Kalandozás Nagyabonytul Nagaszakiig

Szegedi Nemzeti Színház –Háry János, Miskolci Nemzeti Színház –Pillangókisasszony

Szerző: Tallián Tibor
Lapszám: 2008 április
  

Nem, most az egyszer nem engedek a műsorpolitikai véletlen kísértésének, mely nem átall ott is összefüggéseket sugallani, ahol azoknak nyomuk sincs. Erős leszek, és rögtön az első bekezdésben leszögezem: Pillangókisasszonynak aztán végképp semmi köze Háry Jánoshoz!

Nincs bizony. Ugyanis Pillangókisaszszonynak inkább a Háziasszonyhoz van köze, méghozzá nem is kevés. Ugyanaz a téma: a nagy női várakozás a férfira, aki úton van. A szerkesztőség legelnézőbb tagja is azonnal a Del billentyűhöz kapna, ha azt írnám, a tárgy valójában a genetikai reprodukciót szimbolizálja, de még abban sem vagyok biztos, hogy a biológiai értelmezés át fog menni a cenzúrán, pedig annak tárgyi megalapozottságát senki nem vonhatja kétségbe: a hím célja, hogy génjeit minél szélesebb körben átörökítse, ezért vándorol, a nőstényé, hogy a legkiválóbb hím egyedtől termékenyüljön meg, ezért várakozik a legkalandosabbra -mesében a királykisaszszony a legkisebb fiúra, operában gésa az amerikai tengerészre, népdaljátékban parasztlány huszár-obsitosra, özvegyasszony bujdosó kérőre. Antropológiailag tekintve, a Pillangókisasszony a legigazibb sikertörténet, és nem csak Pinkertonnak az, Cso-cso-szánnak is, avagy nem árad-e túl diadalmas C‑dúr örömben a hangja, mikor bemutatja az idegen rassz jegyeit magán viselő, szőke hajú, kék szemű gyermekét Sharplessnek? Pillangókisasszony bánata ugyanabból fakad, amiből öröme: hogy a genetikailag legsikeresebb párt választja ki magának, akit éppen mibenléte kötelezi arra, hogy feladata teljesítése után újabb feladatot keressen. Ki hinne majdani amerikai feleségéhez énekelt felköszöntőjének az első felvonásban? Kate Pinkerton csalódása programozva van; Benjamin Franklin csak a szükséges pár percre lesz hozzá hűséges. De ő nem lesz öngyilkos. Megcsalt amerikai feleségként talán kényszeres lakástakarításba menekül, talán az alkoholhoz, és várja, várja, hogy Pinkerton végre hozzáöregedjék. Félek, frusztrációját nagyrészt az eurázsiai kisfiún fogja levezetni. Az meg tizennégy évesen kábítószerezni kezd. Edward Albee ír róluk színművet. Nem Harsányi Zsolt és Paulini Béla (a szegedi színlap rendületlenül Jánosnak nevezi a Háry Béla versezeteinek íróját). A neokonzervatív közegben készült, historizáló népszínmű szüzséje gondosan őrzi a műfaji dekórumot: még hogy a főhős afféle andere Städtchen-legény lenne, városonként és fajonként egy-egy gyermekkel? Hát ha eddig nem is, ezután gondoskodhatna az utódlásról. Mária Lujzát tucatnyi testvér zsongja körül, garanciaként a Háryval kötendő házasságból várható gyermekáldásra. Ő maga -tipikus nő - nem habozik otthagyni Napóleont Jánosért, az igazi férfiért, aki nagyobbat tud - lódítani. Örzse azonban közbeszól. Hűséget ígér Tiszán innen, Dunán túl, és magával viszi Jánost. Hogy szerelmüket kíséri-e gyermekáldás, nem tudni: az öreg Háry mámoros kocsmai magánya nem vall nagycsaládos, boldog nagyapai életvitelre.

