In honorem Kárpáti János

A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság 5. tudományos konferenciája

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2007 december

Nem tudom, sejtette-e az idén 75. születésnapját ünneplõ Kárpáti János tanár úr egy zenetudományi konferenciákat tárgyaló könyv recenzióján dolgozva,1 hogy hamarosan maga is egy ilyen rendezvény "eponüm héroszává" válik. (Az ünnepelt fiát, Kárpáti Andrást plagizálom, aki ugyancsak szerepelt a szóban forgó esemény alkalmával). Most, miután az említett recenzió idõközben elkészült, s október 26-27-én, a Régi Zeneakadémia hangversenytermében a tanár úr tiszteletére rendezett konferencia is lezajlott, elégedetten nyugtázhatja: ha valakinek egyszer szándékában áll majd a 21. század elsõ évtizedeinek zenei konferenciáiról beszámolni, az õ neve is szerepel majd az áttekintésben. Mivel egyéb teendõim nem tették lehetõvé, hogy elõadással készüljek a szóban forgó ülésszakra, örömmel mondtam igent a Muzsika szerkesztõinek felkérésére: készítsek róla beszámolót - legalább ilyen módon leróhatom tiszteletemet a jubiláns tetemes munkássága elõtt.

A konferencia nyitó akkordjaként Vikárius László megkapóan személyes hangú laudáció keretében osztotta meg a hallgatósággal Kárpáti sokszínû munkásságával való találkozásának élményeit. Az ülésszakok gazdag tematikája is az ünnepelt sokirányú érdeklõdését tükrözte: a Kelet zenéjét kutató Kárpáti mellett a 20. századi zenetörténet Kennerének, a Bartók-kutatónak és Schönberg-monográfusnak a konferencia éppúgy kalapot emelt, mint a könyvtáros-bibliográfus Kárpátinak, vagy a Domenico Scarlatti alakjának szentelt könyvecske szerzõjének.

A konferencia elsõ részében Vihar Judit ornitomuzikológiai címet viselõ elõadása ("Pacsirtadalba fácán hangja hasítja az ütemeket") japán császárnak kijáró tisztelettel köszöntötte Kárpáti Jánost, aki tudvalevõleg a közel- és távol-keleti zenék, mindenekelõtt a japán tradicionális zene kiváló ismerõje. A sajátos derût árasztó referátum ezzel összhangban a japán költészet formai hagyományainak, illetve a ritmus e hagyományban betöltött szerepének rejtelmeibe vezette be a témában járatlan hallgatót (ilyenbõl feltételezésem szerint nem kevés lehetett a Régi Zeneakadémia hangversenytermében - magamat is beleértve).

Hasonlóképpen az orientalista-etnomuzikológus Kárpáti elõtt tisztelgett a népzenekutató Tari Lujza elõadása. Ez még akkor is így van, ha az ünnepelt a rá jellemzõ szerénységgel tiltakozott az ellen, hogy -szerinte legalábbis alaptalanul - a megtisztelõ "etnomuzikológus" megnevezéssel illessék. Bizonyára sokak hõn áhított vágya, hogy olyan méltatást kapjanak, mint amilyenben Tari Lujza részesítette Kárpáti tanár úr munkásságát.

Igen érdekfeszítõnek találtam Kárpáti András elõadását ("Szatírkórus, thrák kithara és auloszene"), amely az antik görög vázafestészet egy szemlátomást sokféle vonatkozásban is különleges darabjának, a New York-i Polion-kratérnak zene- és kultúrtörténeti értelmezésével vonta magára a figyelmet. Méltán jegyezte meg az elsõ részben elnöklõ Somfai László Kárpáti András elõadását követõen: "az alma nem esik messze a fájától". Ahogyan idõsebb Kárpáti az etnomuzikológiai és a historikus zenetudományi megközelítés ötvözése révén kapcsolta össze a diszciplína látszólag egymástól távol esõ területeit, úgy ifjabb Kárpáti a klasszikus filológia és a zenetörténeti kutatás határterületét képezõ ógörög zenét választotta kutatása tárgyául.

