Nyitottan, mint Bartók

24. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál - Szombathely, 2008

Szerző: Rácz Judit
Lapszám: 2008 szeptember
 

Ha az ember olyan szerencsés, hogy hosszú napokig figyelheti a Bartók Szeminárium és Fesztivál összes eseményét és mindenkivel beszélgethet, a különálló benyomások elkezdenek egymással egyetérteni vagy vitatkozni. Kirajzolódik egy kép a Szemináriumról, amelynek hagyományosan egyik legnagyobb erénye a sokféleség. A sokféleséget persze nemcsak kitalálni és kínálni kell, ahogy ez az eseménysor olyan invenciózusan és magas színvonalon teszi, hanem felhasználni is. Ehhez pedig nyitottság szükséges, nyitottságra pedig lehet tanítani és szoktatni (ahogyan sajnos az ellenkezőjére is).

A nyitás fontosságát hangsúlyozta Igric György, a Filharmónia Budapest Kht. igazgatója is, amikor a Fesztivál ez évi fókuszának -„Távol-Kelet -közelről" - megválasztását indokolta. A „Bartók - új zene" állandó címmel futó fesztivál 23 évig szinte magától értetődően koncentrált a nyugati zenére. Mára a keleti jelenlét minden területen észlelhető, s a keleti kultúrával való ismerkedés az egzotikus hobbin túllépve egyenesen ajánlatossá vált. S mivel Bartók a minden irányba való nyitottság egyik legkövetkezetesebb képviselője, a fesztivál hagyományához is szervesen kapcsolódik a távol-keleti fókusz. Az egyik legnagyobb kihívást az jelentette a szerkesztő bizottság számára, hogyan lehet szűk két hét alatt valamelyest is érvényes képet adni olyan sokféle zenéről, amely mind besorolható a „távol-keleti" kategóriába. Nyilvánvalóan csakis a korlátokat értelmesen elfogadva és a választások kockázatait is vállalva. A programok között azonban mindenki talált neki tetszőt, hiszen hallhatott gamelánt, japán kortársat, kínai, talán leginkább népi ihletésűnek mondható kortárs zenét, Fülöp-szigeteki kórust. Mindezek kapcsán az is világossá vált, hogy olyan fogalmak, mint „népzene" vagy „eredeti" vagy „feldolgozás" és hasonlók a Távol-Keleten esetleg egészen más tartalommal bírnak, és csak magunkat akadályozzuk vele, ha a saját értelmezésünket kényszerítjük rájuk. Nem feltétlenül nyilvánvaló mindenki számára, itt azonban meggyőződhettünk róla, hogy a japán kortárs zene az európai zene alapelvei szerint működik, tehát azonnal hozzáférhető számunkra, míg a kínaiban sokkal tovább tart az eligazodás. Szerencsés és zeneileg is logikus önkorlátozásnak mondható, hogy az indiai zene bemutatása ezúttal szóba sem jött.

 

Igric György

 

Jövőre nem kevésbé izgalmas a Szeminárium fókusza: „Zene és színpad", amely a színpadi zene megvalósításának teljes spektrumát, a produkció különböző aspektusait igyekszik lefedni, bevonva filmet, bábot, mozgásszínházat. A fesztivál csúcspontjaként bemutatják az Eötvös Péter által a kurzuson betanított és Kovalik Balázs által szintén helyben rendezett Kékszakállú herceg várát.

