Muzsika 2007. július, 50. évfolyam, 7. szám, 36. oldal
Kusz Veronika, Bali János, Mácsai János, Fazekas Gergely, Péteri Lóránt, Katona Márta, Szitha Tünde:
Hangverseny
 

A többihez hasonlóan színvonalas műsor és felkészült, kitűnő előadás jellemezte a Végh Sándor Zenei Estek negyedik hangversenyét - csak sajnálhattuk tehát, hogy ez a koncert a sorozat lezárása is volt egyben, az utolsó ugyanis technikai okokból elmarad. A nagy érdeklődés övezte bérlet különlegessége és vonzereje nem abban rejlett, hogy világraszóló újdonságokkal csábította a koncertlátogatót, hanem hogy többé-kevésbé ismerős - bár koncerten ritkán hallható - műsorszámait szokatlan módon társította: rendszerint egy-egy nagyszabású Bartók-kompozíciót állított a középpontba, amit Dvořák és Enescu műveivel fogott közre. A program tehát amellett, hogy izgalmas koncepciójának megfelelően egymás mellé állította ehárom, népzenei forrásból táplálkozó, de nagyon különböző stílusú közép-európai szerzőt, egyszerre szolgált élvezetes hallgatnivalóval az igényesen előadott, nehezebb Bartók-kamarazenére vágyó közönségnek, a romantikus melódiák kedvelőinek (Dvořák nagyobb művei) és a ritkaságok iránt érdeklődőknek is (Enescu és Dvořák kisebb darabjai). Ráadásul a különböző kamarazenei apparátusok egymásutánját is a változatosság jegyében tervezték meg a műsor szerkesztői, így a nagyobb együtteseket, súlyosabb műveket rendszerint dalok vagy könnyedebb kamara-összeállítások váltották: ezen az utolsó koncerten például egy-egy dalcsokor nyitotta a koncert két felét.

Sajnálatos módon Rost Andrea lemondta fellépését, így nem őt hallottuk a dalokban, de BÁTORI ÉVA és SIMON IZABELLA kitűnő interpretációja sem hagyott kívánnivalót maga után. Kivált a koncert nyitányaként felcsendült Dvořák-dalok szóltak átlagon felüli kifejezőerővel, világosan és értelmesen. A színes, sőt rapszodikus sorozat igen sokoldalú dalszerzőnek mutatta a cseh komponistát, amit a karakterábrázolásban jeleskedő előadás nagyban hangsúlyozott. Az énekesnő dús, mégis mozgékony, minden regiszterben fényes csillogású hangja nagyszerű partnerre lelt a szinte beszédszerűen expresszív zongorakíséretben. KELLER ANDRÁS és VÁRJON DÉNES Bartók-interpretációját az a biztonság, tartalmasság, és robusztus erő jellemezte, ami csakis egy alaposan átgondolt, színvonalas előadásnak lehet sajátja. Úgy éreztem, Bartók 1. hegedű-zongora-szonátája igazán jelentős tolmácsolásban szólalt meg ezen az estén, s a két kiváló művész igényes együttműködéséből megszülető tüzes, tiszta, józan előadással úgyszólván lehetetlen vitatkozni.

Dvořák A-dúr zongoraötösének előadásától (op. 81), megvallom, tartottam kissé: a legutóbbi hangversenyen ugyanis a Dvořák-vonósnégyes minden gazdagsága, szépsége ellenére egy leheletnyivel talán szürkébbnek bizonyult a koncert többi számánál. Vonakodásom alaptalannak bizonyult: a KELLER VONÓSNÉGYES és Várjon Dénes alkotta kvintett árnyalt, pontos, telt hangú játéka mindvégig maradéktalanul fenntartotta a feszültséget és figyelmet. A kamaraegyüttes tagjai között ezúttal rokonszenves egyensúlyt érzékeltem, s ismét azt láttam, hogy a művészek nem a mindennapos rutin szerint, hanem friss odaadással, őszinte élvezettel játszották a szólamaik diktálta anyagot (lett légyen az exponált szólószakasz vagy csupán a kísérő textúra háttérben maradó eleme), és ennek megfelelő szenvedéllyel vettek részt a szuggesztív előadásban. (Május 1. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Kusz Veronika

Felvillanyozó élménnyel gazdagodtak azok a koncertlátogatók, akik az ERDŐDY KAMARAZENEKAR estjét választották a bőséges májusi kínálatból. Megszokhattuk már SZEFCSIK ZSOLT együttesétől a különleges programokat, legyen szó 18. századi kismesterek műveiről vagy nagy zeneszerzők ritkán játszott kompozícióiról. Ez a hangverseny azonban még a szokásosnál is színesebb volt, s a műsoron túl külön attrakciót is tartogatott: egy 1880-ban készült Pleyel-zongorát, mely méltán lett a műsor gerincét adó John Field- és Chopin-versenyművek főszereplője.

Az ír zongoravirtuóz-komponista Asz-dúr zongoraversenyének nagyszabású, fantáziaszerű nyitótételében káprázatos finomsággal szólalt meg a közel 130 éves hangszer SZILASI ALEX keze alatt. Szilasi mestere a piano árnyalásainak, a finom, átgondolt frazeálásnak, játékában minden egyes hangnak ideje, jelenléte, tartalma van. Az 1. tételben kellemes melódiák váltakoztak lágyan gyöngyöző, virtuóz futamokkal, s bírálatként csupán annyit említhetek: a gyönyörködtető és briliáns szakaszok közt elábrándozott kissé a formaérzékünk is, s egy idő után menthetetlenül elvesztettük tájékozódó képességünket a darabban. Nem állítom, hogy ez kizárólag az interpretáció hibája volna, ráadásul a nemes lassú tétel és a mutatós finálé esetében nem is éreztem hasonlót. John Field művészetének ugyan nem lettem odaadó híve az előadás hatására, ám a zongoraverseny hangzása s a művészek teljesítménye alapján alig vártam a hangszer másodszori megszólaltatását. Chopin Nagy polonézének (op. 22) érzelmes, mégis feszes tartású zongorás bevezetésénél (Andante spianato), továbbá a polonéz fegyelmezett, szép tónusú zenekari kíséreténél és nagyvonalú, elegáns szólójánál senki nem kívánhatott volna szebbet.

Ha fentebb azt állítottam is, hogy a hangverseny pillére a két zongorás szám volt, csupán a hangszer-különlegesség szerepeltetése miatt ítéltem így, hiszen a koncertet keretező szimfóniák - Ignaz Pleyel Esz-dúrja és Schubert 3.-ja - ha lehet, még jelentékenyebb interpretáció emlékét hagyták bennem. A zongoramanufaktúrája révén a koncert kulcsfigurájává előlépett, 250 éve született Pleyel zeneszerzőként is kedvező színben tűnt fel, ehhez azonban hozzájárult a dirigens, RÁCZ MÁRTON okos közelítése a darabhoz. A kompozíció lehetőségeit, úgy éreztem, maximálisan kiaknázta az interpretáció: nyugodt tempókezelés, merész és határozott frazeálás, a zene textúrájának háttérben maradó elemeit felfedő súlyozás jellemezte. Ha az Erdődy Kamarazenekarnak az ilyen kuriózumok bemutatásával az a szándéka, hogy megidézze a nagy klasszikusok zenei környezetét, úgy ezúttal tökéletesen eleget tett a célkitűzésnek. Rácz és együttese ugyanis interpretációjában - paradox módon - éppen azt mutatta meg, ami hiányzott a szimfóniából. Olykor mintha reflektorral világított volna rá egy-egy pontra: ez az, amit egy igazán zseniális szerzőtovábbvitt, kiemelt, esetleg elhagyott, tömörített volna. A koncertet záró Schubert-szimfónia is tartotta a magas színvonalat, s szinte már valószínűtlen volt, miképp lehetséges egymás után hallani négy ennyire izgalmas és kidolgozott műsorszámot. A szimfónia megszólalását szintén igényes, friss szemlélet jellemezte, s bár a kísérőfüzet szerint az együttes a mű nagyzenekari előadásának hagyományával szakítva, a "darab frissességének, hajlékonyságának kihangsúlyozását célozta", ezen az estén számomra, azon túl, hogy a kísérőfüzetben ígértek is maradéktalanul teljesültek, éppen a kis együttes tömör, súlyos, nagyformátumú hangzása volt emlékezetes. (Május 4. - MTA díszterme. Rendező: Erdődy Kamarazenekar)

