Jövőre veled ugyanitt?

Szerző: Székely András
Lapszám: 2007 október

Két évvel ezelõtt senkinek sem jutott volna eszébe ezt a némileg fenyegetõ kérdõjelet írni a cím végére. Két éve fájón érezzük az egész fesztivált, és hozzá a Haydn Társaságot kitaláló és létrehozó Strém Kálmán hiányát, de csak most derült ki ennyire nyilvánvalóan, hogy nemcsak mûsorkitalálónak és -szervezõnek nélkülözhetetlen, de a fesztivál léte is megrendül kezdeményezõ és végrehajtó jelenléte nélkül.

A mai organizátorok eltökéltsége és buzgalma is kétségtelen és vitathatatlan, de tevékenységük mögül hiányzik az a kezdeményezõ kedvet nagyon hatékonyan támogató anyagi erõ (nevezzük néven: magánvagyon), amelyet a fesztivál állami gazdájának késlekedése, habozása, tehetetlenkedése vagy nemtörõdömsége (a meg nem felelõt ki-ki saját vérmérséklete, véleménye, jó- vagy rosszindulata szerint kihúzhatja) okából nem folyósított pénz híján a rendezvény szolgálatába állíthattak volna. Magyarán: a Haydn Eszterházán 2009 Programiroda vezetõje, Malina János nem tudja Strém Kálmán korábbi nagyvonalú gesztusával saját zsebébõl elõlegezni a költségeket. Idén mindaddig nem állt módjában vagy nem volt mersze meghirdetni a fesztivált, ameddig a renyhe hivatal meg nem nyitotta a rendezvény céljaira már rég megígért pénz csapját. És aki csak egy kicsit is konyít a dologhoz, tudja, hogy egy augusztusi hangversenyt, hangversenysorozatot nem lehet júniusban meghirdetni.

A környéken nyaralók közül toborzódó alkalmi hallgatókon kívül a fesztivál közönségének nem kis részét korábban elsõsorban a Strém Kálmán köré szervezõdött rendszeres koncertlátogatói és baráti kör (és ezek rokonai, üzletfelei és ismerõsei) tették ki, akiket a Haydn-muzsika szeretete mellett a táj varázsa, a derûs együttlét lehetõsége, a régió sok vonzó evési és ivási lehetõsége hozott/ vitt ezekben a napokban már évek óta Eszterházára és környékére. Kálmán ugyanis nem csak megálmodta és a Haydn Társaság szakembereinek segítségével létrehozta a fesztivált, hanem szinte minden egyes vendéget kézen fogva kísért a termekbe vezetõ lépcsõkig, illetve szállására, egymás mellé ültetve az egymás mellé illõket a hangversenyteremben ugyanúgy, mint a koncert után a fehér asztalnál. Kérdés, hogy egy új konstrukcióban akár egy évadnyi elõkészítéssel is sikerül-e a környék meglevõ infrastrukturális lehetõségei mellett új, érdeklõdõ, célzottan a fesztivál kedvéért a helyszínre utazó fizetõképes nemzetközi publikumot toborozni.

És akkor feltételeztem, hogy egész évad állna a PR rendelkezésére, és nem hat hét. Nem látom át mindazokat az erõket és mozgatóikat, amelyek a fesztivál felvirágoztatását vagy (szándékos) elhervasztását igazgatják, de abban biztos vagyok, hogy itt nagyobb dolgokról van szó, mint Haydn muzsikájának ügyérõl. Az államháztartás legnagyobb gondjainak idején is aránylag csekély az az összeg, amely a fesztivál létrehozásához, meghirdethetõségéhez szükséges, valószínûleg még annyit sem tesz ki, mint amenynyibe a közszolgálati rádió (a kutyának sem kellõ) új logóinak megterveztetése és bevezetési kampánya került. (Jó, tudom, más kategória! Csakhogy a szándékok, a jók és a rosszak egyaránt, egymást megerõsítve egy csatornába folynak. És nekem úgy tûnik, ebben az ügyben a jók nem folynak össze!) Most, néhány nappal a tizedik fesztivál befejezése után egyáltalán nem érzem biztosnak, hogy ez a magának már jó nevet kivívott, többek között a BBC és a MEZZO hullámhosszán is megjelenõ, turistacsoportokat vonzó, Haydnon keresztül Eszterháza/Fertõd és Magyarország jó hírét is keltõ rendezvény képes lesz megélni a következõ esztendõt. A felsõbbségek hol ígérnek, hol nem, de ígéreteik beváltása mindaddig kétséges, amíg a pénzt ki nem fizetik (Strém Kálmán olykor februárig hitelezte meg az államnak a szeptemberi rendezvény költségeit, Malina erre nem képes.) Ezért a kérdõjel a cím végén.