Ezúttal a szokásosnál is hangsúlyosabb figyelmet kapott a kortárs zene kérdése, egyebek között a helyszínen a Bartók Rádió számára készített, Farkas Zoltán által vezetett beszélgetésben is (a rádióállomás az eddigieknél több koncertet rögzített Szombathelyen). A beszélgetésen a kurzusok tanárain kívül a fesztivál vendégeként ott tartózkodó -és tudásával, jelenlétével az eseményt felpezsdítő -Földes Imre, valamint Gőz László, a Budapest Music Center vezetője is részt vett. A téma persze Szombathelyen sosem kerül le a napirendről, s a kurzusok és koncertek kapcsán a reggeli-, vacsora- és kocsmaasztaloknál spontán is felmerül. Kétségtelenül erős látlelet a kortárs zenéről, hogy a résztvevők mennyire ismerik, milyen szívesen játsszák és mennyire érdeklődnek iránta. Ahogy azonban egy leletet az orvosi szakma is többféleképpen értelmezhet, úgy Szombathelyen is akár radikálisan eltérő vélemények fogalmazódtak meg, a „reménytelen"-től a „semmi baj, virágzik"-ig. Többen joggal szigorítanák a kurzusokon való részvétel feltételeit azzal, hogy bizonyos kortárs műveket vagy szerzőket kötelezővé tennének, és egyértelműen kizárnák, hogy itt Brahms- vagy Schumann-műveket játsszanak. Ahogyan a Szemináriumra szólistaként, kamarazenészként vagy tanárként régóta visszatérő, lenyűgöző odaadással és művészi felelősségérzettel tanító Klenyán Csaba is tette, vállalva, hogy ez egyelőre nem szaporítja, hanem ritkítja a növendékei számát. A kortárs zenébe - melynek ismerete és művelése számára „lelkiismereti kérdés" is -, munkát kell fektetni, hallgatónak és muzsikusnak egyaránt, hiszen néha „fizikailag fáj". Ő közismerten folyékonyan beszéli a kortárs zene nyelvét (vagy inkább nyelveit), s noha tisztán látja, illetve saját bőrén tapasztalja az oktatás állapotát és a koncertélet nehézségeit, ezekben nem kompromisszumot köt, hanem saját művészi színvonalával és habitusával olyan példát nyújt, amelyet ifjú muzsikustársai bízvást követhetnek.

 

Eckhardt Gábor tanít

 

A kortárs zene helyzetének megítélése  sok egyéb mellett személyes helyzet (zeneszerző, előadó, hallgató, magyar, külföldi, külföldi magyar stb.), sőt, személyiség kérdése is. Csapó Gyula nem szomorkodó típus, legfeljebb aktívan haragszik, de megtalálja az örülnivalót is. Hiszen, mondja, a piaci viszonyok ellenére is van kortárs zene, játsszák és hallgatják, s a hallgatóság növeléséért sokat lehet tenni, érzékelhető sikerrel. Például töretlenül szervezni a Bartók Szemináriumot és sok más hasonlót. Hibridkoncerteket szervezni kortárs és nem kortárs darabokból, hogy ne gettósodjon tovább a közönség. Mindenkit partnerként kezelni, nem paternalisztikusan képviselni a kortárs zenét, hanem tevékeny részt adni, bevonni, akit csak lehet. Ő maga általános iskolai tanároknak írt darabot, a saját gyakorlatában képviselve azt az egyébként mindenki által képviselt gondolatot, hogy gyerekkorban kell hozzászokni a kortárs -és mindenféle -zenéhez. Tartok tőle, hogy sajnos nem itthon tanulta azt a meggyőződést, hogy örömöt, energiát kell a zenélésbe vinni - példaként hozta erre a Szeminárium egyik legsikeresebb koncertjét, a kortárs japán zenével fellépő Next Mushroom Promotion együttest. Zeneszerző létére nem győzte hangsúlyozni az előadó szerepét, mondván, a hozzáállás azonnal átmegy a testbeszédbe, azt pedig a közönség akaratlanul is érzékeli.

