Kamarazene-konferencia és -fesztival Mozart jegyében

Manchester, 2008. január 9-13.

Szerző: Komlós Katalin
Lapszám: 2008 március
 

A manchesteri Royal Northern College   of Music (RNCM) tíz év óta minden esztendő januárjában négy-öt napot szentel a kamarazenének, reggeltől késő estig tartó koncertekkel és tudományos előadásokkal. Az események koncentrált formában egy-egy szerző vagy egyetlen műfaj köré épülnek. Volt esztendő, amikor elhangzott Joseph Haydn valamennyi vonósnégyese (1999) vagy Beethoven teljes kamarazenéje (2001); de fesztivált szenteltek a 20. századi vonósnégyesnek (2000), Mendelssohn kamarazenéjének (2003), valamint Sosztakovics és kortársai kamaraműveinek (2006). A fesztiválok kezdeményezője és kilenc éven át művészeti vezetője Christopher Rowland, az intézmény kamarazene-programjának igazgatója volt; múlt év nyarán bekövetkezett halála után ezt a feladatot is utóda, a fiatal Alasdair Tait vette át.

Ennek az évnek a témája Wolfgang Amadeus Mozart kamarazenéje volt, a fesztivál előnapján tartott egésznapos szimpózium pedig ezen belül is a billentyűs hangszerrel társított műfajokat állította középpontba. A hét előadó nagyobbrészt brit intézmények zenetudományát képviselte; amerikai kollégámmal, Robert Hatten professzorral (Indiana University) meghívott előadóként csatlakoztunk a rangos specialistákhoz. Napjaink felpörgetett tempójú, személyenként maximum húsz percet engedélyező konferenciáihoz képest elegáns és nyugalmas légkörben zajlott az ötvenpercesre tervezett referátumok egymásutánja.

Elöljáróban meg kell jegyeznem, milyen öröm és élmény volt számomra az, hogy az angol muzikológia -hagyományaihoz híven -ma is őrzi pragmatikus, az élő zenével mindig szoros kapcsolatot tartó megközelítésmódját. A konferencia hazai előadóinak többsége, gyakorló hangszerjátékos is lévén, maga illusztrálta mondanivalóját saját instrumentumán, méghozzá magas színvonalon.

Az eseményeknek otthont adó intézmény, a Royal Northern College of Music képviseletében Timothy Jones és Martin Harlow kapott szót. Timothy Jones a K. 301-306-os duószonáták két hangszerének egymáshoz való viszonyáról, a különböző dialógustípusokról beszélt (Mozart's Mannheim Violin Sonatas: Some Thoughts on Keyboard/Violin Relations). A művek kontextusának bemutatására élő előadásban hallhattunk részletet Joseph Schuster egyik szonátájából, majd a K. 301-es G-dúr szonáta nyitótételéből, Jones professzor és egy ifjú hegedűs növendék közös produkciójában. Az előadás részletesen tárgyalta a Mozart-tétel organikus szerkezetét, majd kitért a kéttételes ciklusoknak a háromtételesekétől eltérő dramaturgiai koncepciójára.

Martin Harlow izgalmas című előadása (Action, Reaction and Interaction, and the Play of Style and Genre in Mozart's Piano and Wind Quintet K. 452) a briliáns zongoraötöst helyezte reflektorfénybe. A mű nyilvános hangversenyen történt premierjének kivételezett helyzetéből kiindulva Harlow professzor egyrészt a műfajok közti kölcsönhatást vizsgálta, nevezetesen a Harmoniemusik nagy mozarti példáival, a K. 361-es Gran partitával és a K. 388-as c-moll szerenáddal, illetve a zongoraversenyekkel való összehasonlításban; másrészt a kompozíció egyediségének az egykorú közönségre tett feltételezhető hatását próbálta körüljárni. A hangszerek egymást inspiráló és egymást kiegészítő játékának részletes zenei analíziséből nyilvánvaló volt, hogy az előadó ismét gyakorló muzsikus is (klarinétos).

