Mahler –négyszer

Szerző: Csengery Kristóf
Lapszám: 2008 október

 

 

 

GUSTAV MAHLER

DALOK

Thomas Hampson -bariton

Lucia Popp -szoprán

Walton Groenroos -bariton

Bécsi Filharmonikus Zenekar

Izraeli Filharmonikus Zenekar

Vezényel Leonard Bernstein

Deutsche Grammophon -unitel classica DVD 2007

 

GUSTAV MAHLER

8. szimfónia

Twyla Robinson, Erin Wall,

Adriane Queiroz, Michelle DeYoung,

Simone Schröder, Johan Botha,

Hanno Müller-Brachmann, Robert Holl

A Berlini Állami Operaház Énekkara

A Berlini Rádió Kórusa

Aurelius Sängerknaben Calw

Staatskapelle Berlin

Vezényel Pierre Boulez

Deutsche Grammophon 2007 -2 CD

 

 

GUSTAV MAHLER

1-10. szimfónia

A fiú csodakürtje; A panaszos dal; Dal a Földről

Amanda Roocroft, Christine Brewer, Soile Isokoski, Juliane Banse, Arleen Auger, Helena Döse -szoprán

Janet Baker, Alfreda Hodgson, Anne Sofie von Otter -mezzoszoprán

Birgit Remmert, Jane Henschel -alt

John Villars, Robert Tear, Peter Seiffert -tenor

Simon Keenlyside, David Wilson-Johnson,

Sean Rea, Thomas Hampson -bariton

John Relyea -basszus

A Birminghami Szimfonikusok Kórusa

Birminghami Ifjúsági Kórus

A Londoni Szimfonikusok Kórusa

Torontói Gyermekkórus

Birminghami Szimfonikus Zenekar

Berlini Filharmonikus Zenekar

Bécsi Filharmonikus Zenekar

Vezényel Simon Rattle

EMI Classics 2007 -14 CD

 

 

GUSTAV MAHLER

2. szimfónia

Lisa Milne -szoprán

Birgit Remmert -alt

A Magyar Rádió Énekkara

(karigazgató Strausz Kálmán)

Budapesti Fesztiválzenekar

Vezényel Fischer Iván

Channel Classics 2006 -2 CD

Tavaly szeptemberben, a Budapesti Fesztiválzenekar harmadik Mahler Ünnepének vendégeként első alkalommal járt Budapesten, s a közönség és a kritika által egyaránt lelkesen fogadott dalestet adott Thomas Hampson. A Muzsika hasábjain napvilágot látott interjúban az amerikai bariton pályakezdésének legnagyobb támogatójáról is megemlékezett: „a Bernsteinnel való találkozás valóban mérföldkő az életemben. Hallatlanul sokat tanultam Lennytől, neki köszönhetően fejlődött ki a vonzódásom a Mahler-dalok iránt, vele dolgozva rengeteg impulzus ért. Abban a rövid időszakban, amelyben ismerhettem és dolgozhattam vele -nem sokkal a halála előtt -, úgy érzem, felszabadító hatással volt rám. Talán banálisnak tűnik, amit mondok, de az ő kalauzolásával találtam rá a frazeálásnak azokra a lehetőségeire, amelyeket Mahler kínál, és amelyek elválaszthatatlanul összefüggenek a szöveggel és a benne rejlő gondolattal. Tőle tudom, hogy ezt hogyan kell hallhatóvá tenni. (J. Győri László: Hit, képzelet, metaforák, természet. Budapesti beszélgetés Thomas Hampsonnal. Muzsika 2007/12/29.) A Deutsche Grammophon által megjelentetett, Mahler-dalciklusok  koncertfelvételeit tartalmazó DVD háromnegyedrészt e művészi együttműködés eredményeit dokumentálja. A lemezen a Vándorlegény-dalok, a Rückert-dalok és a Gyermekgyászdalok szólalnak meg Hampson tolmácsolásában, A fiú csodakürtjének dalait Lucia Popp és Walton Groenroos adja elő.