Nem elég, hogy ma is biztosítottnak látszanak a fesztivál kitûnõ szakmai-zenei elõkészítésének feltételei. Szoros együttmûködésre van szükség az idegenforgalommal; elengedhetetlen az együttmûködés a környék szállodaiparával és vendéglátásával; biztosítani kell a vendégek méltó elhelyezését; nem szabad megengedni, hogy a potenciális közönség megfelelõ szállás hiányában legyen kénytelen lemondani a hangversenyek élményérõl; nem elég a vendégnek este hét órai kezdettel ajánlani programot, napközben is vonzó látni- és tennivalókra van igénye. Akár tetszik, akár nem, ez is mind a legszûkebb értelemben a Programiroda feladata. Folytathatnám, de itt abbahagyom. Nem érzem feladatomnak a fesztiválrendezés valamennyi gondját számba venni, de az idei tapasztalatok alapján ezeket a kérdéseket nem kerülhettem meg, mert hiába a legszebb mûsor, ha a hallgatók a kastély -amúgy sem túlságosan tágas - termeit sem töltik meg.

Augusztus 26-án, vasárnap délelõtt az osztrák-magyar Esterházy Ensemble barytontriója adta meg az auftaktot a koncertsorozathoz. Amint az egy auftakttal gyakran megesik: kicsit határozatlanul és kicsit kevéssé karakteresen. Michael Brüssing (baryton), Bolyki András (brácsa) és Maria Brüssing (gordonka) triója áldozatos feladatot vállal magára, amikor Haydn talán legkevésbé jellegzetes és hangulatos, "kötelezõ" zeneszerzéslecke-feladataiból állítja össze mûsorát. A hercegi kenyéradó szenvedélyes érdeklõdése a barytonjáték - nem a baryton - iránt Haydn napi feladatává tette, hogy megfelelõ darabokat szállítson fõrangú gazdája számára. A mûvek tanúsága szerint Miklós nem lehetett sem valami nagy virtuóz, sem különösebben érzelemgazdag barytonjátékos. Parancsa nyomán szelíd, szolid, de talán némileg keveset mondó opuszok születtek, amelyeket a mai profeszszionista elõadónak is nehéz élettel megtöltenie. Nehéz, de nem lehetetlen. Ritkán bár, de olykor szerzõjük rangjának megfelelõ színvonalon, príma elõadók kezén is hallhatók ezek a triók. Ezúttal nem ez volt az eset. Olyan igazi vasárnap délelõtti, kuglóf és tejeskávé mellé való módon, kicsit iskolásan megszólaló darabok (közöttük az eisenstadti elsõ hegedûs, Luigi Tomasini egy triója is) adták meg a fesztivál felütését.

Az esti hangverseny más atmoszférát hozott. Zvi Meniker csembalójátéka érzelmileg telített, biztonságos, hangulata sokszínû, pillanatok alatt a jelentõs elõadás légkörét varázsolta a terembe. Meniker nevével Magyarországon eddig csak a hanglemezek világában járatosabbak találkozhattak. Feltûnést keltett Beethoven Appassionátájának felvételével abban a lemezsorozatban, amelyikben Malcolm Bilson és (volt) tanítványai rögzítették Beethoven valamennyi zongoraszonátáját, a mûvek történeti periódusából származó hangszereken. A vállalkozást és megvalósítását egyaránt igen magasra értékelte bírálatában Somfai László (Beethoven összes zongoraszonátája fortepianón -Muzsika 1998/10), s benne így jellemezte Meniker játékát: "A fortepiano ellendrukkerei valószínûleg nem hiszik, hogy ez a mestermû [az Appassionata] új megvilágításra szorulna, s hogy éppen ez a szonáta valamit is nyerhet mondjuk egy Lagrassa-hangszeren való elõadásban. Meg fognak lepõdni. Richter és más nagyok hangverseny-elõadásának emlékével fülemben, számomra megrendítõen erõs és felfedezés erejû ez az értelmezés, amelybõl a modern zongorának elkötelezett pianista is számos ösztönzést kaphat. Persze meg kell kísérelnie, már amennyire lehetséges, »Steinwaysítve« kamatoztatni a teljesen újszerûen átvilágított partitúra zenei sajátosságairól itt megismerteket."