Kusz Veronika

A reneszánsz toccatája - a toccata reneszánsza címmel adott hangversenyt Budapesten KETIL HAUGSAND, a neves norvég csembalóművész, a kölni Hochschule für Musik professzora, Gustav Leonhardt egykori, immár hatvanhoz közelítő tanítványa. Egy Frescobaldi-blokk (Toccata VII, Canzona III, Cinque Galliarde, Toccata XI; mind az először 1627-ben megjelent Secondo libro di Toccate kötetből) után Buxtehude g-moll prelúdium és fúgája következett, majd Bach-művek: egy kétes hitelességű a-moll prelúdium és fúga (BWV 895), két Toccata a weimari évek terméséből (D-dúr és e-moll, BWV 912 és 914), s végül a toccatával kezdődő, az Anna Magdalena számára készült Notenbüchleinben is benne foglalt, később (de még Bach életében) nyomtatásban is megjelent e-moll partita (BWV 830) zárta a műsort. Mint a művész darabok közti magyarázatainak egyikében elmondta, az összeállítással azt kívánta bemutatni, hogy a reneszánsz kori toccatát magasba emelő Frescobaldi művei hogyan hatottak Buxtehudén keresztül Bachra.

A hangversenyen egy 1720 körüli észak-német csembaló másolata szólalt meg, melyet a régizenei mozgalom nagy korszakának legendás hangszerésze, a brémai Martin Skowroneck készített 1985-ben. Csodálatos hangjáról leginkább borbírálatot kéne írni, szőlővirág-illat, méz- és almaíz harmóniáját említve, kiemelve a testességet és beérettséget. S hasonlóan elragadtatott szavakat kívánna Ketil Haugsand csak a legnagyobbaknál hallható, hangszerszerű játéka: a minden egyes hangot megformáló billentés, az agogikák finom egyensúlyával kirajzolt középszólamok, de legkivált az arpeggiók, futamok, trillák folytonos áramlást képező ruganyos szövete.

Ugyanakkor a lenyűgöző előadói nagyság, a csembalóval eltöltött életről tanúskodó természetes technika, a gondosan kialakított, kiegyensúlyozott műsor ellenére sem domborodtak ki igazán a szerzők egyéni vonásai, s nem jelent meg drámai nagyságuk. A gazdag és artikulált szövet állandó áramlása nem engedett elég távlatot az alakításhoz, a művek a játék plasztikussága ellenére sem épültek maradandó épületté. Már a fúgatémák első prezentációja is ezt mutatta: bár minden részletük kidolgozott volt, mégsem tudtak önálló létezőként megjelenni. Felsejlett valami hiány a játék mögött, éppen azért, mert benne a mindannyiunkat kínzó rilkei űr számára nem jutott hely, nem láttuk a vele való szembenézésre tett kísérletet. A páratlan zenei és technikai színvonalú játékbizonyos kérdéseket nem megjelenített, hanem elfedett. Pedig az e-moll partita Sarabande-ja szép, személyes lett, és Buxtehude (aki skandináv származású volt, akárcsak Haugsand) művének előadása kiemelkedően hitelesnek tűnt. A nagy vesztes sajnos Frescobaldi lett: különösségének, erejének és tüzének felmutatása helyett a passzázsok virtuozitást közvetítettek, s a rövid darabok csokorba kötve nem érvényesültek a későbbi, hosszabb művek árnyékában. (Május 4. - MTA Zenetudományi Intézet, Bartók-terem. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Bali János

Május elejének úgynevezett nagy eseménye a NEW YORK-I FILHARMONIKUSOK Budapesti fellépése volt. Előrebocsátom: a tanulság ezúttal nem anynyira zenei szempontból volt érdekes, inkább a mai kulturális világ működéséről adott képet.

Az ilyesfajta nemzetközi szerepléseket a szokottnál intenzívebb sajtófigyelem és közönségvárakozás előzi meg. Áldás és átok egyszerre. Jóllehet inspiráció forrása ez a művészek számára, de egyben súlyos megfelelési kényszer is. A megoldás nem más, mint a professzionalizmus, az üzembiztos működés, a márka minőségbiztosítási rendszere. A New York-i Filharmonikus Zenekar egyértelműen világmárka. Sok sajtóbeszámoló jelent meg arról, hogy két budapesti koncertjük egy több hetes európai turné része, Varsó, Bécs, Frankfurt, Köln, Mannheim, Luxemburg és Párizs az állomások. (Mannheim jelenlegi súlya Európa kulturális térképén nem azonos a többi felkeresett városéval, gondolom, inkább a zenetörténeti kegyelet juttatta ide a zenekart. De az is lehet, hogy egyszerűen csak generózus meghívás érkezett onnan.) Tényleg öröm, hogy immár Budapest is piros kör ezen a térképen. A New York-i Filharmonikusok másfél évtizede jártak itt utoljára. Mivel - hogy ennél a kifejezésnél maradjak - a világ legmárkásabb zenekarai jelennek meg nálunk sorra, talán nem botorság feltételezni, hogy kezd beérni Budapest rangja, legalábbis ebből a szempontból?

A zenekar minden lépését profizmus és elegancia jellemzi. Csodálatos honlap, azonnal feltett remek fényképekkel a turné aktuális állomásairól, a legjobb koncerttermek, a legjobb szállodák és éttermek, elegáns fogadások és partik, látványos városképek láthatók. A műsor is az üzembiztos profizmus jegyében szerkesztetett. Nyitány, versenymű, a szünet után szimfonikus darab. Noha a New York-i Filharmonikusok büszkén vallják, milyen fontos számukra a kortárs művek, illetve az amerikai repertoár műsorra tűzése, bennünket nem kényeztettek el. Pedig milyen szívesen meghallgattam volna valamit az ő házuk tájáról, és szerintem a közönség is vevő lett volna ettől az együttestől ilyesmire.

Lássuk, mit is hozott a nagy várakozás: Az első koncertet kezdő Beethoven-mű, a 3. Leonóra-nyitány előadásából azt éreztem, milyen sokféle anyagból álló, mozaikszerű darab ez, nehéz és veretes zene, mennyivel élvezetesebb, mondjuk, egy Rossini-nyitány. Ez a zenekar döbbentett rá, nem is olyan jó darab ez. De egy akusztikai fenomén azért felpezsdített: a két trombitaszóló valahonnan a háttérből, talán a zengőkamrákból hallatszott, hihetetlen tisztasággal és pontossággal. Brahms hegedű-cselló Kettősversenyéről is azt éreztem: túljátszott darab, számon-bánom, de kicsit unatkozom. Igaz, hogy nagyon szép hangzás tölti be a Bartók-termet, és pontosan, fegyelmezetten, érezhetően visszafogott, jól kontrollált dinamikával játszik a hatalmas zenekar (kilenc bőgő erősítette a basszust), de titkon alig vártam a lóerők elszabadulását, ami nem következett be. Gondoltam, majd a szünet után, Bartók Concertójának lesznek erre alkalmas pillanatai. Meg kell jegyezzem, a két szólista, GLENN DICTEROW (hegedű), és CARTER BREY (gordonka) játéka igen szimpatikus volt. A zenekar tagjai ők, nagyszerűen felkészült hangszeresek, és nem arra használták a ritka alkalmat, hogy domborítsanak, hanem precízen, lelkiismeretesen tették a dolgukat. Következett tehát a Concerto, s hadd tekintsem úgy, hogy műsorra tűzése nem pusztán gesztus, hanem egyszerűen az együttes repertoárjának része ez a mű. Egyébként a turnén máshol is játsszák.