A kortárs zene ismertségéről, netán szeretetéről a hazai oktatási környezetben keserűbb tapasztalatokat szerzett Eckhardt Gábor, a zongorakurzus tanára. Szerinte a fiatalok versenyekre még megtanulnak egy-két kortárs darabot, utána már alig -ezt a nyelvet nincs mihez kapcsolniuk, s a nem tanulják-nem ismerik-nem szeretik ördögi köréből nincs, ami kimozdítsa őket. De minden kis lépés jó: szerencsére a Szemináriumon új sorozata, a „Fiatal magyar zeneszerzők bemutatkozó éjszakai koncertjei"-nek első estjén a szombathelyi Képtárban a közönség értékelte a hat szerző azonos hangszer-összeállításra írt darabjait. A rádióbeszélgetés során pedig kicsit helyrebillent az a közkeletű tévhit, miszerint a 20. századig az emberek sokkal több kortárs zenét hallgattak: noha a kortárs/régi arány nyilvánvalóan radikálisan más volt, számszerűen ma nagyságrenddel többen hallgatnak kortárs darabokat. A szoktatás és nevelés talán nyilvánvaló, de eléggé meg nem szívlelt, alapvető fontosságát hangsúlyozta a karmesterkurzust idén is vezető Peskó Zoltán a kortárs zenével kapcsolatban. Mi európai/amerikai zenében gondolkodunk, mintha más nem is létezne. Peskó a kortárs zene aktív fogyasztója és tolmácsolója, tehát látja és érti a befogadás nehézségeit, de a sikereket is. Noha a radikálisan új műveket sokszor csak a szakmai közönség tudja azonnal befogadni, masszív és folyamatos érdeklődés mutatkozik a kortárs zene iránt. Mindebben nagy szerepe van a mintaadó egyéniségeknek is, véli. Akik közül, tesszük hozzá, őt magát remélhetőleg még sokszor láthatjuk Szombathelyen és nem csak ott. Elkötelezettsége példaértékű, tudása kimeríthetetlen.

 

Csapó Gyula

 

A nyitottság mindenütt fontos tulajdonság, kivált a zeneszerzés-kurzuson. A két vezető, Csapó Gyula és Johannes Schöllhorn ugyan egyaránt érzékeltek akadémikusságot és szűk látásmódot a magyar hallgatóknál („látom a gyakorlatokból, amit hoznak, hogy konzervatívak, nem néznek kifelé"), ezt azonban nem tekintették véglegesnek. A maguk részéről mindent megtettek azért, hogy alternatívák felmutatásával, és a hallgatókra egyenként figyelő, egyéni helyzetüket támogatóan elemző hozzáállásukkal lehetőséget adjanak mindenkinek a saját tempójú továbblépésre. Az elsöprően lelkes és aktív Csapó Gyula, aki először tanított Szombathelyen, egyenesen „fenomenálisnak" nevezte a kurzus 14 hallgatóját. Közbevetőleg, mint mondta, ha pontosabban ismeri a helyzetet és rászervez, ennél jóval több hallgatót idehozott volna -szaván kellene fogni. Mindenesetre jólesően hallottam, hogy a kurzusra beülve az időnkénti benyomásom az elmélázó szemekről olyan látszat, amely bonyolultabb valóságot takar, s Csapó szerint a kurzus végére „megtörtént a legfontosabb: a hallgatók elkezdtek beszélni a jövőjükről". Ő maga igyekezett megéreztetni a növendékekkel, hogy speciális pillanat van a világban: szembe kell nézni az alapkérdésekkel (például hogy „mi informálja a zenét, amit írunk?"), s erre a kurzus nagyon is alkalmas. Egy jó kurzus tehát a „zenei turizmus", azaz felületes benyomások helyett a belső út keresésére nyújt lehetőséget. Fontos, tette hozzá, hogy a zeneszerző szakadjon el a (készülő vagy kész) darabjától. Az egyéni órákra beülve magam is hallhattam, milyen koncentrált odafigyeléssel igyekszik konkrét kérdésekkel (ami nehezebb és egyben gyakran hasznosabb, mint a tanácsok osztogatása) és olykor radikális ötletek felvillantásával rábírni a fiatal zeneszerzőt: gondolja tovább a darabjait. A jó tanár, mint mondja, „precíz nyomvonalon szabadítja fel" a növendéket.

