A 2007-es „Kodály-év" mennyiségében szerény, de tartalmában fontos, s részben hézagpótló könyvtermést hozott. Az e sorok írója számára ismertté vált munkák közül négy mindenképpen kiemelendő tartalma és terjedelme okán. A Zeneműkiadó végre megjelentette Eősze László Kodály Zoltán életének krónikája című munkájának második, javított és bővített kiadását. A Kodály Zoltán és szülővárosa, Kecskemét című könyv a szerzőnek, Heltai Nándor helytörténész-közírónak a Kodály-centenáriumkor megjelent munkáján alapul, de sok új szemponttal gazdagodva látott napvilágot az Argumentum gondozásában.

Az új zenetudományos eredmények szempontjából kétségtelenül két Rózsavölgyi-kiadvány a legjelentősebb. Dalos Anna Forma, harmónia, ellenpont -Vázlatok Kodály Zoltán poétikájához címmel adta közre többéves kutatómunkája gyümölcsét, doktori disszertációját. (Lásd Vikárius László recenzióját, Muzsika, 2008 május.) Négyéves kutatási periódus eredménye a Berlász Melinda szerkesztésében megjelent Kodály Zoltán és tanítványai -A hagyomány és a hagyományozódás vizsgálata két nemzedék életművében című terjedelmes és gazdag tartalmú kötet. Mindkettőről elmondhatjuk, hogy a szerzők alapművekkel gazdagították szakterületüket.

Könyvszemlénk tárgyát az utóbbi kötet adja. Az MTA Zenetudományi Intézete égisze alatt folyó kutatómunkát, a tanulmányok megírását a Nemzeti Kulturális és Fejlesztési Pályázat, a könyv megjelentetését az NKA Zenei Szakmai Kollégiuma támogatta. Többszerzős és több műfajú tanulmánykötetről van szó. A cím összetettsége a tartalom többrétegűségére is utal, ugyanakkor kicsit félrevezető. Többet is meg kevesebbet is ígér, mint amennyit a könyv tartalmától kapunk. A cím alapján a témának akár teljességre törekvő monografikus, részben talán az alcímben jelzett hagyományozódás szociológiai-pszichológiai jellegű feldolgozását várhatnánk. Ehelyett azonban történeti-szakmai részkérdések mélyreható és széles körű feltárásával találkozunk a tanulmányokban. Az alcímből még értelmeznünk kell a két nemzedék fogalmát. Berlász Melinda szerkesztői előszavából, illetve Szalay Olga bibliográfiai dolgozatából ez a magyarázat következik: az egyik generációt s vele a hagyományt a Mester, Kodály Zoltán személye, illetve életműve képviseli, míg az átvevő-folytató nemzedék a tanítványok-követők összessége lehet (tehát az 1890 és 1935 között született generációk) zeneszerzői, illetve tudományos és egyikhez vagy mindkettőhöz kapcsolódó pedagógiai munkájával.

A tanulmányok egy része közvetlenül Kodállyal foglalkozik; másik része pedig nem általánosítva, hanem jellemző és egyedi példákkal, Veress Sándor és Járdányi Pál mesterükhöz való viszonyának más-más aspektusú bemutatásával, illetve két terület (karirodalom és népzenetudomány) kiemelésével a muzikográfia és a bibliográfia adatszerűségével mutatja be a Kodály példája és személyes buzdítása által inspirált kórustermést, illetve az ő (és persze Bartók) tudományos munkáját kísérő, majd folytató népzenetudományi irodalmat.

Már itt, a részletes áttekintés előtt leszögezhetjük: a kutatási program mind kényszerűen vállalt eddigi korlátjai, mind pedig fontos erényei és eredményei miatt folytatást kíván!