A mű revelatív, új felfogását kezdtem kutatni az előadásban, hisz egy kicsit lágy, nem energiacentrikus darabot hallottam, a szokott, mellesleg a Bartók által előírt tempóknál lassabban, tompított akcentusokkal, és továbbra is visszafogott hangzással. Már-már arra gondoltam, hogy ilyen fontos nemzetközi előadásban végre Bartók is elnyeri méltó helyét Vaughan Williams vagy Holst mellett a zenetörténeti tablón, amikor nem győztem tovább, és engedtem a bennem kísértő egyre erősebb ördögi ellenszólamnak: nem a darabokkal van a baj! Sem Beethoven, sem Brahms, sem Bartók nem unalmas, az előadás az! A New York-i Filharmonikus Zenekar budapesti koncertjén minden eljátszott hang maga volt a profizmus, az elegancia, a jóhangzás. Akkor miért ez a benyomásom mégis?

LORIN MAAZEL-t jónéhány amerikai honlap a kötelező szerénytelenséggel Number One-nak nevezi a világ karmesterei között. Mit tud, mit tesz egy dirigens, ha ily nagy a tekintélye? Reméltem, talán sikerül a titok egy morzsáját felcsippentenem, ha már nem láthattam vezényelni Furtwänglert vagy Klemperert. Megérezhető e- valami abból a misztikus kisugárzásból, amiről a régi nagyok szem- és fültanúi beszélnek? Maazel is tökéletesen profi, és persze nagyon elegáns, az idősödő nagy mesterekre jellemző ökonomikus mozdulatokkal vezényel, de dirigálásából nemigen éreztem misztikus sugárzást. Nagy összetartó erőt, pregnáns indításokat sem nagyon, és ami a legnagyobb baj - legalábbis az első estén - igazi érdeklődést sem.

De rögtön hozzá kell tennem: a második koncert, és különösen annak vége sokkal jobban sikerült. Itt is ugyanaz a műsorszerkesztés: nyitány, versenymű, de a második részben legalább két elég különböző jellegű szimfonikus kompozíció hangzott el. Brahms Hegedűversenyének szólistája, a huszonhárom éves JULIA FISCHER ugyancsak a profizmus megtestesítője, a píár- és a muzsikus-profizmusé egyaránt: mutatós, jól szerepeltethető ifjú hölgy, üzenethordozó: szinte még gyerek, de lám-lám, mit tesz a tehetség meg a szorgalom. A mai első osztályú pódiumhegedülés valamennyi vizuális kelléke jelen volt előadásában: heves mozgás: néhány hátrahíddal megerősített akcentus, gyakori vívóállás, levegőbe ívelt nagy vonólendítés a frázisok végén és a többi. Amellett a szintén kötelező intenzív, de kicsit forszírozott hang. Ha eltekintettünk ezektől a kellékektől, észrevehettük, hogy Julia Fischer tényleg megtanulta a szakmát, hibátlanul hegedül, és egyáltalán nem üres csillogásból áll a játéka. Terepe nyilvánvalóan a romantikus repertoár. Az ugyancsak kötelezőnek tekintett Bach-tétel, azon belül is ad-moll Sarabande ráadásból viszont az derült ki, hogy ehhez a zenéhez egyelőre semmi köze nincs, de húsz év múlva talán lesz. Ha kicsit hagyja majd magát természetes ösztönétől vezetni, s nem a csodafiatal státus lesz a lényeg, még jelentős muzsikus válhat belőle.

A koncerteket záró két mű, Stravinsky A csalogány éneke című szimfonikus költeménye, és Ravel Daphnis és Chloéja csak egyben közös: hátterükben a 20. század tízes éveinek orosz-párizsi balettzenéje áll. És végre, a Ravel-mű előadása teljesítette be számomra a koncerteket megelőző várakozást, most ezerszínű, nagy dinamikájú, intenzív, izgalmas zenélést hallhattunk, tökéletes, sőt mondhatom, káprázatos együttműködést. Kár, hogy nem maradt még egy napot az együttes, akkor kellett volna elkezdeniük.

A "number one-ok" budapesti fellépése azt jelezte számomra: szép és fontos dolog a márkás áru, az elegancia és a profizmus. Manapság ez a siker, a karrier, a dupla teltházak titka. De ha végleg ez válna az egyedüli etalonná, nagy kár érne mindannyiunkat. Mert a zene ennél izgalmasabb dolog. (Május 4-5. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Mácsai János

A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR komoly kihívás elé állította önmagát és közönségét. A Művészetek Palotájában adott koncertjük műsorán szimfonikus slágerek helyett két ritkán játszott, a 20. század első felében keletkezett orosz mű, és egy magyarországi bemutatóként elhangzott, néhány éve írott amerikai darab szerepelt, az est karmestere pedig egy fiatal orosz művész volt, aki először járt Budapesten és Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen.

MIKHAIL AGREST, a leningrádi Mariinszkij Színház dirigense azonban éppoly biztos kézzel állította össze a hangverseny programját, mint ahogyan egyben tartotta a hatalmas hangszeres apparátust. Nemcsak saját pályáját reprezentálta a műsorválasztás, amennyiben a leningrádi születésű Agrest évekig Amerikában élt és dolgozott, de a művek annyiban is kapcsolódtak egymáshoz, hogy bár látszólag zenekari darabokról van szó, valójában színpadi zene mindhárom.

Igor Stravinsky 1917-es darabja, A csalogány éneke nyitotta a koncertet. A darab - a szerző műfaji megjelölése szerint "szimfonikus költemény" - a néhány évvel korábban befejezett, Andersen-mesét feldolgozó miniopera zenei anyagára épül, ebből hozott létre a Gyagilev-féle orosz balett 1920-ban táncelőadást. A koncert második felében elhangzott Prokofjev-szimfónia - a Harmadik - eredetileg ugyancsak operának készült: a Valerij Brjuszov regénye nyomán írott, középkori tematikájú, misztikus-mágikus operát, A tüzes angyalt csak Prokofjev halála után, 1954-ben mutatták be, huszonhét évvel a darab keletkezése után, 1928-ban azonban az opera zenei anyagából egy felépítésében klasszikus, ám hangzásában rendkívül előremutató, négytételes szimfóniát alkotott Prokofjev. A két orosz mű között hangzott el az idén hatvan éves amerikai zeneszerző, John Adams szimfonikus darabja, a Guide to Strange places (Útikalauz furcsa helyekre). A számos nagy sikerű operát jegyző Adams, akit a kortárs zene fiókrendszerében valahol a minimalista zeneszerzők skatulyája környékén szokás elhelyezni, 2001-ben a Holland Rádió, a BBC és a Sydney-i Szimfonikus Zenekar közös felkérésére írta a darabot (az ősbemutató Amszterdamban volt). Az eredetileg tisztán hangszeres mű gyorsan megtalálta útját a színpadhoz, 2003-ban sikeres balettet hozott létre belőle a New York City Ballet, és a művet hallgatva nekem is az volt a benyomásom, hogy egy táncelőadás alapanyagaként talán hatásosabb, mint koncertteremben, "abszolút zeneként".

Mikhail Agrest kitűnő karmester. Ahogyan zömök termetével a pulpitusra lépett és sietve meghajolt a közönség felé, hogy már fordulhasson is a zenekarhoz, szinte érezni lehetett: alig várja, hogy Stravinsky színekben tobzódó partitúráját végre megszólaltathassa. A hallatlanul gazdag zenekari anyag áttekintése és egyben tartása Agrest számára a világ legtermészetesebb dolga volt, kívülről legalábbis úgy tűnt. Visszafogott gesztusokkal, rendkívül precízen dirigálta a kitűnő formában lévő zenekart. Az Andersen-mese egyes szereplőit megszemélyesítő hangszeres szólisták kivétel nélkül tökéletesen dolgoztak a keze alá, és ragyogó teljesítményt nyújtottak, de ami ennél is fontosabb, a darab előadásának legérzékenyebb problémáját, a zenekari színek kikeverését, vagyis a hangzásegyensúly kérdését Agrestnek sikerült kifogástalanul megoldania.