Nőhódítás=világhódítás. Pinkerton immorális hitvallását az első felvonásbeli áriában nem kell politikai kód szerint értelmezni, mert az maga az ifjú, nagy étvágyú amerikai imperializmus kendőzetlen politikai nyilatkozata. A tengerész nem magáról énekel, hanem a yankee-ről: bárhol jár a világon, a vagabund yankee az élvezetet hajszolja, és nem fél a kockázattól. Utóbb koccint a konzullal: „America forever!" Puccini pedig, esetleges félreértéseket kerülendő, rágyújt a Star-Spangled Banner nótájára -akkor még nem az Egyesült Államok nemzeti himnusza, de már a Navy hivatalos indulója. Ironikusan hangzik a maga helyén, nem úgy, nem azért szól, hogy rokonszenvet ébreszszen a rámenős hajóstiszt és „olcsó evangéliuma" (facile vangelo) iránt; de a jelenlévő másik amerikai, aki fejcsóválva annak minősíti, nagyon életlenül exponált alak (Sharp-less), aligha képviselhetné hitelesen a másik, morális Amerikát. No de vajon kik és hogyan képviselik az imperializmus által kizsákmányolt Japánt? Imbecillisen vidám vagy dühöngő alakok Cso-cso-szán családjában, Goro, a Pinkertonnál is erkölcstelenebb kerítő, Yamadori, ki nem kevesebb nőre tekint vissza, mint ahányra Pinkerton előre (de nem átall Butterflynak örök hűséget ígérni). És a gyászos történet a mikádó kegyetlenségéről, a család balsorsáról! Pillangókisasszony elszenvedte már a saját kultúrája minden elképzelhető csapását, és e tapasztalatok birtokában valójában semmi oka nem lenne rá, hogy mást várjon az idegen kultúrától, mint újabb csapásokat. De ő az első felvonás szövegének és zenéjének sokszori, nyomatékos utalása szerint még gyermek -tizenöt éves -, és a szőke, kék szemű félistentől, meg annak ismeretlen Istenétől várja a szabadítást saját társadalma nyűgeitől. Mosco Carner figyelmeztet, hogy a történet ős-elbeszélése, Pierre Loti Madame Chrysanthème-ja békésebben végződik: ott a gésa filozofikus derűvel fogadja a játékházasság végét, és a búcsú pillanatában bevételét számlálja. A japán lány teljes odaadása az új istennek, és az ebből következő tragédia az amerikai átdolgozók, Long, még inkább Belasco találmánya: az imperializmus másik oldala, jellegzetes nyugati szentimentalizmus. De a Nyugat tudja, hogy érzelmei valójában nem olyan mélyek, mint állítja magáról: nők, akik öngyilkosságot követnek el vagabund ripőkök miatt, csak másutt léteznek. Távolban, idegenként. Madama Butterfly valójában a Nyugat másik arcát, az érzelmeset, a hűségeset testesíti meg. Pillangókisasszony vágyálom. Ahogy vágyálom volt és egyelőre az is marad a szőke hajú, kék szemű japán gyermek, vagyis a kultúrák termékeny találkozása.

