Liszt és a német egység A zeneszerző daltermésének történelmi kontextusához (1)
Znamenák Istvánnak, rokonszenvvel Köztudomású, hogy a Lied (német dal) a 19. században a németek számára többet jelentett pusztán zenei műfajnál: a nemzeti és kulturális identitás egyik legfontosabb megnyilvánulása volt. Minthogy egységes német állam 1871-ig nem létezett,1 az együvé tartozás érzését a németség számára a közös nyelv és kultúra biztosította; a Lied tehát, mint nyelvét és zenei stílusát tekintve is jellegzetesen német műfaj, ideális közvetítőjévé lehetett a német nemzeti törekvéseknek: „a dal a szív nyelve, a nemzet kifejeződése" -olvashatjuk a Wiener Zeitung, vagyis egy mai fogalmaink szerint osztrák lap 1843-as hirdetésében.2 Nacionalizmusnak és Lied műfajnak ez a kapcsolata expressis verbis kifejezést nyer a német politikus és irodalmár, Ernst Moritz Arndt Des Deutschen Vaterland című költeményében is.3 A napóleoni háborúk idején született vers a hőn áhított német egységet tematizálja, s az egységmozgalom nem hivatalos himnuszává lett. A vers alapkérdésére -„mi a német hazája?"4 -adott egyik válasz így hangzik: „ahol német nyelv szól, s Istennek az égben dalokat énekel, az kell legyen!"5 Arndt költeménye jellemző módon maga is mint Lied vált közismertté: Gustav Reichardt 1825-ös férfikari megzenésítésében. Miként a Des Deutschen Vaterland példája mutatja, Lied és német nemzeti identitás szoros szálakkal kapcsolódott tehát egymáshoz a 19. században, s ez az identitás egyfelől a közös nyelv és kultúra ápolásában, másrészt igen gyakran franciaellenességben nyilvánult meg; Arndt verse azt is meghatározza, kik azok, akiknek nincs keresnivalójuk a Német Hazában: „az a Német Haza, ahol minden francia ellenség."6 A nemzeti önmeghatározás e negatív oldala történelmi okokra vezethető vissza: mint ismeretes, a német nacionalizmust a franciák hathatós közreműködése segített életre hívni a napóleoni háborúk idején. Ugyan már korábban is létezett valamiféle birodalmi patriotizmus, s a német kultúrnacionalizmus kezdetei is korábbra, a 18. század második felére tehetők,7 az első, modern értelemben vett német politikai nacionalisták -Arndt mellett mindenekelőtt Johann Gottlieb Fichte és Friedrich Ludwig Jahn -a franciák elleni honvédő háború idején, mintegy ellenhatásként léptek fel.8 Mindazonáltal az is tény, hogy német dalokat nemcsak német ajkú szerzők komponáltak a 19. században, más népek fiai is megzenésítették a német klasszikusok verseit, igaz, főként a század második felében. Magyarok is akadnak közöttük: például Zichy Géza gróf (1849-1924), vagy a horvát származású Mihalovich Ödön (1842- 1929), s végül, de nem utolsósorban Liszt. Liszt nemzeti hovatartozása mind életében, mind pedig a halála óta eltelt száz-egynéhány év folyamán oly sokszor képezte terméketlen viták tárgyát, hogy úgy vélhetnénk, a legjobb szóra sem méltatni ezt a kérdést. A kutatónak az a benyomása támadhat, hogy a zeneszerző életrajza és nacionáléja jobban foglalkoztatta-foglalkoztatja az utókort, mint művei: miközben a Liszt-biográfia pikáns és kevésbé érdekes részleteit tárgyaló irodalom könyvtárnyi terjedelmű, több mint egy évszázad elteltével még mindig nem áll rendelkezésre sem műveinek tematikus jegyzéke, sem pedig az életmű kritikai kiadása. (Sietek közbevetni: mintha maga az anyag is makacsul ellenállni látszana a katalogizálására és kiadására irányuló törekvéseknek.) Mindazonáltal Liszt daltermésének többnyelvűsége, valamint a Liszt-recepció különféle nacionalizmusokkal máig terhes volta elkerülhetetlenné teszi, hogy a zeneszerző nemzeti identitásával kapcsolatban legalább érintőlegesen ne idézzek fel néhány tényt, amelyet -bár számtalanszor elmondtak már -ma sem árt újra elismételni. Liszt a történelmi Magyarország területén, német ajkú családba született, de kora ifjúságától a francia nyelv lett önkifejezésének legsajátabb közvetítő közegévé. A Grove zenei lexikon legújabb kiadásának „Lied" szócikkében olvasható állítás, miszerint a zeneszerző ne lett volna „native German speaker", tehát tarthatatlan;9 Liszt anyanyelve a német volt, ám utóbb a francia vált kulturális identitásának meghatározó elemévé, mint azt német nyelvű leveleinek egyes grammatikai hibái, vagy éppen bizonyos német szövegű vokális műveinek prozódiai fogyatékosságai tanúsítják. Önazonosságának egy további alkotóelemét képezte maga deklarálta magyarsága, amely többek között olyan látványos és valóban nagyvonalú gesztusokban nyilvánult meg, mint az 1838-as pesti árvíz károsultjainak javára adott hangversenyek vagy a Zeneakadémia életre hívásánál játszott bábáskodó szerepe, továbbá olyan művekben, mint a Magyar Rapszódiák, a Hungária szimfonikus költemény vagy a Szent Erzsébet legendája oratórium. Mindazonáltal -bár idősebb korában szert tett némi passzív magyartudásra -választott nemzetének nyelvét soha nem