Művészjuss

Száz év a szerzõk szolgálatában

Szerző: Devich Márton
Lapszám: 2007 október

Idén százéves a szerzõi jogvédelem Magyarországon. Az Artisjus Magyar Szerzõi Jogvédõ Iroda Egyesület, amely a zenei és irodalmi alkotói jogok közös jogkezelõ szervezete, közel ötezer magyar zeneszerzõ, szövegíró, irodalmár és zenemûkiadó érdekeit képviseli, s itthon a világ összes szerzõi jogvédõ társasága megbízottjaként jár el. Az intézmény mintegy tizenkét milliárd forintnyi jogdíjat szed be, illetve oszt szét a tagjai között évente, pályázatokat ír ki, és rangos díjakat adományoz. A centenáriumi év jó alkalom az ünneplésre, a visszatekintésre és az egyesület munkájába való betekintésre. (Június 25-én gálakoncertet rendeztek a Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán, Jandó Jenõ és Perényi Miklós közremûködésével a Mûvészetek Palotájában.)

A magyar szerzõi jogvédelem története 1884-ben kezdõdött, ekkor született meg az elsõ törvény, amely fõként a kezdeményezõ írók érdekeit védte. Az elsõ szervezet pedig, amely zenei jogvédelemre szakosodott, Bécsben alakult, és 1901-ben nyitott irodát Budapesten. Próbapereket indított egy kávéház, egy varieté, majd egy cigányzenekar ellen, s a Budapesti Királyi Ítélõtábla jogosnak ítélte a szerzõk követeléseit. A cigányzenészeket abban az esetben is jogdíjfizetésre kötelezték, ha nem kottából, hanem hallás után húzták el valakinek a - védett - nótáját.

Hamarosan elkerülhetetlenné vált az önálló magyar jogvédõ társaság létrejötte. Herzfeld Viktor, Hubay Jenõ és Huszka Jenõ voltak a fõ kezdeményezõk, és a Zeneszerzõk Szövetkezete 1907. május 21-én tartotta meg elsõ ülését a Zeneakadémián. Huszka Jenõ elnöksége idején, a húszas évek második felében alakultak ki a szövetkezet nemzetközi kapcsolatai. A második világháború anyagi és erkölcsi rombolása után fõleg Kodály Zoltánnak, a tiszteletbeli elnöknek köszönhetõen rövid fellendülés következett, aminek a Rákosi-korszak államosítása vetett véget 1952-ben. Létrehozták a Szerzõi Jogvédõ Hivatalt (Kadosa Pál elnökletével), amely költségvetési intézményként mûködött, és - kényszerûen - cenzurális és devizagazdálkodási szempontoknak is eleget kellett tennie. Így a hírhedt Sanzonbizottságban is ott ült a jogvédõ embere… A hivatal 1960-ban vette fel az Artisjus nevet.

A rendszerváltás után nyolc évnek kellett eltelnie az Artisjus egyesületté alakulásához, amely alapos elõkészületek után, 1998-ban következett be, megõrizve az addig összegyûjtött szerzõi vagyont. A számok magukért beszélnek: 1997-tõl 2006-ig az egyesület taglétszáma 599-rõl 1268-ra bõvült, s további több mint négyezer mûvész adott megbízást vagyoni jogai kezelésére. A beszedett jogdíj 1992 és 2006 között nominálisan a 31-szeresére, reálértékben ötszörösére nõtt, miközben az egyesületet egyre nagyobb kihívások elé állítja a digitális technika fejlõdése. 2006-ban a zenész alkotóknak és más szerzõknek, továbbá - jogszabály vagy megbízás alapján - az elõadómûvészeknek, hangfelvétel-kiadóknak és bizonyos mûholdas tévéadóknak beszedett jogdíj összesen 12 milliárd forint volt. A zenei jogdíjak kezelési költsége 2006-ban 17 százalékot tett ki, a megmaradó 83 százaléknyi jogdíjat osztották fel a bel- és külföldi jogosultak között.