Csapó maga is csatlakozik azok véleményéhez, akik sokféle megújulási lehetőséget látnak, amivel még hatékonyabbá tehető a kurzus a résztvevők számára: előre beküldött kották/hanganyagok, a művek betanítása és előadása a jelen lévő hangszeresekkel stb. A Kanada multikulturalitását hosszú évek óta személyében is színező tanár és a műveivel rangos helyeket is bejáró zeneszerző nagyszerűnek látta a programok sűrűségét és minőségét, és láthatóan elemében volt ebben a „barátságos mikrokozmoszban".

A zeneszerzés-kurzus nem szolgál látványos „végtermékkel", de fontossága a kortárs zene szempontjából magától értetődik. Csengery Adrienne véleménye szerint fel kellene újítani azt a gyakorlatot, hogy a kurzus résztvevői erre az eseményre komponáljanak darabot, amelyet a fesztivál végén be is mutatnak. A résztvevők számára azonban a kurzus így is nagyon fontos, akár sorsfordító is lehet, hiszen azt a ritka lehetőséget nyújtja, hogy közelről beleláthassanak egymás műhelyébe, s akár szélesebb perspektívában, akár technikai részletekben újdonságokkal kerüljenek kapcsolatba. Ehhez persze kísérletező bátorság, kíváncsiság, egyszóval nyitottság kell. Schöllhorn, aki tanított Royaumont-ban, a belgiumi Ictus-szemináriumokon, Zürichben, Hannoverben, de Kínában és Japánban is, és nem utolsósorban Szombathelyen, a darmstadti és más kurzusok veterán ismerője, szintén nem hangolódik le az elmélázó szemektől, és rendületlenül, nagy bizalommal mutat meg inspiráló ösvényeket mindazoknak, akiknek van fülük a hallásra. Csapó Gyulával együtt úgy gondolják, a magyar zeneszerzők számára létfontosságú volna, hogy utazzanak -akár virtuálisan, de lehetőleg azért inkább fizikailag is, és tegyék ki magukat a világban jelen lévő sokféle hatásnak. Ehhez azonban bátorítást, ösztönzést kellene kapniuk tanáraiktól -s ez a motívum más kurzusokon is visszacseng. Schöllhorn azért is üdvözölte a Fesztivál keleti fókuszát, mert véleménye szerint a 19. század második fele, azaz a masszív gyarmatosítások kora óta az európai zene rendkívül arrogánsan viselkedik, s hajlamos önmagát az egyedüli érvényes zeneművészetnek tételezni. Pedig „minél több kultúrát ismer meg valaki, annál kevésbé lesz nacionalista" - állította példaként Bartókot Schöllhorn. Előadása egyébként megvillantotta azt a fajta látásmódot, amelyre a megújulás jegyében a hazai zenei felsőoktatásnak is törekednie kellene, ahogyan az külföldi társintézményekben ma már (vagy megint) természetes: a diplomás művész vagy tanár ismerje azt a művészeti kontextust, amelyben az általa játszott/tanított zenemű született vagy hatott. Joseph Conrad vagy Mies van der Rohe említése azonnal újabb színnel gazdagította Schöllhorn előadását - hogy ezt esetleg kevesen érzékelték, az nem ellenérv, sőt.

 

Peskó Zoltán instrukciót ad

 

