igazán szimfóniáiban engedett szabadjára. A fegyelmezettség és a zenei empátia ilyen magas fokú összjátékára csak a legnagyobbak képesek. Megérdemelt volt a mű végi ováció, amit Jansen Bach d-moll partitájának Sarabande tételével viszonzott.

A hangverseny második felében Prokofjev 5. szimfóniája hangzott fel. A mű egyértelműen Petrenko jutalomjátéka volt, aki minden tekintetben anyanyelvi szinten tolmácsolta. A késő romantikus német szimfonikus hagyományokat felvonultató 1. tétel ablakokat megremegtető, drámai apoteózisban teljesedett ki. Elmélyült és koncentrált olvasatban szólalt meg a 3. (lassú) tétel sötét, komor hangvétele: a szimfónia tételei közt egyedül ebben sejlett fel, hogy komponálásának ideje a 2. világháború utolsó hónapjaira esett. A zárótételben pompásan hatott az energikus, pergő ritmusok megszólaltatása, a szólófuvola éneklése, a vonósok egységes hangzása, azonban mindez nem múlhatta felül a 2. tétel parádés előadását, amelyben a scherzo karakterű, virtuózan hangszerelt tétel színesen, ötletesen, bravúros kivitelben hangzott fel, a karmester, a muzsikusok és a közönség legnagyobb örömére. (Október 26. -Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

KOVÁCS ILONA

 

Mozart: szimfónia, zongoraverseny és mise ezzel a sokat ígérő címmel hirdette a Művészetek Palotája a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR hangversenyét, s a különleges érzékenységgel és ízléssel összeállított műsor, a kitűnő szólisták, valamint a VASHEGYI GYÖRGY vezette együttesek a tőlük megszokott magas színvonalat is felülmúló teljesítménye ezúttal is maradandó élménnyel gazdagította a koncert lelkes közönségét. A program -C-dúr szimfónia, K. 338 (1780), d-moll zongoraverseny, K. 466 (1785), c-moll mise, K. 427 (1783) -Mozart életművének kerek fél évtizedébe, egy minden tekintetben rendkívül mozgalmas és termékeny időszak zenei fejlődésébe engedett  betekintést, a különböző műfajú kompozíciókkal a zeneszerző sokféle arcát villantva fel.

Az utolsó salzburgi művek egyike, a C-dúr szimfónia pezsgő előadása könnyedséget és derűt sugárzott, ugyanakkor nem nélkülözte a kifejezés mélységét sem. Fényes és fátyolos hangszínek, játékosság és melankólia, intenzitás és visszafogottság, a feszültség mesteri fokozásával felépített csúcspontok és nyugvópontok tökéletes arányérzékkel felépített hullámzása adta a zenei szövet folyamatos vibrálását, élvezetessé és izgalmassá téve a darab minden pillanatát. Vashegyi a végletekig kiaknázta az első tétel erőteljes gesztusaiban és a rafinált szerkesztés szabálytalanságaiban rejlő lehetőségeket, az egymás szavába vágó témák -az új témák itt gyakran már az előző téma lezárása előtt megjelennek -, a meglepetésszerű modulációk keltette bizonytalanság kellemesen bizsergette, és szünet nélküli odafigyelésre, várakozásra késztette a hallgatót. Az Andante di moltóban -nem hagyományos lassú tétel, sokkal inkább hangszerelése, mint tempója helyezi a két szélső tétel közé -a finoman kikevert, különleges vonós színeket, a fináléban a váratlan fordulatok kidomborítását és az energikus, sistergő futamokat, az élénk párbeszédeket éreztem a minden részletében kidolgozott interpretáció legmeghatározóbb elemeinek.