Fontos a szerzõknek az Artisjus munkaszervezete iránti bizalma, hiszen az egyesület döntéshozó testületeiben nem pénzügyi szakemberek, hanem alkotók, mûvészek ülnek. Az Artisjus vezetõségének elnöke 1999-tõl Bródy János. Gyertyánfy Péter szerint, aki 1992 óta az Artisjus fõigazgatója, a hivatal és a mûvészvilág egymásra van utalva, hiszen a digitális technika elõretörésének korában a szerzõk egyedi jogérvényesítésére egyre kevésbé van lehetõség. A szerzõ alkot és elõad -nem várható el tõle, hogy egy személyben számítógépes szakember, közgazdász és PR-menedzser is legyen.

Gyertyánfy Péter hangsúlyozza, hogy a zenehasználat tömeges volta, szétszórtsága és nemzetközivé válása nehezíti a jogdíjak behajtását, amely értelemszerûen növekvõ költségekkel is jár. A mûvészi színvonal ingadozása sem segíti a munkát, hiszen ma már az is elõfordulhat, hogy két könnyûzenei számot alig lehet megkülönböztetni… Maga dönti el az egyesület, hogy mennyi pénzt költ a jogdíjbehajtásra, mondjuk hogy csak a nagy kereskedelmi rádióktól-televízióktól szedi be a pénzt, amihez elegendõ egy-egy szerzõdés, vagy pedig megpróbál minden egyes garázsrádiót, kocsmát ellenõrizni -az utóbbi nyilvánvalóan jóval költségesebb és nehezebb feladat. A két véglet között kell megtalálni a leghatékonyabb egyensúlyt.

Az európai szerzõi jogi társaságok általában a bevételek 10-20 százalékát fordítják a jogdíjak beszedésére és felosztására. Közben a nyilvántartás egyre bonyolultabb, több százmillió forint értékû számítógép-parkkal kell a forgalomban lévõ körülbelül egymillió zenemû adatait kezelni, és a jogdíjfelosztásnál összevetni a mintegy száz-kétszázezer jogtulajdonos, szerzõ adataival. Ez komoly pénzügyi és informatikai feladat. Ráadásul az Artisjus ötven-hatvan más szerzõi jogi szervezettel áll szoros kapcsolatban és kölcsönös elszámolásban.

Ma már gyakran az is gondot jelent, hogy egy-egy mû címe után kinyomozzák, kiket is illet a jogdíj. Hiszen nem egyszerû beazonosítani, melyik I love you címû számot sugározta mondjuk egy kereskedelmi rádió. Lehet rá következtetni a nyelv, az idõtartam alapján, de nem mindig sikerül. A nemzetközi gyakorlat egyre inkább az, hogy hasonlóan a könyvek ISBN-számához, minden zenemûvet kóddal (International Standard Musical World Code - ISWC) látnak el, amely a késõbbiekben segíti az azonosítást (például digitálisan felviszik a lemezekre is), és végigkíséri egy-egy zenemû életét.

Vajon milyen arányban tudja az Artisjus a rá bízott szerzõi jogokat érvényesíteni? És hogyan lehet nyomon követni a sokféle zenefelhasználást? Valaki reggeltõl estig hallgatja a rádiókat, más meg a szórakozóhelyeket járja?

A beszedett jogdíjakat a zenefelhasználás alapján több nagy kategóriába, jogdíjnem-csoportba sorolják. Pénzt szednek a könnyû- és komolyzenei koncertek után (a lemezpiac visszaesésével manapság ez az egyik legfontosabb bevételi forrás), a vendéglátóhelyeken, éttermekben, a rádiókban, televíziókban elhangzó zenék után, a hanghordozók (CD-k, DVD-k, kazetták) értékesítése és gyártása alapján, sõt -eleve feltételezve és kalkulálva bizonyos mennyiségû magáncélú másolást -az üres hanghordozók gyártása után is. Filmzene-jogdíjakat is érvényesítenek, mind a mozikban, mind a televíziókban vetített alkotások után.