Mint már jeleztük, a kötet első tanulmányai Kodály életének és életművének egy-egy részterületét közvetlenül tették vizsgálat tárgyává. Mind a négy dolgozat igen hosszú és kiterjedt kutatást igényelt. Eősze László: Kodály Zoltán származása és családja című közleménye izgalmas és nyilván sok nehézséggel járó munka eredményével ismerteti meg az olvasót. Jó oka volt Eősze Lászlónak, hogy Kodály életének krónikásaként a múlt ködébe tűnt családi adatokat megpróbálja egybegyűjteni. A zeneszerző egyes írott és szóbeli, köztük személyesen neki mondott nyilatkozatai késztették arra, hogy feltárja a származás sokágú -flamand, cseh-morva, lengyel, német, csak éppen nem magyar -gyökereit. Kitűnik az alapos és jól dokumentált adatgyűjtésből, hogy Kodály Zoltán mindössze harmadik-negyedik generációs „Hungarusként", ahogy ő maga meghatározta: „vérségi kötelék nélkül" vált - 19. századi szakmai elődeinél mélyebb és szélesebb körű zenei, sőt nemzeti magyarságtudatba belenőve, s azt magában tökéletességig csiszolva - a magyar kultúrát alapvető értékekkel gyarapító művésszé, tudóssá és pedagógussá.

(Csak zárójelben jegyezzük meg, hisz a lényeget nem érintő dologról van szó, hogy a zeneszerző édesapjának ifjúkori kecskeméti kapcsolatait bemutató adatok közé kis hiba csúszott a 22. oldalon, feltételezhetően az adat átvételekor keletkezett félreértés miatt. Heltai Nándor említett könyvében elsődleges forráskutatás alapján említi, hogy Kodály Frigyes a gimnázium második [tehát nem mind a négy alsó] osztályát végezte a kecskeméti piaristáknál.)

A következő két dolgozat szerzője Sárosi Bálint, aki Kodálynak a 19. századdal való szoros kapcsolatát kutatta. A Sárosi-tanulmányok tükrében érthetjük meg igazán, miért tartotta fontosnak a tudós zeneszerző a korábbi generációk zenei világának megismerését, egyúttal meghaladását. Amit Kodály átmentendőnek ítélt, annak tudományos és művészi, sőt korlátozott pedagógiai konzekvenciáit is levonta.

A 19. századi magyar népies zene Kodály tudományos munkásságában című tanulmány témáját voltaképpen Kodály maga kínálta fel nem egy nyilatkozatával, amelyekben a gyermek- és ifjúkori zenei világának részeként definiálta a népies dalrepertoárt, s nem kevésbé egyes dolgozataival és azzal, hogy munkatársait a nemzeti zene e népszerű ágának kutatására is biztatta. Sárosi Bálintnál aligha akadna ma méltóbb és értőbb folytatója e területen Kodály munkájának. Tanulmányának kétféle érdeme van. Egyrészt summázatát adja Kodály vonatkozó írásainak; másrészt új adatok feltárásával világít rá a népzenekutató mester páratlan anyagismeretére. Ő nem átallotta gyűjteni a hatalmasra duzzadt csárdásirodalmat, és elemezni a darabokat a stílussajátságok feltárása érdekében. Sárosi bemutatja a zenei szempontokon túl e repertoár társadalmi szerepét is, például a darabok címéből és az ajánlásokból levonható következtetésekkel. A népies zene és a nép- (paraszt-) zene rokonságát is lehetőség szerint példákkal igazolja. Olykor fontos kiegészítéseket tesz a jegyzetekben is. Például amikor a maga feltárta sajtóközlemények részleteivel világítja meg a Kodály gyűjteményében lévő darabok zenetörténeti és hangulati hátterét.

(Itt is szükséges zárójeles megjegyzést tennünk, mert -talán csak a nyomdai szerkesztés és nem a szerző hibájából -a 66. oldalon, a 40. jegyzetben a kettőspont után nem következik a népies művek szerzőinek, átdolgozóinak beígért névsora. A 74. oldalon a b) kottaidézetnél a szerző neve nyilván téves: Bartók S. helyett a szövegben szereplő Bertók Sándor a helyes.)