Fogalmazásom nem volt pontos, amikor azt írtam, hogy játéka a legjobb mai Haydn-elõadások légkörét teremtette meg, mert az olvasó ezt úgy is értheti, hogy Meniker utoléri a legjobbakat, holott a pontosabb fogalmazásnak azt kellene kifejeznie, hogy az õ játéka az a mérték, amelyet a többieknek kell utolérniük. Az ilyen beszédszerû elõadások vontak évtizedekkel ezelõtt sokunkat a régizene bûvkörébe (a hangszertõl függetlenül). Elõadások, amelyek "mindent" megvalósítottak: poétikusak voltak, drámailag megragadók, az elõadás atmoszférájának megmagyarázhatatlan bûvöletébe éppúgy bekapcsoltak, mint a darab intellektuális légkörébe, egyszerre szóltak szívünkhöz és eszünkhöz. Mindezt éppoly költõien és magával ragadóan kellene elmondani is, mint ahogyan ezek a mûvészek a zene világába magukkal ragadnak bennünket -de hát lehet bár a szándék nemes, a toll gyenge.

Meniker egészen különleges tudománya: képes a csembalón gazdag dinamikával és árnyalt hangszínekkel játszani. Tanultuk valaha, hogy a csembaló egy afféle árnyalásra alkalmatlan zenélõ gép, és késõbb bizonyos kétséggel fogadtuk csak el, amikor ennek az ellenkezõjérõl akartak bennünket meggyõzni. Meniker az élõ példa arra, hogy a billentéssel nemcsak a hangerõ, de még a hangszín is befolyásolható. Második estjén, amikor fortepianón játszott, az is kiderült, hogy a zongorahangszínt is különös érzékenységgel képes kezelni. Igazolódott tehát a mûsor szerkesztõinek elgondolása, hogy a fesztivál három estjét is Meniker játékára alapozták. (Hogy azután a harmadik némileg balsikerûnek bizonyult, az végképp nem rajta múlott.) Merész, de utólag ugyancsak szerencsésnek bizonyult szerkesztési ötlet volt, hogy augusztus 26-án este csembalón a hat Esterházy-szonáta hangzott el egymás után, egyvégtében, csütörtökön (augusztus 30-án) viszont fortepianón a hat úgynevezett Auenbrugger-szonáta. A darabok sorozatszerû elõadása olyan szenzuális összehasonlításokra adott lehetõséget, amilyet egyébként csak a tudományos kutatás tett volna lehetõvé.

Hétfõn a nagyobb részben a Capella Savaria tagjaiból alakult Authentic Vonósnégyes (Kalló Zsolt, Bozzai Balázs, Rácz Gábor, Vályi Csilla) Haydn három különbözõ alkotóperiódusából származó három kvartettjét adta elõ (D-dúr, op. 20/4; h-moll, op. 33/1; F-dúr, op. 74/2), a szünet után Johann Georg Albrechtsberger egy 1787-bõl való C-dúr darabjával téve teljesebbé a kor gazdag kamarazene-termésérõl kialakuló képünket. Egy vonósnégyes életútjához képest az együttes nemrégiben alakult, és csak olykor-olykor pódiumra lépve nagy terhet vesz magára, egyszerre vállalva a korhû hangszerjátékot és a kamarazenélés fokozott minõségi igényét. Ha elõadásukról szólva nem tudok fenntartás nélkül kedvezõ benyomásokról beszámolni, ezt nem elsõsorban a kisebb intonációs szeplõk okozzák. Hiányolom játékukból azt a beszédszerûséget, amely Meniker elõadásában annyira megragadott, és amely miatt érdemes volt annak idején az egész régizenei mozgalmat elindítani. És hiányolom egyfelõl a zenének értelmet, karaktert adó akcentusok, sforzatók, másfelõl a subito pianók - a korabeli irodalomban oly gyakran emlegetett affektusok - változatosságát. És hiányolom azt az érzést, hogy tudom: hol van a képzeletbeli színpad rivaldájának az a vonala, amelyiken a leghalkabb pianónak is hatásosan és hallhatóan, nagyon intenzíven, de nagyon halkan még át kell jönnie, és amelyik határt kell szabjon a fortissimo számára is, hanggal kitöltve a képzeletbeli színpadot, de megkímélve a hallgatót a gorombán harsogó effektusoktól. Sok, gyakori közös kvartettmunka, sok tapasztalat, szakmai-baráti jó tanács (esetleg megtakaríthatatlan veszekedés) is kell ahhoz, hogy kialakuljon az ezeknek a nehéz követelményeknek megfelelõ játékmód. Az Authentic Vonósnégyesnek ezt a fegyverzetet még meg kell szereznie a kvartettstílus legmagasabb fokát képviselõ Haydn-mûvek megszólaltatásához.