A koncert második számaként Adams furcsa helyekre elvezető Útikalauza szólalt meg. A darab címadása találó ugyan, de csak annyiban, amennyiben metaforaként gyakorlatilag a zenetörténet utolsó négyszáz évének bármely műve felfogható egy efféle narratíva mentén, Bach concertóitól Mahler szimfóniáin keresztül a 20. századi zenék túlnyomó többségéig. Adams darabja egyetlen, bár meglehetősen kanyargós ívet ír le a művet indító energikus lüktetéstől az egyre szaggatottabb befejezésig. A számos izgalmas hangzás és a zenekar rendkívül hatásos kezelése mellett kissé hosszúnak éreztem a mű igényelte majd' félórányi időtartamot, még akkor is, ha Adams pontosan tudja, mikor kell egy-egy új impulzussal felkelteni az ismételgetéstől újra és újra eltunyuló hallgatói figyelmet. Agrest rendkívüli odaadással vezette át a Nemzeti Filharmonikusokat a furcsa helyeken, és az ütős, illetve rézfúvós szekció ezúttal valósággal tobzódhatott a zenei anyag kínálta lehetőségekben.

A koncert második felében hangzott el Szergej Prokofjev ritkán hallható Harmadik szimfóniája. Agrest számára alighanem ez volt a koncert legfontosabb száma, valósággal belemerült a zenébe, minden idegszálával a megfelelő hangok és hangvételek előidézésére koncentrált. A rendkívül erős, nemritkán agresszív és hallatlanul képszerű zenekari effektusok igen élesen szólaltak meg a nyitótételben, de Agrest fontosnak tartotta bemutatni azt is, hogy a komor hangvétel és a heves gesztusok mögött egyedülálló polifóniájú, nagyszerűen megírt zene rejlik. A lassú tétel fojtott indulatát éppoly átélten tolmácsolta, mint a Scherzo vibráló forgatagát, vagy a zárótétel ördögi tombolását. Nehezen tudom elképzelni a mű értőbb, szenvedélyesebb és zeneibb előadását. Remélhetőleg nem utoljára hallhattuk Mikhail Agrestet Budapesten vezényelni. (Május 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Fazekas Gergely

A PANNON FILHARMONIKUSOK tematikus hangversenyeinek sorában a Könyvek sorozat Peer Gynt-fejezetének zenei illusztrációit hallhatta a közönség. Az így vagy úgy a "zordon-fenséges" északhoz kötődő zenék összeállítása számomra kissé erőszakoltnak tűnt: Grieg 1. Peer Gynt-szvitje adta a koncert apropóját, melyhez a finn Sibelius nemzetisége révén társult, Mendelssohn pedig a másik irányból, Nyugatról közelítette Norvégiát az úti élmények ihlette Skót szimfóniájával. A címszereplőt azonban csak Grieg muzsikája idézte meg, a Szvit ráadásul időben és zenei tartalomban is a legcsekélyebb súlyú produkció volt a három közül.

A TONÉI BILIĆ vendégkarmester által vezetett zenekar mintha csak a koncepció felületességére igyekezett volna rácáfolni azzal, hogy a rövid Grieg-darabot igazán kiemelkedő előadássá, a koncert talán legemlékezetesebb produkciójává avatta. A kis karakterképek világos formálásban, nemesen egyszerű értelmezésben, érzékeny hangon csendültek fel. A pécsi zenekarra jellemző lágy vonóshangzás és precíz fúvósjáték különösen elbűvölőnek mutatkozott a Reggeli hangulatot és az Aase halálát megfestő, líraibb első két számban, de magvas hang és egészséges kiegyensúlyozottság uralkodott a szvit második, valamivel kevésbé kontrollált felében is. Ugyanez a visszafogott intonáció jellemezte Sibelius Hegedűversenyének zenekari kíséretét, amely megbízható háttérrel szolgált ILYA GRINGOLTS interpretációjához. Nem tudom, mennyire volt tudatos döntés, hogy a pécsiek éppen őt választották szólistának, de a fiatal orosz hegedűs személyisége tagadhatatlanul jól illeszkedett a kísérő együttes karakteréhez: játéka rendkívül előkelő, hangja szinte éteri, fellépése tartózkodó (bár nem hallgathatom el, hogy ez a szerény kiállás olykor éppen annyira megtervezettnek és teátrálisnak tűnt, mint a vad gesztikulálás a másik véglethez tartozó művészek esetében). S jóllehet az érzelmes Sibelius-zene kapcsán talán nem ez a hegedűs-karakter jutna eszünkbe elsőként, Gringolts egyéni hozzáállása meggyőzött érvényességéről, és nem maradt hatás nélkül. Gyönyörű frazeálás, karcsú, könnyű hegedűhang, különösebb szenvedély nélküli, de megkapó érzékenység, fegyelmezett alkalmazkodókészség jellemezte játékát.

Ha valamit mégis kifogásolhatunk ebben az intelligens és cizellált interpretációban, az talán a hangerő, ugyanis a leheletfinoman megálmodott, gazdag piano-készlet olykor sajnos még a pódiumhoz közeli széksorokban is nehezen volt érzékelhető. Emellett intonáció tekintetében sem volt makulátlan az előadás, annál is inkább, mivel egy ennyire világos és egyenes hegedűhangtól joggal várhatnánk el a kristálytiszta csengést. Összességében azonban korrekt versenymű-előadást hallhattunk, melyhez - és a pécsi zenekar szokásos teljesítményéhez - képest a Mendelssohn-szimfónia interpretációja némileg halványabbnak tűnt. A hangzás, kivált a vonós szólamoké, életlenebb volt a megszokottnál, a textúra kissé zavaros, olykor csaknem áttekinthetetlen. A tempót is kicsit sürgetettnek éreztem, holott például a második Grieg-darabban éppen az vonta magára a figyelmet, hogy milyen türelmes szüneteket, nyugodt megállásokat diktált a karmester. Különösebb kritika mindezek ellenére mégsem érheti a szimfóniát, hiszen az izzó, hajlékony nyitótétel, a fürge fúvósszólamok által uralt scherzo és a tartalmas, jól fölépített finálé mind kellemes élményt kínált - még ha hiányzott is belőle az a tartás, elevenség, precizitás és nagyvonalúság, ami igazán jelentős előadássá tette volna a produkciót. (Május 11. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok)

Kusz Veronika

Illik-e szóvá tenni a vacsoraasztalra kerülő szerény hidegtálat, ha tudjuk, hogy a háziasszony betegsége miatt tett le a jó előre beharangozott háromfogásos menü elkészítéséről? Illemtudó és tapintatos ember számára nem okozhat gondot a kérdésre adandó határozott, nemleges válasz. Ám a zenekritika nem az illem és nem is a tapintat, hanem az őszinteség műfaja. Márpedig a Fesztiválzenekar május 11-i koncertjének műsorváltozása, melyre az kényszerítette a szervezőket, hogy Osmo Vänska karmester az utolsó előtti pillanatban lemondta a fellépést, meglehetős csalódást okozott. Az eredeti programból csupán Charles Ives Négy ragtime című kompozíciója hangzott el. Sosztakovics 2. gordonkaversenye helyett Elgar azonos műfajú, ám távolról sem azonos fajsúlyú kompozícióját hallhattuk; a második részre ígért Sibelius-szimfóniát pedig Prokofjev Rómeó és Júlia szvitjeiből készített alkalmi válogatás helyettesítette.

A műsorfüzet tanúsága szerint az este dirigense, a Romániából elszármazott ION MARIN túl van pályafutásának azon a pontján, hogy egy szenzációs beugrással kéne megalapoznia nevét a nemzetközi piacon. Megjegyzem, a szenzáció el is maradt. A fellépés beugró jellegére inkább azért kell magunkat emlékeztetnünk, hogy a hangverseny makuláira legalább részben megnyugtató magyarázatot kapjunk és adhassunk. A műsort a Fesztiválzenekar - szokás szerint - három egymást követő estén játszotta el. Magam az első, némiképp főpróbaízű előadást hallgattam meg. Őszintén bízom benne, hogy a második és harmadik este közönsége elé már kiforrottabb produkcióval léphetett az amúgy - kell-e külön hangsúlyoznom? - érdemdús testület.

