Ismeretlen ismerősök

Wolf- és Goldmark-zongoraművek első kiadásai a Hungarotonnál

Szerző: Kovács Ilona
Lapszám: 2008 szeptember
 

Hugo Wolf   Wagner-parafrázisok
és más zongoraművek

Parafrázis Wagner
A nürnbergi mesterdalnokok című operájára

A gyermekkor
I. Szendergő
II. Tréfa és játék

Humoreszk

Variációk, op. 2

Parafrázis Wagner A walkür című operájára

Virág Emese -zongora

HCD 32466

Goldmark Károly

összes zongoraművei I.

Charakterstücke

1. Präludium

2. Etude

3. Impromptu

4. Szorongattatás / Bedrängnis

5. Reggel / Morgens

6. Viharos éjszaka / Sturmnacht

7. Álomképek / Traumgestalten

8. Vidám vándorúton / Auf fröhlicher
Wanderschaft

Arabella, a csélcsap / Arabella, die Flatterhafte

Mese / Märchen

Panasz / Klage

Találkozás / Begegnung

Türelmetlenül / Ungeduld -Novellette

[Zongoradarab / Klavierstück -Desz-dúr /
Des-Dur]

Magyar ábránd / Ungarische Fantasie

[Zongoradarab/ Klavierstück -d-moll / d-Moll]

Hlavacsek Tihamér -zongora

HCD 32387

Goldmark Károly

összes zongoraművei II.

Piano Pieces, op. 29

1. Novellette I.

2. Novellette II.

3. Praeludium

4. Fuga

Three Pieces for Piano

Romance

Brautlied

Kinder auf dem Rasen

Sturm und Drang, op. 5

1. Am Kreuzwege

2. Scherzo

3. Trostlos

4. Ländliche Bilder I.

5. Ländliche Bilder II.

6. Traumgestalten

7. Erinnerungen

8. Im Turnier

9. Toccata

Hlavacsek Tihamér -zongora

HCD 32493

 

A közelmúltban Hugo Wolf (1860- 1903) és Goldmark Károly (1830- 1915) még lemezre nem vett zongoraműveiből jelentetett meg válogatást a magyar lemezcég, utóbbi szerző teljes zongoratermésének kiadását tervbe véve, amiből két lemeznyi már kapható a  zeneműboltokban. A világpremier-felvételek apropójából egymás mellé került komponisták életpályájának alakulásában meglepően sok a közös vonás, melyek kimutathatóan jelentősen befolyásolták zeneszerzői fejlődésüket.

Wolf is, és az éppen kétszer annyit élt Goldmark is -eltérő okok miatt ugyan -de szinte alig járt iskolába. Általános és zenei műveltségüket nem intézményes keretek között alapozták meg, hanem később, hosszú évek kemény munkájával, autodidakta módon pótolták hiányosságaikat. Mindketten sokat nélkülöztek ifjúkorukban; Wolf egész életében szegény maradt, míg Goldmarknak csak élete második felében, a Sába királynője sikere után fordult jobbra a sorsa. 1875 mindkettejük életében sorsfordító: Wolf ekkor találkozott személyesen Wagnerrel, mely találkozás egész életére, munkásságára kihatott (az eseményről szüleinek írt lelkes levelében Goldmarkot is megemlíti, akit Wagner társaságában látott akkor), és ez Goldmark magnum opuszának, a Sába királynője premierjének éve is. Bár vérbeli romantikusokról van szó, a korszak talán legnépszerűbb hangszere mégis távol esett érdeklődési körüktől. Egyikükről sem zongoraműveik jutnak először eszünkbe: Wolfhoz elsősorban dalait, esetleg ritkán játszott d-moll vonósnégyesét vagy az Olasz szerenádot, Goldmarkhoz mindenekelőtt operáit, nyitányait, és Hegedűversenyét kapcsoljuk. Mégis, mindkét zeneszerző zongoratermésében ott van egész életük. Ezekben a kompozíciókban könnyen kimutathatók azok a stílusbeli jellegzetességek és zeneszerzői technikák, amelyek nagyban befolyásolták zeneszerzővé érésüket, és jelen vannak gyakrabban játszott, népszerűbb szerzeményeikben is.

Wolf oeuvre-jének első megbízható leírása Frank Walker biográfiájában (1951) található, ahol nemcsak a befejezett művek, hanem a töredékek is kellő hangsúlyt kapnak. Ennek egyfelől azért van különös jelentősége, mert annak ellenére, hogy -mint fentebb utaltam rá -Wolfra nem zongoraművek zeneszerzőjeként asszociálunk, Walker listája mégis jelentékeny mennyiségű zongoraművet sorol fel - első látásra. Hamar kiderül ugyanis, hogy nagy részük torzó. A század több híres zongorista-zeneszerzőjét körözi le például a műjegyzékben említett négy zongoraszonáta, de csak mint címleírás: a D-dúr (op. 7) és a g-moll szonáta befejezetlen, a G-dúr (op. 8) utolsó tételének hiányzik az utolsó oldala, a fisz-moll hangneműnek pedig csak a címlapja maradt fenn.