A Zádori Mária-Komlós Katalin páros az elmúlt évadok során sokszor bebizonyította, hogy egyaránt uralkodik a hallgató lelkének legérzékenyebb és legviharosabb húrjain. Hangversenyük (augusztus 28.) nyitószámával azonnal a legsúlyosabb tragédia légkörébe ragadtak magukkal bennünket: Haydn drámai jelenete, az Arianna a Naxosa puszta szigeten szerelmesétõl hûtlenül elhagyott krétai királylány panaszával a görög mitológia egyik legmegrázóbb drámáját idézi fel. Zádori a drámai Haydn-kantátában még tõle is szokatlanul megrázó és szívbemarkoló hangot talált meg. Koncentrált és erõteljes éneklés, koncentrált és erõteljes elõadás, mindvégig maga mögött tudva Komlós Katalin inspiráló támaszát. Párosuknak mindig is hálás darabja volt a kantáta, de ezúttal eddig még el nem ért drámai magasságokba sikerült magukkal vinniük hallgatóságukat. (Remélem, a rádiófelvétel megõrzött valamit a teremben megsûrûsödött atmoszférából.) Az 1770 körül keletkezett g-moll fortepiano-szonáta elõadásának líraisága minden intimitása ellenére némileg a nagy drámai mû árnyékában maradt. Samuel Arnold és Johann Peter Salomon három dala Haydn hétköznapi londoni környezetének zenei hangját szólaltatta meg, némi ízelítõt nyújtva Jane Austen 1813-as regénye, a Büszkeség és balítélet zongora mellett saját dalolásukat kísérõ kisasszonyainak csinos repertoárjából. A hírnevét zongoraetûdjeivel megõrzõ J. B. Cramer (1771- 1858) op. 25. no 2-es D-dúr szonátája az "érdekes" vagy "tanulságos" jelzõvel elintézhetõ szerzõénél sokkal figyelemre méltóbb arcot mutat. A szonáta fináléjának (a mûsorismertetõ szerint) "pasztorális zsánerképe" megítélésem szerint inkább naiv induló, míg az elsõ tétel kidolgozási része határozottan kedvet ébreszt szerzõje további mûveinek megismerésére. A mûsor -jól rímelve az Ariannára -Haydn két londoni canzonettájával, az angol fõvárosban írt sorozat két remekének (The Spirit's Song, O Tuneful Voice) megrázó elõadásával ért véget. A drámai hangulatot ráadással feloldva, az elõadók a Pastoral Song szépséges megszólaltatásával kerekítették le az estét.