uralta. Liszt magyar identitásának beszédes, ámde kivételesnek mondható dokumentuma az az autográf emléklap, amely az Operaház nyitóünnepségére szánt Magyar király-dal témájául szolgáló Rákóczi-dallam incipitjét tartalmazza, s melyet a zeneszerző így írt alá: „Mint Magyar hazámnak hű fia / Liszt Ferencz."10 A magyar Liszt-irodalomban több alkalommal is fakszimileként közölt emléklap11 magyar nyelvű szövege kuriózumnak számít Liszt egyéb, francia és német nyelvű írásos megnyilatkozásainak sorában. Megjegyzendő, hogy az a Liszt, aki 1840-es pesti hangversenyei alkalmával franciául mondott köszönetet az őt díszkarddal kitüntető magyar nemeseknek - „kedves honfitársaihoz" (mes chers compatriotes) címezve beszédét -, egy korábbi, 1833-ra keltezhető levelében „híres honfitársunk"-ként (notre célèbre compatriote) említette élettársának, Marie d'Agoult grófnőnek Heinrich Heinét is.12 Ezt annál inkább tehette, mivel a német költőhöz hasonlóan a grófnő anyai ágon német származású, Lisztnek pedig mindkét szülője német ajkú volt; emigránsként Heine 1833-tól éppúgy Párizsban élt, ahogyan a muzsikus és kedvese, s részben hozzájuk hasonlóan franciául is írt. Liszt daltermését a zeneszerző e különlegesen összetett nemzeti identitása, valamint a darabok nyelvi és stiláris sokszínűsége igen problematikus, egyszersmind azonban érdekes tanulságokkal kecsegtető repertoárrá teszi a dalműfaj kutatói számára. Az életrajzi tények tükrében felvetődik a kérdés, vajon mennyiben sorolhatjuk Lisztet a német dalhagyomány képviselői közé, s hogy tekinthetjük-e dalait a „Schumann és Hugo Wolf közti hiányzó láncszemnek", mint azt Alan Walker, a legkurrensebb Liszt-monográfia szerzője tette.13 Már a zeneszerző prófétája, Franz Brendel is meglehetősen ellentmondásosan viszonyult a dalszerző Liszt nemzeti hovatartozásának kérdéséhez. Miközben az újnémet iskola fogalmának megalkotásával tiszteletbeli németté avatta Lisztet,14 a zeneszerző daltermését illetően kénytelen volt megállapítani zenetörténeti össze- foglalásában: Liszt mindenesetre csak ritkán szolgált a szó jellegzetesen német értelmében vett dalokkal, nagyobb térre van szüksége, e műfajbeli fő alkotásaiban a balladához, a drámai jelenethez közelít. Hiányzik [nála] a német dal koncentrált bensőségessége, az egész hangulatnak az az önmagába záruló egysége, amire a német dal korlátozódik, különösen korábbi jelentése szerint.15 Bernard Vogel ezzel szemben 1887-es munkájában már a német elem meghatározó voltát hangsúlyozza a zeneszerző daltermését illetően: Aki, mint Liszt, ifjúkorát Franciaországban töltötte, Itáliában élvezte és rajongta végig, aligha háríthatta el magától a latin gondolkodás- és érzékelésmód valamennyi hatását. [...] De szabad-e kijelentenünk, hogy ez a latin véna teljességgel megbénította a germán hatásokat és áramlatokat? Sem most, sem máskor -egyetlen utalás olyan dalokra [Gesänge], mint a Der du von dem Himmel bist, vagy a Wer nie sein Brot mit Thränen aß, s még sok egyéb, elegendő kellene legyen annak megkérdőjelezhetetlenné tételére, hogy lírikusként is igen erős gyökerekkel kötődött a német földhöz és talajhoz, s hogy mindenütt, ahol szellemi mélység, komoly spekuláció játssza a döntő szerepet, Liszt németként érez.16 Vogel írása elsősorban apologetikus, sőt propagandisztikus célokat szolgált: legfőbb szándéka kimondatlanul is az volt, hogy népszerűsítse a német zenefogyasztók körében a nemrégiben elhunyt Liszt dalainak gyűjteményét, a Gesammelte Liedert, amelynek legteljesebb kiadása néhány évvel korábban jelent meg, méghozzá ugyanannál a kiadónál, amely Vogel brosúráját is publikálta: a lipcsei Kahnt's Nachfolgernél. Joseph Wenz már elsősorban tudományos célkitűzéssel tanulmányozta Liszt dal-œuvre-jét, mindazonáltal ő is igen hasonló szellemben nyilvánul meg 1921-es írásában, melyben német dalszerzőnek tekinti a komponistát: Bizonyos, hogy a vérkeveredés és a francia ifjúi évek egy bizonyos egzotikus fényt kölcsönöznek Liszt lényének, amely művészetében is tükröződik, hiszen a vérnek ez a „konfliktusa" éppen az úttörő és harcos Liszt impulzív természete szempontjából jelentékenynek tűnik. Épp ennyire bizonyos azonban, hogy helytelen volna, ha nem akarnánk őt elsősorban német művésznek tekinteni. Annak mutatja jelentősége a német dal történetére nézve.17 S végül, de nem utolsósorban, hasonlóképpen vélekedett Peter Raabe, a mindmáig alapműnek számító Liszt-monográfia és műjegyzék készítője is, aki, bár elismeri a zeneszerző dalainak nyelvi és stiláris tarkaságát, osztja Vogel és Wenz véleményét, amennyiben szerinte is a német hatás lett volna a meghatározó Liszt dal-œuvre-jében: Meglehet, az idegen nyelvű dalokban akaratlanul is az illető nép kifejezésmódját követi; Béranger, Girardin, Hugo, Dumas és Musset szövegeit megzenésítő kompozícióiban van valami francia, Petrarca-szonettjeiben valami olasz. Ezzel