A lefedettség a kábeltévés közvetítésért járó jogdíjak esetében a legteljesebb. Ez magyarországi sajátosság, és annak köszönhetõ, hogy az Artisjusnak idõben sikerült a szinte az összes kábeltelevíziós szolgáltatót összefogó két nagy országos szövetséggel keretszerzõdést kötnie, amely rendezi az összes szerzõi, elõadómûvészi, hangfelvétel-kiadói jogot és jogdíjfizetést (sõt bizonyos mûholdas tévésugárzási jogokat is). Szintén egyszerû a jogdíjak beszedése a hanghordozók után a hanglemezkiadóktól. A kiadóknak jogszabály írja elõ a bejelentési kötelezettséget: elõre pontos listát közölnek a piacra kerülõ mûvekrõl, hosszúságukról, az érdekelt zeneszerzõkrõl, innentõl kezdve már csak számítás kérdése, hogy másodpercre lebontva, arányosan el lehessen osztani a jogdíjakat. Persze mindenki tudja, hogy virágzik a kalózkodás, sõt a kalózfelvételek importja is. Becslések szerint a piacon lévõ hanghordozók 15-20 százaléka illegális. Ezt az arányt Gyertyánfy Péter szerint nagyon nehéz lesz visszaszorítani addig, amíg a kiadók nem engednek az árakból, hiszen gondoljunk bele: képtelenség, hogy Magyarországon ma olcsóbb egy filmet tartalmazó DVD, mint egy zenei CD.

Az átalányt fizetõ rádióknak és a televízióknak elég utólag tájékoztatni az Artisjust a sugárzott zenemûvekrõl. A jogvédõ szervezet ebben az esetben is csaknem száz százalékosan, nagy pontossággal osztja fel a jogdíjat.

Nehezebb a helyzet a vendéglátóiparban, ahol sokáig úgy tûnt, csökkenni fog az élõ zene szolgáltatása, ám manapság ismét divatba jött. Magyarországon és külföldön is mintavétellel állapítják meg, hogy egy-egy zenemû hányszor hangzik el. Vendéglõsöknek, szállodáknak negyedévente postáznak kérdõíveket, hogy megtudakolják tõlük, a náluk dolgozó muzsikusok milyen mûvet milyen gyakorisággal játszanak el. Egy-kétezer visszaküldött kérdõív alapján számítják ki a mûvek és szerzõik elõfordulási gyakoriságát -nyilvánvalóan ez kevésbé pontos számítás, mégis jelentõs visszaosztható bevétel forrása. Több évtizedes munka és a következetes bírói gyakorlat eredménye, hogy Gyertyánfy Péter szerint ezen a területen is érvényesíteni tudják a jogdíjak 85-87 százalékát, ami európai összehasonlításban is igen jó arány. Érdekes, hogy az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában ugyanilyen módszerrel szedik a jogdíjakat a rádióállomások nagyobb részétõl is, ami nyilván a legsikeresebb mûveknek kedvez. Nagy fájdalma ez a kontinentális jogvédõ szervezeteknek, gyakran fordul elõ reklamáció, hogy elhangzott ez vagy az a mû, és a szerzõ mégsem kapta meg a járandóságát. Érdemes megjegyezni, hogy annak aránya, amennyi jogdíjat az Artisjus a külföldön sugárzott, elõadott magyar mûvek után beszed, illetve amennyit a Magyarországon elõadott külföldi mûvek után utal, körülbelül egy a tízhez. A nemzetközi poppiacon alig vagyunk jelen, a komolyzene területén viszont stabil a helyzetünk: elsõsorban Bartók, Kodály, Kurtág, Ligeti mûveit játsszák gyakran.