Ha egy korábbi bekezdésben a zene és a zenélés tejeskávéhoz illõ hangulatáról ejtettem szót, a Sonatores Pannoniae koncertjérõl szólva önként adódik az est söröskorsókhoz illõ légkörére utalni. Igaz, a mûsort eredetileg szabad térre tervezték, és csak az idõjárás megbízhatatlansága következtében kerültek Haydn fúvós együttesre, ma úgy is mondhatnánk, katonamuzsikusok számára írott, szabad ég alá való mûvei: indulók és divertimentók (Feldmusikok) az Apolló szekerével ékesített díszterem aranyozott rokokó boltozata alá. Tanulságos, és egyben a maga módján szép is volt hallani a meghatározott alkalmakra született tábori muzsikákat, amelyek éppúgy szerves részét képezték a kor zeneéletének, mint a szimfóniák vagy kvartettek. Borsódy László, a natúrtrombita hazai kiválósága sokszor játszott már ilyen-olyan zenekarokban e falak között (a jó trombitás Haydn korában ugyanúgy együttesrõl együttesre vándorolt, mint ma), ám karmesterként ezúttal elõször szerepelt. Az õ nevéhez fûzõdik a tucatnyi muzsikusnak (2-2 klarinét, oboa, kürt, fagott, 1-1 fuvola, szerpent, trombita) egy együttesbe gyûjtése, és ha tudjuk, milyen nehéz összeszedni, majd ha együtt vannak, próbára fogni a világ tízegynéhány tájáról jött, egymást esetleg sose látott tizenkét muzsikust, hamarabb megbocsátjuk az ilyen együttesek megszólalásához kissé mindig hozzá tartozó - az Európából akkoriban még csak néhány évtizede kiûzött török hadakat kísérõ, a hangerõ és erõteljesebb érzelmi hatás érdekében tudatosan elhangolt hangszereken együttmuzsikáló tábori zene emléke nyomán megmaradt néven -"türkisch" hangzást. Még az is lehet, hogy egy hangverseny tisztára hangolt fúvós "banda" fel sem tudná idézni teljes hitelességgel egy Feldparthie légkörét. Ezen a koncerten is megszólalt vendégként egy nem Haydntól, hanem kiváló tanítványától származó, egyébként a keretbe beleillõ darab: Ignaz Pleyel egy fuvolára, két klarinétra és fagottra komponált, némileg a kamarazene felé mutató, a korai klarinétok szép hangjával is meggyõzõ világot idézõ négytételes kvartettje.

Nem lenne teljes a fesztivál Haydn-képe - még ha az opera mesterünk munkásságának nem legkiemelkedõbb mûfaja is - a színpadi zene felidézése nélkül. Tapasztalatból tudjuk: egy igazi opera teljes elõadóapparátusa szólistákkal, kórussal, trombitával- üstdobbal akusztikailag menthetetlenül szétveti ennek a teremnek a falait. (Tudomásunk szerint nem is játszottak itt annak idején operát; ott volt - és egyszer talán lesz is - az operaház.) Ezért is szerencsés választás mindössze egy azione teatraléval képviselni a zenés játékot, a színpadi mûfajt. Az azione teatrale rokon a serenatával, opera is, meg nem is: zenés játék, fõúri születésnapok, esküvõk, vendégeskedések - a valódi operánál kevésbé rangos, akár színpad nélkül is elõadható, protokolláris produkciót igénylõ - gyakori zenei kísérõje. Nos, a Vashegyi György és a kitûnõ kedvvel muzsikáló Orfeo Zenekar által bemutatott, mindössze négy szereplõt foglalkoztató, kórus és nagyobb színpadi masinéria nélküli, 1779-bõl való L'isola disabitata (A lakatlan sziget) jól illett az adott keretbe. Halmai Katalin, Wierdl Eszter, Kálmán László és Sólyom-Nagy Máté láthatólag élvezte a maga korában oly rangos Metastasio szövegkönyvére komponált, nem túl bonyolult és semmilyen váratlan fordulatot nem hozó mû megformálását. A neves librettista (ezt a mûvét is vagy harmincan zenésítették meg) meglehetõsen közhelyszerû, félreértéseken és személycseréken alapuló darabját Haydn accompagnatókban és áriákban, secco recitativók nélkül komponálta meg, a darab ennek ellenére mindvégig lekötötte a hallgatóságot, és lehetõséget adott az énekeseknek figuráik életre keltésére, a karmesternek pedig a színpadi affektusok légkörének hangulatos felidézésére. Az áriák a darab mûfajok közötti helyzete szerint hol a buffo-operák légkörét idézték, hol a seriák komolyabb, mélyebb érzelmi rétegekbe hatoló dallam- és harmóniavilágát. És miután sikerült a szerelmesek között minden félreértést eloszlatni, jólesõ derût hozón zendült fel a finálék szokásos üstdobos-trombitás D-dúrja: "Ó, mily boldogság, ó mily szép pillanat!"