szemben magyar dalai nem valódi magyar érzületből keletkeztek, nem is keletkezhettek, hiszen a magyar szövegeket nem volt képes nyelvileg megérteni. Az egyetlen angol költeménynek, amelyet megzenésített, semmiféle népi jellege nincs. Német dalaiban azonban saját lénye úgy kap hangsúlyt, hogy észrevesszük: itt mindenféle hatástól szabadnak érezte magát, még a nemzetitől is. Dal-munkásságában, ahogyan sok másban is, ennélfogva megmutatkozik, hogy a rá gyakorolt német hatás rendkívül erős volt.18 Manapság, több mint fél évszázaddal a második világháborút követően nehezen tudunk elvonatkoztatni attól, hogy a nemzetiszocialista diktatúra későbbi kiszolgálója, a Reichsmusikkammer leendő elnöke vélekedett így a zeneszerző dalairól; s persze Vogel és Wenz érvelésében sem nehéz tetten érni a nacionalista szempontot. (Vogel álláspontja például, miszerint Liszt dalainak német jellege a szellemi mélységben és komoly spekulációban jelentkezne, azt sugalmazza, hogy a latin -értsd: francia és olasz -zene felületes és komolytalan.) Ám még ha tisztában vagyunk is vele, hogy a német nacionalizmus szellemében került Liszt doborjáni szülőházának falára az ismert felirat („Diese Gedenktafel weiht dem deutschen Meister das deutsche Volk"),19 s hogy Raabe a nemzetiszocializmus jegyében szónokolt a muzsikus német voltáról a königsbergi egyetemen tartott, 1937-es beszédében,20 túlontúl egyszerű volna, ha pusztán a náci propaganda egyik képviselőjeként láttatnám Raabét, aki monográfiája, a hozzá tartozó műjegyzék, valamint az általa szerkesztett összkiadás tanúsága szerint a weimari Liszt-múzeum fejeként nem egy kései utódjánál jobban ismerte Liszt dalszerzői munkásságának írásos dokumentumait. Márpedig e források alapján nagyon is úgy tűnik, hogy Lisztnek a Német Szövetséggel való találkozása és ottani működése valóban nem csekély szerepet játszott a vokális műfaj felé fordulásában -még ha nem is úgy, ahogyan Raabe, illetve egyes honfitársai bemutatni igyekeztek. A történelem egyik nagy ellentmondása, hogy Liszt, aki francia kultúrájánál és nyelvénél fogva német kortársai szemében leginkább „Franzmann"-nak számíthatott, oly sokat tett a német kulturális egység megvalósulásáért (ez a tény mintha a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kapott volna a magyar Liszt-irodalomban). El kell ismernünk, hogy Raabe és más német zenetörténészek könnyedén kereshettek volna érveket, miért kellene német művésznek tekinteni a komponistát. Virtuóz pianistaként Liszt a Vormärz idején koncertek százain játszott szinte valamennyi jelentősebb német városban.21 Előadóművészként és zeneszerzőként is tevékeny szerepet vállalt a német kultúra nagyságainak szentelt ünnepi megemlékezéseken -olyan példákat említhetünk itt, mint a bonni Beethoven-emlékmű 1845-ös avatása; az 1849-es weimari Goethe-centenáriumi ünnepségek; a Herder-szobor 1850-es felavatása, valamint a Goethe-Schiller- és Wieland-emlékművek 1857-es avatási ünnepségei.22 Ezek az ünnepi események a német nyilvánosság figyelmének homlokterébe állították Bonnt, illetve a thüringiai nagyhercegi székvárost: nem csak helyi notabilitások, de -nagyszámú külföldi vendég mellett - a német értelmiség színe-virága vett részt az ünnepi aktusokon. Hogy Liszt az 1840-es évek elején koncerteket adott a kölni dóm újjáépítése javára,23 nem csupán vallásossága megnyilvánulásaként kell értékelnünk; legalább annyira volt a németek nemzeti érzésére apelláló cselekedet, mint jótékonysági akció. A Dombauprojekt ugyanis nem kizárólag vallásos buzgalomból és historikus érdeklődésből fakadt: a gótikus katedrálist a németség nemzeti jelképnek tekintette, s az épület befejezése révén „a német egység templomának" kellett megvalósulnia.24 Mindezzel összhangban a legkülönbözőbb német államalakulatok csatlakoztak a kezdeményezéshez, mint Heinrich Heine is utal rá Bei Nachtwächters Ankunft zu Paris című költeményében.25 Mint Raabe,26 újabban pedig Detlef Altenburg rámutatott,27 a Liszt weimari kulturális programját szavakba öntő manifesztum, a Goethe-alapítványról szóló írás28 közvetlen előzménye össznémet kezdeményezés volt: német tudósok felhívása egy közművelődési alapítvány létrehozására az 1849-es Goethe-centenárium kapcsán.29 A felhívást többek között a német értelmiség olyan kiválóságai írták alá, mint Alexander von Humboldt, Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling és Karl August Varnhagen von Ense. Altenburg a Goethe-alapítvány liszti tervét egyenesen a német egység megvalósítására irányuló porosz kísérletek kulturális pandanjaként értelmezi -nem minden alap nélkül.30 Weimari udvari karmesterként Liszt aktívan propagálta német zeneszerző kortársai, köztük Richard Wagner műveit: első weimari operaévadának keretében bemutatta a Tannhäusert, a következő esztendőben a weimari Udvari Színházban került sor a Lohengrin ősbemutatójára; 1853-ban