Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf, Kusz Veronika
Lapszám: 2007 december

Maurice Andrétól Vadim Repinig sok kiváló külföldi szólistáról elmondható, hogy a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR koncertjein lépett elõször budapesti közönség elé. Õsszel újabb muzsikus iratkozott föl a hosszú listára: az ukrajnai születésû, tizenhét éves korától Izraelben nevelkedett, tanulmányait az Egyesült Államokban (a Juilliard School of Music növendékeként) befejezõ VADIM GLUZMAN. Az együttes õszi bérletének nyitóestjén az idén harmincnégy esztendõs mûvész Beethoven Hegedûversenyével (D-dúr, op. 61) nyújtotta át névjegyét. Talán nem is véletlen, hogy neves partnerei közül a bevezetõben éppen egy másik Vadimot, Repint említettem, hiszen Gluzman némely tulajdonsága emlékeztet világsztár-elõdjére: az õ játékát is élénk dinamizmus és intenzív-személyes zenei jelenlét jellemzi, technikája egyszerre könnyed és teherbíró, hangja telt, de lágyságra is képes. A Hegedûverseny zenekari szakaszait élénk mimikával, törzs- és karmozdulatokkal "vezényelte" - azaz inkább csak a hevületet, a karaktereket sugallta testbeszédével. Nem tudom, ROLLA JÁNOS és muzsikustársai biztatták-e erre - gyanítom, hogy nem, mindenesetre ez a félig-meddig karmesteri többlet nem hatott zavarón, mert volt hitele: világossá tette az elképzelést, és tökéletesen fedte a hangzó végeredményt.

Ennek az elképzelésnek nyomán egy telivér szimfonizmus hangzásideáljában fogant, klasszikus gyökerû, ám kifejezõeszközeivel már a romantika felé gravitáló Beethoven-koncert jelent meg elõttünk. A nyitó Allegro ma non troppo erõs, szenvedélyes zenélést hozott, sok lírával: Vadim Gluzman már a nyitótételben harmóniát teremtett indulat és érzelem között. Játékának oldott karaktert kölcsönzött, hogy mindvégig beszédesen kezelte a ritmust és a hangsúlyokat. Lágyan énekelve, bensõségesen formálta meg a Larghettót, és életörömmel teli, rugalmas elõadásban szólalt meg vonója alatt a vadászrondó. Világszínvonalú hangszeres teljesítmény és teljes értékû, szuverén muzsikálás: Vadim Gluzman megismerése nyereség a magyar koncertélet számára -reméljük, a fiatal mûvész fellépései rendszeressé válnak a budapesti hangversenypódiumokon.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar örömteli megfiatalodásáról sokan számoltak be elismerõn a közelmúltban, köztük e sorok írója is. A kottapultok mögött ezúttal is nagyjából ötven-ötven százalékos arányban foglaltak helyet az utóbbi években érkezett ifjú tehetségek és a régi tagok. Szívesen írnám, hogy az est során hallott zenekari teljesítmények mérlege teljes egészében az újjászületés örömteli jeleit mutatta, de nem egészen így történt. A nyitószám, Beethoven Coriolan-nyitánya vonzó olvasatban hangzott fel: Rolla energikus irányítása nyomán sötét tónus, a kis létszámnak köszönhetõ tömör hangzás, feszes ritmizálás és hangsúlygazdagság jellemezte az összhatást -markáns, drámai játékot hallottunk, sokkal jobbat, mint ha szimfonikus zenekar adná elõ a mûvet nagyobb erõvel, de kevésbé mozgékonyan. A második részben Mendelssohn Oktettje kamarazenekari változatban, tizenhat hangszeren szólalt meg dús-zamatos zengéssel, az intonáció lebegése azonban minduntalan elhomályosította a hangzáskép tiszta kontúrjait. Ez a gyarlóság, amely lényegében a teljes produkciót mindvégig jellemezte, sokat levont az Oktett élvezeti értékébõl. A szépséghiba persze nem érvényteleníti a saroktételek zakatoló ritmusának izgalmát, az Andante dal szöveg nélkül-hangulatának és a harmadik tétel rebbenõ-libbenõ tündérscherzo-intonációjának hitelességét. (Október 12. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