Másfelől fontos a töredékekre figyelés azért is, mert megdönti azokat a tévhiteket, melyeket kutatók nemzedékei hagyományoztak egymásra Wolf komponálási módszereit illetően. Az első biográfus, Ernst Decsey (1904) szerint Wolf rendkívül könnyen komponált: este „várakozásteljesen" lefeküdt és reggelre az egész dal összeállt a zeneszerző fejében, csak le kellett írnia. Decsey szerint éppen a könnyen-alkotás ad magyarázatot arra, hogy Wolf fogalmazványai oly rendezettek és világosan lejegyzettek, mintha gondosan leírt tisztázatok volnának, amiből aztán azt a hamis következtetést vonja le, hogy Wolf soha nem is készített vázlatokat. (Kár, hogy nem ismerhette meg Margret Jestremski 2002-ben vaskos könyvváltozatban is megjelent PhD-disz-szertációját, aki Hugo Wolf vázlatait és töredékeit vizsgálta munkájában.) Decsey nézeteit Ernest Newman (1910) is osztotta. Szerinte titokzatos varázserő vezette Wolf tollát művei komponálásakor, mégpedig oly gyorsasággal, hogy a lejegyzéskor a zeneszerző alig tudott lépést tartani e mágikus erővel. Ők ketten abban is megegyeznek -és ezt a legújabb kutatások eredményei sem cáfolták -, hogy a zeneszerzőnek teljes magányra volt szüksége, amikor az alkotás ilyen eufórikus kitörései jelentkeztek nála, és ezzel összefüggésben az is ismeretes, hogy sokszor hosszabb terméketlen periódusai is voltak, melyek Wolf betegségével magyarázhatók.

A fentieket annak érzékeltetésére tartottam szükségesnek röviden vázolni, hogy egyáltalán nincs könnyű helyzetben az, aki befejezett Wolf-zongoradarabokat kíván CD-re játszani, éspedig olyan igénnyel, hogy az minél teljesebb és átfogóbb képet adjon az erről az oldaláról ismeretlen, zongoraműveket is szerző komponistáról. Virág Emesének ez a legmesszebbmenőkig sikerült. Mindenekelőtt azért, mert a lemezen szereplő művek megjelölik azokat a stilisztikai határokat, melyek irányadóak voltak Wolf alkotásaiban, rámutatnak az oeuvre belső kohéziójára és jellegzetességeire, de az életpálya történéseihez is hangzó illusztrációt adnak.

Utóbbihoz kihagyhatatlan az op. 2-es jelzetű Variációk, melynek komponálásakor a tizenöt éves kamasz bizonyára nem sejtette, mily nagy hatást gyakorol ez az -inkább történetileg, mint esztétikailag érdekes -kompozíció több ember életére is. Az Allegretto tempójú téma jelentéktelen, a funkciók iskolásan követik egymást, mint egy balettóra gyakorlatainak aláfestő zenéjében. A témakidolgozások is szürkék, Czerny etűdjeit idézik, ugyanakkor érdekes az utolsó előtti (9.) variációban megjelenő cadenza ötlete. A magában kétkedő és akkor még hiányos felkészültségű zeneszerző-palánta kétségbeesetten keresett megerősítést: van-e tehetsége a pályához. Hans Richter és Robert Fuchs után, 1875. december 12-én kitartó kilincselések eredményeképpen sikerült az akkor éppen Bécsben tartózkodó Wagner színe elé kerülnie, és bemutatni akkorra már elkészült szerzeményeit, így a Variációkat is. Bár Wagner nem mondott véleményt Wolf darabjairól („Magam sem értek a zenéhez" - hárította el a véleménynyilvánítás felelősségét), de bátorította az ifjút, nem úgy mint Brahms, aki kétségkívül őszinte jóakarattal, de kissé nyersen Nottebohmhoz küldte ellenpontot tanulni. Innen datálható Wolf életre szóló Wagner-rajongása, de az az ádáz düh is, mely néhány év múlva átjárta a Wiener Salonblattban megjelent, Wolf jegyezte igazságtalan kritikákat Brahms művészetéről.