Hampson (1955) a nyolcvanas évek végén ismerte meg Leonard Bernsteint (1918-1990), aki pártfogásába vette a nagy tehetségű fiatal baritont. 1987-ben ő énekelhette Marcel szerepét a karmester új Bohémélet-lemezén, a Vándorlegény-dalok felvétele 1988-ban készült, a Gyermekgyászdaloké egy évvel később, a Rückert-daloké 1990-ben -mindhárom koncert helyszíne a bécsi Musikvereinssaal. Thomas Hampson, akit ma korunk egyik legjelentősebb Mahler-interpretátorának tartanak, ezeken a hangversenyeken fiatal kora ellenére feltűnően érettnek mutatkozik, mind vokálisan, mind az előadások részleteinek megmunkálása terén, mind pedig a produkciók lélektani aranyfedezete dolgában. Hangja bársonyos, líraian lágy, de ha kell, tud érces is lenni; intonációja makulátlan, német szövegejtése imponáló. Előadásában a három dalciklus mindegyikének határozott alaptónusa van: a Vándorlegény-dalokat úgyszólván egy lélegzetre, összefüggő folyamatot megjelenítve, egyetlen nagy egységként énekli, a fájdalommal kezdve és a fájdalomig jutva vissza a rácsodálkozás, az életöröm és a drámai konfliktus stációin át. A Gyermekgyászdalok legfőbb tapasztalata a transzcendencia és az önvigasztalás, a titokzatos túloldalt sóvárogva pásztázó tekintet, s az a kettős megfigyelés, amely egyfelől a különösen intenzív empátiát, másfelől az eszköztár gyümölcsöző visszafogottságát nyugtázza elismeréssel. Ami a három megszólaltatás számára közös nevezőt teremt, az a Rückert-dalok hampsoni megfogalmazása: itt az idealizmus, az átszellemültség, a humánum a kulcsfogalom -és általánosságban is ezt érezzük a fiatal Mahler-előadó krédójában a legerősebb hittételnek. Hampson hallgatója számára természetes, hogy az énekes orgánumán az Um Mitternacht tépelődésként kezdődik és himnuszként ér véget.

Kellemes kontraszttal szolgálnak a három Hampson-felvétel mellett A fiú csodakürtje dalai a korán eltávozott (Bernsteint mindössze három évvel túlélő) szlovák szoprán, Lucia Popp és a finn bariton, Walton Groenroos közös Tel-Aviv-i koncertjén (1984). A balladák, legendák és párbeszédes jelenetek előadói megközelítésmódjának alapélménye itt a sokszínűség, a játékosság, az irónia, a groteszk. Popp nemcsak vokális teljesítményével bűvöli el a hallgatót, de színészi játékával is: mimikájának, gesztusainak bája megejtő, lényéből erotikus csáberő sugárzik -de az érem másik odalán ott a Das irdische Leben dermesztő dialógusa, mely Schubert Rémkirályát éppúgy eszünkbe juttatja, mint Kodály Rossz feleségét (nyilvánvalóan azért, mert az európai balladakincs egyik vándortémájáról van szó). Walton Groenroos teljesítményébe beleköthetne a kritikus az apróbb pontatlanságokat, modorosságokat kifogásolva -nekem azonban, megvallom, tetszett ez az egyszer nyársat nyelt, másszor darabos-groteszk előadásmód, amely persze elsősorban a ciklus humorához és fintoraihoz (Des Antonius von Padua Fischpredigt; Lob des hohen Verstandes) illett leginkább.

