„Nem vagyok harcos természet"

Beszélgetés Jevgenyij Koroljov zongoraművésszel

Szerző: J. Gyõri László
Lapszám: 2008 április
 

-Ön egykor Neuhaus, Oborin és Maria Jugyina növendéke volt: egy másik, immáron letűnt kor reprezentánsaié. Az orosz zenei hagyományról köztudott, hogy az főként zongorista hagyomány. Ön, aki ennek a hagyománynak neveltje és folytatója, hogyan viszonyul ehhez a tradícióhoz?

-Nem okvetlenül a zongoristák voltak azok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám, bár zongoristák is akadtak közöttük: rendkívüli módon hatottak rám a régi nagy német karmesterek, Knappertsbusch, Furtwängler, részben Bruno Walter és Klemperer lemezei; aztán olyan énekesek, mint Elisabeth Schwarzkopf, és egy időben, amikor még nagyon fiatal voltam, Dietrich Fischer-Dieskau. A későbbiek közül Carlos Kleiber. A tanáraimat természetesen említenem sem kell, ők alapvető hatással voltak rám. Viszont nem mondtam még Edwin Fischert, Artur Schnabelt, Wilhelm Backhaust, Clara Haskilt és Dinu Lipattit, az oroszok közül Jugyinát és Szofronyickijt. A repertoár bizonyos műveiben Richter és Gilelsz volt még nagyon fontos számomra.

-Sosem értettem, miként lehetséges, hogy egy olyan hatalmas, teljességgel szétesett és működésképtelen országban, amilyen a Szovjetunió volt, olyan tökéletesen működött a zenei tehetségek fölkarolása. Azért volt ez, mert a zene kínálta a kiugrás, a karrier lehetőségét?

-Részben igen. Ez volt az egyik ok, aztán meg az, hogy nálunk mindig is nagyon sok zenei tehetség akadt, és ebben a hatalmas országban a zeneiskolák hálózata nagyon jól működött. Akkoriban a periférián is jól képzett muzsikusok dolgoztak, ráadásul nagyon lelkiismeretesen. Nem tudom, ma hogyan történik ez, de akkoriban, ha valahol az Ural és az Isten háta mögött, valami kis helyen egy zenei tehetségre bukkantak, nem hagyták elveszni. Az illető jó eséllyel kerülhetett megfelelő kezekbe, hogy aztán onnan fölkerüljön valamelyik jelentős központba. Ezek a központok aztán -mivel hatékonyan működött a tehetséggondozás, és mert a tanárok olyan jók voltak - mágnesként vonzották a tehetségeket. Ne feledje, hogy régről működött még az ön által is említett hagyomány, az orosz iskola. Ez egyike volt azon kevés dolgoknak, amelyek a szovjet időkben is folyamatosan léteztek és működtek. És igaza van: a zenészszakma annak idején azért is nagyon vonzó volt, mert a muzsikusok például utazhattak, amit egyébként nem lehetett. Ez már önmagában is nagyon fontos ösztönzőnek számított.

-Maria Jugyina, akitől ön tanult, legendás alak, visszaemlékezésekben olvasható róla, hogy mélyen vallásos, kissé hóbortos, a hatalom szempontjából teljességgel kezelhetetlen figura volt. Amolyan „jurogyivaja", félkegyelmű, aki mindent kimondhat és bármit megtehet. Róla mesélik, hogy elátkozta Sztálint. Gondolom, különleges élmény volt mindennapi kapcsolatban állni vele, vagy akárcsak ismerni őt.