A második rész elsõ két elõadása az egzotikus Kelet és a távoli ókor messzeségébõl familiárisabb vidékre, a 18-20. század nyugati zenekultúrája felé kalauzolta a hallgatókat. Richter Pál összhangzattani tárgyú elõadásában egy harmóniai közhely, a szekvencia életútját illusztáló példatárát osztotta meg a hallgatósággal, Rameau-tól Bartókig, szerencsére nem usque ad nauseam. Komlós Katalin a csembalómuzsika Scarlatti-Clementi-féle vonulatát mutatta be. Különösen érdekesnek találtam a billentyûs elõadó Scarlattiról idézett kortárs brit beszámolót, amely azt példázta számomra, hogy a virtuóz public image-éhez nem csak a 19. században tartoztak hozzá a démoni-teátrális kiegészítõk (ad vocem fekete ruha és fekete paróka).

Mikusi Balázs izgalmas elõadásában egy esetleges "Scarlatti-hatás" nyomait kutatta, olyan kérdésekre keresve a választ, miért szerepelhettek két évtizeden át Bartók pianista repertoárján az ifjabb Scarlatti szonátái, s hogy mennyiben inspirálhatta Bartókot Kovács Sándor 1912-es Scarlatti-tanulmánya. Mikusi azt is megkockáztatta, hogy a 3. vonósnégyes formai modelljének megalkotásában inspiráló szerepet játszhatott az olasz billentyûs zeneszerzõ Bartók által közreadott egyik E-dúr szonátája (L21/K162) is. E hipotézis igazságának megítélésére, nem lévén Bartók-kutató, nem érzem magam kompetensnek; az elmondottak alapján mindenesetre vizsgálatra érdemesnek tûnik -kíváncsian várom az elõadás tanulmányváltozatát.

Szabó Balázs a konferencia péntek délutáni ülésszakának nyitó elõadásában két 20. századi magyar kamaramû, Bartók 2. hegedû-zongora-szonátája és Kodály Triószerenádja közt vont párhuzamot. Bizonyos értelemben hasonló kettõs tiszteletadást hallhattunk Somfai Lászlótól - persze, mint az elnöklõ Tallián Tibor elismerõleg nyugtázhatta: magisztrális színvonalon. A Bartók Béla kompozíciós módszere szerzõje nem csupán a Bartók kamarazenéje szerzõje elõtt tisztelgett, hanem egyúttal (vagy talán: még inkább?) a Kodály-évforduló apropóján is. Somfai ugyanis azt vizsgálta, mit árul el (és mit nem) a Bartók-mûvek rendelkezésre álló komplex forrásanyaga a barát és pályatárs Kodály zeneszerzõi útmutatásával kapcsolatban.

Bartók Medvetáncnak címzett darabjai sokoldalú vizsgálatára vállalkozott elõadásában Vikárius László, e tekintetben is méltóképpen követve Somfai László elõadását. Itt jegyezném meg, hogy a Zenetudományi és Zenekritikai Társaságot, illetve az MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívumát "perszonálunióban" képviselõ Vikárius a konferencia szervezõjeként is komoly szerepet vállalt az esemény lebonyolításában. E szervezõi munka kapcsán Papp Márta neve sem maradhat említés nélkül.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Kerékfy Márton revideálta a nemrégiben elhunyt Ligeti György Bartók-recepciójáról alkotott képet, többek között azt is demonstrálva, hogy nem kell mindig mindent elhinni, amit egy komponista saját mûveirõl mond. Lampert Vera elõadása Bartóknak a berlini népzenekutató-iskola tagjaival (Erich von Hornbostellel, Curt Sachsszal, Robert Lachmann-nal) való kapcsolatát dokumentálta, ismét egyszer bizonyítva, hogy Bartók nem csupán zeneszerzõként és elõadómûvészként, de etnomuzikológusként is nemzetközileg ismert és elismert személyiség volt. Pintér Csilla Mária azt mutatta be, milyen sokféle és változatos módon tudta ritmusfoglalatba ágyazni Bartók kompozícióinak témáit. A konferencia "Bartók-blokkját" Németh G. István elõadása zárta, aki Bartók kolozsvári zeneszerzõkre és analitikusokra gyakorolt hatását dokumentálta, idevágó elemzésekbõl-mûismertetésekbõl és kompozíció-tankönyvekbõl vett példákon keresztül. Elõadásának diszkréten ironikus címadása ("Ad usum Delphini") minden bizonnyal azt volt hivatva kifejezni, mi az, ami az idézett munkákból kimaradt: mindaz, ami Bartók zenéjét igazán "bartókossá" teszi.