 

Szûk évtizede ismerte meg a magyar közönség EMMANUEL KRIVINE-t: a francia karmester akkoriban a Lyoni Nemzeti Zenekar zeneigazgatója volt, és 1998-ban saját együttesét vezényelve adott Ravel-, Bizet- és Chausson-mûvekbõl összeállított koncertet a Zeneakadémián. 2000-ben megvált a Lyoniaktól, 2006 óta pedig a LUXEMBURGI FILHARMONIKUSOK élén áll: ezzel az együttessel lépett fel nemrég a Mûvészetek Palotájában. A sokszínû mûsor legalább ötven százalékban méltóképpen jelezte, hogy a karmester a repertoárbõvítés elkötelezett híve: két kedvelt zenetörténeti sláger, Liszt A-dúr zongoraversenye és Brahms Változatok egy Haydn-témára címû sorozata társaságában a koncert elején, illetve végén egy-egy ritkábban hallható kompozíció hangzott fel: bevezetõül Schumann Nyitány, scherzo és finálé címû tételsorát hallottuk, búcsúzóul pedig Sibelius 6. szimfóniáját vezényelte az idén hatvanéves, grenoble-i születésû létére lengyel anyától és orosz apától származó karmester.

A kilenc évvel ezelõtti koncert nagyon kellemes emlékeket hagyott maga után: annak alapján Krivine-re mint kiváló muzsikusra és inspiráló zenekarvezetõre emlékeztem. Az októberi est összhatása nem volt ennyire felvillanyozó, de ezúttal is mindvégig gondos kivitelezésû, meggyõzõ produkciók követték egymást. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy Krivine elhivatott karmester, abszolút profi, aki pontos és részletezõ ütéstechnikájával muzsikusainak biztonságot adó partnere, és érzékenyen fordul a hangzás tónusai és arányai felé. Az utóbbi persze nem csoda, hiszen maga is hangszeres elõadónak indult, Henryk Szeryng és Yehudi Menuhin hegedûs növendékeként. A Luxemburgi Filharmonikusok kulturált, tehetséges együttes, csiszolt és karbantartott produkciókkal. Nem állítanám, hogy csillogó virtuozitás jellemzi muzsikusait, s azt sem, hogy a zenekar mindvégig hibátlanul játszott - azt azonban igen, hogy a hangversenyt az igényesség vonzó atmoszférája uralta. Az utóbbi két évben, amióta a Mûvészetek Palotája megnyitásának köszönhetõen a korábbinál sokkal sûrûbben látogatnak Budapestre külföldi szimfonikus zenekarok, viszonylag széles a magyar közönség által is megismerhetõ teljesítmények skálája - ezen a skálán belül a Luxemburgiak a megbecsülésre méltó, tisztes középmezõnyt képviselik.

Az est szólistája, JEAN-YVES THIBAUDET is fellépett már Budapesten: 2003 júniusában Ravel G-dúr zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémián Kocsis Zoltán vezényletével, a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével. Liszt A-dúr koncertjében a negyvenhat éves francia muzsikus teljesítménye mindenben megfelelt a kompozíció követelményeinek: érces hang, markáns billentés, erõteljesen megformált karakterek, rubatót sem nélkülözõ, rugalmas dallamformálás, amelyet azonban a jó ízlés megóv a túlzásoktól, és - alighanem ezzel kellett volna kezdenem - hibát nem ismerõ, fölényes virtuozitás. Mindennek köszönhetõen a mû megszólalt: talán nem mély értelmûen és talán nem megrendítõen, de a hozzá illõ fénnyel és határozottsággal. Annál inkább meglepõdtem, amikor a minõségi Liszt-produkció után, ráadásként Chopin op. 9, no. 2-es Esz-dúr noktürnje formálisan, már-már iskolás ritmizálással hangzott fel Jean-Yves Thibaudet zongoráján.