A fogalmakkal űzött tetszetős játék volna azt állítani, hogy míg a DVD egyik élménye a fiatal Hampson művészetének érettsége, addig a másik az érett Bernstein művészetének fiatalsága. Ezt a megállapítást azonban a négy felvétel közül csak egy sugallja: A fiú csodakürtje Tel-Aviv-i megszólaltatásában kétségtelenül jelen van a karmester részéről az a részletekbe belefeledkező mesélőkedv, az a hatásokat kiélvező elfogulatlanság, amely az élete őszében járó (a koncert idején 66 éves) Bernsteint ruganyosan energikusnak mutatja. A másik három produkciót azonban sokkal inkább az a rezignált bölcsesség jellemzi, amely olyan jól illik Hampson lírai-emelkedett olvasatához. És ha már emelkedettségről esik szó: Bernstein esetében is akad közös nevező, amely megfeleléseket teremt a bécsi és az izraeli muzsikálás között, s ez a felülnézet bölcsessége, amely nem felületességet jelent, csupán tapasztalatot, a lényeges és lényegtelen közötti különbségtétel megszerzett képességét. Bernstein a Bécsieket szinte jelzésszerűen vezényli -néha azt érezzük, a zenekar úgyszólván magától nyújtja azt a tökéletességet, amelyet idiomatikus Mahler-előadásnak nevezünk, az Izraeliek irányításakor a karmester beavatkozóbb. Muzsikálásának legrokonszenvesebb vonása, hogy a Mahler-reneszánsz nagy alakjaként is képes ezeken a koncerteken egy lépést hátrálva előre engedni a dalciklusok igazi főszereplőit, az énekeseket.

Oly sok más jelentős karmesterhez hasonlóan az utóbbi esztendőken Pierre Boulez is lemezre vette a maga Mahler-ciklusát. A felvételek közel másfél évtizeden át követték egymást, s a sorozat nemrég ért a végére, a 8. szimfóniát kínáló kettős CD-vel, amelynek zenei anyagát 2007 áprilisában, egy berlini koncertet követően rögzítették. Bernstein impulzív vezényléseit hallgatva ritkán jut eszünkbe, hogy a karmester civilben zeneszerző (némi iróniával folytathatnám úgy is: zenéjében azonban a különféle stiláris és tematikus áthallások annál gyakrabban emlékeztetnek arra, hogy a zeneszerző civilben karmester, kisujjában az egész klasszikus-romantikus repertoárral, melyet a komponálás pillanataiban sem könnyű elfelejtenie). Boulez gyökeresen más eset: az ő művei mindig, minden pillanatban saját jogon ismertetik el magukat (az által is, aki, mint alulírott, e zenét olykor túl elvontnak és száraznak véli), a karmester Boulez viszont minduntalan emlékeztet arra, hogy személyében zeneszerző áll a pulpituson: higgadt vezénylése értelmező-elemző hajlamú, a szerkezetet mutatja fel, és a genezis folyamatát idézi meg.

Közel egy évtizede egy másik lap számára recenziót írtam Boulez Mahler-sorozatának addig megjelent szimfónia-felvételeiről: az énekhangot nem foglalkoztató 1., 5., 6., 7. és 9. szimfónia előadásáról. Azok a tolmácsolások határozottabb lelkesedésre késztettek, mint most a 8. megszólaltatása. Az új lemez kétségkívül értékes, szép (végkifejletében a tárgyilagos Boulezhez képest meglepően felemelő) hozzájárulás a mű interpretációtörténetéhez, és vitathatatlanul elgondolkodtató, tartalmas hozzászólás a „hogyan játsszuk Mahlert" diskurzushoz -de nem minden mozzanatában tökéletes, és nincs jelen valamennyi részletében az az átütő erő, amelyet az „Ezrek szimfóniája" valóban ihletett olvasatától elvárnánk. Előrebocsátom, ebben a cikkben még lesz szó egy másik karmester, Simon Rattle 8. szimfónia-értelmezéséről. Számomra Rattle koncepciója vonzóbb, mint a Boulezé -remélem, a két jellemzésből kiviláglik, miért.