-Jugyina, akárcsak Neuhaus, az iskolán kívül foglalkozott velem, ingyen adott órákat nekem. A központi zeneiskolából ismerte tanárnőmet, Anna Artobolevszkaját, aki megkérte, hallgasson meg engem. Elmentem hozzá, Jugyina meghallgatott, és onnantól fogva időről időre foglalkozott velem. Csupán néhány évig és rendszertelenül, de ebből is nagyon sokat tanultam. Ugyanez történt Neuhausszal is, aki már nagyon öreg volt, amikor én tizenkét éves koromtól fogva meg-meglátogattam. Hivatalosan azonban Lev Oborinnál tanultam, illetve asszisztenseinél, akik közül ma már csak Eliszo Virszaladze él. Ami Jugyinát illeti, minden körülmények között mindenkinek őszintén megmondta a véleményét, bármi volt is az. Ez nem könnyíti meg az életet, de nekem nagyon megfelelt. Kisfiúként kerültem hozzá, neki magának pedig nem voltak gyerekei, de nagyon szerette őket. Melegszívű volt és kedves, de az is igaz, hogy ha egyszer valami nem tetszett neki, akkor nem ismert sem istent, sem embert, elszabadult a pokol. De szerintem nagyon jó, ha valaki mindig megmondja a véleményét. Jugyina olykor bizonyára túllőtt a célon, de nagyon becsültem őt.

-Az ön pályája még a Szovjetunióban kezdődött, ahonnan később emigrálni kényszerült.

-A konzervatóriumban, ha nem is voltam nagyon népszerű, jó hírem volt, úgyhogy tanulmányaim végeztével felajánlottak egy állást, és bent maradtam tanítani, ami a lehető legalkalmasabb munka volt számomra. Tanítottam és hangversenyeztem. Amikor azonban megismertem későbbi feleségemet, aki külföldi volt, s aztán el is vettem, azt tapasztaltam, hogy egymás után mondják le korábban lekötött koncertjeimet. Hogy miért, azt mindmáig nem tudom. Valószínűleg a lojalitás hiányát látták abban, hogy külföldi házastársat választottam. Aztán például, nem lévén harcos alkat, nem tudtam elérni, hogy lakást kapjunk. Eleve rengeteg energiát emésztettek fel a mindennapi élet gondjai, de ha az ember ezeken túl akár a legkisebb konfliktusba is keveredett a felsőbbséggel, azt nagyon megemlegethette. Rengeteg negatív tapasztalatra tettem szert.

-Kapott figyelmeztetéseket?

-Nem, senki sem szólt, csak kiderült, hogy a Goszkoncert állítólagos betegségemre hivatkozva mondta le a hangversenyeimet, velem viszont azt közölték, hogy a koncertek elmaradnak. Az ember tehetetlen volt ezekben a helyzetekben. És hát, mint mondtam, tényleg nem vagyok különösebben harcos természet. Egy idő után rájöttem, érdemes kivándorló útlevélért folyamodnom, de eltartott egy darabig, amíg megadták. Évekbe telt. Első gyermekünk már nem a Szovjetunióban született. A feleségem nyolchónapos terhesen -Csap határállomásnál - Magyarország felé elhagyta a Szovjetuniót, hogy a gyerek külföldön szülessen meg, és utóbb erre hivatkozva kérhessük a családegyesítést. Két és fél éves volt már, mire követhettem őket, és letelepedhettem az egykori Jugoszláviában, Macedóniában.

-Macedónia nem számít zenei nagyhatalomnak. Alkalmas volt arra, hogy onnan szervezze művészi pályáját?

-Nem, hamar be kellett látnunk, hogy onnan nem fog menni, és el kell költöznünk Jugoszláviából.

-Innen egyenes út vezetett Németországba?

-A történet roppant egyszerű volt: az Észak-német Szimfonikus Zenekar vendégszerepelt Jugoszláviában, csellista barátunkkal, David Geringasszal, aki rábeszélt, pályázzak meg egy éppen megüresedett professzori állást Hamburgban. Jelentkeztem, és megkaptam az állást, ami egyébként sokkszerűen ért bennünket - ha létezik olyan, hogy pozitív sokk -, hiszen egyáltalán nem számítottunk rá, hogy a sorsunk egyszeriben jobbra fordul.

-A kilencvenes évek elején megjelent Bach-lemezéről, A fúga művészetéről Ligeti György elragadtatással nyilatkozott, és aztán mindenki megvette és lelkesedett érte. Lemezei és az interneten szerzett tudásom alapján az a benyomásom, hogy ön viszonylag kevés szerzőt játszik, az ő zenéjüket viszont amolyan mélyfúrásszerűen adja elő.