pedig e két operát és A bolygó hollandit egyetlen szezonban vitte színre ugyanitt. De nemcsak Weimarban, hanem más német városokban is számos alkalommal szerepelt dirigensként, egyebek mellett az 1852-es Ballenstedti Zenei Fesztiválon, 1853-ban a Karlsruhei Zenei Fesztiválon, 1857-ben az Alsó-Rajnai Zenei Fesztiválon, két évvel később a lipcsei Tonkünstler-Versammlung koncertjein.31 Írástudóként is sokat tett kora német zenekultúrájáért: publicisztikai művek sorát szentelte német zeneszerző kortársainak -hogy ezeket a Liszt neve alatt megjelent írásokat ki vagy kik öntötték szavakba, munkám szempontjából lényegében mellékes.32 Bár a Liszt köré csoportosuló, Brendel által Neudeutsche Schulénak nevezett zeneszerzői irányzat köztudomásúlag nem csak német alkotókból állt, a körhöz tartozott számos német komponista, előadó és kritikus is: a Liszt-famulus Joachim Raff, Peter Cornelius és August Conradi mellett Felix Draeseke, Karl Friedrich Weitzmann, Hans von Bülow, Hans von Bronsart, Karl Tausig, Richard Pohl vagy Franz Brendel. Brendel személyében a zeneszerző feltétlen híve állt az egyik legtekintélyesebb német zenei lap, a Neue Zeitschrift für Musik élén. Alapító tagja volt Liszt az első német nemzeti zenei társaságnak (Allgemeiner Deutscher Musikverein, 1861-1937); nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az össznémet kezdeményezés olyan időpontban jött létre, amikor az egységes Németország még nem létezett.33 Elgondolkodtató továbbá, hogy Liszt, akit a zenetörténeti kánon pianista-szimfonista szerzőként tart számon, meglepően sok művel gyarapította a német férfikari dalirodalmat, méghozzá épp az 1840-es és 50-es évtized során, amikor tevékenysége a legszorosabban kapcsolódott a Német Szövetséghez.34 A francia ajkú magyar zeneszerző egyebek mellett két ízben is megzenésítette Ernst Moritz Arndt fentebb idézett sovén költeményét: két férfikari dalt is komponált Arndt szövegére, méghozzá két olyan történelmi pillanatban, amikor a német nacionalizmus különleges erővel tört felszínre. Az első, 1841-es megzenésítés keletkezésének megértéséhez okvetlenül tisztában kell lennünk az előző év politikai történéseivel, ezért a német történelem egy avatott ismerőjének adom át a szót: Az 1840-es év két eseménnyel írta be magát a német történelemkönyvekbe: a poroszországi uralkodóváltás és a rajnai válság. IV. Frigyes Vilmos júniusi trónralépéséhez Poroszországban és messze Poroszországon kívül is nagy elvárásokat fűztek. Az új király ugyan nem számított liberálisnak, de nemzeti érzelmű volt, és sokkal nyitottabb a belső reformok iránt, mint apja, III. Frigyes Vilmos. Az, hogy nem sokkal trónralépése után visszaadta Ernst Moritz Arndt bonni professzori székét, amelyet a karlsbadi határozatok következtében veszített el, liberális körökben ugyanakkora tetszést aratott, mint a demagógüldözés másik áldozatának, Jahnnak a rehabilitálása, illetve a göttingeni hetek három tagjának, Friedrich Christoph Dahlmannak, valamint Jacob és Wilhelm Grimmnek a berlini Tudományos Akadémiára való meghívása [...]. A rajnai válság, 1840 másik nagy eseménye a Közel-Keleten gyökerezett. Franciaország azzal, hogy támogatta Mehmet Alit, Egyiptom háborúskodó, török fennhatóság ellen küzdő alkirályát, ellenségévé tette Angliát és Oroszországot. Az 1840. júliusi londoni szerződést, amelyben a négy hatalom [ti. Anglia, Oroszország, Poroszország és Ausztria] kötelezte magát az Oszmán Birodalom fenntartására, Franciaországban súlyos nemzeti megaláztatásként élték meg, és ez az érzés hamarosan revánskövetelésbe csapott át. Jóvátételül a keleti szomszéd Rajnától nyugatra eső területei szolgálhattak volna. Olyan cél volt ez, amelyet csak háború útján -már ha egyáltalán -lehetett elérni. A franciák követelésére Németországban nemzeti felhördülés volt a válasz. „Nem kaphatják meg őt, / a szabad német Rajnát, / még akkor sem, ha mint kapzsi hollók / kiáltoznak utána rekedten" -írta az Aachen mellett lévő Geilenkirchen törvényszéki segédírnoka, Nikolaus Becker egész Németországban énekelt, a porosz és a bajor király által ajándékokkal jutalmazott Rajna-dalában. Max Schneckenburger, a fiatal költő pedig így szól Őrség a Rajnánál című versében: „Mennydörgésként morajlik egy kiáltás, / mint kardcsörgés és hullámverés: / A Rajnához, a Rajnához, a német Rajnához! / Ki akarja megvédelmezni a folyamot?" Heinrich Hoffmann von Fallersleben 1841-ben Helgolandon keletkezett Németország-dala is az előző év hazafias felzúdulását visszhangozta. Egy német-francia háborúra mindenesetre nem került sor: Mehmet Alit Anglia, Ausztria és Törökország flottái gyorsan legyőzték, mindezt pedig egy párizsi kormányváltás követte. Az eddigi miniszterelnöktől, Adolphe Thiers-től eltérően az új kabinet erős embere, Guillaume Guizot, Franciaország és Európa újbóli megbékélése mellett tört lándzsát.35 Becker és