Ami hiányérzetem a humor és a szenvedélyesség tekintetében támadt, MALCOLM BILSON színpadra lépésével szertefoszlott. Az idős fortepiano-művész játékából fiatalokat megszégyenítő módon áradt az erő, a frissesség, az életigenlés és ami a legfontosabb: a lelkesedés, a zene iránti szeretet és alázat. Tökéletes stílusismeret, tudományos igényesség az egyik oldalon, előadói szabadság és ihletettség, ösztönös muzikalitás a másikon; ennek köszönhettük az igazán belülről fakadó érzelmi megnyilvánulásokat, a spontán, improvizatív zenei megoldásokat, melyek mellett az, hogy technikailag már nem sikerült minden kifogástalanul, jelentőségét vesztette. Bilson egy Anton Walter-kópián -a bécsi hangszerépítő mester Mozart kortársa volt, s a komponista számos művét az ő hangszerein játszotta -szólaltatta meg a d-moll zongoraversenyt, a két moll hangnemű Mozart-versenymű egyikét. A hangnem a korszak zenéjében viszonylag ritka, a korabeli hangnemkarakterisztika szerint a sötét, szenvedélyes érzelmekhez kötődik, s lehetőséget teremt egyfajta hajlékonyabb, retorikusabb írásmódra, a megtorpanások és újraindulások bőséges alkalmazására. Szinkópák, kromatikus harmóniai fordulatok, széles hangulati skálán mozgó, expresszív karakterek, viharos érzelmi kitörések -mindezeket a különleges kifejezőeszközöket a fortepiano sajátos hangzásvilága egészen más megvilágításba helyezi, mint egy mai koncertzongora. Másfajta hallásra, hangképzésre, érzékenyebb billentésre van szükség, mivel a hangok utórezgése kisebb, és a különböző regiszterek más hangszínnel és hangerősséggel szólalnak meg, miáltal a zene előttünk eddig rejtve maradt kincsei is felfedezhetővé válnak. Bilson hitelesen járta be a széles érzelmi skálát; szinte tapintható volt az első tétel feszültsége, álmodozásba ringatott a Romance főrészének békés, lírai hangulata, melyet könyörtelenül félbeszakított a középrész hevessége, majd a finálé szenvedélyessége és a kivilágosodó, D-dúr záró szakasz szellemessége tett pontot a lüktető tolmácsolás végére. A zenekar felszabadultan muzsikált, finoman, rugalmasan követte a szólista nagy szabadsággal formált játékát, vigyázva, hogy a fortepiano halkabb hangja mindvégig tökéletesen érvényesülhessen. Apróbb ritmikai pontatlanságok persze előfordultak, de csak a harmadik tételben váltak zavaróvá, itt a fúvósók kissé nehézkesen reagálták le Bilson megmozdulásait. A siker nem maradt el, a művész Mozart K. 330-as C-dúr szonátájának lassú tételével köszönte meg a szűnni nem akaró tapsot.

A hangverseny második részében a befejezetlen c-moll mise hangzott el (ezúttal Richard Maunder 1988-as rekonstrukciójában), melyet a vőlegény Mozart későbbi felesége, Constanze felgyógyulása és egybekelésük reményében kezdett komponálni. A barokk hagyományból bőséggel merítő, ugyanakkor a bevett osztrák egyházi zenéből is táplálkozó, stilárisan rendkívül sokszínű kompozíció Vashegyi átfogó koncepciója révén -és természetesen az alapos felkészülésnek köszönhetően -a karakterek, a dinamika és a hangszínek aprólékos kimunkáltsága mellett is bámulatosan egységes benyomást keltett. A dús, tartalmas hangzás ellenére a textúra szellős és áttekinthető maradt, egy pillanatra sem vált túlzottan súlyossá vagy nehézkessé; az egész produkciót lendület és frissesség jellemezte. A zenekar kifinomult játékához a kórus különlegesen hajlékony és áttetsző éneklése társult, és ezen az estén az énekes szólisták is remekeltek. HAMVASI SZILVIA első megszólalása még nem győzött meg maradéktalanul, hozzáállását, vibrátóját nem miséhez, inkább operához illőnek éreztem. Valószínű, hogy a kezdeti izgalomnak tudható be az egyébként kecses és zengő hang érdesebb és feszítettebb hangszíne, mert éneklése aztán egyre magabiztosabbá, kifejezőbbé és bensőségesebbé, szopránja pedig kiegyenlítettebbé, magvasabbá vált, s árnyalt, érzelemgazdag formálása megszólalásait a koncert legszebb pillanataivá avatta. HALMAI KATALIN jelenléte mindig megnyugtatóan hat a színpadon, átszellemült interpretációja most is kiegyensúlyozottságot sugárzott, s biztos stílusérzékről tanúskodott. MEGYESI ZOLTÁN és CSER KRISZTIÁN is kiemelkedő teljesítményt nyújtott; kulturált, szép hangjuk, kamarazenei érzékenységük, szólamuk fegyelmezett, mégis könnyed és elegáns tolmácsolása tovább emelte az est fényét. (Október 27. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

KÁLLAY KATALIN

 