Emmanuel Krivine és a Luxemburgi Filharmonikusok elõadásában Schumann tételsora már a bevezetõben, a Nyitány elsõ ütemeinek recitativikus értelmezésével jelezte az árnyalt olvasat igényét. Késõbb a tétel friss tempójú, üde karakterizálású gyors fõrésze, a Scherzo elegánsan mérsékelt dinamikája és rugalmas frazeálása, végül pedig a Finálé telt szimfonikus tónusa és vérbeli Schumann-zárótételre jellemzõ hangütése értõ tolmácsolás körvonalait rajzolta meg. Brahms Haydn-variációi is tetszettek: fennkölt nyugalom és tartás jellemezte a témát, és a változatokban is sok szépséget találhatott a figyelmes hallgató. Jól elhelyezett drámai akcentusok jellemezték a 2. variációt, hiteles korálelõjáték-hang és sötét moll tónus a 4.-et. Meggyõzõen állította elénk Brahms csalafinta metrikai játékainak egyikét az 5., rusztikusan reccsentek a kürtök a vadászhangulatú 6.-ban, a nosztalgia lágy alkonyfényében fürdött Krivine keze alatt a 7. -és méltó tartású processziózene elõzte meg a Fináléban a téma végsõ visszatérését. Nem sorolnám ezt az elõadást a Haydn-variációk átütõ erejû tolmácsolásai közé, de örömmel hallgattam, mint a mûért helytálló, érvényes produkciót. Ami a mûért való helytállást illeti, lehet, hogy eleget tett ennek a fontos követelménynek a koncert záró száma, az ötven éve elhunyt Sibelius 6. szimfóniájának megszólaltatása, ám ennél többhöz: egy valóban szuggesztív, a hallgatót megszólító tolmácsoláshoz alighanem maga az invenciószegény és nyögvenyelõs, szürkére szürkével festõ északi partitúra sem kínált muníciót. Kár, mert a kurtán-furcsán véget érõ, hatástalan mû magára a koncert egészére is hûvös árnyékot vetett. (Október 16. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Mûvészetek Palotája, Filharmónia Budapest Kht.)

 

Csengery Kristóf

 

Õszinte várakozással néztem a MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR Bartók-bérletének, s egyben 2007/08-as évadjának elsõ olyan koncertje elé, melyre már az új zeneigazgató, KELLER ANDRÁS irányításával készült fel az együttes. A zenekar 2007 júniusában meggyõzõ színvonalú produkcióval búcsúztatta elõzõ karmesterét, Ligeti Andrást, s nyilatkozataiban Keller is hangsúlyozta: az elsõ idõszakban nagy figyelmet fordít majd az együttes játékának további csiszolására, hogy muzsikusai folyamatosan megbízható teljesítményt nyújthassanak a jövõben. A hegedûmûvész-karmester többször említette továbbá, hogy a kiérleltebb és precízebb együttjáték elérése érdekében klasszikus kompozíciókat kíván mûsorra tûzni.

Ennek tudatában nagy érdeklõdéssel vártam a hangverseny nyitószámát, Beethoven Nagy fúgáját -interpretációja azonban jócskán elbizonytalanított. Felmerül a kérdés, miért választ egy karmester vonós-együttjátékban bevallottan nem jeleskedõ zenekarának bemutatkozó hangversenyére olyan "bemelegítõ" számot, amely eredeti apparátusán, vonósnégyesen megszólaltatva is kivételes koncentrációt, virtuozitást és összeszokott játékot igényel elõadóitól - s ráadásul még a legkedvezõbb feltételek teljesülése esetén sem feltétlenül bûvöli el és oldja fel a hallgatóságot. Lehetséges, hogy Keller tiszteletreméltóan nyílt vallomásnak szánta a fúga mûsorra tûzését, mondván: ezt tudjuk most, innen indulunk. Tagadhatatlan, hogy Beethoven 133. opusza leplezetlen õszinteséggel fedte föl a zenekar hiányosságait: az összjáték hibáit, az intonációs zavarokat - kivált a hegedûknél -, s a zeneileg olykor értelmetlen, kiegyensúlyozatlan hangzásarányokat. Másrészt viszont már ebbõl a kevésbé sikeres interpretációból is kitûnt a zenekar biztató lelkesedése és igyekezete, aminek köszönhetõen a Nagy fúga az ütemek elõrehaladtával egyre körvonalazottabb hangon csendült fel, és összességében is mind markánsabbá, tekintélyesebbé vált.