Schneckenburger említett versei csupán a legismertebb példái azoknak a Rajna-daloknak, amelyekben a német értelmiség hangot adott franciaellenességének és patriotizmusának. Valójában több százra tehető a rajnai válságot követően keletkezett, hasonló szellemben fogant költemények és megzenésítéseik száma, mint arra Cecelia Hopkins Porter mutatott rá 1975-ös doktori értekezésében.36 Becker nem éppen frankofil verse ráadásul hasonló nemtetszést váltott ki francia részről, mint a Rajna-vidékre igényt támasztó francia követelések német oldalon, feleletre késztetve a kor francia irodalmi életének legnagyobbjait, köztük Liszt ideáljait. Alphonse de Lamartine La Marseillaise de la paix, réponse à M. Becker, auteur du „Rhin allemand" című versével reagált a német egyetemista írására.37 Lamartine-tól eltérően pacifistának nem nevezhető hangot ütött meg Alfred de Musset, Rhin allemand, réponse à la chanson de Becker című költeményében.38 Victor Hugo Le Rhin. Lettres à un ami című munkájával kapcsolódott be a vitába.39 Liszt a londoni szerződés ratifikálása idején hangversenyezett gyermekkori turnéi óta először ismét német területen; méghozzá -nem elhanyagolható módon -éppen a franciák által vitatott hovatartozású Rajna-vidéken;40 közvetlenül szembesülhetett tehát a németek felháborodásával és franciaellenességével. Arndt versét 1841 őszén, vagyis alig egy évvel azután komponálta meg, hogy a porosz uralkodó rehabilitálta a költőt,41 s férfikari kompozícióját éppen a kegyet gyakorló új királynak, IV. Frigyes Vilmosnak ajánlotta.42 Vajon a zeneszerző csupán „egy kis hazafias lelkesedésnek" vette Arndt versét, mint Leslie Howard feltételezi?43 Vagy talán inkább afféle captatio benevolentiae-nek szánta kompozícióját, a német publikum jóindulatát kívánta volna megnyerni magának? Párizsi olasz emigráns ismerőséhez, Belgiojoso hercegnőhöz írt (francia nyelvű) levele, amelyben Liszt beszámol a mű születéséről, mindenesetre arról tanúskodik, hogy maradéktalanul tisztában volt vele, milyen jelentéssel bírt Arndt verse a németség számára, és örömmel vállalkozott a költemény megzenésítésére: [...] csak az imént írtam meg egy dolgot, amit örülök, hogy megírtam. Egy bölcsen hazafias férfikart dr. Arndttól, igen ismert és népszerű Németországban. A szöveg érzése és konklúziója a német egység. Elő fogom adatni ezt a darabot Lipcsében és Drezdában a dalegylettel. [...] Jövőre, a Beethoven-emlékmű avatási ünnepségei alkalmával Bonnban lehetőségem nyílik majd egyesíteni a frankfurti, mainzi, kölni, aacheni, düsseldorfi stb. dalegyleteket, s elénekeljük majd tehát, 500 férfihanggal: „Mi a német haza?" [sic]44 A pianista-zeneszerző, akinek 1842-es berlini hangversenyei mindezek után hatalmas furorét,
Heine szavával élve valóságos „Lisztomániát" váltottak ki,45 Nikolaus
Beckerhez hasonlóan nem maradt híján az uralkodói elismerésnek; a
porosz király a férfikari mű dedikációjáért cserébe katonai kitüntetést
adományozott neki: az „Ordre pour le mérite" érdemrendet. A fentebb
bemutatott körülmények között, az 1840-es francia-német konfrontációt
követően Arndt versének megzenésítése és a kompozíció porosz királynak
szóló ajánlással történő publikációja egy berlini kiadónál politikai
manifesztációval ért fel, és meglehetősen kedvezőtlen színben tüntette
fel Lisztet a francia nyilvánosság szemében, még akkor is, ha
igyekezett tompítani Arndt versének franciaellenes élét. A vers
utolsóelőtti strófájának sovinizmustól átitatott sorát -„ahol minden
francia ellenség"46 -ugyanis Liszt így javította: „ahol minden
gonosztevő Francia részről nem is maradt el a rosszallás azután, hogy Liszt Berlinben nyilvánosan előadatta Arndt verse nyomán írt kompozícióját, mint azt többek között a La France musicale alábbi tudósítása mutatja: Liszt úr, úgy hírlik, azt tervezi, hogy koncertet ad a németországi kóristák javára, akik jelenleg a rue Vivienne hangversenyein énekelnek. Ez olyan jótékony cselekedet lesz, amely sokkal inkább becsületére válik majd Liszt úrnak, mint franciaellenes dalokhoz írt zenéje, amelyeket a német ifjúság a Rajnán túl énekelt koncertjein.48 Ráadásul nem a Was ist des Deutschen Vaterland volt Liszt egyetlen ilyen jellegű műve: szintén ekkoriban zenésítette meg az emigrációban élő Georg Herwegh Rheinweinlied címet viselő, ugyancsak nacionalista és franciaellenes szellemben fogant költeményét („A Rajnának németnek kell maradnia [...] egy csepp víze se hajtsa gyáva szolga módjára a franciák malmát"),49 amelynek hamarosan több nyilvános előadására is sor került; ezek egyike -meglehetősen provokatív módon -a francia fővárosban zajlott le.50 Escudier, a La France musicale szerkesztője, aki többek között a Rheinweinlied szövegéből is idéz írásában, így értékelte Liszt férfikari kompozícióját a párizsi előadást követően: Liszt nyilvánvalóvá tette, hogy Franciaország ellensége, amikor harci