László Ferenc elõadása nem minden humor nélkül mutatta be, mennyire zenei periféria maradt Erdély a 20. század nagy részében, ami a második bécsi iskola vezéralakjának zenéjét illeti. Arnold Schönberg kompozíciói a jelek szerint csekélynek is csak nagy jóindulattal mondható érdeklõdést keltettek a Kárpát-medence említett vidékén: mint László rámutatott, a legkorábbi ismert zenekari Schönberg-bemutatóra csupán jóval a komponista halálát követõen, 1967-ben került sor. Figyelemre méltó tény, milyen úttörõ szerepet játszott a bécsi zeneszerzõ erdélyi kultuszában Kárpáti János 1963-ban napvilágot látott Schönberg-monográfiája.

László Ferenchez hasonlóan Halász Péter is Kárpáti Schönberg-könyvét választotta kapcsolódási pontnak. A munka határon inneni jelentõségét az adja, hogy publikálása óta nem jelent meg hasonló írás magyar szerzõ tollából. Halász elõadása ("Tonális dodekafónia") Schönberg 1923-24-ben komponált, op. 26-os Fúvósötösét tette elemzés tárgyává, a mû alapjául szolgáló tizenkétfokú sor különleges felépítésére, illetve a Reihe felhasználásának sajátosságaira összpontosítva.

Fazekas Gergely nem csupán érdekes, de szórakoztató témára talált, amikor Claude Debussy zenéjének 1900 és 1918 közti budapesti fogadtatását választotta referátumának tárgyául. Solymosi Tari Emõke pedig Lajtha László Capriccio címû balettje apropóján egyebek mellett figyelemre méltó információkkal szolgált az 1940-es évek budapesti bábszínházi gyakorlatáról is. Farkas Zoltán Szõllõsy András filmzenéinek példáin igyekezett demonstrálni, hogyan viszonyulnak egymáshoz egy 20. századi komponista alkalmazott zenéi, illetve más, "nagy" mûvei. Wilheim András ugyancsak a 20. század zenetörténet-írásának problémáihoz szólt hozzá. A szombat délelõtt derûs színfoltját képezte a Gádor Ágnes-Szirányi Gábor-formáció szereplése. A páros vidám és életteli képet festett Bartókról, a tanárról és az emberrõl. Mindezt a Szirányi Gábor egyik õsének, Szalay Stefániának hagyatékából elõkerült Bartók-levelezés, illetve a Bartók-tanítvány hölgy visszaemlékezéseibõl vett idézetek segítségével.

Ami a szombat délutánt illeti, elõbb a 19. századi operatörténet, majd Liszt képezte a fõtémát. Tallián Tibor "Sänger ohne Schule" címmel a 19. század elsõ felének német vokális elõadói és énekpedagógusai iskolázottságának/"iskolázatlanságának" kérdését tette vizsgálat tárgyává. Papp Márta, aki, mint fentebb már utaltam rá, a konferencia szervezésében is szerepet vállalt, Muszorgszkij Hovanscsinájának egyik részletét vizsgálta, azt kutatva, mit jelenthet az elõjáték témájának emlékeztetõ motívum jellegû visszatérése. Elõadásához az indítattást, mint megtudhattuk, Kárpáti János egyik operatörténet-órájának a Borisz Godunov egy hasonló helye kapcsán megfogalmazott észrevétele adta.