Wolf Wagner-rajongása okán nem kerülhető meg a korongot nyitó és záró két nagyszabású parafrázis sem, mely a 19. század átiratdivatjának hódolva a nagy ideál két operáját -A nürnbergi mesterdalnokokat és A walkürt -népszerűsíti. E művek komponálása idején Wolf nemcsak Wagner zenéjét tanulmányozta elmélyülten, hanem írásait is, mi több, Schopenhauer filozófiájába is belekóstolt. A rajongás azonban nem feltétlenül eredményez remekműveket. A dalok mestere hallhatóan nem érezte otthon magát a gigantikusra méretezett parafrázisok világában. Különösen a Mesterdalnokok indítása esik szét atomjaira, de legalábbis molekuláira, és a sok szép részletmegoldás ellenére sem áll össze kerek egésszé. Viszont mindkettőben meggyőzően építi fel a kiteljesedést, bontja ki a mű csúcspontját. Nem lehet vitás, hogy a lemez három miniatűrje, a Schumann nyomdokain haladó Humoreszk, és az Aus der Kinderzeit két szösszenete az életmű azon kompozíciói, melyek méltó párjai Wolf dalainak.

Virág Emese a Zeneakadémia ének tanszakának korrepetitoraként minden bizonynyal napi kapcsolatban áll Wolf dalaival. Tolmácsolása teljes odaadással és érzékenységgel mutatja meg a zongoraművek rejtett szépségeit: a nehezen összefogható parafrázisokban nem esik a grandiozitás csapdájába, és mértékletesen bánik az érzelmi kitörésekkel, ugyanakkor az alig percnyi miniatűrökben hihetetlenül gyorsan azonosul Wolf gazdag emocionális palettájának villódzó színvilágával.

 

 

Ellentétben Wolffal, Goldmark műveinek máig nincs tudományos igényű jegyzéke. Életműve mindmáig olyannyira érintetlen terület, hogy a gondos filológus a kéziratokat böngészve még mindig jó esélylyel bukkanhat eddig ismeretlen Goldmark-kompozícióra (lásd az első lemezen szereplő Desz-dúr zongoradarabot). Ezért is, de sok más apró, mégis fontos információért is érdemes az Országos Széchényi Könyvtárban található Goldmark-hagyaték megsárgult kottáit fellapozni. A fenti Desz-dúr darab például a komponista nemzeti könyvtárunkban őrzött négy kisméretű vázlatkönyvének egyikében található. Bár a darab már elnyerte végleges formáját, a kézirat még valóban nem nevezhető tisztázatnak; a vázlatkönyv hat oldalát elfoglaló kompozícióban több -sietős lejegyzésre utaló -rövidítés olvasható. Ugyanakkor a többi, valódi vázlattól élesen elkülönül azzal, hogy az elkészült műveit mindig precízen datáló és aláíró zeneszerző ezúttal is gondosan odaírta a komponálás helyét és idejét: Meran, 12/4 87 [1887. április 12.], ezzel is a befejezettség szándékát sugallva. Az autográf-tisztázatokból kiderül, hogy a kései Beethovenhez, de még inkább Schumannhoz hasonlatosan Goldmark is a német előadási utasításokat preferálta az olasszal szemben. A keletkezéstörténet értékes adaléka az is, hogy a Charakterstücke sorozatában a Morgens eredetileg a Zum Sonnenschein, a Bedrängnis pedig a Die Zornige címet viselte; az op. 29 négy darabjának papírvizsgálata pedig rámutat a sorozat szorosabb összefüggéseire, nevezetesen, hogy a két Novellette időben (és stilárisan is) távolabb áll egymástól, két egymást követő gmundeni nyár hozadékai, míg a 2. novellette-et, a Preludiumot (a lemezkísérővel ellentétben az autográfban ezzel a helyesírással olvasható) és a Fugát egy lendülettel írta le 1877 nyarán - mindössze négy nap választja el őket. Számos esetben szintén az eredeti szerzői kéziratok figyelmeztetnek, hogy a Goldmark-emlékiratok - az Emlékek életemből - szerkesztett függelékében (az eleddig egyetlen teljességre törekvő Goldmark-műjegyzékben) több mű téves datálással szerepel, a Morgens és a Bedrängnis elkészültének dátuma például felcserélődött.