Nem kevésbé fontos Sárosi Bálint másik összegző-áttekintő tanulmánya: A 19. század Kodály zeneműveiben. Aki kicsit is ismeri Kodály munkásságának „mechanizmusát", tudja, hogy a két munkaterület, a tudományos és a zeneszerzői állandó kölcsönhatásban működött egymással (s nem kevéssé a pedagógiaival is). A dolgozat voltaképpen a nemzeti mozgalmak feltörekvő évtizedeinek, évszázadának Kodály felhasználta forrásait mutatja be, olykor a távolabbi múltba is visszapillantva és szélesebb nemzetközi rokonságra is utalva. Így például a Háry volta- vagy menüett-dallamainak (Gyújtottam gyertyát, Á-bé-cé-dé) szereplőket, ti. a császári udvart karakterizáló szerepére való hivatkozáskor. Találunk meglepő utalást is: egy mindnyájunk által nagyon „kodályosnak" tudott dallamot, a nagy Berzsenyi-kánon (A magyarokhoz -Forr a világ) fejmotívumát veti össze az ugyancsak jól ismert Esik eső, szép csendesen esik népdal kezdősorával. Ezt kottával közli a szerző, de más esetekben a legnagyobb természetességgel illeszti szövegébe a dallamhasonlításhoz a szolmizációs betűket.

Az irodalmi kitekintés is része a dolgozatnak, hiszen Kodály igen sok 19. századi költeményt és akkor gyűjtött-közölt népi szöveget látott el méltó dallammal. Tulajdonképpen meglepő, hogy a hozzá oly közel álló Aranynak csak egy-egy verse vált kezén dallá, illetve kórussá. Itt egy vitatható értelmezést kell megemlítenünk. A korai Haja, haja [!] dal alapjául „Arany János tréfás versét" jelöli meg a tanulmányíró [93. oldal, 41. jegyzet, kiemelés tőlem: I. M.]. Szerintem legfeljebb ha indításában látszik tréfásnak ez a vers. Valójában a szerelmében csalódott cselédlány keserve; sőt itt beteljesedését sejthetjük annak, amitől a Csalfa sugárban csak óva inti „a lánykát, a botorkát", s szánja a költő „hogy már odavan". Így végződik az 1907-es dal szövege: „Veszett vón' az úrfi Pesten, nem verne így az Úristen!"

Érdekes, hogy Péteri Lóránt ugyancsak fontos, forrásértékű kultúrpolitika- és társadalomtörténeti tanulmánya élén is olyan idézet áll, amely Kodálynak a 19. században uralkodóvá vált nemzeti eszmékhez való kötődését emeli ki, határozottan pozitív felhanggal. A Kodály az államszocializmusban (1949-1967) című dolgozatot indító idézet forrása egy 1949-ben keletkezett, ismeretlen szerzőjű írás a magyar zenei élet helyzetéről és a teendőkről.

Péteri jól felkészült és alapos történész-kutatónak bizonyul a „kényes téma" feldolgozása során, amint azt már más hasonló kortörténeti és zenepolitikai munkájából is tudhatjuk. Életkorából következik, hogy közvetlen tapasztalattal nem rendelkezik a tárgyalt időszakról, tehát mentes lehet minden szubjektív elfogultságtól. Azonban nem szorítkozik a véleményt nem formáló dokumentumközlésre, hanem szembesíti és értelmezi a különböző forrásokat. Ennek során aztán egy-egy esetben -részben talán a mégsem teljes dokumentumismeret miatt is -következtetése nem egészen helytálló. Nincs itt helyünk, hogy minden részletre kitérjünk, de néhány feltétlenül szükséges kiegészítést, helyreigazítást nem mellőzhetünk.