Fodor Géza a Simon Boccanegra librettóját elemezte abból a szempontból, hogyan jelenik meg Verdi és Francesco Maria Piave operájában az arisztotelészi drámaelmélet két kategóriája, a tükhé (véletlen, vaksors) és az anagnóriszisz (felismerés). Bevallom, hogy az esetemben szellemi kimerültség formájában jelentkezõ tükhé megakadályozott annak anagnórisziszében, hogyan is kapcsolódott Fodor elõadása Kárpáti János munkásságához. Mindenesetre élvezettel hallgattam.

A szombat délutáni ülésszak utolsó része Marie Lipsius könyvecskéjének címét ("Liszt und die Frauen") idézte emlékezetembe. La Mara munkáját Emilie Merian-Genast említése juttatta eszembe, akinek portréját Hamburger Klára rajzolta meg kulturált humorral fûszerezett elõadásában. "Néha muzsikáltak is" -jegyezte meg Hamburger tanárnõ a zeneszerzõ és "Mitzi" Genast együttléteirõl, finom iróniával utalva rá, hogy Liszt és mûveinek avatott énekes tolmácsolója 1860 táján vélhetõleg nem csupán kották olvasásával tölthette az idõt.

A konferencia "Liszt-blokkjának" nyitó elõadása, Kaczmarczyk Adrienne referátuma ("A Ce qu'on entend sur la montagne mint szimfónia") a zeneszerzõ elsõ szimfonikus költeményének extravagáns formai felépítését elemezte. A mû Dahlhaus által "doppelter Kursus"-ként leírt struktúráját Kaczmarczyk olyan nagyszabású kompozíciós torzókkal állította párhuzamba, mint a De profundis. Psaume instrumental zongoraverseny, vagy a közönségesen csak Dante-szonátaként emlegetett zongoradarab (egyik) korai megfogalmazása, vitába szállva utóbbi mû forrásainak néhány korábbi értelmezõjével (köztük e sorok írójával).

Eckhardt Mária, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont igazgatója Edvard Grieg muzsikájának magyarországi megjelenésérõl adott kimerítõ áttekintést, majd a hely szellemének hódolva a Liszt-múzeum "Liszt és Grieg" idõszaki kiállítását mutatta be a konferencia hallgatóságának. (Itt jegyezném meg, mivel talán kevéssé ismert, hogy Kárpáti János a magyarországi Liszt-kultuszhoz is építõleg járult hozzá, egyebek mellett nemzetközi Liszt-szimpóziumon is szerepelt). A norvég muzsikus és idõsebb pályatársa kapcsolatát dokumentáló kiállított tárgyak egyikén, egy különféle személyek aláírásaival ellátott fa legyezõn némi derûvel fedeztem fel a Liszt-Wagner-kör csípõs nyelvû kritikusa, Eduard Hanslick kézjegyét.

A konferenciát lezáró köszönõ beszédében Kárpáti tanár úr arra kérte a jelenlévõket, hogy 80. születésnapján -melyet, bízom benne, jó egészségben fog ünnepelni -ne fáradjanak hasonló rendezvény szervezésével. Talán nem veszi zokon, ha beszámolómat azzal zárom: e tekintetben vitatkoznék vele, s arra biztatnám a kollégákat, hogy nyolc évtizedes jubileumát is hasonló konferencia ünnepelje - a magyar zenetudomány csakis profitálhat belõle.

______________________________________

1 Speaking of Music: Music Conferences, 1835-1966, ed. by James Cowdery, Zdravko Blažeković, Barry S. Brook (New York: RILM, 2004). Kárpáti János recenziója a Studia Musicologica 2008 márciusi számában jelenik meg.

Kaczmarczyk Adrienne, Hamburger Klára, Batta András és Eckhardt MáriaKaczmarczyk Adrienne, Hamburger Klára, Batta András és Eckhardt MáriaGyarmati Eszter, Mikusi Balázs és Péteri LórántGyarmati Eszter, Mikusi Balázs és Péteri LórántSomfai László és Révész DorritSomfai László és Révész DorritSzacsvai Kim Katalin, Tallián Tibor,Székely András és Kusz Veronika Felvégi Andrea felvételeiSzacsvai Kim Katalin, Tallián Tibor,Székely András és Kusz Veronika Felvégi Andrea felvételei