„Zoltai mint nevelő”

Szubjektív köszöntő

Szerző: Rényi András
Lapszám: 2008 március
 

A cím természetesen parafrázis: Nietzschét idézi, a Schopenhauer    mint nevelő című „korszerűtlen elmélkedést", amelyre maga az ünnepelt céloz egy kései dolgozatában -hiányolva egy Lukács, a nevelő címmel még megírandó tanulmányt. És nem több ironikus retorikai fogásnál, amely arra hivatott, hogy személyes hálámat fejezze ki Zoltai Dénes iránt, akit idestova harminchárom éve ismerek, és ma is atyai jó barátként tisztelek. Némi iróniával persze, hiszen Déneshez fűződő viszonyomat minden szempontból botorság volna Nietzsche Schopenhauer-függésével vagy Zoltai Lukács-tanítványi státusával összefüggésbe hozni.

 

De hálám mindenekelőtt a nevelőnek szól. Laudálhatnám persze a nagy műveltségű esztétikatörténészt, akinek gördülékeny kézikönyvén bölcsészgenerációk nőttek fel; üdvözölhetném a nemzetközi hírű zeneesztétát, a német romantika szakértőjét, a Wagner-kutatás jelesét, a háromkötetes Hegel-esztétika vagy a pokolnehéz nyelvezetű Adorno-tanulmányok ragyogó fordítóját, a Schlegel-fivéreket, Schellinget, Wagnert és Baudelaire-t vagy Walter Benjamint publikáló pompás filoszt. Bár ma kevésbé comme il faut, nem érezném oktalannak a hűséges tanítvány, a dogmatizmusellenes lukácsi marxizmus türelmes közvetítőjének méltatását sem. Ezúttal mégis a tanítvány személyesebb hangján köszöntöm a 80 éves Zoltai Dénest.Ifjú bölcsészhallgatóként egy olyan órájára ültem be először, amely címében gimnazista korom fölkavaró olvasmányélményét, Thomas Mann Doktor Faustusát ígérte közelebb hozni. Életre szóló tapasztalattal lettem gazdagabb: hogy a valódi remekmű akkor is képes bűvkörébe vonni a befogadót, ha az jóformán semmit sem ért belőle. Mert Zoltai Dénes azokon az órákon olyan átfogó történelmi, zenetörténeti és filozófiai összefüggésekbe ágyazta a tragikus sorsú zeneszerző, Adrian Leverkühn baljós életregényét, olyan gondos és részletekbe menő filológiai analízisét és bölcseleti interpretációját nyújtotta a manni kulcsműnek, hogy óhatatlanul azt kellett kérdeznem magamtól: hogy volt lehetséges, hogy a humanizmus csődjéről, lopakodó fasizmusról, a zenei modernség antinómiáiról, a történelmi formák kiürülésének vagy a Mű státusának súlyos dilemmáiról mit sem tudva mégis oly elementáris hatást gyakorolt rám? Nem volt mese, újra neki kellett rugaszkodnom a szövegnek -majd a hallottak ösztönzésére hozzáolvasnom A Doktor Faustus keletkezését, Adorno zenefilozófiai tanulmányait (ezeket 1970-ben épp Zoltai Dénes szerkesztette fontos kötetbe), megismernem az op. 111-et Beethoventől, Schönberg Zwölftonmusik-koncepcióját és e tudás fényében újrahallgatni a 9. szimfóniát -hogy pontosabban értsem, miért is akarta Adrian végérvényesen visszavonni.

Zoltai erkölcsi paranccsá tette számomra e kíméletlen döntés megértését. Halkan és lassan beszélt, és sokszor nehezemre esett követni a tanítómestere, Lukács György iskolájában honos németes filozófiai terminológiát: de világosan emlékszem a jellegzetes dikcióra, a hatásszünetekre, arra, ahogy felemelt mutatóujjával egy-egy fontos szót nyomatékosított, hogy azután egy értelmező félmondattal újra visszakanyarodjon hozzá. Itt éreztem meg először, hogy a gondolkodás nemcsak ész, műveltség és nyelvi készség, de legalább annyira szenvedély dolga is. Ha nem is értettem egészen mindent, azonnal feltűnt, hogy élő beszédben is szinte nyomdakészen fogalmaz: volt valami példaszerű ebben a hangosan töprengő beszédmódban, ahogy mindaddig kivárt egy-egy bonyolult körmondat lezárásával, amíg a végső, a legpontosabb, a legárnyaltabb kifejezést meg nem találta. Ahogy a regény vonzását is elsőre csak éreztem, úgy az övé is csak később világosodott meg. Ma már, csaknem három évtizede kollégaként, beszélgetőtársként is megismerve őt, világosan látom, hogy e stílusban annak a tudósnak a magasrendű éthosza nyilvánult meg, aki jól tudja: olyan ügyekkel van dolga, amelyekben minden szaváért teljes felelősséggel tartozik. Összefoglalóan alázatnak nevezhetném ezt az attitűdöt, ha e szónak szellemi  összefüggésben nem volna némi pejoratív felhangja: talán jobb is lenne hűségről beszélni, hűségről olyan ügy iránt, amely fiatalon megváltoztatta az életét, hogy aztán az egészet -a nemrég újra kiadott nagy zeneesztétika-történeti összefoglalás címével szólva: éthosza és affektusa egységét -feltegye rá. Meglehet, az ügyből harminchárom év múltán sok minden bizonyult tarthatatlan utópiának, de az én szememben mindez jottányit sem kisebbíti Zoltai, a nevelő teljesítményét. A születésnapi köszöntés adekvát szava tehát nem lehet más, mint ez: köszönöm, Dénes.

RÉNYI ANDRÁS