Külön figyelmet érdemel - és egyre nagyobb súllyal szerepel - az internetes felhasználás, hiszen a zeneszámok feltöltése a világhálóra, és ottani elérhetõvé tételük engedély- és jogdíjköteles. Ezért 2008. január 1-jétõl a beszedett, úgynevezett üreskazetta-jogdíjak 5 százalékát osztják fel azoknak a mûveknek a szerzõi között, mely (sajnos nem túl nagy számú) mûvek jogdíjait az internetes és mobil szolgáltatók elszámolták, és az Artisjus útján kifizették a szerzõknek.

Az internet, illetve a digitális világ Gyertyánfy Péter szerint a szerzõi jogvédelemben a jelen legsúlyosabb problémája, ugyanakkor a jövõ bevételi forrása. Egyelõre csak a mobiltelefonok csengõhangjai után sikerül a jogdíjakat érdemleges összegben begyûjteni. A fizetõs zenei portálok nem erõsödtek meg, az online zeneszolgáltatásból egyelõre nem számíthatnak komolyabb bevételekre a jogvédõk. Gyertyánfy Péter úgy látja, ez nem is fog addig változni, ameddig nem lesz politikai akarat az Európai Unióban arra, hogyaz internetszolgáltatókkal és a készülékgyártókkal szemben legalább egyenlõ súllyal kezeljék a szerzõket és elõadómûvészeket. Az internetet és a szerzõi jogot összeegyeztetõ 1996-os nemeztközi egyezményekben a mérleg igencsak az ipar és szolgáltatók oldalára billent. Az EU legújabb jogérvényesítési irányelve valamennyit javít a mûvészek helyzetén, de az EU Bizottságának gyakorlati lépései inkább csak a négy nagy, monopolhelyzetben lévõ - fõként amerikai - multinacionális kiadó érdekeit szolgálják. Össze kellene fogniuk az európai jogvédõknek, ám egyelõre épp az ellenkezõ folyamatot erõsítik: szûkítik és homogenizálják az internetes kínálatot, továbbá a kisebb tagállamokban (fõként az újonnan csatlakozott országokban, így Magyarországon is) gyengítik a közös nemzeti szerzõi jogkezelést. Ezzel párhuzamosan folyik a fogyasztók tudatmanipulációja - a kereskedelmi médiából, a kulturális szupermarketekbõl is kiszorul a hazai termék. Ennek egyik szomorú következménye, hogy a magyar kereskedelmi rádiókban mindössze húsz százalék a magyar zene aránya. Az adók nem azt játsszák, amit a közönség szeretne, hanem láthatóan más szempontok szerint döntenek.

Vannak persze kis csaták - peres ügyek -, amelyekbõl az Artisjus rendre gyõztesen kerül ki. Az Egyesületnek e pillanatban mintegy nyolcszáz peres ügye van a vendéglátóipari és egyéb üzletekben való zenélés miatt. Évente közel százezer fizetési emlékeztetõt küldenek ki, ezek 91 százaléka el is éri a célját. A fizetési meghagyások száma évente körülbelül tízezer, ezeknek az ügyeknek 5 százaléka végzõdik a bíróságon. Nemrég elsõ fokon elvi döntést hozott a bíróság arról, hogy a videók és DVD-k esetében jogdíjat kell fizetni a filmekben felidézett zenék után is. A filmes kiadók természetesen fellebbeznek az ítélet ellen.

Az Artisjus büszke rá, hogy díjakat alapított. Minden évben jutalmazzák az év könnyûzenei produkcióját, könnyûzene-szerzõjét, szövegíróját, magyarnóta-szerzõjét, komolyzenei mûveit (azok komponistáit), valamint irodalmi és alkotói életmûdíjakat is osztanak. Évek óta rendszeresen jutalmazzák az elõadómûvészeket is. A centenáriumi év egyik ajándéka, hogy ezentúl zeneoktatók is részesülhetnek Artisjus-díjban.

Gyertyánfy Péter, az Artisjus fõigazgatója Artisjus-archívumGyertyánfy Péter, az Artisjus fõigazgatója Artisjus-archívum