Boulez intellektualizmusa és mindenre kiterjedő mértéktartása mintha kissé kényszeredetten találkozna azzal a végletességgel, amely az egész 8. szimfóniát -de kiváltképp az első rész, a Veni Creator sokszorosan összetett tételmonstrumát jellemzi. Aki mérsékli e zene eksztázisát, a nagy apparátus és az ezzel összefüggő szokatlanul testes hangtömeg legitimációját teszi kérdésessé -utóbbiakat csak az indulatok-gesztusok felső foka magyarázhatja. Márpedig a 82 éves Boulez felvételén az első tétel inkább a pompa, mint az eksztázis jegyében hangzik fel - olykor, mutatis mutandis, Berlioz egyik-másik reprezentatív művének hangulatát idézve. A bölcs mérlegelés tehát itt és most a mű igazi arcát fátyolozza el. Másfelől viszont, ami a korszakok és stílusok értelmezését illeti, kétségtelen, hogy Boulez muzsikálása e téren egyéni ízt ad a műnek: a partitúrát teleologikusan a történeti következmények, a 20. századi zene fejleményei felől olvassa, s ennek megfelelően a mű olykor meglepően modern színekkel, hangzásokkal, akcentusokkal gazdagodik. Jó példa erre az Infirma nostri corporis szakasz második megjelenését megelőző, Tempo I utasítású zenekari átvezetés kvázi „kortárs zenei" értelmezése: az itt tapasztalható éles hangsúlyozás és érdes-száraz diszszonanciakezelés. Hasonlóan kortársi aszszociációkat kelt Boulez felvételén a Hostem repellas longius szakasz - itt különösen a kórus szoprán szólamának magas fekvésű, sikolyszerű közbeszólásai érdemelnek figyelmet.

Hogy a Veni Creator eksztatikus hangvételéből sokhelyütt inkább egyfajta zenei tömegélmény: a hatalmas apparátus súlyának és erejének érzete lesz, csak részben róható föl Bouleznek, részben egy felvételtechnikai problémára vezethető vissza: a hangerőviszonyokat nem sikerült úgy szabályozni, hogy a hallgatónak az élvezhető minőség eléréséhez ne kelljen minduntalan a szabályozó gombot használnia: ha olyan fokozatot állítok be, amely alkalmas a kórustuttik megszólaltatására, akkor a közbeékelt szólószakaszokat nem hallani, ha viszont ezekhez igazítom a dinamikát, akkor a kórustuttik lesznek elviselhetetlenül túlvezéreltek. Művészileg ihletettebb és a kompozícióhoz illőbb, technikailag kiegyensúlyozottabb benyomást kelt az előbb sejtelmes-titokzatos, majd szertartásszerűen emelkedett második rész, a Faust zárójelenetének megzenésítése: ehhez a tételhez Boulez alkata, úgy látszik, sokkal jobban idomul, mint a Veni Creator szuperlatívuszaihoz. A zenekar és a kórus európai színvonalú, de nem érezzük a rendkívüli teljesítmény atmoszféráját -hasonlóképpen a kiváló énekes gárdáról is inkább a szólamok megmunkálásának tökéletességét méltatva emlékezhetünk meg -nincs első az egyenlők között, aki egyéniségével kiragyogna az oktettből.

Izgalmas gyűjtemény, amely Mahler szimfonikus és vokális életművének nagy részét tartalmazza, korunk egyik legjelentősebb karmesterének tolmácsolásában. Simon Rattle, akinek nevét évtizedeken át az általa felvirágoztatott Birminghami Szimfonikus Zenekarral kapcsolta össze a világ, tanulóévei óta a Mahler-interpretáció szenvedélyes elkötelezettje, pályájának jelentős pillanatai kapcsolódnak a zeneszerző műveihez. Az 1970-es évek elején, még a londoni Royal Academy of Music hallgatójaként, egy növendéktársaiból maga szervezte együttes élén elvezényelte a 2. szimfóniát -ez a produkció indította el a hírnév felé, hiszen ennek révén figyelt fel rá az a koncertügynökség, amely egész későbbi karrierjét végigkísérte. 1987-ben vendégként a 6. szimfóniával debütált a Berlini Filharmonikusok élén, 2002. szeptember 7-én, főzeneigazgatóként adott első koncertjén pedig az 5. szimfónia szerepelt a műsoron. Az EMI impozáns kiadványában megjelent felvételek, ellentétben a Boulez-féle Mahler-sorozat lemezeivel, a jelek szerint nem egy tudatosan eltervezett, hosszú távú projekt részei: itt inkább az a benyomásunk, hogy a kiadó a pálya meghatározó szakaszáról óhajt képet adni Mahler tükrében, két évtizeden át követve Rattle-t a stúdiókban és Európa különböző koncerthelyszínein. A legkorábbi felvétel, a Das klagende Liedé közel negyedszázada, 1984-ben keletkezett -a legkésőbbi, a 8. szimfóniáé 2004-ben.