A Charakterstücke darabjainak datálását említve merül fel a lemezek dramaturgiájának kérdése. Elfogadva azt, hogy a hangzó összkiadás nem vállalta fel az időrendiséget -a második CD tartalmazza a legkorábbi darabokat (kb. 1858-tól 1877-ig), míg az első darabjai a századfordulót ölelik körül -, talán mégis érdemes lett volna e sorozatot a zeneszerző eredeti elképzelése szerinti füzérbe rendezni. A ciklus gerincét ugyanis 1903 augusztusa és októbere között komponálta a zeneszerző a divatos nyaralóhely, Gmunden inspiráló szellemi közegében. Az eredeti sorozatban foglalt még helyet az Arabella, a Mese/Märchen, a Panasz/Klage, a Találkozás/Begegnung és a Türelmetlenül/Ungeduld is -ezek egykori együvé tartozását a kéziratokban látható szerzői számozás is egyértelművé teszi. Hogy végül mégis az a nyolc darab alkotja a Charakterstücke sorozatát, ahogy az a lemezen megszólal (benne az 1907-es Vidám vándorúton/Auf fröhlicher Wanderschaft és az 1909-es Impromptu), annak a Schott Kiadó önkényes válogatása az oka, nem pedig a szerző eredeti szándéka.

Az emlékiratokban megható vallomást olvashatunk arról, hogy a kenyerét addig színházi hegedűművészként kereső, húszéves Goldmarknak mit jelentett, mit adott a zongora:

[...] a jövőmre nézve egyenesen döntő fordulat történt életemben -zongorát béreltem, és elkezdtem saját elképzelésem szerint (mint mindig) szorgalmasan gyakorolni. [...] A zongora mindenekelőtt abban segített, hogy zongoraleckéket adhattam. De segített egy sokkal fontosabb dologban: megismerkedhettem a számomra még teljesen ismeretlen zeneirodalommal. Ez azután egész zenei életemnek új fordulatot adott.

Bár Goldmark stílusa alapvetően a romantikában gyökerezik, valóban magában hordozza korábbi stílusok jellegzetességeit is. A komponista Richter, Marx és Sechter ellenpont-tankönyvei mellett mindenekelőtt J. S. Bach Wohltemperiertes Klavierját és a kései Beethoven-műveket tanulmányozta elmélyülten. Az op. 29-es Preludium és Fuga nyilvánvalóan Bachot tekinti modelljének mind harmóniáiban, mind retorikus gesztusaiban, de a Toccata sok motorikus eleme is a barokk és a romantika elegye -az utóbbi túlsúlyával.

 

 

Goldmark nem volt újító, de nem volt epigon sem. Figyelt, tanult és magába szívta korának legjobb zenéit. A lemezek hallgatása közben ne lepődjünk meg, ha néha Mendelssohn- (Sturm und Drang -Scherzo) vagy Wagner-allúziót (Panasz/Klage) vélünk felfedezni, esetleg Liszt valamelyik rapszódiájának (Magyar ábránd) motívuma tolul emlékezetünkbe, azonban még inkább és mindenekelőtt Schumann és Chopin művei.
A Schumann-novellette-ek vagy az Album für die Jugend kis darabjai címükben és hangulatukban is ott vannak több Goldmark-darabban, de Schumannra ismerünk az akkordidegen hangok füzérében és a meghökkentő hangzattársításokban  a Türelmetlenül/Ungeduld), valamint a zaklatott lelkiállapot ábrázolásában is (Sturm und Drang -Álomképek/Traumgestalten, Charakterstücke - Szorongattatás/Bedrängnis). A második korong Desz-dúr és d-moll zongoradarabjai áttörtségükkel, finom harmóniáikkal Chopin noktürnjeinek világát idézik meg. A kis karakterdarabok arra is alkalmasak lehettek Goldmark műhelyében, hogy előtanulmányként szolgáljanak nagyobb lélegzetű műveihez: a Gyermekek a pázsiton/ Kinder auf dem Rasen zenéjének felhőtlenül vidám hangulata, fogócskára utaló mozgása a Sába királynője 3. felvonásának kezdetéig mutat előre.

Hlavacsek Tihaméré az érdem, hogy a magyar zenetörténet e pókhálóval beszőtt, sokáig elfeledett szegletét ismét régi fényében tárja a nagyközönség elé. Érzékeny játékában egy letűnt kor utáni nosztalgia jelenik meg: a hallgatót lépésről lépésre vezeti -mintha egy képzeletbeli képeskönyvet lapozna -a 19. századi romantika múltbéli tündérvilágába. A zeneszerző és zongoraművész szerencsés egymásra találását igazolja az interpretáció magas színvonala, a tökéletes technikai megvalósítás, mely meggyőzően mutatja fel e zene erényeit - sajátos harmóniavilágát, invenciójának gazdagságát, dallamvilágának sokszínűségét. Hlavacsek Tihamér játéka vonzza a hallgatót eme izgalmas felfedezőút bejárására, de egyúttal kíváncsivá is teszi: vajon lesz-e olyan hatása e felvételeknek, hogy ezután már csak átmenetileg elfeledettként emlegethessük Goldmark Károly zongoraműveit?

KOVÁCS ILONA