-Igen, ez nagyon pontos. Annak idején, az iskolában mindent kellett játszanunk, Rahmanyinovtól Csajkovszkijig és Lisztig. Csupa szép dolgot, de ezek aztán elveszítették vonzerejüket a szememben. Bach, Haydn, Mozart, Schubert, Debussy és a 20. századi klaszszikusok: Bartók, Ravel, Prokofjev, Sosztakovics, Messiaen az én szerzőim. A romantikus repertoárból viszonylag keveset játszom, csakis olyan műveket, amelyekhez van valami különleges affinitásom. Schumann Kreislerianáját és a Gyermekjeleneteket, meg néhány későbbi művet. Brahmstól is inkább a kései darabokat szeretem, és szívesen játszom Franckot, valamint Szkrjabint.

-Nem is tudom, illik-e ilyet kérdeznem, de Szkrjabin műveitől soha nem sikerült föllelkesednem, és amennyire tudom, ezzel korántsem vagyok egyedül. Mintha egy más planéta zenéje volna. Semmi közöm hozzá, egy csöppet sem érint meg, és nem értem, mit szeretnek rajta. Ugyanakkor látom, például az oroszok milyen szívesen hallgatják és játsszák. Az ember gyanakszik, hogy ez biztosan valami szörnyen orosz dolog. Mit gondol, Szkrjabinhoz orosznak kell lenni?

-lehet valami abban, amit mond. Nekem soha nem voltak előítéleteim, soha nem mondtam, hogy ezt vagy azt az orosz szerzőt csak az oroszok játsszák jól. De valóban, Szkrjabint az orosz zongoristák jobban játsszák, mint mások. Ez nem áll Csajkovszkijra, Muszorgszkijra, Sosztakovicsra és Prokofjevre. Ők valószínűleg univerzálisabbak. Ami pedig Szkrjabin megértését illeti, igaz, hogy Oroszországban nagy kultusza van, de azért Amerikában is elég sokszor játsszák koncerten, bár tény, hogy ott rengeteg orosz jár hangversenyre.

-Nem említette a kortárs szerzőket, akiket játszik.

-Nem sok kortárs művet játszom, nincs is nagyon sok jó mai zongoramű. Vagy nem tudunk róluk. Szinte lehetetlen a tájékozódás. A legfrissebb, amit játszottam, Ligeti néhány műve szintén több mint húszéves.

-Ligetivel egy városban élt. Ismerték egymást? Vele tanulta a műveket?

-Amikor Ligeti megtudta, hogy a kuhmói fesztiválon az ő zenéjét fogom játszani, fölhívatott a titkárnőjével, hogy megérdeklődje, nem akarom-e eljátszani neki a darabokat. Mondtam, hogy boldogan. Így ismerkedtünk meg. Elmentem hozzá a lakására, és eljátszottam a műsoromat. Aztán még egyszer megmutattam neki a darabokat. Kurtágtól a feleségemmel játszottunk a Játékokból és a Bach-átiratokból, de vele még sosem találkoztam személyesen.

-Biztosan nagy élmény a szerzővel megbeszélni az előadást, meg persze azt is el tudom képzelni, hogy olykor egy kicsit nyomasztó is lehet.

-Ligetinek nagyon pontos elképzelései voltak arról, milyennek akarja hallani a zenéjét. Igazán konstruktív volt, jó volt vele dolgozni.

-Hogyan alakult a viszonya szülőhazájával? Jár haza? Egyáltalán, hol van otthon?

-Ott vagyok otthon, ahol a családommal lehetek. De egy kicsit otthon érzem magam mindenütt, legfőképpen Hamburgban, aztán Moszkvában és Macedóniában is, ahol a feleségem született, és ahol egy darabig éltünk. Az egykori Szovjetunió városaiba viszonylag rendszeresen, ha nem is nagyon gyakran járok.

J. GYŐRI LÁSZLÓ