Bizonytalanul tapogatódzom a Háry politikai üzenete körül. Az obsitost nem tanítják az oskolában, már az én gyerekkoromban sem tanították, de a szülők nemzedékének még egyik legtöbbet idézett magyar irodalmi emlékét alkotta, tőlük tanultam meg fél évszázada. Úgyhogy az átlagos színházlátogatóval ellentétben -vajon az átlagos rendezővel ellentétben is? -tudom, hogy a Napóleon-kaland és a Burg-látogatás Garay Jánostól származó alapötlete előtt zajló cselekményt a színpadi játék szerzői dolgozták ki. Mária Lujza ugyan megjelenik Garaynál, de szó sincs róla, hogy beleszeretne Háryba, és császári atyja közbejöttével férjéül kérné; a hűséges mátka, Örzse alakját pedig teljes egészében Paulini-Harsányi iktatták be. Szégyenszemre nem tudom, mikor fogant a színmű-terv; az általam ismert Kodály-irodalomból azt vehetni ki, mintha az 1920-as évek tétova népszínmű-revivalja termette volna, ez a tipikus Trianon utáni nosztalgiajelenség. Ámde tudjuk, a Farsangi lakodalom szövegkönyve, melyet hajlamosak vagyunk e nosztalgiahullám legjellemzőbb darabjának tartani, még a világháború előtt készült. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Kodály a darabot az 1920-as évek közepén kapta kézhez, s ekkor gazdagította és értelmezte tartalmilag-minőségileg meghatározó mértékben a helyenként kevéssé szárnyaló komédiát az általa beiktatott népdalok szövegével, a saját magasabb rendű népi-nemzeti dramaturgiája szellemében. Azonban esze ágában sem volt korrigálni a Paulini-Harsányi-változat alapvonásait, sőt személyesen éppen a librettisták által kitalált szüzsé központi szála ragadta meg legerősebben; nem hiába ajánlotta a Háry zongorakivonatának kiadását Örzsémnek... Ezzel véleményem szerint különleges nyomatékot adott a darabban megfogalmazott nemzeti-politikai allegóriának, anélkül, hogy azt túlságos nyíltsággal konkretizálta volna az aktuális politikai viszonyokra - bár a Napóleon-szcénák vitriolos iróniáját aligha lehetett akkor és lehet ma másnak, mint a felfuvalkodott világrendező antant paródiájának hallani. Nem szükséges hangsúlyozni, hiszen Kodály maga számos alkalommal elmondta, a történet és zene még a francia vanitasnál is mélyebb iróniával szemléli a saját nemzeti öntudat krónikus mértékvesztését, melyet az obsitos figurája testesít meg.

Mi is lehetett, lehet hát a Háry történelmi leckéje túlságosan képzeletgazdag fiúknak? Lényegét a szerzők az Örzse-Mária Lujza párharccal modellálják. A második részben Hárynak, mint a magyar nemzet legitim képviselőjének, a bécsi udvar szövetséget ajánl, amit régi szokás szerint dinasztikus házassággal kíván megpecsételni: Bella gerant alii, tu, felix Johannes, nube. Napóleon legyőzésével ellentétben a történetnek ezt a fordulatát egyáltalán nem nemzeti illúziók táplálják: az osztrák-magyar házasság a kiegyezéssel egyszer már megköttetett, és szegény IV. Károly sem Ausztria, hanem Magyarország kegyét kereste balsikerű visszatérési kísérletével. Ha meg Ausztria mai állapotát hasonlítjuk össze Magyarországéval, éppen nem tűnik üres ígérgetésnek, amit a császári udvar gyermekáldással és terüljasztalkámmal kifejezett gazdagsága Háry nemzete számára kilátásba helyez. Örzse, Kodály és a nemzet animája azonban másként gondolja: hazaviszi Jánost magának és Nagyabonynak. Lehet, hogy a nemzeti öncélúság elvét vallja? A világért se mernék a politikai gondolkodás történetéből előkaparni fogalmakat, melyeknek tágasságát képzettség híján legfeljebb csak sejtem. Kodály világháború utáni magatartására és ténykedésére mindenesetre emelt fővel tekinthet a magyarság, mint az aktív, értékteremtő nemzeti öncélúság magasrendű megvalósulására; ennek programját sűríti magába Örzse alakja, a benne-általa jelképezett Rückbesinnung a saját értékekre (nincs rá magyar szó: gondolati visszatérés). Vajon miféle elzárkózást hirdetett ezzel Kodály? A perdöntő információt Hárynak az udvarban énekelt utolsó keservese tartalmazza: Felszántom a császár udvarát. Politikai üzenetét első olvasásra rejtélyesnek találjuk: hova fútta a császárokat - osztrákokat, németeket és franciákat - 1926-ra a történelem vihara; miért panaszolna fel megrázó bensőséggel Háry-Kodály régmúlt sanyargattatásokat? Sokkal mélyebb és igazabb oka volt népnek is, nemzetnek is panaszra, könyörgésre az országon belül és kívül éppen akkor uralkodó politikai hatalmakhoz. Talán erről üzent Kodály. És még valamiről. Ismeretes régi, mély gyanakvása a német hatalmakkal szemben, mely a világháború utáni európai helyzetben csak erősödött. Háry és Örzse kivonulását a bécsi udvarból óvásként is értelmezhetjük a „császárral", Németországgal a jövőben várható külpolitikai érdekházasság veszélyeitől. Gondolt-e rá már akkor Kodály, hogy a német revizionizmussal kötött érdekházasság egyszer kényszerházassággá fajulhat? Nem tudom. Mindenesetre Tiszán innen, Dunán túl, bogrács mellett, kis vellával, fakalánnyal a kézben az ember legalább nem ront a helyzetén, ha nem is javít.