A mesterkurzus különleges műfaja az  oktatásnak. Egyéb hozadékai mellett arra is alkalmas, hogy speciális megvilágításba helyezze a tanulás/tanítás máshol megszokott vagy művelt formáit, rávilágítva azok erényeire vagy hiányosságaira. Ez a koncentrált, elmélyült munka rövidsége ellenére fontos felfedezéseket hozhat, és más szempontok, felfogások megismerése mindenképp gazdagodást jelent. Ezért sem egészen érthető, hogy az oktatási intézmények tanárai miért nem ösztönzik határozottabban növendékeiket a kurzusokon való részvételre. Pauk György a Bartók-hegedűjáték élő klasszikusa, s a koncertezéstől való viszszavonulása óta is változatlan lelkesedéssel és színvonalon tanít a Royal Academy of Music mellett a legkeresettebb intézményekben és kurzusokon. Ebből a kincset érő forrásból vétek éppen nekünk nem meríteni. Pauk a Zeneakadémia professor emeritusa is, kár, hogy ez mindeddig passzív cím maradt csupán; szakmai és anyagi okokkal biztosan nem indokolható, hogy eddig nem taníthatott a budapesti intézményben. A nagy művészek egyébként gyakran nemcsak szakmai téren, hanem emberi habitusukban, életvezetésükben is értékes mintákat nyújtanak a fiatal muzsikusoknak. Ez Pauk esetében is így van -remek testi-lelki kondíciója nem ingyen kapott adottság, hanem tudatos, kitartó munka eredménye is, tehát a hegedűjátékon kívül is nagyon sokat adhatna magyar tanítványainak.

 

Pauk György  -Garas Kálmán felvételei 

 

A szeminárium tudományos előadásai is a keleti zenére összpontosítottak, ahol lehetett, Bartókhoz kapcsolva a témát. Sipos János egyetlen élvezetes órába próbálta sűríteni hosszú évek gyűjtőmunkájának eredményeit. Wilheim András háromrészes előadásban beszélt a keleti zene nyugati lecsapódásairól, Vikárius László Bartók arab gyűjtéséről, mely számos értelmező segédanyaggal együtt megjelent CD-ROM-on, Rohmann Imre, a zongorakurzus tanára  pedig tanulságos beszélgetéssé alakította a kottaolvasásról szóló előadását, míg Schöllhorn Bartók és Kína között igyekezve kapcsolatot keresni, érdekes képet festett az általa közelről ismert mai kínai zeneéletről. Birinyi József a magyar kultúra ázsiai alapjait a hangszerek tükrében tárta fel, a fesztiválon előadóként fellépő Wu Wei, valamint Zhang Yu a sheng nevű kínai szájorgonát és egyéb kínai hangszereket mutattak be.

Eldöntetlen vitakérdés a nemzetközi szemináriumon elhangzó előadások nyelve. Ebben az évben az előadásokat magyarul tartották (a tolmácsolás lehetőségével). Magam azok véleményét osztom, akik a „nemzetközit" az angol nyelvű megszólalással társítják. Hogy a résztvevők többsége ezúttal magyar volt, ez önmagában nem indokolja a magyar nyelvű előadást, mert csak azt erősíti, hogy a magyar értelmiség adott rétegének nem is kell az előadásértés szintjén angolul tudnia. Ez számomra a bezárkózást jelenti -a rendszerváltás után nagykorúsodott nemzedéknek nincs mentsége a megfelelő szintű nyelvtudás hiányára. Azt is jelenti, hogy nem kell idegen nyelvű szakirodalmat olvasni, nem kell a nemzetközi szakmai közéletben tájékozódni. Szintén a rendezvény színvonalához tartozna az a követelmény, hogy az előadók, ha a teljes előadásanyagot nem osztják is ki, de abstractban foglalják össze előadásuk lényegét, kiegészítve legalább alapvető bibliográfiával. Ezzel kapcsolatban a legérthetetlenebb álláspont (bár nem a szervezőké), hogy „akit érdekel, úgyis utánanéz". Annak meg minek előadást tartani, tenném hozzá. Az előadó számára a legfőbb szempont az, hogy minél több hallgató érdeklődését felkeltse, és az eleve érdeklődő számára is maximálisan megkönnyítse a további tájékozódást. Sok hasznos információ és termékenyítő gondolat vész el mindezek hiányában, hiszen a figyelmünkért, érdeklődésünkért túlságosan sok minden versenyez.