kiáltást rögtönzött ellenünk, amikor maga is így kiáltott, szemünkbe nevetve: nem, a német Rajna nem lehet az önöké.51 És más, igen látványos jele is van annak, hogy Liszt németbarát gesztusai kivívták a franciák nemtetszését az 1840-es évek elején. Alcide Joseph Lorentznek a Miroir drolatique című szatirikus lapban 1842. július 8-án publikált Liszt-karikatúrája nem átallotta gúny tárgyává tenni a magyar nemesség ajándékát, a díszkardot. Szándékát félreérthetetlenül kifejezi az a versike is, melyet a karikatúrához mellékelt: Mind a harcosok közt csak Liszt a gáncs nélküli, Mert bár kardja nagy, tudjuk, e hős lovag Diadalt tizenhatodokon arat, S csak a zongorákat öli.52 A díszkard kapcsán kibontakozó francia sajtóhadjáratról már Alan Walker beszámolt Liszt-életrajzában;53 adós maradt azonban a polémia történelmi hátterének bemutatásával. Walker kissé naiv magyarázatával ellentétben, miszerint a magyar nemesség gesztusát félreértették volna Párizsban, találóbbnak érzem Dana Gooley interpretációját, miszerint a Liszt ellen irányuló francia írásokat a muzsikus németbarát gesztusaira adott tudatos válaszként kell értékelni. Ez lehet a magyarázata, miért váratott magára 1842-ig Liszt díszkardjának kifigurázása, s miért nem közvetlenül 1840-es magyarországi tartózkodását követően került rá sor.54 Számomra az sem kétséges, hogy -mint Gooley feltételezi -Liszt németországi debütálása nem csekély mértékben meghatározta a következő évtizedek franciaországi Liszt-recepcióját.55 A német értelmiség jelentős része persze nagy tetszéssel fogadta a Rheinweinliedet: amikor Liszt 1841 decemberében Berlinbe érkezett, helyi diákok szerenád gyanánt előadták azt hotelszobájának ablaka alatt.56 Herwegh maga -aki a sajtóból értesült róla, hogy a zeneszerző megkomponálta versét -levélben mondott köszönetet a muzsikusnak, engedélyt kérve, hogy kötetének harmadik kiadásában közölhesse a kompozíció kottáját.57 Bizonyára a francia oldalról megnyilvánuló rosszallásra célozva írhatta Liszt a költőnek szóló (német nyelvű) válaszlevelében, hogy a férfikari mű „különféle gazembereknek anyaggal szolgált ahhoz, hogy különféle hitványságokat firkáljanak."58 Megjegyzendő azonban, hogy német részről sem okvetlenül fogadta mindenki lelkesedéssel Liszt német nacionalista férfikarait: a lipcsei Allgemeine musikalische Zeitung magát megnevezni nem kívánó recenzense például a Des Deutschen Vaterland megzenésítését láthatólag épp azért bírálta, mert nem találta eléggé németnek: [...] meggyőződésünk, hogy a lelkesedésnek ez a zenei kitörése idegen, netán francia szöveggel egészen óriási hatást váltana ki - francia szenvedélyesség és a szélsőségig vitt bravúr (egészen a lázadás ösztönéig menően) - de egy német dal? Ó nem, ó nem! - Egy német dal más kell legyen!59 (folytatjuk)
A. J. Lorentz Liszt-karikatúrája (1842).
jegyzetek 1 Az 1815-ben létrejött Német Szövetség nem föderatív állam, hanem 41 szuverén német államalakulat szövetsége volt; a két legfontosabb tag, a Habsburg Monarchia és Poroszország csupán területének egy-egy részével tartozott a szövetséghez. Az 1834-ben létrehozott német vámszövetség 18 német nyelvű államalakulatból állt; Heinrich August Winkler, Németország története a modern korban, ford. D. Molnár Judit (Budapest: Osiris, 2005), I, 71. és 84. A politikai, illetve nyelvi-etnikai határok tehát a német kultúrnemzet esetében -a nyugat-európai államnemzetektől eltérően -nem estek egybe. 2 „Das Lied ist die Sprache des Herzens, der Ausdruck der Nation." Johann Julius Wagner, „Kunst-Nachrichten. Lieder-Repertoire", Wiener Zeitung 134 (15. Mai 1843), 1035. 3 Amikor tanulmányomban a „nacionalizmus" szót használom, tisztában vagyok vele, hogy a jelenség az idők során változott. A német nacionalizmus különösen jelentős változáson ment keresztül a vilmosi császárság 1871-es megalapítását, s különösen az 1873-as bécsi tőzsdekrach nyomán bekövetkezett gazdasági recessziót követően; olyannyira, hogy Winkler szintézisében az 1871-1890 közti időszakot tárgyaló fejezetnek „A nacionalizmus színeváltozása" címet adta; Winkler, Németország története, 197-242. Mindazonáltal Winkler munkája az eszmeáramlat bizonyos vonásainak kontinuitását is hangsúlyozza (a nacionalizmus mint a politikai mozgósítás eszköze és világi vallás). 4 „Was ist des Deutschen Vaterland?" 5 „So weit die deutsche Zunge klingt / und Gott im Himmel Lieder singt: / Das soll es sein!"6 „Das ist das deutsche Vaterland, / [...] wo jeder Franzmann heißet Feind."7 A nemzeti színház (Nationaltheater) fogalma 1767-ben, Hamburgban jelenik meg először; később Bécsben (1776), majd Mannheimben (1778) jött létre ilyen intézmény. Johann Gottfried Herder Abhandlung über den Ursprung der Sprache [Értekezés a nyelv eredetéről] című munkája 1772-ben, népdalgyűjteménye -Stimmen der Völker [A népek hangjai] -1778-79-ben látott napvilágot. lásd Richard Taruskin, „Nationalism", in The New Grove Dictionary of Music and Musicians, ed. Stanley Sadie (London: Macmillan, 2001), vol. 17, 692. 