Valóban benne van-e mindezen politikai komplikációkból valami is a Háryban? Bírálja el az olvasó. Azt azonban alig hiszem, hogy a darab akármily futó apropóját szolgáltatná azon közhelyesen mai politikai kommentárnak, amit Toronykőy Attila rendezői rögtönzése a fináléhoz fűz. Nem tagadom, a befejezés az egyetlen olyan része a Háry daljáték-szakaszainak, amelyet némi fenntartással hallgatok. Nem találom teljesen meggyőzőnek a kísérletet az intermezzo-zene szimfonikus reprízére, és minden együttérzésem mellett is fájlalom, hogy Kodály engedett elveiből, és megzenésítette a szövegírók wehleidig verselményeit. De ezt a bizonytalanságot fehéringes testvérgyilkosok jelenetével ellenpontozni? Quasi: a nemzet megérdemli balsorsát. Kérem, hagyjuk az ilyesmit Kölcseyre.

Velük, a fehérruhásokkal korábban is találkozhattunk már, tömegjelenetek szerzőktől megírt és rendezőtől hozzáírt funkcióiban: ébresztő, csata, menyegzői készülődés. Hol elfogadható a zavar-megoldás, hol idétlen: teljesen mindegy, mibe öltöztetik a remekül éneklő férfikart az ébresztőben, de aligha lehet másnak ítélni, mint otrombaságnak, hogy Napóleon katonái helyett lenge fehér leplekbe öltöztetett szüzek futamodnak meg a huszárok elől. A Háry nem a szabin nők elrablásáról szól, hanem férfirablás kísérletéről. Voltak más kritizálhatatlan szakaszok is az előadásban. Dermesztő lassúsággal játsszák a magában is ötlettelen expozíciót -Paulini és Harsányi egyik főbűne, melynek zenés megváltásáért Kodály annak idején többet tett, mint az újabb, kurtított előadások hallatán sejtenénk. Belopódznak -mit lopódznak, becsörtetnek - aztán egykori dalitársulatok komédiázásának kacagtató konstansai, mint részeg császárlány és tábeszes tábornok. Szombat délutáni előadás vendége lévén tanúsítom, hogy ilyesmin már a gyermekközönség is csak kínjában nevet. Annál inkább fájlalom a gikszereket, mert jó néhány ötlet nemesebb, karakterérzékeltető humorról tanúskodik. Mindenekelőtt a Császárné három méter magas bíborszoknya-piedesztálja, melyen rendszeresen begurítják a szoknya alatt rejtőző császári csemeték. Nem tudom persze, akkor is oly ellenállhatatlannak tartottam volna-e minden megjelenését, ha a szoknyamonstrumból deréktól felfelé nem Vajda Júlia emelkedett volna ki, fanyar magától értődéssel arcán. Még Mezey Mária lehetett volna ilyen jó.