A nyelvtudás, a nyitottság, az önmenedzselés sokrétű képessége eleve olyan alapfeltételek, amelyek nélkül bajos dolog külföldi fellépésre, határt átlépő szakmai karrierre vágyni. Egy ilyen szeminárium alkalmat ad arra is, hogy számba vétessék, mennyire gondoskodnak az oktatási intézmények arról, hogy a fiatal muzsikusok, zeneszerzők és pedagógusok megkapják azt a sokoldalú képzést, amely ma a munkaerőpiaci esélyeiket, egyszerűen: a boldogulásukat elősegítik. Beszélgetőpartnereim nagy reményeket fűznek például ahhoz, hogy a Zeneakadémia küszöbön álló nagyszerű infrastrukturális megújulása tartalmi megújulással, gazdagodással is jár majd. Eckhardt Gábor nem győzte sorolni, mi mindent tehetne az oktatás, konkrétan a megújuló Zeneakadémia, hogy tartalmában is felzárkózzon saját nevéhez. Többek között ő is szenvedélyes hangsúllyal emelte ki, milyen fontos, mondhatni elengedhetetlen lenne, hogy a leendő művészek és zenepedagógusok megtanuljanak kommunikálni, hiszen a zenélés és zenetanítás egyaránt eminensen kommunikációs tevékenység, amelynek megtanulható technikái és kikerülhetetlen szemléleti alapjai vannak. Fontos volna, hogy a növendékek a zenélés testi-lelki, szervezési és számos egyéb vonatkozásában is kapjanak minőségi felkészítést.

Idén végre érzékelhetően nőtt a BartókSzemináriumon az akkreditációt igénybe vevő résztvevők száma. Ezt az ígéretes tendenciát a Bartók-szeminárium még aktívabb, például roadshow-szerű iskolai megismertetésével is lehetne erősíteni.

Tihanyi László azt az irányt tartja követendőnek, hogy a 40-es, 50-es generáció határozza meg markánsan a fesztivál tartalmát és minőségét, nosztalgia helyett tudatosan kell építeni a fesztivál jövőjét adó csapatot. Egyszerűen megvalósítható és termékeny lenne, ha a tanárok és más meghatározó közreműködők a fesztivál előtt vagy az elején összejönnének, bemutatnák és egyeztetnék elképzeléseiket -így a saját hallgatóik figyelmét is jobban  felhívhatnák a fesztivál által kínált értékekre, maguk is jobban megmutathatnák az összefüggéseket. Akár kvázi-kötelezővé tenné a zenetudományi előadások látogatását, hogy azok megkapják a megérdemelt figyelmet, de főképp, hogy a résztvevők maximálisan kihasználják a fesztivál által koncepciózusan felépített program értékeit.

2008-ban megvalósult a Bartók Szeminárium és a francia nemzeti ünnep, a quatorze juillet Tihanyi által régóta javasolt öszszekapcsolása, ami -a Francia Intézettel való ígéretes együttműködés révén -segítette az egyébként is tervezett megemlékezést a Messiaen-centenáriumról. A fesztiválon ez alkalomból jelen lévő francia kultúrattasé, Jérome Bloch bárkivel szívesen megosztja az Intézet megújított és sikeres marketingmódszereit. A fiatal francia orgonista, Marie-Gaëlle Chanon nagyszerű koncertet adott a szombathelyi székesegyházban. A filigrán hölgy hálás volt a tökéletes szervezésért, remek asszisztenst kapott („így minden könnyű és kellemes volt"), nagyon jónak találta az orgonát (javasolva, hogy „védjék a mögötte levő ablakokon beáradó hőségtől"). A Bartókkal való kapcsolatát firtató kérdésre felcsillant a szeme: „Igen, a Mikrokozmosz, csodálatos! Állandóan használom az óráimon!"