Ives Négy ragtime-ja a kései 19. század népszerű amerikai stílusát megidéző, külön-külön kedélyes-szórakoztató zenei karaktereket halmoz egymásra úgy, hogy abból a káosz lenyűgöző, ám minden hatásvadászattól mentes, mondhatni objektív és érzelemmentes képe bontakozzék ki. Minél világosabbá teszi egy előadás a melodikus és ritmikus építőkockák szilárd ragtime-os profilját, annál izgalmasabbá, sőt abszurdabbá válhat a forma és a többszólamúság kiszámíthatatlan burjánzása. Nos, a feszes és bátor ragtime-ritmikával, a szinkópák, a stop time-ok és egyéb hangsúlyjátékok határozott, belevaló megvalósításával a Ion Marin vezette Fesztiválzenekar sajnos adósunk maradt.

HA-NA CHANG, Elgar melankolikus Csellóversenyének szólistája az első tételután igyekezett végre letörölni homlokáról a szemébe csorgó verítékcseppeket, s közben kissé tanácstalanul mosolygott a karmesterre. Pedig mindaz, amit addig hallottunk az ifjú és rokonszenves koreai művésznőtől, igen szép volt. Intenzív, magvas-tartalmas és egyéni színezetű csellóhang; nemes és érzelmes, olykor szenvedélyes hangszeres éneklés. Ám fülledt, izzasztó tavaszi este volt ez, s a Zeneakadémia nagytermében ekkorra már igencsak nehézzé és sűrűvé vált a levegő. Kár, noha érthető, hogy ez a körülmény az előadás folytatására is hatással volt.

A Rómeó és Júlia balettzenéjéből Prokofjev három szvitet is készített. Amint azt a koncert kísérőfüzetében Halász Péter megállapítja: "[a] szvitek egyike se igyekszik összefoglalni az egész cselekményt, sőt tételeikben Prokofjev gyakran a balett különböző jeleneteinek zenéit fűzte össze. Így az […] előadáson hallható válogatás a három szvit zenéjéből nem hűtlen a zeneszerző szelleméhez." E megállapítások igazát egy pillanatra sem vitatom. Ám megvallom, hogy a tételfüzérnek volt egy olyan fordulata, mely nálam - tisztesség ne essék szólván - kiverte a biztosítékot. Olyan ugyanis egyszerűen nincs, hogy a szerelmesek tragédiájának beteljesülése után, mintegy mellesleg és utólagos engedelemmel, még Tybalt is elhalálozik.

A kilenc tétel előadása mindenestre egyszerre tanúskodott a Fesztiválzenekar hangzáskultúrájának magas színvonaláról, de a felkészülés hiányosságairól és Ion Marin karmesteri helytállásának korlátairól is. A Reggeli táncban elúszott egymástól dallam és kíséret tempója; bizonytalan belépések éktelenkedtek a Montague-k és Capuletek zenéjének lassú bevezetésében. A pontozott ritmusú báli zene tempója lassúnak bizonyult: a zene vontatottá vált, s le is ült. Az erkélyjelenet rubatóit őszintén szólva felszínesnek és kellemetlenül negédesnek éreztem, bár a karmesteri hatásvadászat végül az utolsó tételben ülte igazi torát. A jó pillanatok közül hadd emeljem ki Szabó Péter csellószólóit, melyeket még e balcsillagzat alatt álló (noha a közönség által hálásan fogadott) koncerten is gondos megformálás, hiteles és átélt kifejezés, valamint töretlen fényű tónus jellemzett. (Május 11. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Péteri Lóránt

Két nem sűrűn hallható Britten-darabbal, valamint MARKUS STOCKHAUSEN két művének bemutatójával zárta a 2006/2007-es évadot a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR. Bevallom, régen hallottam az együttest, és a legutóbbi alkalmakkor nem távoztam igazán kellemes élményekkel. Miként oly sokan, én is a Liszt Ferenc Kamarazenekar lemezein nőttem fel és ismertem meg általuk a zeneirodalom számos alapművét, az utóbbi években azonban úgy tűnt, a számukra oly fontos 18. századi repertoár területén már nem képesek követni a historikus kamarazenekarok diktálta szemléletváltást, és ez mintha a zeneirodalom későbbi korszakaival való kapcsolatukon is nyomot hagyott volna. Koncertjeikről azzal az érzéssel távoztam, hogy az 1963-ban alapított, 1979-ig Sándor Frigyes által irányított, legendás együttes immár erősen leszálló ágban van.

Nos, ez az érzésem a koncerten a zenekari tagok színpadra lépésével egy csapásra elpárolgott. Nemcsak azért, mert a zenészek jelentős része fiatal, hanem mert ahogyan a hatalmas színpadon elfoglalták a helyüket, és az alig húsz ember a lehető legkisebb sugarú félkörben elhelyezkedett, áradt belőlük a frissesség, a lelkesedés, a zene iránti odaadás öröme, ami a zenekarvezető, ROLLA JÁNOS színpadra lépésével talán csak fokozódott.

A koncert első száma nagyszerű választás volt. Benjamin Britten 1934-ben írott Simple Symhpony című négytételes műve tüneményes zene, egy 21 éves, világraszóló zenei tehetség alkotása, amely a szerző tinédzser éveinek elejéről származó témákat is felhasznál. A Brittenre egész élete során jellemző rendkívüli invenciógazdagság és formaérzék már ebben a korai darabban nyilvánvaló, és lenyűgöző, hogy milyen fantáziával és biztos kézzel keveri ki már huszonévesen a legkülönfélébb vonóshangzások színeit. A Liszt Ferenc Kamarazenekar előadása a zene könnyedségének megfelelően volt örömteli és a fiatalkori darabnak megfelelően lelkesült. Tökéletesen érvényesült a nyitó Bourrée-tétel hevessége, a Finálé pajkos hangvétele, az Érzelmes Sarabande olykori túlcsordulása feltehetően nem lett volna a szerző ellenére, és mintha egyetlen hangszer szólt volna, hallatlan virtuozitással pengett a zenekar a Játékos Pizzicato című tételben.

A koncerten elhangzott másik Britten-darab, a Változatok egy Frank Bridge-témára a szerző első igazán jelentős nemzetközi sikere volt: 1937 nyarán, még mindig igen fiatalon, egy hónap alatt írta a salzburgi fesztivál számára. A tizenegy rövid tételből álló mű a klasszikus formák és stílusok parádés és rendkívül szellemes, olykor ironikus humortól sem mentes seregszemléje, főhajtás Britten tanára, Frank Bridge előtt. A Liszt Ferenc Kamarazenekar valamennyi erénye megcsillanhatott az előadás során: a világos formálás, a tökéletes együttjáték, a kisebb piszkoktól is mentes, homogén vonós zenekari hangzás, amelyben az egyes apró szólók finom fénnyel csillantak meg.

Britten mellett a koncert másik főszereplője az idén ötvenéves, gyerekképű trombitaművész-zeneszerző, Markus Stockhausen volt, mégpedig mindkét minőségében. A szünet előtt hangzott el a trombitára és/vagy szárnykürtre, valamint vonószenekarra komponált 2003-as Ascent and Pause (Felemelkedés és megállás) című darab magyarországi bemutatója. Markus Stockhausen nagyszerű előadó, kivételesen puha és visszafogott hangokat képes a hangszereiből elővarázsolni, zeneszerzőként azonban másik kategóriába tartozik: apjával, Karlheinz-cel éppoly kevéssé említhető egy lapon, mint Brittennel. Darabjában a statikus pillanatok és a mozgalmasabb szakaszok látszólag rendszer nélkül váltják egymást, miként a különböző stílusok is a Bach-hommage-tól a Miles Davis-reminiszcenciáig. Rokonszenves személyiségéről persze sokat elárul, hogy rendkívüli hangszertudása ellenére mennyire szerény, és milyen kevéssé virtuóz zenét komponál önmaga számára.

A koncert második felében ősbemutatóként elhangzott, s részben talán a Liszt Ferenc Kamarazenekar vonóshangzására komponált, kettősverseny jellegű darab, a Szimbiózis trombitára és basszetkürtre nagyon hasonlított a koncert első felében hallott műhöz. Ez is visszafogott hangvételű, ez is hosszabb a kelleténél, és ez is sokféle stílust ötvöz egymással az aszimmetrikus lüktetésű jazzes tételektől a hollywoodi filmzenék legrosszabb fajtáit idéző részeken át az elmélyültebb momentumokig.