Jó császárné sokat könnyíthet a darab ballasztos prózai részein, de az igazi terheket Jánosnak és Örzsének kell hordoznia. A szegedi előadást két tántoríthatatlan teherhordó szerencséltette; valahányszor Cseh Antal-Háry és Kónya Krisztina-Örzse színre lépett, felhagytam a nyűgösködéssel, követtem őket, és szurkoltam nekik. Mint mesebeli alakoknak, teszem hozzá, nem mint előadóknak, mert az kezdettől végig látszott, egyáltalán nem szorulnak rá, hogy szorítsam értük hüvelykujjamat. Nem tudom őket másként jellemezni: két igazi eredeti. Eredetibbek, mint a szöveg, amit mondaniuk kell, és méltók eredetiségben a Kodálytól rájuk bízott dallamokhoz. Kónya Krisztina hangban talán nem kelhet versenyre a legendás Nagy Izabellával, az első Örzsével, de az éneklés természetes méltóságában és kedélyében mellé állhat. Parasztnemesi, kurtaszavú, mégis érzelmes, természetes ízű dialektusához hasonlót meg ugyan ki s hol hall mostanában daljátékszínpadon? Sokáig kétkedik is a néző, vajon nem pazarolja-e méltatlanra figyelmét, a lassabban kibontakozó Háry személyében. De legkésőbb a Toborzóban kiderül, hogy Cseh Antal több mint méltó minden színpadi és nézőtéri társ legmélyebb becsülésére. Se kemény, se lágy, se nem heroikus, se nem patetikus, ahogy megszólal a markáns bariton; azt mondanám: valami sajátos vokális tényszerűség járja át énekét. És az álom, Háry álma, az álom Háryról, egyszerre megfellebbezhetetlen valósággá válik. Ez a pillanat volt a mű igazi ébresztője. Akkor is megérte a háromszázhatvan kilométeres autózást a sóverte emötösön, ha a zenekari megnyilvánulások precizitása itt-ott alatta maradt a máskor oly tiszteletreméltó szegedi nívónak, és nem mindig szolgáltatott igazságot a bravúros partitúra vonalrajzának és élénk színeinek.

Megérte az áthatolást az emhármon végigsöprő sóviharon két nappal korábban a miskolci Madama Butterfly is. Hogy vajon miért hívják szegényt magyarul Pillangó „kisasszonynak"? Német nyomokon, mint a paraszti lovagiasságot paraszt-becsületnek (Bauernehre), meg a Pagliaccit Bajazzóknak: Ricordi a „Die kleine Frau Schmetterling" címet adta a librettó német fordításának, ami ugyebár szó szerinti magyar fordításban kis asszonyt jelent; azonban kis aszszony ≠ kisasszony. Létay Kiss Gabriella, a nyilvános főpróbán bemutatkozott Cso-cso-szán bizony éppen nem kis asszony. Ezt a megjegyzést világért se tessék félreérteni. Szó sincs róla, mintha ismert énekesnő-karikatúrák alanyára emlékeztetne; ellenkezőleg, magas, karcsú, elegáns, dekoratív személyiség öltötte magára előbb a gésaöltözéket. Csak éppen alakját inkább Tosca-formátumnak láttam, semmint törékeny üvegfigurának, lakkfestékkel paravánra festett pillangónak, mely hirtelen tovareppen, ahogy Illica és Giacosa szavaival Pinkerton az első felvonás kezdetén lefesti menyasszonyát. Létay Kiss megjelenése mindezzel együtt jól esett a szemnek; ugyanezt a kíséretében feltűnő japán hölgyeknek és uraknak csak kivételes példányairól mondhattuk el. Ilyesmit operakritikusnak nem illik észrevenni; operalátogatók viszont, tudjuk, nem mulasztják el csípősen kommentálni. Irreleváns kérdés, mennyiben autentikus a Puccini kreálta zenei japonaiserie a Pillangókisasszonyban, de az vitathatatlan, hogy a keleti jelenetekben olyasféle hajszálrepedés nélküli lakkszínekkel vonta be a zenei felületeket, amilyennel a szöveg Cso-cso-szánt festi az első felvonásban. Butterfly-előadásra mindig kissé vonakodva ülök be, mert tudom, hiába remélem, hogy a színpadi látvány akár csak távolról is megközelítse a zene esztéticizmusát. Mindig igyekszem eltekinteni a látottaktól, egészen az átok- jelenet végéig. Pinkerton vigasztaló szavaitól kezdve azután -Bimba, non piangere -bátran nézem a színpadot: a realitás elmerül a zenében. Majoros István nem volt tekintettel érzékenységemre; a lakkparaván illúziót a szokottnál is durvábban oszlatta szét azzal, hogy a kevéssé üvegfigura-szerű kórust akkor is kíméletlenül az előszínpadra terelte, amikor annak ott semmi keresnivalója. Pillangókisasszony és társnői szerzői utasítás szerint csak a csodálatos belépő-zene végén lépnének színre, Miskolcon viszont mind az ara, mind a gésakar már az első hangoknál katonás léptekkel felvonultak, és a kórusrészt a rivaldánál énekelték a néző képébe. Még erősebben fájt, hogy inkognitóját levetve az előszínpadról zümmögött az éjszakai kórus is. Az igazság kedvéért megjegyzem, szépen zümmögött, és méltósággal tűrte pellengérre állítását.