Igric György kezében szerencsésen és láthatóan összpontosul a Bartók Szeminárium és Fesztivál vezetése. Ha valaki azt gondolná, ez csak protokollfeladat, nagyot téved -s az, hogy Igric ugyanolyan természetességgel segít mondjuk a szórólapok helyszínre vitelében, mint ahogyan a művészvendégeket fogadja vagy a szponzorokat üdvözli, nem árt, hanem nagyon is használ a rendezvény arculatának, és mindenki számára világossá teszi a gazda ügyszeretetét, odaadását. Az csak természetes, hogy minden eseményen jelen van, az előadásoktól a koncerteken át a kirándulásokig. Szakmai kérdésekben támaszkodik a nagyon különböző emberekből álló, de az elkötelezett együttműködésre a magyar közélettől eltérően rendületlenül képes szerkesztő bizottságra (Csengery Adrienne, Kaszap Sára, Klenyán Csaba, Lakatos György, Tihanyi László, Vikárius László, Wilheim András), de a végső döntéseket, mivel a felelősség is közvetlenül az övé, ő vállalja. Az ehhez szükséges kompromisszumok olykor akár keserűek is lehetnek, de ilyen komplex rendezvénysorozatot, mint ez, aligha lehet másképp megvalósítani. Ugyanakkor a folyamatos jobbítás és fejlesztés valódi ambíciója és lelkesedése is érezhető, Igric Györgyben ugyanúgy, mint a fesztivál menedzsereiben, Széll Ágnesben és Mészáros Mónikában, valamint egész csapatukban. A legmagasabb szintű képviselettől a napi ötletekig mindenki munkája részes abban, hogy a fesztivált ilyen színvonalon a máshol elképzelhetetlen 45 millióból ki lehetett hozni. Jó lenne, ha egy ilyen presztízsű rendezvény szervezői élő szakmai tapasztalatot szerezhetnének külföldi rokonrendezvényeken, hiszen ők tudják legjobban, hányféle apróbb-nagyobb módszer tanulható és tanulandó a komoly versenyhelyzetben lévő fesztiválszervezés-szakmában. Egy művészeti fesztivál szervezése egyszerre hálás és hálátlan feladat, mivel nagyon eltérő -művészi és emberi - igényeknek kell megfelelni. Egyetlen, személyesen hiányosságnak érzett apróság is fő beszédtémává válhat, elhomályosítva a szó nélkül hagyott pozitívumokat, és nemegyszer könnyebben jön a kritika, mint a - természetesnek vett, pedig óriási munkát igénylő - értékek elismerése.

Hogy a legjobb minőségű áru sem adja el csendben önmagát, ma már közhely. A Bartók Szemináriumot rendező Filharmónia Budapest Kht. is egyre nagyobb figyelmet szentel a marketingnek, nincs is más választása, hiszen a közönség érdeklődéséért folyamatosan meg kell küzdeni. Idén számos új ötlet valósult meg, amely láthatóbbá és hallhatóbbá tette a fesztivált -a Fő téren minden délben elhangzó koncertízelítőktől a résztvevőket a helyszínek között szállító, nagy „Bartók -új zene" feliratot hordozó kisvonatig. A bérelhető bicikliket (melyek reklámhordozó képességét jövőre minden bizonnyal kihasználják) számos résztvevő igénybe vette; Rohmann Imre a legtermészetesebben karikázta be a helyszínek közötti kilométereket, e sorok írója pedig szintén jelentősen megkönnyítette saját dolgát a bicikli biztosította mozgékonysággal.

Mindenki egyöntetűen üdvözölte, hogy az eseménynek kiemelt, meghatározott fókusza van, világosan megmutatkozik a koncepció. Ehhez idén nagyobb kényelem, méltóbb fizikai körülmények is járultak. Az is jó, hogy a vendégek révén is újra és újra megerősítést nyer: a szombathelyi Bartók Szeminárium a nemzetközi színen nemcsak megállja a helyét, hanem valóban hatalmas érték és igazi, tartalmas különlegesség.

Mindent összevéve, Klenyán szavával élve, „már nem misszió itt lenni" (azaz nem oly sok minden ellenére lehet jót létrehozni), hanem -az állandóan szükséges jobbítás mellett -természetes és nagyszerű lehetőség ennek az értéknek a legjobb hasznosítása.

RÁCZ JUDIT