A konferencia alapos, részleteket is megvilágító tématervezését jellemzi, hogy a
K. 452-es kvintetten kívül a másik egyedi összeállítású kompozícióval, a K. 498-as Kegelstatt-trióval (zongora, klarinét, brácsa) is külön előadás foglalkozott (A Winning Strike: the Miracle of Mozart's 'Kegelstatt'). Nem kisebb személyiség kalauzolásával, mint a 18. századi klarinét szakértője, a Historical Performance of Music (Cambridge, 1999) című nagyszerű könyv társszerzője, mellesleg a londoni Royal College of Music igazgatója: Colin Lawson. Lawson professzor 18. századi klarinétról készült saját kópiahangszerével a kezében mondta el rendkívül színes, élvezetes gondolatait a remekműről, természetesen gyakran meg is szólaltatva instrumentumát, egy-egy állást vagy speciális játékmódot demonstrálva. Felvételek segítségével bemutatta a korabeli és a modern hangszerek együttesének hangzásbeli különbségeit; ezen belül olyan különleges nüanszokat is illusztrálni tudott, amilyeneket azonos részletek Stein-, illetve Walter-fortepianón való megszólaltatásának összevetése kínált.

A nap számomra legmaradandóbb és leginkább elgondolkodtató élményét Clive Brown (University of Leeds) előadása jelentette (Performing Mozart's Chamber Music for Strings and Piano). A historikus előadói gyakorlat nagy tudású kutatója, a ma bibliának számító hatszáz oldalas könyv, a Classical and Romantic Performing Practice, 1750-1900 (Oxford, 1999) szerzője izgalmas, új megközelítést hozott a konferenciára, ami röviden a következőkben foglalható össze: mivel a létező legkorábbi (1900 körüli) hangfelvételek előadói nem ritkán az 1840-es években kezdték pályafutásukat, tehát hangszeres neveltetésüket még 18. századi születésű szerzők (Spohr, Baillot stb.) munkái alapján kapták, interpretációikból értékes tanulságokat vonhatunk le. Azaz a barokk játékmód klasszikus stílusra való alkalmazása helyett célszerűbb a késői 18. század előadói stílusát a másik irányból, visszafelé megközelíteni. A koncepció természetesen ellentétben áll a félszázaddal ezelőtt indult „forradalom" kiindulópontjával; a történeti nézőpontok minden irányban való tágítása azonban csak szélesítheti a gondolkodó muzsikusok látókörét. Az előadás mindenképpen ezt igazolta.

Bevezetésként Cherubino Voi, che sapete ariettáját hallgattuk Adelina Patti 1905-ben készült felvételéről, majd Mozart-kvartettek részleteit a Klingler Vonósnégyes 1911-es produkciójából. De megszólalt egy Joachim-növendék hegedűje is a K. 219-es A-dúr koncertben, és a K. 537-es Krönungskonzert lassú tétele az 1824-ben született Carl Reinecke előadásában. Fantasztikus volt! Mondani sem kell, hogy a hegedűsnek is kiváló Brown professzor mindeközben saját Amati hangszerét is kéznél tartotta, hogy bemutasson néhány fontos passzust Reichardt 1776-os traktátusából, egy Tartini-kézirat notációjából, és Leopold Mozart intencióin keresztül elvezessen Wolfgang Amadeus vonós írásmódjának kérdéseihez. Ritka izgalmas körutazás.

Cliff Eisen (King's College London) és Robert Hatten referátuma alapvetően eltért az eddig ismertetettektől. Mozart's Accompanied Sonatas as Biographical Documents című előadásában Eisen valójában historiográfiai problémákat boncolgatott, és Mozart késői stílusára koncentrálva a duószonáták közül egyedül a csodálatos K. 526-os A-dúr művel foglalkozott. Saint-Foix és Abert analíziseit is érintve párhuzamot vont a szonáta lassú tétele és a K. 590-es F-dúr, „Porosz" kvartett különlegesen elvont zenéje között; végül a „késői stílus" Adorno-féle filozófiájáról beszélt. Robert Hatten a K. 478-as g-moll zongoranégyes első tételét tette szemiotikai jellegű elemzés tárgyává (Enriching the Musical Discourse: Gestural, Topical and Formal Dimensions of Developing Variation in Mozart's Piano Quartet in G minor K. 478). Okosan és világosan vezetett végig a motivikus fejlesztés útján, vetített partitúrával és hangfelvétellel is illusztrálva a tétel organikus felépülését.