A fentiek alapján a lemezvásárló, mielőtt az ismerkedéshez hozzákezdene, joggal várhatja, hogy legfőbb élményét a művészi fejlődés útvonalát követve éli majd át -de nem így történik. Úgy tetszik, Rattle Mahler-felfogása a karmester húszas éveinek végére, az 1980-as évek közepére kikristályosodott és megszilárdult, s az ezt követő évtizedeken át legfeljebb árnyalataiban módosult, lényegét tekintve azonban nem változott. A stílus értelmezése állandó, a Mahler-zene legfontosabb színeit, karaktereit, hangsúlyait a karmester a különféle produkciókban hasonlóképpen teremti újjá. Ez nem azt jelenti, hogy Rattle az évek során belemerevedett volna egy sztereotip Mahler-olvasat kliséibe, ellenkezőleg: korán megtalálta a maga hitelesen megszólaló Mahlerét, akitől nincs oka eltávolodnia. Hasonlóképp csalatkozik, aki arra számít, hogy a lemezen hallható három zenekar játéka közti különbség izgalmas összehasonlításokra ad majd alkalmat. Kétségtelen, hogy a Berlini Filharmonikusok szikrázóan tökéletes technikával, feszesen és fényes tónussal játsszák az 5. szimfóniát meg a 10.-et, s az sem vitatható, hogy a 9. szimfónia felvételén meghatározó a Bécsi Filharmonikusok hangzásának patinája, frazeálásuk természetes lélegzetvétele -de a tolmácsolások többségét jegyző Birminghami Szimfonikus Zenekar sem színvonal, sem előadói habitus terén nem tér el jelentősen az (amúgy is mindinkább egységesedő) európai élvonaltól.

Ami meghatározó: a vezető személyiség. Ha az izgalmasan vibráló és újszerűen közvetlen Bernstein munkásságának egészében ma visszatekintve mégis inkább a régi, nagy tradíció folytatását (netán lezárását) véljük látni, s vele szemben Boulez az érzéki-intellektuális, távolságtartó kortársi karmestertípus mintaképe, akkor ezeken a Mahler-felvételeken Rattle leginkább összefoglalónak bizonyul: olyan dirigensnek, aki mindent magába fogad, és ebből a sokféleségből teremt belső feszültségeiben is egységes egészt. Rattle nem tagadja meg, sőt hangsúlyozza a romantikus örökség jelenlétét és meghatározó szerepét, de épp ilyen jelentőséget tulajdonít Mahler zenéjében a századfordulós bécsi kedélynek, a közép-európai zsidó folklórnak, az osztrák népiességnek és a 20. századi új zene felé mutató jegyeknek. Mahler-portréja tehát hangsúlyozottan komplex és minden oldalról megmintázott -az előadások ezzel a körüljárható jelleggel is az életmű formátumát tudatosítják. Ami azonban talán mindezeknél fontosabb: a vezénylés minduntalan figyelmet keltő, bámulatra méltó ereje-intenzitása. Nemcsak a tempók sugároznak energiát: Rattle drámai szenvedéllyel éli át a zene hangsúlyait és kontrasztjait -muzsikálása jelenetszerű, konfliktusgazdag párbeszéd, s mint ilyen, értelemszerűen juttat eszünkbe egy másik nagy karmestert (a párhuzam első hallásra talán meglepő): Nikolaus Harnoncourt-t.