Hogy a darab mégis működött és elvarázsolhatta a közönséget, az elsősorban a nagyszerű előadásnak köszönhető. A Liszt Ferenc Kamarazenekar óraműpontossággal és rendkívül érzékenyen kísérte a két szólistát, Stockhausenhez pedig felesége, a nagyszerű klarinétművész, TARA BOUMAN társult. A mű címe feltehetően kettejük két hangszer által szimbolizált kapcsolatára utalt, ahogy a darab talán legszebb pillanatait tartogató zárótétel is, amelyben a basszetkürt és a trombita egymást körülölelő, egymást simogató, egymásba olvadó, olykor erősen disszonáns, egymással mégis tökéletes egységet alkotó dallamvonalai megrázó őszinteséggel és leplezetlen intimitással engedtek betekintést két ember kapcsolatába. (Május 18. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Fazekas Gergely

Századik születésnapját ünnepelte májusban a Zeneakadémia Liszt Ferenc téri épülete: az évforduló tiszteletére nagyszabású, reprezentatív hangversenynek adott helyet a zenepalota nagyterme. A szó legjobb értelmében reprezentatív volt ez az est - s nemcsak azért, mert számos illusztris vendég, köztük vezető értelmiségiek, művészek, politikusok kaptak meghívást a Zeneművészeti Egyetemtől, hanem azért is, mert a pódiumon a legkiválóbb művészek váltották egymást, s avatták a rendezvényt az elmúlt hetek-hónapok egyik legszínvonalasabb koncertjévé. Az esemény rangjához méltó műgonddal összeállított program egyszerre volt ünnepe múltnak, jelennek, jövőnek (s e három dimenzió különböző értelmezéseinek). A műsoron szereplő, az elmúlt évszázad során világhíressé lett zeneszerző-generáció zsenialitása 1907-ben még jobbára csak ígéret volt, a "vágyakozással és várakozással teli" századelő fényes jövője - illetve jelen abban a tekintetben, hogy Bartók Béla zeneszerzőként és előadóként is szerepelt az avatóünnepségeken. Ugyanezt az életkort most, száz évvel később a két kiváló fiatal szólista, FENYŐ LÁSZLÓ és KELEMEN BARNABÁS képviselte, míg a jövő zálogát a jelenlegi egyetemi hallgatók alkotta zenekar jelentette. Ahogy Batta András rektor bensőséges hangú köszöntőjében megemlítette: a Zeneakadémia új épületének megnyitása egybeesett az új magyar zene kezdeteivel, így egy másik, szimbolikus születésnapot is ünnepelhettünk ezen az estén. S mivel a négy zeneszerző, a "klasszikus" Weiner, a "melodikus" Dohnányi, a "poétikus" Kodály és az "új utakat kereső" Bartók (a műismertetés jelzőivel élve) már ebben az életkorban markánsan különböző zenével tűnt fel, sokszínű és tanulságos műsor szólalt meg a LISZT FERENC ZENEMŰVÉSZETI EGYETEM SZIMFONIKUS ZENEKARA tolmácsolásában, melyet 2007 jelenének kimagasló művészegyénisége, KOCSIS ZOLTÁN irányított.

Kocsis neve nem véletlenül lehetett a program egyik vonzereje és a magas színvonal garanciája. Vezetésével a fiatal zenészekből alkalomszerűen összeállt zenekar magától értődő muzikalitással, kifogástalan hangzásarányokkal szólalt meg. Koncentrált előadásuk átlagon felüli felkészültségről tanúskodott: játékukat részletesen kidolgozott dinamika és tempókezelés, valamint precízen és egységesen megvalósított, értelmes frazeálás jellemezte (az egészen kis motívumok finom megformálásától kezdve a nagyobb ívek, sőt tételnyi formaszakaszok felépítéséig). Különösen emlékezetes maradt Weiner f-moll szerenádjának lendületes megszólaltatása, mely a szokásosnál tüzesebbnek, izzóbbnak mutatta a kis kompozíciót; de Kodály Nyári estéje kapcsán is körültekintően megtervezett arányokra és árnyalásra, valamint kellemes, levegős formaépítkezésre emlékszem vissza. A koncert végén kicsit már fáradtabb volt Bartók 2. szvitje, ennek ellenére határozott körvonalak, eleven ritmika, megingathatatlan belső tartás, festőien színes hangzás jellemezte interpretációját. Itt kell szólnom a zenekar fúvós részlegéről, melynek tagjai számos kényes szólószakaszban csillogtathatták - és többnyire csillogtatták is - muzikalitásukat és technikai tudásukat. A lágy tónusú együttes rugalmasnak és jól irányíthatónak bizonyult, ami nagy előnyükre szolgált a versenyművekben. Fenyő László és Kelemen Barnabás produkciója egyaránt kiemelkedő nívót képviselt. Dohnányi Konzertstückjében Fenyő szerencsésen elkerülte a dagályos érzelmességet, így interpretációja az átlagosnál lendületesebb, frissebb, karcsúbb volt, ez a lelkesítő elegancia azonban nem csökkentette a vezető szólam domináns szerepét és kifejezőerejét. Bartók Fiatalkori hegedűversenye Kelemen tolmácsolásában számomra ideálisnak tűnt. A tőle megszokott izmos és szuggesztív interpretáció ezúttal is tartalmasnak és értőnek bizonyult mind a lélegzetelállító szépséggel intonált, gyöngéd nyitótételben, mind pedig az ellenállhatatlan energiájú másodikban. (Május 18. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneakadémia)

Kusz Veronika

Az Európa szívében elnevezésű zenekari csereprogram keretében, a Nemzeti Filharmonikusok meghívottjaként a SZLOVÁK FILHARMONIKUS ZENEKAR szerepelt Budapesten. Hogy a közép-európai nemzetköziség még jobban hangsúlyozódjék, az együttes vezető karmestere, VLADIMIR VÁLEK színtiszta cseh programot vezényelt. Egy ilyen műsort nem is indíthat más, mint Smetana népszerű Moldvája: a kompozíció magától értődő biztonsággal, határozottsággal csendült fel, s a lendületes interpretáció révén méltán nyerte el a nyitánynak kijáró figyelmet és súlyt. A zenekar előadása pontos, magabiztos, és többnyire kielégítően árnyalt volt, de ez korántsem jelenti, hogy ideálisnak találtam a hangzást. Annak ellenére ugyanis, hogy sokszor felfigyeltem arra, milyen gondosan megmunkált, átgondolt és egységes a frázisok dinamikai felépítése - mindjárt a főtémában megszólaló, hullámzást imitáló, gyors crescendo-diminuendo ív esetében -, mégsem éreztem elég kifinomultnak a hang minőségét és a hangerő kontrollját. S bár a legtöbb esetben meggyőző volt az együttes energiája, olykor kissé merevnek, érdesnek éreztem hangzásukat. Jellemző a zenekar erősségeire és gyengéire, hogy lelkesülten hallgattam például a Moldva örvényeinek és széles folyamának zenei megjelenítését, valamint ízesnek, markánsnak találtam a falusi ünnepség ábrázolását is, viszont a sellőkkel és holdfényben fürdő, romantikus kastélyokkal összefüggésbe hozott lírai epizódnál, vagy a tovatűnő folyó képével búcsúzó, lágy záró szakasznál bizony keveselltem a gyengédséget, olvadékonyságot, kivált a vonóskar részéről.

A Smetana-kompozícióval csaknem egyidős Dvořák-mű, az 5. szimfónia összességében színvonalas és életerős előadásakor, úgy éreztem, hasonló nehézségekkel küzd a zenekar: a hegedűk-brácsák sok esetben keményen szóltak és túlzottan uralták a hangzást, míg a líraibb szakaszokban olykor egyenesen sutának tetszettek. A fúvósok ellenben - különösen az első két tételben - megbízhatóan szerepeltek, játékuk sokkal spontánabb, mozgékonyabb volt, mint a vonósoké. Nem lenne azonban méltányos, ha nem hangsúlyoznám, hogy míg ugyan általában nem találtam különösebben vonzónak a zenekar hangzását, addig a koncert sok pontján elragadott szenvedélyes megközelítésmódjuk. Ez a lehengerlően férfias összhangzás kifejezetten örömteli volt például a scherzo röviden felépülő tetőpontjaiban, a finálé vonós deklamációs kezdetén, vagy a záró ütemek elsöprő fortéjában.