8 A német nacionalizmus kezdeteiről lásd Winkler, Németország története, I, 55-70. 9 Eric Sams and Graham Johnson, „Lied / IV.5: Wagner, Liszt and Cornelius", in The New Grove Dictionary of Music and Musicians, ed. Stanley Sadie (London: Macmillan, 2001), vol. 14, 676. 10 Országos Széchényi Könyvtár, Zeneműtár, Ms.mus.1210. 11 Lásd többek között Ábrányi Kornél, A magyar zene a 19-ik században (Budapest: Rózsavölgyi, 1900), 438; Hamburger Klára, Liszt Ferenc (Budapest: Gondolat, 21980), [5]; Falvy Zoltán, A magyar zene története (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999), 128; Eckhardt Mária, „Liszt Ferenc a magyar zene útján", in Képes magyar zenetörténet, szerk. Kárpáti János (Budapest: Rózsavölgyi és társa, 2004), 175. Vö. . 12 Franz Liszt-Marie d'Agoult: Correspondance, éd. par Serge Gut et Jacqueline Bellas (Paris: Fayard, 2001), 51. 13 Alan Walker, Franz Liszt 2: The Weimar Years, 1848-1861 (New York: Alfred A. Knopf, 1989), 502.14 Az iskola vezéralakjai közé tartozna Brendel szerint a magyar Liszt és a valóban német Wagner mellett a francia Berlioz is. Megjegyzendő persze, hogy Liszt maga is használta weimari körével kapcsolatban a „Neudeutsche Schule" fogalmát 1860-as végakaratában; ld. Franz Liszt's Briefe, hrsg. von La Mara, Bd. 5 (Leipzig: Breitkopf & Härtel, 1900), 59. Az „Újnémet Iskolá"-val kapcsolatban ld. Franz Liszt und Richard Wagner: Musikalische und geistesgeschichtliche Grundlagen der neudeutschen Schule, hrsg. von Serge Gut (München-Salzburg: Katzbichler, 1986) = Liszt-Studien 3, valamint Liszt und die Neudeutsche Schule, hrsg. von Detlef Altenburg (Laaber: Laaberverlag, 2006). Brendel újhegeliánus történeti konstrukciójának ideológiai implikációiról ld. Taruskin, „Nationalism", 695. 15 Franz Brendel, Geschichte der Musik in Italien, Deutschland und Frankreich. Von den ersten christlichen Zeiten bis auf die Gegenwart (Leipzig: Matthes, 41867 [11852]), 638. 16 Bernhard Vogel, Franz Liszt als Lyriker (Leipzig: Kahnt Nachfolger, 1887), 11. 17 Josef Wenz, Franz Liszt als Liederkomponist (Ph. D. diss., Frankfurt am Main, 1921), 12. 18 Peter Raabe, Liszts Schaffen (Tutzing: Schneider, 21968 [11931]), 130-131. 19 „Ezt az emléktáblát a német mesternek szenteli a német nép." A tábla felavatására valószínűleg 1926-ban került sor; lásd Gerhard J. Winkler, „Statt eine Einleitung: Das Burgenland und die internationale Liszt-Forschung", in Liszt Heute. Bericht über das Internationale Symposion in Eisenstadt 8.-11. Mai 1986, hrsg. von Gerhard J. Winkler undJohannes-Leopold Mayer (Eisenstadt: Burgenländisches Landesmuseum, 1987), 9. 20 Deutsche Meister. Reden von Peter Raabe (Regensburg: Gustav Bosse, 1937), 43-57. 21 Michael Saffle, Liszt in Germany 1840-1845: A Study in Sources, Documents, and the History of Reception (New York: Pendragon Press, 1994). A pianista németországi debütálását elemző, remek kritikai esszé: Dana Gooley, „Liszt and the German Nation", in The Virtuoso Liszt (Cambridge: Cambridge University Press, 2004), 156-200. 22 Lisztnek a német klasszika örökségéhez való viszonyához ld. Liszt und die Weimarer Klassik, hrsg. von Detlef Altenburg (Laaber: Laaberverlag, 1997). A korabeli weimari zeneéletről: Wolfram Huschke, Musik im klassischen und nachklassischen Weimar (Weimar: Böhlaus Nachfolger, 1982), 116-222. 23 Saffle, i. m., 135, 142 és 145. 24 Erich Doflein, „Historismus in der Musik", in Die Ausbreitung des Historismus über die Musik. Aufsätze und Diskussionen, hrsg. von Walter Wiora (Regensburg: Gustav Bosse, 1969), 21. Vö. Heinrich August Winkler, Németország története, I, 88; Gooley, The Virtuoso Liszt, 168-171. 25 „Der Dom zu Cöllen wird vollendet, / Den Hohenzollern verdanken wir das; / Habsburg hat auch dazu gespendet, / Ein Wittelsbach schickt Fensterglas." (A kölni dómot befejezik, / Ezt a Hohenzollerneknek [a porosz uralkodóháznak] köszönhetjük, / Habsburg [az osztrák uralkodócsalád származási helye] is adakozott ehhez, / Egy Wittelsbach [a bajor uralkodóház egy tagja] ablaküveget küld). Heinrich Heine, „Zeitgedichte", in Historisch-kritische Gesamtausgabe der Werke, hrsg. von Manfred Windfuhr, Bd. 2 (Hamburg: Hoffmann und Campe, 1983), 112. 26 Raabe, Liszts Schaffen, 201. 27 Altenburg, Liszt und die Weimarer Klassik, 23. 28 Franz Liszt, Sämtliche Schriften, Bd. 3: Die Goethe-Stiftung -De la fondation Goethe, hrsg. von Detlef Altenburg (Wiesbaden: Breitkopf & Härtel, 1997); Franz Liszt, De la Fondation-Goethe à Weimar [fakszimile-kiadás], hrsg. von Otto Goldhammer (Weimar: Nationale Forschungs- und Gedenkstätten der klassischen deutschen Literatur, 1961). 29 Szövege: Sämtliche Schriften, Bd. 3, 188-189. 30 Altenburg, Liszt und die Weimarer Klassik, 24. 