A felvételek élményéből e helyt legfeljebb néhány részlet idézhető fel. A nagyforma beosztó felépítésének szép példája az 1. szimfónia saroktételeinek késleltetett feszültségadagolása. „Historikus" ritmizálási és frazeálási ötletek bukkannak fel a 4., 5. és 7. szimfónia nyitótételében (utóbbiban francia nyitányhoz illő túlpontozás). Súlyukkal, tágasságukkal nyűgöznek le Rattle olvasatában az olyan nagyszabású indulókarakterek, mint a 2. vagy a 6. szimfónia bevezetése. A nagy, himnikus finálék sorában a 3. szimfónia záró tételének stiláris ívét Bach és Wagner (a Trisztán) között feszíti ki Rattle. Érzékletesen domborodik ki keze alatt a Wagner-hatás (a Nürnbergi mesterdalnokoké) a 7. szimfónia fináléjában. A 4. szimfónia 3. tétele (Ruhevoll) vezénylésekor a karmester egyrészt tudatosítja a hallgatóban a kései Beethoven nagy, összetett tételkonstrukcióival rokon, filozofikus vallomás fináléfunkcióját (Rattle lemezén ezt követően a tényleges záró tétel, a negyedik valóban csak hangsúlytalan függelék), másrészt világossá teszi, hogy ez a zene összekötő kapocs a 3. szimfónia és a 9. szimfónia fináléja között. A különös, középpontos szimmetriájú 7. szimfónia, a maga centrális scherzójával és az azt héjként körülölelő két Nachtmusikkal fokozottan az idegenszerűség és sejtelmesség jegyében hangzik fel, némiképp leválva az életmű egészéről. A 8. szimfónia két nagy tétele Rattle olvasatában egységesebb benyomást kelt, és törésmentesebben kapcsolódik, mint Bouleznél. Rattle nyomatékosabban vállalja a minden szempontból végletes fogalmazású Veni creator túlfeszítettségét, a Faust-zárójelenet énekbeszéde pedig leplezetlenül wagneri fogantatású (a zenekari bevezetésben Parsifal-hanggal). A gyűjtemény két filológiai csemegéje közül az 1. szimfóniához mellékelt Blumine-tételt magától értődő természetességgel fogadjuk, a hiánytalan, öttételes műként hallható 10. szimfóniát -az angol Mahler-kutató, Deryck Cooke rekonstrukciójában -viszont az iskolázottabb hallgató legalábbis óvatos távolságtartással értékeli, nyugtalanul emlékezve a zenetörténetben felbukkanó idegen kezű kiegészítések és befejezések kétes hitelére és vitatható hasznára (még akkor is, ha Cooke partitúrája nyomán Rattle keze alatt a Berlini Filharmonikusok minden összetevőjében mahleri hangzású és dikciójú zenét szólaltatnak meg). Az énekes gárda abszolút felsőfokon méltatható, az olykor megtévesztően dieskaui hangszínű és gesztusvilágú Simon Keenlyside-tól (Des Knaben Wunderhorn) a most is megindító Thomas Hampsonig (Das Lied von der Erde). Külön érdeme a gyűjteménynek, hogy a produkciók vokális közreműködői eltérő generációkat képviselnek, a hozzájuk tartozó (és egész korszakokat felvillantó) eltérő művészi ideálokkal: a két végpont alighanem Janet Baker és Juliane Banse.