Egyre meggyõzõbb és elengedettebb volt a koncert magvát képezõ Bartók-kompozíció, a Divertimento elõadása is. Míg a meleg tónusban megszólaló elsõ tétel még olykor bizonytalannak, s - ismét a magasabb szólamokban - kissé szétesõnek tûnt, addig az árnyalt, kimunkált lassú és a mind technikailag, mind hangütésében kifogástalan finálé már tökéletesen elfeledtette kezdeti csalódottságomat. A Divertimento kellemes, korrekt elõadása mégsem említhetõ egy lapon Schubert nagy C-dúr szimfóniájának lelkesítõ tolmácsolásával. A koncert második felét hallgatva már nem maradt kétségem afelõl, hogy Keller együttesének teljesítménye a legnagyobb reményekre jogosít föl. Schubert szimfóniája - jóllehet, nem volt mentes a bakiktól -, nem egyszerûen színvonalas és élvezetes, hanem elragadó, elegáns, bátor és friss interpretációban szólalt meg. Kivált tempókezelése miatt nyújtott emlékezetes élményt: a szokásosnál gyorsabb tolmácsolás következtében ugyan érzésem szerint nem mindig jutott elegendõ idõ bizonyos momentumok megélésére, mégsem állítható, hogy Kellerék kapkodtak, vagy átsiklottak volna a részleteken. Elõadásukban a szimfónia olykor egyszerûen csupán lendületesebbnek tûnt, mint általában. Máskor azonban sajátos közelítésmódjuk egy szokványosabb elõadásban rejtve maradó belsõ szólamokra is rávilágított, néhol pedig - kivált a második tétel esetében - a zene egész atmoszféráját megváltoztatta, izgalmasan fûszerezte. A szimfónia fergeteges fináléját követõ lelkes tetszésnyilvánítás kétségkívül a koncert legsikerültebb mûsorszámának szólt. (Október 19. - Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)

Kusz Veronika

 

Aki rendszeresen jár hangversenyre, régóta tapasztalhatja a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR mûsorpolitikájának nyitottságát: azt a felfedezõ szellemet, amely folytonosan igyekszik a repertoárt bõvíteni, ismeretlen vagy elhanyagolt kompozíciókat csempészve a rendszeresen megszólalók közé. Ahhoz azonban már valóban bátorság kell, hogy az együttes és (vendég)karmestere olyan mûsorral lépjen pódiumra -ráadásul szokás szerint három egymást követõ estén -, amelynek számai közül egyik sem tartozik a közönség lelkesen üdvözölt kedvencei közé. Megítélésem szerint a BFZ október végi koncertjeinek programja ilyen kockázatvállaló döntés nyomán született: MICHAEL SCH¥NWANDT elõször Richard Strauss szimfonikus költeményét, a Halál és megdicsõülést vezényelte, majd Goldmark Károly a-moll hegedûversenyét kísérte, végül a szünet után Edward Elgar Enigma-variációi zárták a sort. Három mû a perifériáról -mondhatnánk, hiszen még Strauss Tod und Verklärungja sem tartozik a szerzõ valóban népszerû opuszai közé. Persze megvolt ennek a válogatásnak a maga logikája: a darabok egyrészt keletkezési dátumaikkal kapaszkodtak össze, egymástól nagyjából évtizednyi távolságban helyezkedve el (Goldmark: 1878; Strauss: 1889; Elgar: 1899), másrészt a romantika kései vagy utóvirágzásának egyszer fanyar, másszor bódító illataiból kínáltak ízelítõt.