Az együttes karakteréhez a programon szereplő művek közül valószínűleg Janáček Sinfoniettája illett legjobban - s ez is hozta a legnagyobb sikert számukra (a sajnálatos módon igencsak foghíjasan jelen lévő bérletes közönség az első két számot meglehetősen hűvösen fogadta). Ennek ellenére úgy éreztem, a koncert első felét meghatározó biztos tudás ezúttal kevésbé volt jellemző: apró késéseket, olykor bizonytalan szólambelépéseket, és általában zavaróan megfeszített koncentrációt tapasztaltam mind a zenészek, mind karmesterük részéről. Az összpontosítás meghozta gyümölcsét: a zenekari rézfúvókon túl 13 tagú fanfár-együttessel bővült zenekar imponáló odaadással interpretálta a Janáček-mű izgalmasan felépülő zenei mozaikját, tüzes ritmusait, olykor szinte szürreális képeit. Méltón a mű katonazenekari ihletforrásához, a fináléban már felszabadultabban muzsikáló együttes parádés előadással zárta a hangversenyt. (Május 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Kusz Veronika

Sokan írták és mondták az elmúlt években a KING'S SINGERS budapesti fellépései kapcsán, hogy az együttes már nem a régi. Egyetlen alapító tag sem énekel már benne, s mintha elhamvadt volna az a tűz, a belső szenvedély, amely azelőtt páratlanná tette őket, mintha tompult volna a lelkesedés, elnagyoltabbá vált volna a művek kidolgozása. Sőt az intonációs problémák sem ritkák már, elfáradtak a hangok is. Nem véletlen tehát, hogy koncertjeiken egyre nagyobb arányban jelennek meg mai dalocskák, pop- és swing-feldolgozások. Maradt a hat különös énekes olykor már-már kínos show-műsora. Szórakoztatóak ugyan és nagyon profik, de hol az a mélység és összeszokottság, amely húsz-harminc évvel ezelőtt székhez szögezte a magyar közönséget?

A King's Singers idei zeneakadémiai koncertje hasonló gondolatokat ébreszthetett azokban, akik tárgyilagosan ülték végig az estét. Mi tagadás, nem minden akkord és dallam szólalt meg kristálytisztán, és a szextett tagjai valóban sok zenén kívüli eszközhöz folyamodtak a mulattatás érdekében - természetesen csakis az est második, örökzöld dallamokból és könnyed átiratokból összeállított felében. S valóban hallhattunk már szebb tenor-, vagy magvasabb basszushangot. Engem viszont, be kell vallanom, az első pillanatban lenyűgözött a hat énekes könnyedsége, egymásra figyelése, lelkesedése, szövegmondásuk tökéletessége - hogy csak néhányat említsek erősségeik közül. Ugyan a szünet után, mikor a szórakoztató számok előtt az öregdiákos mókák humorát idéző felvezető szövegeket hallgattam, rövid időre kiszabadultam a bűvölet hálójából, hamarosan azonban újra magával ragadott a hat angol úr. Mert úgy popzenét vagy bárgyú dalocskákat énekelni, hogy az tényleg művészi teljesítménynek hasson, vagy úgy nevettetni, hogy közben egy pillanatra se csorbuljon a kamarazenélés érzékenysége, egyedülálló teljesítmény.

Így hát szigorú kritikus fülekről esetemben ezúttal aligha lehetett szó. Magával ragadott az együttes különleges hangzásideálja, pontosabban az, hogy a zene kívánalmai szerint hol tökéletes egységben szólt a hat énekes hangja, hol pedig egészen eltérő színnel. Örök dilemma ez kórusberkekben, de általában vagy kizárólag az egyik vagy a másik megoldás állandósul. A King's Singersnél viszont a záróakkordok pianissimóban és fortéban egyaránt úgy szólaltak meg, mintha egyetlen ember énekelne, vagy akár egy hangszer játszana, és úgy értek véget, hogy a közönség lélegzetet venni sem mert. A műsort indító Schütz-művek polifon szakaszaiban viszont, vagy Brahms ritkán hallható a cappella-darabjaiban, amelyekben a szólamok nagyon eltérő funkciót látnak el, hihetetlenül árnyaltan, egymástól igen markánsan eltérő módon szólalt meg a kontratenor, a tenor vagy a bariton. És hangsúlyoznom kell, úgy tűnt, ezek váltakozása mindig zenei indíttatású volt. S ami legalább ennyire fontos: mindez természetesnek hatott. Mint ahogy az is, hogy Schütz olasz nyelvű, tavaszi témájú tételei után Brahms dús harmóniái következtek, majd pedig a kortárs John McCabe szófestő, néha Kodály Hegyi éjszakáira emlékeztető ciklusa. Az éneklés nem nehéz tudomány, hanem természetes tevékenység, öröm és nem utolsósorban társas elfoglaltság. Ez sugárzott mindenből.

Csak mellékesen jegyzem meg, McCabe minden énekes- vagy kórustrükköt, például suttogást és csattogást felvonultató, mindemellett meglehetősen sablonos darabja helyett választhatott volna az együttes valami mást a sok nekik dedikált mű közül. Bár az amerikai sivatag természeti jelenségei, a hőség, a csend és a fények viszonylag érzékletesen szólaltak meg az öt tételben, de az angol együttes nélkül ebből valószínűleg vajmi kevés derült volna ki. A közönség sem ezért mutatta a legnagyobb hálát. Hanem, ahogy az lenni szokott, a műsor második felében szabadultak fel igazán az indulatok: a Beatles-dalok, Gershwin-feldolgozások és más örökzöldek után a ráadásként elénekelt, jobban mondva eljátszott Old McDonald kezdetű dal olasz változata, ahogy az lenni szokott, felbolydította a Zeneakadémia teltházasnak nem, szaunának annál inkább nevezhető nagytermét. (Május 24. - Zeneakadémia. Rendező: Bacchus Arts)

Katona Márta

Legutóbbi budapesti fellépésén GIDON KREMER jótékonyan erősítette meg azt a belső hangzó képet, melyet hegedűjátékáról emlékként őrizhettünk. A "végtelen dallam" ideálját követi ez a vonós beszédmód, méghozzá a terminusnak abban az eredeti értelmében, ahogy azt Wagner elgondolta. A kremeri dallam végtelensége alatt nem tagolatlanságot kell értenünk, hanem az interpretáció állandó telítettségét kifejezéssel, jelentéssel és jelentőséggel. Nem akad olyan hang vagy zenei alakzat, melyet Kremer formulaként vagy töltelékanyagként kezelne. A végtelen hegedűdallam nála jelentős mondandók folyamatos egymásba fűzéséből áll. De talán nem is mondandókról, nem valamely jelrendszert alkalmazó közlésfolyamatról, hanem a zenében közvetlenül testet öltő lelki tartalmakról kellene beszélnünk. És ha egy lépéssel továbbhaladunk, úgy azt is beláthatjuk, hogy emez inkarnáció pillanata még a tulajdonképpeni zene megformálása előtt következik be; hogy a lélek a hegedű tónusában lakozik, abban nyilvánul meg. Kremer játéka eseménnyé - hogy ne mondjam: ontológiai csodává - avatja a hang születését és tovatűnését. Ez a hiperérzékeny, a testetlen légiesség és az átszellemült fényesség közt lebegő, szinte emberi lélekzetvételekkel tagolt hang maga a lényeg, a belső mag vagy tartalom, mely aztán időbeli, tehát múlékony alakot ölt a megszólaltatott mű által.