(Csak röviden és a történtekhez képest hangsúlytalanul említem meg a két korábbi koncertjén magát hallgatói szívébe lopott Meniker balul sikerült harmadik, kamarazenei koncertjét. Francia hegedûs és gordonkás partnerét korábbi sikeres közös szerepléseik alapján alighanem õ maga ajánlotta a fesztivál szerkesztõinek, akiknek nem volt okuk nem elfogadni ezt a javaslatot. A trió hegedûse azonban a mûsor elsõ felében súlyos alkoholos befolyásoltság alatt tûnt állani. [Talán tényleg így is volt.] Mindent sokszorosan eltúlzott, fortéi recsegtek, intonációja hozzávetõleges, hangképzése recsegõ, pontozott ritmusai dupla [dupla? tripla!] pontozások voltak, az akcentusokat nemcsak vonójával emelte ki, de hatalmasakat dobbantva is. A hallgató csak feszengett. A szünetben azután partnerei alighanem megpróbálták valahogy jobb belátásra bírni. Ennek az lett a következménye, hogy a koncert második felében szinte már jelen sem volt, és amit nem lehetett hallani, az volt még a legjobb. Ez a sajátos játékmód azonban nem hatott egyformán a közönség minden tagjára. Megszokásból vagy a trió másik két, jobb sorsra érdemes tagja iránti szimpátiából, derekasan tapsoltak a mûsort záró, túlzásokban gazdag Rondo all'ongarese után, amelyet azután menthetetlenül követtek a ráadások. A koncert kezdete óta eltelt már vagy másfél óra, s úgy tûnt, hogy hegedûsünknél helyreálltak a normális muzsikáláshoz szükséges testi-szellemi egyensúly viszonyai, így a Hob. XV:23-as d-moll trió 2-3. tétele már értékelhetõ elõadásban hangzott el. Most sajnáltuk csak igazán az elszalasztott lehetõség miatt Menikert és partnerét, és persze Haydnt és magunkat is.)

A fesztivál tradíciói közé tartozik, hogy a programban legalább egy zenekari hangverseny is szerepel. És ha már zenekar, legyen külföldi, legyen hírneves együttes, olyan, amelyik lehetõleg mást, többet nyújt a hallgatóságnak, mint valamelyik hazai társa. Így került sor idén a Budapesten már kétszer is nagy (bár inkább intim, semmint hangos) sikerrel fellépett, Paul Dombrecht által vezetett flamand/belga Il Fondamento koncertjére. Egy kicsit más ez a zenekar, mint a régizenélés sztáregyüttesei, az Academy of Ancient Music, a 18. század zenekara vagy a Giardino Armonico -amelyek már mind megfordultak Eszterháza falai között. Játékuk teljesen perfekt, hangszeres felkészültségük, különösen a vonósoké, teljesen egységes, láthatólag szinte mindenki a Kuij-ken-iskolából került ki. Hangzásukat meglehetõsen nehéz jellemezni: annak ellenére, hogy zengõ és fényes, jólesõn hiányzik belõle az erõszak legcsekélyebb nyoma is. Talán éppen azért, mert nem kötelezi õket a nagy névvel járó nagyot akarás, de az is lehet, hogy vezetõjüknek nagyon határozott zenei formálása mellett is meghatározóan csendes pedagógusi alkata hagy nyomot hangszeres partnereinek játékmódján. Feltûnt a fuvola kitûnõ szólója és a nagybõgõszólamnak a szokottnál biztosabb basszust adó hangzása. Mûsoruk gerincét két, egy- más közelében, talán kétévnyi különbséggel komponált Haydn-szimfónia alkotta (B-dúr, no. 77; F-dúr, no. 79), mellettük egy D-dúr tétel, amely korabeli bécsi kiadásán a "Nyitány" címet viseli, holott karaktere inkább finálé jellegû, valamikor talán valóban egy szimfóniához készült. Születésének 250. évfordulója adott ismét alkalmat egy Pleyel-mû, egy szenvedélyes f-moll szimfónia mûsorra tûzésére, és csak sajnálhatjuk, hogy a jubileum múltán Haydn kitûnõ párizsi tanítványának és barátjának neve valószínûleg ismét el fog tûnni a mûsorokról. (Fertõd-Eszterháza, augusztus 26.-szeptember 2.)

 Zvi Meniker Zvi MenikerPaul Dombrecht Garas Kálmán felvételeiPaul Dombrecht Garas Kálmán felvételei