Magam a zongoratriókról beszéltem, három szempontból vizsgálva a műveket: 1) a műfaj korabeli bécsi repertoárjának kontextusában; 2) a textúra mozarti gazdagságának feltérképezésével; 3) az előadás kérdéseinek tükrében, természetesen korabeli hangszerek viszonylatában. Fortepiano nem lévén a teremben, utóbbi diskurzust sajnos csak hangfelvételekkel tudtam élővé tenni...

A konferencianapot követte az összesen huszonhat hangversenyt (köztük a teljes Figaro koncertszerű előadását!), hat mesterkurzust és egy hangszerbemutatót magában foglaló négynapos fesztivál. A műfajok szédítő sokasága vonult fel: duók, négykezesek, triók, vonósnégyesek, fúvósegyüttesek, dalok zongora- vagy mandolinkísérettel, kvintettek, divertimentók, templomi szonáták -még az üvegharmonika sem hiányzott. Az előadók nagyobb része az RNCM növendékeiből került ki; a kiemelt (elsősorban esti) hangversenyeken azonban professzionista együttesek léptek fel. A négy napból csak az első kettőt töltöttem Manchesterben: benyomásaimat hét koncert és egy mesterkurzus meghallgatása alapján a következőképpen tudom összegezni.

Zeneakadémiai tanár lévén, természetesen mindenkor nagyon érdekel a hasonló külhoni intézmények művészeti oktatása, színvonala, az előadói prioritások hierarchiája. Az alapvető benyomás, a kamarazene magasan kiemelt szerepe a RNCM művészképzésében mindenképpen pozitív: körülbelül tizenöt egymástól teljesen különböző összeállítású vonósnégyes, számtalan zongoratrió, fúvósegyüttes stb. lépett fel. A színvonal általában véve magas volt, hangszeres játék, ensemble-játék és stílusismeret tekintetében egyaránt; néhány produkció mindkét irányban -negatív és pozitív értelemben -kilógott a sorból. Csak az utóbbiakat említve: pompás K. 448-as kétzongorás szonátát hallottam (a világ bármely pódiumán megállta volna a helyét), öt, egyenként és együttesen is kiváló muzsikust
a K. 452-es zongoraötösben, és egy zenei érzékenységében különleges hölgytriót, amely Ruggieri Trió néven szerepelt a műsorban. A „három grácia" (pontosan illik rájuk a név) Mozart szinte Schubertet előlegező, bűbájos-melankolikus utolsó zongoratrióját játszotta (K. 564): annyi beleérző készséggel, ízléssel és finomsággal, hogy az a hallgató lelkét érintette meg.

A professzionista előadók sorában többek között fellépett a kiváló klarinétos John Bradbury, a brácsás James Boyd, a hegedűs Rachel Podger; az együttesek közt az Endellion és a Sorrel Kvartett. Utóbbi esti koncertjét nagy élvezettel hallgattam, az „egyik legjobb angol kamaraegyüttesnek" titulált Gould Piano Trióét azonban kevésbé. Kétségtelenül kiváló játékosok, de olyan vehemenciával, romantikus túláradással, mértéktelen vibrátóval feküdtek rá a Mozart-művekre, hogy azok lélegezni sem bírtak. Örömmel kell megjegyeznem, hogy ez az előadói hozzáállás cseppet sem volt jellemző a növendék-produkciókra; épp ellenkezőleg. A vonós tanszék vezető profeszszora, a már nem fiatal Malcolm Layfield remek vonósnégyes-tanítását hallgatva azt a következtetést vontam le, hogy az RNCM oktatása a legjobb úton jár: naprakészen, de tradícióit is őrizve neveli az angol muzsikusok felnövekvő generációit.

 

A Ruggieri Trió: Rowena Calvert, Alexandra Dariescu és Sadie Field