Akárcsak Simon Rattle, Fischer Iván is  pályája korai szakaszából hozta magával a Mahler iránti elkötelezettséget. A Budapesti Fesztiválzenekar negyedszázaddal ezelőtti, zeneakadémiai bemutatkozó koncertjének műsorán (nem a hivatalos programban, hanem a ráadásszámok között) egyrészt az új vonóshangzás demonstrációs tandarabjaként, másrészt azonban későbbi jelentős Mahler-produkciók ígéreteként hatott az 5. szimfónia lassú tétele, az Adagietto. Meg is születtek ezek a jelentős produkciók: az időszakos műhelyként dolgozó Fesztiválzenekar koncertjein éppúgy, mint később, a rendszerváltozást követően immár intézményes keretek között működő együttes munkájának eredményeképpen. Fischer és a BFZ Mahler iránti rokonszenvének legméltóbb foglalata az első ízben 2005-ben megrendezett, azóta pedig évről évre ismétlődő Mahler Ünnep lett. A 2. szimfónia felvétele az első Mahler Ünnep közelségében zajlott -az előadás a Művészetek palotájában elhangzott interpretáció stúdióváltozata (maga a „stúdió" is a Nemzeti Hangversenyterem volt). A lemez 2006-ban jelent meg, 2007-ben pedig a Gramophone című szaklap szerkesztőinek díját nyerte el (a sikerről annak idején a Muzsika is hírt adott). A Channel Classicsnál egyébként ez a Fesztiválzenekar második Mahler-lemeze: korábban a 6. szimfóniát is rögzítette az együttessel a kiadó.

Monumentális, egyszersmind kiegyensúlyozott előadásban tárja hallgatói elé Fischer a Wunderhorn-szimfóniák nyitódarabját. A tolmácsolás két szilárd pillére a két hatalmas saroktétel. A nyitó gyászindulóban a súly, az erő, a feszesség a meghatározó. Fischer felhívja a figyelmet a tétel hangvételében rejlő archaikus vonásokra, a kontrapunktikus gondolkodás meghatározó szerepére. Ugyanakkor a romantikus kifejezésmód is intenzíven jelen van itt: a tételt bátor rubatók lélegeztetik. Tónusosan, pontosan játszanak a vonósok, erősek az akcentusok, és mindenekfelett: drámai a Fesztiválzenekar muzsikálása. A második tétel (Andante moderato. Nicht eilen) megformálásában a Ländler-karakterrel karöltve járó népiesség diszkréten érvényesül, Fischer nem hangsúlyozza a folklór-ihletést, inkább a melankólia, a lágy színvilág, a sok érzékeny piano határozza meg a tételt. A triolás kontrasztanyag élénkebb, de ezúttal nem a drámai ellentét dominál. Fontos erény, hogy az alaptéma pizzicato visszatérése nem válik édeskéssé. A fiú csodakürtje dalainak egyikét (Páduai Szent Antal a halaknak prédikál) feldolgozó harmadik tételt fanyarság, groteszk előadásmód, sok éles hangsúly teszi emlékezetessé. Birgit Remmert fájdalmas-szépen énekli az Urlichtet, végül pedig a Klopstock-szöveget megzenésítő Feltámadás-ódába torkolló nagy finálé mindenekelőtt a formai építkezés tudatosságával, a dinamikai síkok egymásra rétegezésével szerez élményt a hallgatónak. Ha a nyitótétel hallgatásakor a vonósokat dicsértük, most a rézfúvók érdemlik a legnagyobb elismerést. Hangfelvételen nem mindig sikerül természetes hatással megvalósítani a mahleri lontano-effektusokat -most ezek is tökéletesen illúziókeltők. Birgit Remmert sötétebb-panaszosabb altja mellé a fény, az átszellemültség képviseletében csatlakozik Lisa Milne kulturált szopránja. Ne feledkezzünk meg a Rádiókórusról sem, amely Strausz Kálmán betanításában legjobb tudását nyújtja: plasztikusan formált szólamok, zengő tónus, nagy hangerő mellett is artikulált éneklés. Erős, gazdag, inspirált felvétel Fischer Iván és a Fesztiválzenekar 2. szimfóniája -olyan muzsikálás, amely a nemzetközi élmezőnyben, Bernstein, Boulez, Rattle lemezei mellett is megállja a helyét.

CSENGERY KRISTÓF