Goldmark a-moll hegedûversenyét (op. 28) a zenekar visszatérõ, megbecsült szólistapartnere, LENDVAY JÓZSEF játszotta. A harminchárom éves muzsikus, aki turnékon is, hanglemezeken is többször együttmûködött már Fischer Iván együttesével, kalandos napot fogott ki azon a szombaton, amelyen játékát hallhattam: a nyitó Allegro moderato sûrûjében hangszerén váratlanul elernyedt az egyik húr -Lendvay arra kényszerült, hogy félbehagyja, majd gondos hangolás után folytassa a játékot. Példás lélekjelenléttel, zavartalanul vette az akadályt, teljesítményérõl azonban a rokonszenves mûvészi fegyelem ellenére sem írhatok egyértelmûen jót. Igaz, hogy hangja édes, olvadékony és érzéki; igaz, hogy ezen a hangon széles dallamíveket formálva dalolta végig a bevezetõ témát; igaz, hogy a záró polonézt délceg tartással, feszesen-heroikusan formálta meg - engem azonban mindvégig nagyon zavart a nyúlós-csúszós fekvésváltások sokasága és a túlságosan is hatáskeresõ karakterizálás, mellyel, úgy éreztem, a mûvész mintha kávéházi stílusban eladni akarta volna a mûvet ahelyett, hogy elõadta volna. Sajnálkozva tapasztaltam mindezt, már csak azért is, mert Lendvayról korábban írva nem egyszer éppen játékának jó ízlésre valló visszafogottságát dicsérhettem. Ráadásszámaiban két véglet jelent meg: az akrobatikus virtuozitás és a tiszta zene (Bach). Egyik sem állt jól: az elõbbiben magamutogatónak, az utóbbiban érdektelennek bizonyult.

Michael Schonwandt teljesítménye feladja a leckét a kritikusnak. Az idén ötvennégy esztendõs dán karmester járt már Budapesten, be is számoltam fellépésérõl, s akkor is problémát okozott számomra látottak és hallottak ellentmondása. Mozdulataiban van valami idegesítõ: egy férfiember, aki csípõt ringat, táncikál, pipiskedik. Leginkább a sûrû lábujjhegyre állás zavart: mintha valaki újra és újra meg akarná nézni, maradt-e még valami a legfelsõ kamrapolcon árválkodó lekváros üvegben. Amit tehát e mozdulatok közvetítenek, az finomkodás és fontoskodás. De hát azt tanultam, a dirigens nem a mozdulataival éri el az eredményt, hanem azzal, hogy a koncert elõtt próbál. (Így van ez napjainkban is? Vagy a "jet-karmesterek" ma már csak beállítják a tempókat, hangsúlyokat, arányokat -simítanak egyet-kettõt a fogadó együttes korrepetitorai által gondosan elõkészített produkción?) Mindenesetre: csípõringatás ide, pipiskedés oda, Michael Schonwandt keze alatt a Fesztiválzenekar élvezetesen játszott. A Strauss-mû nagyon szép, puha vonós pianókkal, pasztelles harmóniákkal, finom átmenetekkel indult, és remek volt az éles, drámai váltás a bevezetés és a gyors folytatás között. Pontos, feszes rezeket is hallottunk -az egész elõadás fordulatos, mozgalmas volt. Megfelelõen kísérte a karmester a Goldmark-versenymûvet is, a második részben pedig sok színnel, a kellõ pátosszal, tökéletesen eltalált arányokkal mûködött az Enigma-változatok hatásmechanizmusa. (Október 27. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

 

Nem újdonság a magyar zenehallgatók számára KOCSIS ZOLTÁN és a jótékonyság kapcsolata: a mûvész évtizedek óta minden esztendõben a Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálat javára adott hangversennyel ünnepli születésnapját. Ennek tudatában azon sem lepõdhetett meg senki, hogy tavaly a NEMZETI FILHARMONIKUSOK teljes gárdája: a zenekar és az énekkar tagsága, valamint az adminisztráció munkatársai az UNICEF (United Nations International Children's Emergency Fund: az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Gyermek Szükségalapja) magyarországi jószolgálati nagykövete lett. Október végén az együttes jótékonysági koncerteket adott az UNICEF javára, ROGER MOORE közremûködésével. A filmipar nyolcvanévesen is jóképû angol sztárja, Ivanhoe, Simon Templar, Brett Sinclair és James Bond egykori alakítója szintén jószolgálati nagykövet -õ azonban immár tizenhét esztendeje járja a világot e minõségében, s teszi ezt eredményesen és jelentõs elismerést aratva: amikor II. Erzsébet 2003-ban lovaggá ütötte, külön hangsúlyozták, hogy a kitüntetést Moore nem mûvészetének, hanem a nélkülözõ gyermekekért kifejtett tevékenységének köszönheti (az internet tanúsága szerint a színész alakításait ócsárolni sosem rest sajtó kaján örömmel fogadta e distinkciót).