Vissza a lényeghez. Létay Kiss Gabriella mint professzionista színpadi munkás felmérte, mit tehet meg a 15 éves japán gyermeklány szerepében és mit nem szabad tennie. Nem szabad úgy viselkednie, mint lakkparavánról elröppenő pillangónak, mesterkélten tipegnie, félrehajtott fejjel mosolyognia, és rugósbabaként hajlongania. Nem is bajlódott ilyesmivel, nem merevedett pózokba, arcjátékával nem igyekezett sem leplezni, sem világgá kiáltani érzelmeit. Természetes, alig-primadonnás mozdulatokkal lépett egyik beállításból a másikba, hogy jelezze a külső történést, és ráirányítsa a figyelmet a belsőre, amit szöveg és zene közöl. Legelőbb annak örültem, hogy olyan világosan artikulálja a szöveget, mint régi magyar énekesnők -az előadás magyarul folyt -, azután annak, hogy régi magyar énekesnőkkel ellentétben a világos szövegmondás nála nem darabolja szét, zilálja prózává a kantilénát. Ellenkezőleg, a teljes terjedelmében homogén hang minden allűr nélkül sűríti melódiává a Pillangókisasszony stílusára oly jellemző, töredéknyi beszéddallamokat. Soha nem túloz, de nem is marad adós a drámai helyzet megkívánta intenzitással. A szerep mintegy magától növekszik fel benne és körülötte. Példásan gazdálkodik erejével, végig őrzi személyes és vokális tartását. Igazán figyelemre méltó alakítás. Mástól a színpadon hozzá mérhetőt nem kaptunk; nem is kaphattunk -Pillangó formidábilis szerepe mellett a tenorszerep viszonylagos, a bariton és a mezzo meglehetős jelentéktelensége eleve gúnyt űz az esélyegyenlőségből. Ebből - az  esélyegyenlőtlenségből - Pataki Adorján becsülendően sokat ledolgozott. Nem hallottam eddig a Kolozsvárt képzett tenort; most örömmel fedeztem fel karcsú, semleges, hajlékony hangját, az erőlködés és színvesztés nélkül megszólaló magasságokkal. Színpadi otthonossága sem hagyott kívánni valót az első szcénában, melyen sikerrel túljutni mindig nehéz, de kétszeresen az volt Miskolcon a dilettáns Sharpless társaságában. Szerelmi kettőse Létay Kiss-sel ugyan egyik részről sem érződött igazi szerelemnek, de mindkét részről felelősséggel vállalható operaéneklésnek. Tetszett Turpinszky Béla higanymozgékonysága; együtt éreztem Tóth Judittal, aki fokozatosan leküzdötte rosszkedvét, amit a Suzuki szerep kezdetben minden alakítójából kivált.