Több különlegességet is tartogatott Klemperer-bérletesei számára a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR a sorozat első koncertjén. A program gerincét az ifjú Mozart ritkán hallható, F-dúr háromzongorás versenyműve (K. 242) alkotta, melyhez KOCSIS ZOLTÁN különleges és igen rokonszenves szólista-triót választott: RÁNKI DEZSŐ és KLUKON EDIT megszokott kettőséhez 13 éves fiuk, RÁNKI FÜLÖP társult. A jelenlévőknek így kifejezetten „autentikus" interpretációban volt részük, hiszen a zeneszerző maga is egy család számára írta koncertjét -igaz, eredetileg egy szülő és két gyermeke, Antonia Lodron grófnő és leányai voltak a zongoristák. Mivel a fiatalabbik lány még nem volt a másik két előadóhoz hasonlóan jól képzett hangszeres, a harmadik zongora szólamát a szerző jóval egyszerűbbre komponálta. Ezt játszotta most Ránki Fülöp, aki így valószínűleg nem tudta igazán megmutatni technikai tudását, ám ennek ellenére -vagy talán éppen ezért -igen kedvező benyomást tett. Hiszen ha virtuóz futamok sorát nem is hallhattuk tőle, alkalmazkodni kész és precíz kamarazenélésben szülei méltó társának bizonyult. A szólista triót családhoz illő összehangoltság, egymásra figyelés és egységes tónus jellemezte. Hangütésüket nem szűnő intimitás, lágyság (sőt olykor óvatosság) határozta meg, így az üde zongoraverseny valamiféle tompa pasztellárnyalatot kapott ezen az estén. A hangszín elsősorban talán a puha frazeálásnak volt köszönhető, illetve annak a törekvésnek, amellyel a felnőtt művészek a zongorák hangerejének egyensúlyát mindig nagy figyelemmel kontrollálták.

Ránkiék mellett még egy zenészcsalád képviseltette magát ezen az estén: a hangverseny másik különlegességét ugyanis Bartók Divertimentójának előadói gárdája jelentette, amelyben a zenekari hangszeresek mellé szólista kiválóságok ültek (a KELEMEN BARNABÁS
-KOKAS KATALIN házaspár, illetve PERÉNYI MIKLÓS), hogy a mű koncertáló vonósszólamait megszólaltassák. A vendégek a rájuk jellemző széles gesztusokkal -itt elsősorban a hegedűművészekre gondolok -és szenvedélyes odaadással vitték vállukon a produkciót. Kínálkozik a feltételezés: mindenekelőtt az ő szereplésüknek köszönhető, hogy a tökéletes kivitelezettségen túl izzó és szenvedélyességével a közönséget is megszólító Divertimentót hallhattunk ezen az estén. Mégsem így jellemezném az interpretációt, hiszen Kocsis együttese aligha szorul rá arra, hogy lendületét élénkítsék, vagy precizitását kordában tartsák. Viszont mindkét fél produkcióját dicséri, hogy a koncertáló szólamok zökkenőmentesen olvadtak a hangzásba. Perényiék szerepeltetése mégis több volt, mint érdekesség: hogy az első tétel dacos akkordtömbjei olyan megfellebbezhetetlenül robbantak ki; hogy a második tétel olyan okosan felépített fokozással jutott a csúcsra; vagy hogy a finálé tolmácsolása olyan sokszínűen festette a ritka bartóki derűt -ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt intenzív jelenlétüknek.

A koncert második felében aztán teljesen a zenekarra irányult a figyelem. A Nemzeti Filharmonikusok felkészültsége persze nemigen engedi, hogy igazán jelentős színvonalbeli különbség legyen egy koncert két része között. A második rész így már nem tartogatott meglepetést -Beethoven 8. szimfóniája példaszerű előadásban csendült fel. Kocsisék tolmácsolásában a „kis" szimfónia letisztultságot és bölcs könnyedséget sugárzott. A finálé kulminációjára összpontosító, egységes előadással kapcsolatban nem tudtam eldönteni, vajon az első félidő különlegességei miatt tűnt kevésbé színesnek, vagy valóban annak színvonala alatt maradt-e egy árnyalattal. Még ha az utóbbi volna is igaz, talán a kissé visszafogottan tapsoló közönség is egyetért: soha rosszabb „kevésbé sikerült" műsorszámot. (Október 28. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

KUSZ VERONIKA

 