De nem akarom metaforabokrommal nyugtalanítani azt az Olvasót, aki torkig van a hazánkban ideiglenesen állomásozó fogyasztói újspiritualizmussal. Neki mondom: mindössze arról próbáltam beszélni, hogy Kremer különlegesen finom dinamikai árnyalatai és kivételes tudatossággal nüanszírozott hegedűhangja a lehető legmegfelelőbbnek tűnt a régi századforduló programszerűen pszichologizáló zenei stílusához. Bartók Fiatalkori hegedűversenyének első tétele megszakítatlan folyamatként hatott, háborítatlan belső utazássá vált. A teljes mű előadásában Kremernek minden tekintetben méltó partnere volt a FISCHER IVÁN vezényelte BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. A kamarazenei igényeket is támasztó partitúrát az együttes muzsikusai nagy felelősséggel, egymásra figyeléssel és választékos hangzáskultúrával szólaltatták meg. Kremer a Szólószonáta részletével köszönte meg a közönség ünneplését.

Bartók Fiatalkori hegedűversenye (1907/ 08) azon Wagner utáni zenék sorába tartozik, melyeknek hátterében - antropológiai alapfeltevésként - a mélységesen mély és átkozottul bonyolult, individuális emberi lélek áll. Éppenséggel az emberben megnyilvánuló őserők félelmetes egyszerűségének gondolata késztethette Stravinskyt arra, hogy a maga zenei modernizmusának középpontjába a balett, a mozgás műfaját állítsa - szembeállítva azt a szimfonikus és operai műfajok "lélekzenéivel". A koncert második felében jól felépített, átgondolt, részletgazdag és komoly felkészüléssel megalapozott előadásban hangzott fel a Sacre du printemps (vagyis, ahogy fordítani szokták: a Tavaszi áldozat). Nem gyakorolta ez az interpretáció azt az elementáris, letaglózó hatást, amit Eötvös Péter energiakisülésekben gazdag, kristályosan pontos produkciója fejtett ki néhány évvel ezelőtt, a Kongresszusi Központ amúgy ellenséges akusztikus környezetében. De hálásak lehettünk a klasszikus, nagy mű fantáziadús megelevenítéséért.

A hangversenyt olyan mű nyitotta, melynek fogantatása ugyancsak 1910 körüli, ám születésére csupán 1944-ben került sor: A rózsalovag nyomán írt Első keringősorozatról van szó. Az ínyenckedő, de az igazi lendületet és sodrást nélkülöző előadás azt a benyomást keltette bennem, hogy Fischer sokadjára játssza zenekarával a művet, s ezért összpontosít csupán néhány, kissé élveteg zenei bon mot megvalósítására. Meglepődtem, amikor a műsorfüzetből kiderült: a BFZ aznap játszotta először a művet. (Május 15. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Péteri Lóránt

Több mint egy éve már, hogy elhunyt Ligeti György. Ennyi idő ahhoz még kevés, hogy zenetörténeti távolságból szemléljük életművét, ahhoz azonban, hogy e távlat létrejöhessen, fontos, hogy zenéje ne kerüljön ki a művészvilág és a közönség látóteréből. Ezért is tűnik jelentős vállalkozásnak az UMZE KAMARAEGYÜTTES hosszú távra tervezett koncertsorozata, amely Ligeti halálának évfordulója körül minden évben egy-egy teljes estet szentel művészetének, s az elkövetkező évtizedben összes kompozícióját megszólaltatja. A mostani hangverseny egyben emlékezés is volt a tavalyi, április 27-i estére, melyet még a zeneszerző életében rendeztek, de amelyen ő maga már nem lehetett jelen.

A műsor első részében 1947 és 1954 közötti, tehát még Magyarországon komponált művek, a második részben az emigráció utáni, 1958 és 1966 között készült alkotások szólaltak meg. Nehéz megítélni, hogy az életrajzi szempontokon túlmenően is indokolt volt-e ez a dramaturgia. Bár nyilatkozatai szerint maga a zeneszerző is több, stílusban markánsan elkülönülő szakaszra osztotta munkásságát, a korszakhatárok fölött mégiscsak átívelnek személyiségének és egyéni stílusának nyilvánvaló jegyei. Mivel azonban az őt foglalkoztató zeneszerzői kérdések egyes korszakaiban egymás után több kompozícióban is megjelennek (ő maga kísérletei különböző kimenetelű eredményeinek is nevezte ezt a módszert), az egymáshoz időben közel álló művek arculata olykor annyira egységes, hogy valójában azonos zenei ötletek más-más kidolgozásaiként hatnak. Az első részben mindez nem vetődött fel élesen, hiszen a zeneszerző az itthoni években sokféle műben és műfajban próbálta ki saját hangját, így nem volt nehéz változatos képet mutatni a fiatal Ligeti - az ötvenes évek zárt magyarországi lehetőségei között is megdöbbentően eredeti - fantáziájáról. A második részben felhangzott utolsó három alkotás (Lux aeterna, Csellóverseny, Melodien) azonban egymás után hallgatva kioltotta egymás hatását, pedig külön-külön jelentős, a második világháború utáni európai zene legjavát képviselő zenékről van szó. Mindebben közrejátszott talán az is, hogy valamilyen nehezen körülírható előadói bátortalanság uralta a műsor egy részét (kivételnek a DÉRI GYÖRGY által játszott Gordonkaszonátát, a KELLER VONÓSNÉGYES tolmácsolásában felhangzó 1. kvartettet, de még inkább a PERÉNYI MIKLÓS szólójával előadott Csellóversenyt, a Melodient és - értelemszerűen - a második részt indító hangszalag-kompozíciót, az Artikulationt éreztem).

Bár kétség nem fért hozzá, hogy felkészült szólisták és kiváló zenészek gondosan előkészített együttműködésének lehetettünk tanúi, a varázslat, mely Ligeti műveinek hallatán többnyire még a kortárs zenében járatlan hallgatót is magába keríti, valahogyan mégsem jött létre. Néha az volt az érzésem, hogy az előadók nem számoltak a terem tágasságával, vagy nem mérték fel, hogy a nézőtéren ülő hallgatóság a tizedik sortól fölfelé kevesebbet hallhatott, mint amennyit ők a pódiumon véltek. CSALOG GÁBOR - akinek a játéka egyébként is indiszponáltabbnak tűnt a tőle megszokottnál - lényegében magának zongorázta a Musica ricercata kiválasztott részleteit, ezért például a záró Frescobaldi-hommage bonyolult polifóniája alig érvényesült. (Nota bene: az eredetileg 11 tételes sorozat annyira következetesen végigvitt kompozíciós logika szerint épül fel, hogy részleteket kiemelni belőle nem szerencsés ötlet.)

Hiányérzet maradt a vokális művek előadása után is. Gondosnak, de erőtlennek tűnt a SCHOLA CANTORUM BUDAPESTIENSIS (vezényelt: BUBNÓ TAMÁS) tolmácsolásában a Két kánon és a Magány, a Lux aeternában pedig alig hallatszottak a szólamok belső súrlódásai, a hangzás sűrűsödésének és ritkulásának gyönyörű hanghatásai. A kamaraegyüttesre készült fiatalkori Ballada és táncot, a 16 szólamú Lux aeterna motettát, valamint kamaraegyüttesre írt Melodient RÁCZ ZOLTÁN vezényelte határozott ütéstechnikával, a történéseket nemcsak kívülről, hanem belülről is pontosan uraló művész érzékenységével. Mint más, hangszeres virtuózból karmesterré is vált zenészek pályamódosításuk kezdetén, ő is keresi még a saját útját és stílusát. Dirigálása mögött olykor erőteljesen érzékelhetők másoktól átvett minták, a vokális szólamok kényes indításaihoz sincsenek még meg az eszközei, de a fejében és a szívében rend van, mozgását pedig hajlékonyság és dinamizmus jellemzi. Minden esélye megvan rá, hogy immár nemcsak ütőhangszeresként, hanem karmesterként is a 20. századi és kortárs zene jelentős tolmácsolójává legyen. (Május 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapest Music Center)

Szitha Tünde


Ketil Haugsand
Felvégi Andrea felvétele


Glenn Dicterow és Carter Brey


Lorin Maazel és Julia Fischer


Mikhail Agrest


Ilya Gringolts


Tonči Bilić


Han-Na Chang


Ion Marin


Vladimír Válek
MuPa


A King’s Singers
Felvégi Andrea felvétele


Gidon Kremer
Sasha Gusov felvétele


Déri György


A Schola Cantorum Budapestiensis
Csibi Szilvia felvételei