Mindenekelőtt rá kell mutatnunk, hogy az „államilag szavatolt" születésnapi Kodály- koncertek felhangja nem olyan volt, ahogy azt a pártállami vezetők minden bizonnyal elvárták volna. Akik megélhettük már azt a korszakot, egyáltalán nem a fennálló politikai-kulturális renddel kötött kompromisszum jelét, hanem sokkal inkább a máskéntgondolkodás kifejeződését láttuk bennük. Tökéletesen kifejezi ezt az érzést, gondolatot a Veress Sándor Kodály-nekrológjából a szerkesztői Előszóhoz mottóul választott mondat. Itt csak kivonatosan idézhetjük: „Kodály Zoltán [...] sugárzó erőnek, biztonságnak és útmutatásnak volt szimbóluma [...]." A Zrínyi szózata 1955-ös bemutatójának hangulata és a mű majdani ellentétes értékelése jól megmutatja ezt az ambivalens helyzetet. Tudniillik a szovjet jelenlét és a népköztársaságnak nevezett diktatúra miatti érzéseink kifejezésében, sőt az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében a darabnak okkal tulajdonítottunk pozitív szerepet. Ezzel szemben a pártideológia oldaláról -a darab évtizedes betiltását eredményező -negatív minősítést kapott, a férfikarra írott akkor új Petőfi-kórussal, a Nemzeti dallal együtt. Erről egyértelműen tanúskodik Révai Józsefnek egy 1957-es pártkonferencián elhangzott, Péteri Lóránt által nem említett felszólalása. (Vö. Sipos Balázs: Azt hittem, hogy szörnyethalok... Kádár János és Révai József összecsapása. In: 168 óra, 1997. május 20., 35.)

Péteri Lóránt dolgozatának egyik kritikus pontja egy 1958-as győri Kodály-nyilatkozat értelmezésének kérdése, amennyiben a politikai hatalom felé tett „affirmatív lépésnek" és „direkt apológiának" minősíti a kínosan félreérthetővé vált interjút. A szerző tárgyszerűen igyekezett bemutatni a körülményeket és a Kisalföld című lapban, illetve változatlan utánközlésben a Magyar Nemzetben megjelent, jelen kötetben a 139-140. lapon közölt interjút. Történetesen a Szabó Miklós vezette konzervatóriumi (zeneművészeti szakiskolai) vegyeskarban magam is énekeltem azon a -számunkra emlékezetes -megkésett 75. születésnapi Kodály-koncerten, amely alkalmat adott a zeneszerzőnek a győri látogatásra. Ekkor készült a kisebb vihart kavaró interjú. Már akkoriban eljutott hozzánk - ha jól emlékszem, a zeneszerző bizalmasának, a bencés pap-tanár Nádasi Alfonznak közvetítésével - Kodály „reklamációjának" híre. Rosszallását nyilatkozatának önkényes megcsonkítása, s ezzel „pártállamilag" értelmezett közreadása váltotta ki. Nyilvánvaló, hogy a magától Kodálytól származó hitelesség-megtagadás volt az oka annak, hogy Bónis Ferenc nem vette fel a Viszszatekintésbe ezt a nyilatkozatot! Az persze sajnálatos, hogy nem tudjuk rekonstruálni, mi volt az a bizonyos „többet is mondtam" Kodály nyilatkozatában. Mindenesetre, ismerve például a Mécs Imre halálos ítélete okán az indokolatlan retorzió ellen kifejtett véleményét, a szóban forgó nyilatkozat hangsúlyai torzultnak tekintendők!

A harmadik, mindenképpen tisztázást kívánó ponthoz 1960-nal érünk. A 118. oldalon ezt olvashatjuk: „1960-as angliai útja előtt Kodálynak szembesülnie kellett az állami és pártkáderek konformizmusával." A konfliktus az állampárti hivatalnokok és Kodály között az ifjú feleségével közösre tervezett angliai utazása miatt alakult ki, mivel az idős mestert -álszent módon -az oxfordi díszdoktorrá avatás ceremóniája alkalmából a fiatalasszonnyal való megjelenés általuk feltételezetten várható „kínosságaitól" akarták megkímélni. Valójában lehetséges - veti fel a kérdést Péteri Lóránt -, hogy Kodályék esetleges emigrációjától tartott a „kultúrpolitikai vezetés". A 119. oldalon ezzel véli lezárni az ügyet a tanulmány szerzője: „Kodályt végül feleségével együtt engedték ki Angliába, s ennek a döntésnek a helyességéről a londoni nagykövetség [a 88. lábjegyzet szerint 1960. október 25-én kelt] beszámolója meg is győzhette a budapesti döntéshozókat." [Kiemelés tőlem: I. M.] A Kodály házaspár valóban járt együtt Angliában 1960-ban, csak éppen nem az ünnepélyes esemény alkalmából!