Tudvalévőleg Puccini nem volt hajlandó levonni a milánói bemutató keserű tanulságát, és makacsul ragaszkodott a Pillangókisasszony kétfelvonásos beosztásához. Írják az értők, azért, mert a közönség tűrőképességét illető aggályoknak nem akarta feláldozni Cso-cso-szán várakozásának alkonytól hajnalig vezető novellisztikus szcenikai és zenei folyamatosságát. Ennek ellenére sem állítom, hogy Miskolcon kegyeletsértést követnek el, mert három felvonásban játsszák az operát: van erre másutt is bőven példa. Nehezebb megbocsátani a rendezés már említett érzéketlenségét a szereplő nélküli zenedrámai történések iránt. Forrása a festett tájdíszletre évtizedekkel ezelőtt kimondott tabu; ez, hogy úgy mondjuk,  llépéskényszerbe, vagyis az űrnek érzett zenei folyamatok cselekményes kitöltésére kényszeríti a rendezést. Cselekedni díszletek is tudnak; hogy néha milyen hiperaktivitással, azt Miskolcon Menczel Róbert házfaldíszletének Majoros István intésére szakadatlanul futkározó falai példázták. Nem zavart éppen túlságosan az effektus, csak fölöslegesnek mutatkozott. A kevesebb kevésbé mosta volna el egyes szép beállítások emlékét. Tudomásul kell venni, hogy a Pillangókisasszony kamaradrámája éppen úgy megrendezi önmagát, mint, teszem azt, Ibsen Nórája, és bízni kell az énekesekben. Valamint Cso-cso-szán egyetlen méltó partnerében, a karmesterben. Különösen, ha Váradi Katalinnak hívják. Miskolcon a viszonylag kis méretű auditóriumban nehéz dolga van a zenekarnak azzal az art nouveau orkesztrális színkompozícióval, ami a Pillangókisasszony. A száraz akusztikus közeg lerántja a leplet apróbb-nagyobb hiányosságokról, mint a fugato szálkás-szőrös szólamainak prózai bizonytalankodása rögtön az induláskor. Váradi keveset látszik törődni efféle apróságokkal (nem feledem: főpróbát hallottam); tudja, és igen hamar a hallgatóval is megérteti, nem ez a lényeg. Hanem az érzékeny, bensőséges dialógus, amit a zenekar a zene és dráma formáival folytat. A beszédességet zenei-előadói jelentésben értem: Pillangókisasszony lelki-zenei drámája akkor bontakozik ki a maga különös, egyszerre mértéktartó és gátlástalan erejével, ha a karmester átéli és közvetíti a partitúra utolérhetetlen kettősségét: képes felboltozni az improvizatívnak ható, mégis nagyszabású, óriásfelvonásokat egyetlen ívbe foglaló zenei architektúrát, és közben úgy követi és közvetíti rugalmas rubatóval minden pillanat bensőséges jelenvalóságát, mintha a szereplők szavai és dallamai éppen akkor kelnének életre az ő személyiségéből. A miskolci est végén semmi kétséget nem éreztem, hogy a tour de force Váradi Katalinnak sikerült. Nem érzett kétséget a közönség sem.

 TALLIÁN TIBOR

Szegedi Nemzeti Színház

2008. február 16.

Kodály :  Háry János

Háry János            Cseh Antal

Öreg Háry             Huszár Ferenc

Örzse, a mátkája Kónya Krisztina

Ferenc császár      Király Levente

A császárné           Vajda Júlia

Napóleon               Bátki Fazekas Zoltán

Mária Lujza          Merényi Nicolette

Ebelasztin báró    Kóbor Tamás

Marci                     Gábor Géza

Krucifix generális     Jakab Tamás

Karmester             Molnár László

Díszlet                   Juhász Katalin

Jelmez                   Varsányi Anna

Koreográfus          Varga József

Rendező                Toronykőy Attila

 

 

Miskolci Nemzeti Színház

2008. február 14.

Puccini:  Pillangókisasszony

Cso-cso-szán        Létay Kiss Gabriella

Suzuki                 Tóth Judit

Pinkerton             Pataki Adorján

Sharpless             Molnár Erik

Kate Pinkerton   Kecskeméti Edina

Goro                      Turpinszky Béla

Yamadori             Boncsér Gergely

Karmester            Váradi Katalin

Díszlet                  Menczel Róbert

Jelmez                  Laczó Henriette

 

Kónya  Krisztina, Cseh Antal

 

Merényi Nicolette, Király Levente, Vajda Júlia - Veréb Simon felvételei

 

Létay Kiss Gabriella, Tóth Judit

 

Pataki Adorján, Létay Kiss Gabriella - Bócsi Krisztián felvételei