A mûsor elegánsan utalt a körülményre, mely szerint a jótékonyság ezúttal gyermekek érdekében történik: a nyitószám, Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya meseopera élén áll, Saint-Saëns albuma, Az állatok farsangja, bár korántsem gyermekdarab, játékosságával és humorával a legfiatalabbaknak is örömöt szerez. Végül Muszorgszkij Egy kiállítás képei címû sorozata Ravel hangszerelésében ugyanúgy a hangokkal történõ ábrázolás, a színes zenei képeskönyv lapozgatásánaklehetõségét váltja valóra, ahogyan Saint-Saëns darabja is. Az az olvasó, aki nem volt jelen a két egymást követõ est valamelyikén, nyilván nem érti, milyen szerep juthatott Roger Moore-nak ebben a mûsorban. Nos, Saint-Saëns sorozatának eredetileg ugyan nincs összekötõ szövege, Frances Button azonban írt hozzá egyet: ezt a könnyed hangvételû, szellemesnek szánt angol versezetet tolmácsolta Sir Roger a kellõ iróniával, s az általam látott-hallott elsõ estén mulatságos botlással: az egyik fontos állatfajta, a zongoristák jellemzését elmulasztotta felolvasni, mindjárt az õskövületekre ugorva át. Átmenetileg meg is szakadt emiatt az elõadás, a narrátor kedvesen elnézést kért, majd pótolta a hiányt. (Itt jegyzem meg, a program akkor lett volna igazán kerek, ha Saint-Saëns sorozata helyett Prokofjev meséje, a Péter és a farkas csendül fel: annak eredetileg is van szövege, s e mû választása esetén tiszta orosz mûsor szólalhatott volna meg az ábrázoló szellem és/vagy a meseszerûség jegyében.)

Tekintettel a jótékony cél nemességére (a két koncert bevételén túl a zenekar az eseményrõl készítendõ DVD hasznát is az UNICEF javára ajánlotta fel), a koncerten elhangzottakról inkább beszámolót, mint bírálatot szeretnék írni, így csupán tárgyilagosan feljegyzem, hogy a muzsikálás elsõsorban a tempók, karakterek, hangsúlyok szintjén volt reprezentatív, a kidolgozás nem mindig idézte az NFZ eddigi történetének legfényesebb lapjait. A Ruszlán-nyitány apró vonós hangjegyértékeinek pontosságát az eltúlzott iram sodorta el, így a tolmácsolás pusztán magatartásformájában minõsült virtuóznak, kivitel terén kevésbé. Az Egy kiállítás képei most hallott olvasata leginkább a romantikus vonásokat nyomatékosító kontrasztgazdagság erényéért érdemelt elismerést: a részletezõn megmunkált hangszerelés érzékeny szólamrajzát itt-ott beárnyékolta egy-egy pontatlanság vagy gikszer. Leginkább kiegyensúlyozott teljesítményt Saint-Saëns bestiáriumában nyújtott karmester és zenekara, mutatós szólókkal a fuvolától a nagybõgõig. A mûsorfüzet ugyan nem közölte nevüket, én azonban leírom: a két zongorista fontos szólamát Kocsis két egykori tanítványa, Oravecz György és Mocsári Károly játszotta. (Október 29. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Nemzeti Filharmonikusok)

 

Csengery Kristóf

Vadim Gluzman  Petõ Zsuzsa felvételeVadim Gluzman Petõ Zsuzsa felvételeEmmanuel KrivineEmmanuel KrivineRoger Moore és Kocsis Zoltán  Pólya Zoltán felvételeiRoger Moore és Kocsis Zoltán Pólya Zoltán felvételei