A kiigazítást kívánó tévedés abban áll, hogy Péteri két 1960-as londoni utat -nyilván tévedésből -egynek vélt! Itt vesszük hasznát Eősze László fent említett Kodály-krónikájának. A 282-283. oldalról idézünk néhány sort: „Április 29. Kodály [tehát egyedül!] Angliába utazik. [...] Május 3. Az oxfordi egyetem díszdoktorává avatja. [...] Június 11-én érkezik haza." Majd fél oldallal lejjebb: „Szeptember 3-án ismét Angliába utazik, ezúttal feleségével." [Az utóbbi dőlt betűs kiemelés tőlem: I. M.] A továbbiakból megtudhatjuk, hogy október elejéig maradtak a szigetországban.

Ami pedig az emigráció gondolatát illeti, nem egészen alaptalan ennek felemlítése. Bármily megdöbbentő is, magában Kodályban merült fel ennek lehetősége; Kodályban, aki életének más-más okok miatt nehéz éveiben, 1920-ban, 1940-ben, 1945-ben vagy 1956-ban sem gondolt erre. A Kodály Zoltán hátrahagyott írásai I. kötete (Közélet, Vallomások, Zeneélet) 43. oldalán egy Kállai Gyulának szánt levél fogalmazványának 3. pontjában ez áll: „Vagy leállítja a párt a kutyaugatást, vagy kivándorló útlevelet kérek, [hogy] hátralévő kevés napom oly országban [éljem le], ahol megbecsülnek, és nem háborgatnak méltatlan és aljas támadásokkal."

Mit tehetünk még ehhez hozzá mást, mint azt, hogy a magyar zenekultúra legnagyobb szerencséjére Kodály haragja elég hamar elszállt, és maradt szülőhazájában, betölteni ifjan vállalt hivatását. Ehhez hozzátartozott az is, amiért a hátralévő évek Kodályát dolgozata III. fejezetében utazó kulturális nagykövetként mutatja be Péteri Lóránt.

Kodály és a politikai hatalom között feszülő konfliktusok egy része személyi ügyek miatt alakult ki. Ezen ügyek egyik legfontosabbika -amelyről Péteri Lóránt is beszámol -Járdányi Pál 1956-os szerepvállalásához és ezt követően a Zeneművészeti Főiskoláról való eltávolításához kapcsolódott. Itt most, megbontva a tanulmányok közlési sorrend szerinti bemutatását, Kusz Veronika dolgozatára térünk át. Ő a másik fiatal munkatársa a tanulmánygyűjteménynek, aki a közelmúltban éppen Járdányi Pálról szóló kismonográfiával jelentkezett az ugyancsak Berlász Melinda szerkesztette sorozatban. Itt egy önmagában is több szempontú résztéma gondos feldolgozását mutatja be. A Kodály Zoltán hatása Járdányi Pál szellemiségére és zenei stílusára című tanulmány egyike azon írásoknak, amelyek leghívebben felelnek meg a kötet címének. Kitűnik mindjárt a bevezetésből, hogy Járdányi számára Kodály és Bartók együtt jelentették a követésre méltó példát tudós zeneszerzőként. Egyénisége és a közvetlenebb tanár-tanítványi, majd munkatársi-emberi kapcsolat okán mégis Kodályhoz állt közelebb, s került erősebb hatása alá. Kusz Veronika kellő mértékben részletezi és árnyalja a többoldalúan bemutatott hatást az ifjabb pályatárs működésében. A dolgozat fő érdemének tartjuk, hogy zenei műfajok szerint és stíluselemzéssel mutatja be a „Kodály-iskola" jeles alakjának alkotóművészetét. Visszautalva Péteri dolgozatára, Járdányi két 1957-ben keletkezett kórusművét emelhetjük ki Kusz Veronika „példatárából": a Már vége című Tóth Árpád-megzenésítést nőikarra és a forradalmas Petőfi-vers, a Föltámadott a tenger vegyeskari kidolgozását.