31 Liszt dirigensi tevékenységéhez ld. Walker, The Weimar Years, 285-295. 1857-es aacheni szereplésének dokumentumait Reinhold Sietz közölte: „Das 35. Niederrheinische Musikfest 1857 unter dem Dirigenten Franz Liszt", Zeitschrift des Aachener Geschichtsvereins 69 (1957), 79-110. Ld. még: Richard Pohl, „Das Karlsruher Musikfest unter Liszts Leitung (Oktober 1853)", ill. „Vom Aachener Musikfest, Pfingsten 1857. Reisebriefe an eine Freundin", in Gesammelte Schriften über Musik und Musiker, Bd. 2 (Leipzig: Bernhard Schicke, 1883), 5-55., illetve 181-198. 32 Franz Liszt, Sämtliche Schriften, Bd. 4: Lohengrin und Tannhäuser, hrsg. von Rainer Kleinertz (Wiesbaden: Breitkopf & Härtel, 1989); „Wagner's Fliegender Holländer", és „Richard Wagner's Rheingold", in Franz Liszt, Sämtliche Schriften, Bd. 5: Dramaturgische Blätter, hrsg. von Dorothea Redepenning undBritta Schilling (Wiesbaden: Breitkopf & Härtel, 1989), 68-114. és 115-117.; továbbá „Robert Schumann. 1855", „Clara Schumann. 1855", valamint „Robert Franz. 1855", in Franz Liszt's Gesammelte Schriften, Bd. 4: Aus den Annalen des Fortschritts, hrsg. von Lina Ramann (Leipzig: Breitkopf & Härtel, 1882), 103-185.; 187-206. és 207-244. Nem térnék ki ehelyütt a Liszt-írások szöveghitelességi problémáira. 33 Lásd Irina Lucke-Kaminiarz, „Der Allgemeine Deutsche Musikverein und seine Tonkünstlerfeste 1859-1886", in Altenburg, Liszt und die Neudeutsche Schule, 221- 235. Megjegyzendő, hogy már 1847-ben kísérlet történt egy ilyen zenei intézmény felállítására, Deutscher Tonkünstlerverein néven; vö. „Arnfried Edler, „Schumann und die Neudeutschen", in Liszt und die Neudeutsche Schule, 172. 34 Liszt -néhány kivételtől eltekintve -gyűjteményes formában publikálta férfikari műveit; a legfontosabb ilyen gyűjtemények: Vierstimmige Männergesänge (Mainz: Schott, 1843); Vierstimmige Männergesänge (Köln: Eck & Co., 1844); Drei vierstimmige Männerchöre (Basel: Knop, 1845); Für Männergesang (Leipzig: Kahnt, 1861). A kutatás mindeddig kevés figyelmet szentelt a zeneszerző férfikari œuvre-jének. A legfontosabb idevágó munkák: James Thompson Fudge 1972-es értekezése, The Male Chorus Music of Franz Liszt (Ph. D. dissz., University of Iowa, 1972); Eckhardt Mária tanulmánya, „Franz Liszt's frühe Männerchöre", in Liszt-Studien 4, hrsg. von Gottfried Scholz (München-Salzburg: Katzbichler, 1993), 31-43; valamint Kristin Wendland, „Secular Choral Works", in The Liszt Companion, ed. by Ben Arnold (Westport: Greenwood, 2002), 365-401. 35 Winkler, Németország története, I, 85-86. 36 Cecelia Hopkins Porter, The Rhenish Manifesto: „The Free German Rhine" as an 37 Alphonse de Lamartine, „La Marseillaise de la paix", Revue des Deux mondes 4/16 38 Alfred de Musset, Œuvres complètes (Paris: Charpentier, 1888), Tome II, 266-267. Musset verse 1841. június 6-án jelent meg először, a La Presse hasábjain, Becker versének francia fordításával együtt. 39 Victor Hugo, Œuvres complètes. Le Rhin, Tome I-II (Paris: Hetzel, 1884). 40 1840 júliusában és augusztusában; Saffle, Liszt in Germany, 101-105. 41 A kompozíció egyetlen modern kiadása (valójában az 1842-es első kiadás reprodukciója) Leslie Howard munkája: „Das Deutsche Vaterland", The Liszt Society Journal 31 (2006), Music Section, 31-47. 42 „Seiner Majestät dem Könige von Preussen Friedrich Wilhelm IV. in tiefster Ehrfurcht und Dankbarkeit gewidmet" [„Őfelségének, Poroszország királyának, IV. Frigyes Vilmosnak a legmélyebb hódolattal és hálával."] 43 Howard, The Liszt Society Journal 31 (2006), Music Section, II. 44 Daniel Ollivier, Autour de Mme d'Agoult et de Liszt (Paris: Grasset, 1941), 181-182. 45 Heinrich Heine, „Lutezia. Berichte über Politik, Kunst und Volksleben", in Historisch-kritische Gesamtausgabe, Bd. 14/1, 223. 46 „[...] wo jeder Franzmann heißet Feind."47 „[...] wo jeder Frevler heißet Feind." 48 La France musicale 5/26 (26 juin 1842), 233. 49 „Der Rhein soll deutsch verbleiben [...] / Kein Tropfen soll, ein feiger Knecht, / Des Franzmanns Mühle treiben". 50 1842. június 30-án, Thorn ezredes szalonjában. 51 La France musicale 5/28 (10 juillet 1842), 246. 52 Rácz Judit fordítása. 53 Alan Walker, Franz Liszt 1: The Virtuoso Years 1811-1847 (Ithaca: Cornell University Press, 21987), 327-332. 54 Gooley, The Virtuoso Liszt, 197. 55 Gooley, The Virtuoso Liszt, 190. 56 Gut-Bellas, Correspondance, 866. 57 Briefe hervorragender Zeitgenossen an Franz Liszt, hrsg. von La Mara, Bd. I (Leipzig: Breitkopf & Härtel, 1895), 30-31. 58 Franz Liszts Briefe, hrsg. von La Mara, Bd. VIII (Leipzig: Breitkopf & Härtel, 1905), 30. A versailles-i Bibliothèque Municipale-ban őrzött, Jules Janin-hez írott, kiadatlan Liszt-levelek (Manuscrit Autographe Liszt, Collection Rodouan) is erre utalnak. 59 Allgemeine musikalische Zeitung 40 (4. Oktober 1843), 712. A recenzens utolsó sora Arndt költeményét parafrazeálja. |