Magyarországon először hallhatott a  közönség romantikus Graf fortepiano-kópiát MALCOLM BILSON szólóestjén, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A 73 éves zenetörténész és fortepiano-művész hétfőn Mozart d-moll zongoraversenyét szólaltatta meg a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekarral a Művészetek Palotájában, szerdai, Schubert-, Beethoven-, Schumann- és Chopin-művekből álló koncertje után pedig kétnapos mesterkurzust tartott a Zeneakadémián, korát meghazudtoló teherbírásról és töretlen lelkesedésről téve tanúbizonyságot. Jókedve, derűje és közvetlensége sokkal oldottabb, felszabadultabb atmoszférát teremt hangversenyein, mint amilyet koncerttermeinkben általában megszoktunk. Pár szó és egy mosoly játék előtt és után, a közönséggel folytatott kommunikáció falakat bont le előadó és hallgatósága között, s ennek köszönhetően intenzívebb élménnyel gazdagodhatunk. Ez a hozzáállás nálunk sajnos még mindig nem elfogadott, saját tapasztalatból tudom, hogy egyes zenei felsőoktatási intézményekben kifejezetten negatívumként értékelik, ha a diák elmosolyodik, tehát látszik rajta, hogy élvezi azt, amit csinál. Nemcsak a régizenéléshez vagy a régi hangszerekhez, egyáltalán a zenéléshez való viszonyunk tekintetében is van hová fejlődnünk, és van mit tanulnunk Malcolm Bilsontól. Például azt, hogy a technikai perfekciónál sokkal fontosabb a muzikalitás, hogy az élő koncert varázsát -minden hibájával együtt -sosem fogja pótolni a legtökéletesebb hangfelvétel sem, és hogy a tudatosságra, a precizitásra való törekvés nem szabad hogy megfossza a muzsikust attól a fajta szabadságtól, mely lehetővé teszi számára, hogy a hangversenyen a zene sodorja őt a hangulattól és az érzelmi állapottól inspirált megoldások felé. Ehhez a kreatív gondolkodáshoz persze óriási tudás és stílusismeret szükséges.

Bilson a zenélés minden pillanatát élvezte, és ez alól a közönség sem vonhatta ki magát. Technikáján már nyomot hagyott az idő, de az akadozó futamokat és hanghibákat játékának szenvedélyessége és expresszivitása jelentéktelenné oldotta. Érzékenysége az apró finomságok, ugyanakkor a nagyobb ívek megrajzolása iránt elegáns és összefogott interpretációkat szült, feltárva előttünk a hangszer nyújtotta dinamikai, artikulációs, hangszín- és karakterbeli lehetőségeket. Az f-moll impromptu (D. 935) választékossága, kifinomult színgazdagsága, valamint a hangsúlyokkal való játék Schubert zenéjének lényeges elemeire világított rá. Derűt, üde, tavaszi hangulatot, meghittséget árasztott Beethoven Esz-dúr szonátájának (op. 31/3) nyitótétele, hangnemet kitapogató, pontozott ritmusú akkordjai erőteljesen gesztikulálva, mégis kecsesen szólaltak meg. A Scherzo megfogalmazásában a virtuóz, ugyanakkor humoros és játékos staccato karakterizálás, a Menuettóban a feszes, táncos ritmika és az éneklő dallamosság érvényesült, míg a záró Presto con fuoco előadását dinamizmus és temperamentum uralta. Bilson bámulatos kontrasztteremtő képessége, a bátor tagolások, lélegzetvételek, a motívumok, a ritmikai elemek közti sokrétű kapcsolat kifejtése a mű belső összefüggéseire, eddig rejtve maradt epizódjaira is rávilágított.

Schumann-tolmácsolásában legfőképpen a bensőségesség és báj ragadott meg. Az Erdei jelenetek gördülékenysége, áttetszősége, az egyes darabok hangulati elemei a billentés kifejezésbeli gazdagságának köszönhetően születtek meg, míg az előadás  érzelemgazdagsága egy egész élet tapasztalatát és bölcsességét hordozta. Visszafogottság, indulat, finom dallamosság, titokzatosság, szomorúság, melankólia és kedélyesség -minden karakter élt és lüktetett, megtalálva helyét a ciklus egészében is. A Chopin-darabokban (Gesz-dúr impromptu, op. 51, cisz-moll mazurka, op. 50/3, Asz-dúr keringő, op. 34/1) volt a legszembetűnőbb az a minden felesleges manírtól mentes letisztultság, egyszerűség és természetesség, mely a felhalmozott tudás és körültekintés mellett alapvető jelentőséggel bír Bilson játékában. Nála a ritmikai szabadság nem az agogikák, várakoztatások vég nélküli halmozásában nyilvánul meg, mint annyi zongorista Chopin-tolmácsolásában, hanem a zenei folyamatok felgyorsításában és visszafogásában, az energiák fokozatos felszabadításában, mesteri adagolásában, mely a folyamatos feszültségteremtés egyik legfontosabb eszközévé válik. A minden érzelgősségtől mentes interpretáció sokkal inkább felszínre hozta a művek táncossága, éneklő dallamossága mögött megbúvó szenvedélyt. A siker nem maradt el, ráadásként még Brahms- és Beethoven-művekben csodálhatta a közönség a romantikus fortepiano elbűvölő hangját. (Október 29. -Magyar Tudományos Akadémia Díszterme. Rendező: Sysart Kft.)

KÁLLAY KATALIN