Berlász Melinda szerzőként két, szeretettel megírt tanulmánnyal, illetve dokumentum-közléssel gazdagította a könyv tartalmát. Kodályhoz köthetően is Veress Sándor életének, életművének kutatójaként nyilvánul meg. A levelezés fennmaradt darabjai fontos dokumentumai a két zeneszerző-népzenekutató-zenepedagógus kapcsolatának. De a második közleményben felsorakoztatott Kodály-méltatások is azt bizonyítják, hogy bár külföldre szakadt és zeneszerzőként egyéni utakra tért, Veress Sándor mindvégig őszinte híve maradt mesterének. Az ő tollából talán még hitelesebbnek érezzük ennek kifejezését, mint azoktól, akik talán -hogy úgy mondjam -függő viszonyban érezték magukat itthon, Kodály Zoltán közvetlen közelében, vagy éppen mert itt voltak, olykor értetlenül fogadták volt tanáruk hagyományhoz ragaszkodását és különösen (köz)nevelői buzgalmát. Megjegyezzük, hogy a 14. levél (191-192.) jobb megértését segítheti, ha elolvassuk a hivatkozott koppenhágai Kodály-előadást (Visszatekintés III., 114-118.).

Figyelemre méltó, ahogy a fiatalabb pályatárs teljesítette 1939-ben a megbízatást az angol zenei köznevelés feltérképezésére. (Tapasztalatai lesújtóak voltak!) Nem kevésbé érdekes az a törekvés, ahogy Veress a Kodály életművével kapcsolatos külföldi félreértéseket, illetve a viszonylagos mellőzöttséget igyekezett feloldani írásaival. Részben legalább ezek közé sorolhatjuk Veress „brüsszeli" nyilatkozatát (III. dokumentum, 219-222.) Ebből a Bartók-Kodály „kérdéssel" foglalkozó pontokra, különösen a 9.-re hívjuk fel a figyelmet. Mindkettejük tanítványaként és munkatársaként mutatja be „kettejük viszonyát", melynek természetét, értékét „két ellentétes típus mély barátsága határozta meg".

A szerkesztő vállalta még a bevezető-eligazító szakasz megírását Gyimes Ferenc, a Gorkij Könyvtár / Országos Idegen Nyelvű Könyvtár Zeneműtára volt vezetőjének terjedelmes jegyzékéhez. Az 1931 és 1950 közötti két évtized termését, Kodály Zoltán és zeneszerző tanítványainak a Magyar Kórus kiadónál megjelent kompozícióit listázta a bibliográfus a szerzők betűrendjében, megadva a művek címét, a megjelenés évét, az M. K. lemezszámokat, a lelőhelyet (pl. az OSZK Zeneműtárát). Számos tételhez megjegyzést is fűzött az összeállító.

A művek címközlésével kapcsolatban némi hiányérzetünk támad, illetve következetlenséget fedezhetünk fel, amikor egyes sorozatok adatait olvassuk. Több más tétel „megoldásához" hasonlóan, például a Bárdos-művek sorában a 262-től a 268-ig található tételek mind azonos adatot közölnek: Hét jó nóta, Vegyeskar (4 szól.) stb. Vagyis hiányzik a -talán külön íven/lapkottában megjelent az egyes tételek sorszáma, címe vagy szövegkezdete. Másutt viszont, mint Kodály Négy olasz madrigáljánál (Quattro madrigali) -nagyon helyesen - közli legalább a tételek sorszámát és a szövegköltők nevét. Ezen apró hiányosság ellenére jól használható és általános tanulságok levonására is alkalmas Gyimes Ferenc kottakiadvány-jegyzéke. Az általános tanulság pedig az, hogy a Magyar Kórus elhivatottan szolgálta az akkor új magyar karirodalom, köztük igazoltan jeles kóruskomponisták (és persze azóta elfelejtett kismesterek) alkotásainak népszerűsítését. Jellemzően sok használati zenével segítette az egyházi és világi, felnőtt és ifjúsági amatőr kórusok repertoárjának bővítését, korszerűsítését (egyházi népénekek és népdalok feldolgozásai, irodalmi megzenésítések), és talán mindezeknél jelentősebben a tágan értelmezett zenei nevelés ügyét. Kisebb számban hangszeres művek is jelzik a Kodály és Bartók nyomán megújhodó, gazdagodó hazai repertoárt.

Összefoglaló tanulmány és bibliográfiai adatközlés jól megfér Szalay Olga hézagpótló munkájában: A Kodály-tanítványok népzenetudományi bibliográfiája (1913-2005). A dolgozat szerzője már önálló kötetben is foglalkozott Kodály népzenetudományi műhelyé- nek kérdésével. Itt azt mutatja be, hogy Kodály milyen formában tanított népzenét, egyetemen, majd a Zeneakadémián, s erről egy-egy idézet erejéig a szem- és fültanúkat faggatja. Külön fejezetet szentel a „Kodály-tanítványság" problémáinak. Úgy tűnik fel, az látszott célszerű megoldásnak, hogy a Kodály vezetésével végzett tanulmányok tartamát elég rövid időhatárral szabta meg a szerző: a teljes zeneszerzéskurzust teljesítő személyektől az egyetemi szemináriumot egy-két szemeszterben látogató hajdani fiatalokig mindenki, összesen 44 fő, köztük nem egy nemzetközileg is becsült szakember, belefért a személyes életpálya-ismertetőket is tartalmazó jegyzékbe. A szerzők betűrendjében felsorolt bibliográfiai tételek természetesen nem egyenrangú, egyformán értékes írásokat takarnak. A jegyzék azonban a népzenekutatás fantasztikus témagazdagságát és a szakterület kutatóinak szorgalmát bizonyítja.

Szorosan kapcsolódik Szalay Olga munkájához a Domokos Máriáé, sőt egyes tételekben átfedésben is vannak. A magyar népzenetudomány irodalma Kodály Zoltán halála után (1967-2005) elkészítése sok utánajárást, adatgyűjtő munkát kívánt a szerzőtől. Itt is olvashatunk rövidebb korszakokat megállapító áttekintést, majd évenként tagolva, a szerzők betűrendjében közli a felgyűjtött adatokat. A tanulmányok, cikkek, könyvek (köztük a néptánckutatás dokumentumai) után következnek a hangzó kiadványok, a filmek és a könyvismertetések. Szalay Olga bevallottan bő válogatást közölt, Domokos Mária a majd' négy évtizedes időszakot, talán teljességre törekedve, több mint két és félezer tétellel reprezentálja. Megjegyzendő, hogy mindkét anyagban szerepelnek a határon túli kutatók és számos idegen nyelvű publikációt is jeleznek.

E fejezetek használhatóságát növelte volna, ha a lapok élőfején, a lexikonokhoz hasonlóan jelzik, hogy kinek/kiknek, illetve melyik évnek a termését látjuk éppen magunk előtt. Ez elsősorban a több oldalon áthúzódóan bemutatott bővebb termésű szerzőknél, illetve esztendőknél lett volna kívánatos. Az egész kötet megérte volna a talán egy ívnyi helyet igénylő bővítést, hogy az eligazodást legalább névmutató segíthesse.

A könyvismertetés műfajához képest -még így, csak a legfontosabbakra szorítkozva is -tán túl hosszúra sikeredett ez a cikk. Meggyőződésünk, hogy ennél több figyelmet is érdemel a könyv, amit most már elsősorban sokak napi használata adhat meg. Biztosak lehetünk abban, hogy nélkülözhetetlen lesz, nemcsak a tájékozódni akarók, hanem kiindulópontként a további kutatásokat folytatók számára is. Ezzel is azt példázza majd, amit Veress Sándor mottóként a kötet élére helyezett szavaival megfogalmazott: „Kodály Zoltán [...] a jelent a múlttal és a jövővel szervesen összefogó szellemi egységében nemzedékek számára kijelölte az utat."

ITTZÉS MIHÁLY