Muzsika 2007. március, 50. évfolyam, 3. szám, 11. oldal
Fodor Géza:
Köszöntő - lelkifurdalással
Békés András 80 éves
 

Békés Andrást sokáig nem tartottam jó operarendezőnek. De ha áttekintem operakritikusi működésem kezdete előtti, 1962 és 1982 közti munkáinak listáját, szégyenkezve állapítom meg, hogy a maga idejében mennyi mindent nem láttam közülük, a harmincnyolcból húszat, s belőlük is ötöt csak jóval később, már kritikusként. Gyerek- és kamaszkori operai mindenevés után, érdeklődésem alakulása- kialakulása dogmatikusan és arisztokratikusan szelektív volt, s nem érdekelt jó néhány opera, amely nemcsak objektíve, hanem ma már nekem is, személyesen is fontos (például A pikk dáma, a Jenůfa, az Élektra). Az első Békés-rendezés, amelyet láttam, a Pásztoróra volt, 1962. március 11-én - illetve nem nagyon láttam, mert akkoriban az Opera III. emeletének oldalsó, "nem látó" helyeire jártam, 3.50-ért vagy 5 forintért. Középről láttam azonban az év végén a Háry János felújítását - és nem tetszett: túl artisztikusnak, "urbánusnak" találtam. De miért is gondolt volna a lázas ifjúság arra, hogy mit jelent Kodály 80. születésnapja alkalmából, az ő szigorú tekintete előtt díszelőadássá rendezni a Háryt (úgy emlékszem, a premieren még a darabhoz 1927-ben komponált, de repertoár-előadásokon elhagyott Színházi nyitányt is eljátszották). Nem figyeltem föl rá, hogy ezzel a produkcióval Szinetár Miklós 1959-es Fra Diavolo- és 1960-as Ory grófja-rendezése után egy új, karcsúbb, levegősebb, könnyedebb, játékosabb vígoperajátszás volt megerősödőben a nehézkesen realista előadásmódhoz képest. S noha fölfigyeltem arra, hogy Oláh Gusztáv korszakos, de az '50-es években naturalizmusba kényszerülő díszletművészete után Szinetár és Békés Forray Gáborral egy egészen új, ugyancsak karcsúbb, levegősebb, könnyedebb, játékosabb, stilizáltabb látványvilágot honosított meg, a Háry esetében az új látványosság artisztikumában mégis csak a dekorativitást vettem észre, s azt nem, hogy egy olyan rendező jelent meg, aki látja a zenét, s akinek rendezéseiben meghatározó a vizuális igényesség - amelyről aztán kiderült, hogy kortárs kollégái között egyedülálló mértékben és töretlenül jellemzi egész operarendezői pályáját.

Egy születésnapi köszöntőhöz nem illik a kritika. De a kritikus igazi feladata nem az, hogy minősítsen, hanem hogy megpróbálja megérteni, egy művészi produktum miért olyan, amilyen, s ő maga miért látja olyannak, amilyennek látja. A kritikus feladata kettős megértés: a műnek és önmagának a megértési kísérlete, s a kettő nem választható el egymástól. A '70-es években nem tetszett a Don Juan- (1974) és a Figaro házassága-rendezés (1977). Az előbbit Nádasdy Kálmán, az utóbbit Mikó András korábbi rendezéséhez képest láttam hanyatlásnak. A Don Juan esetében világos volt az újat akarás, de kétfelé húzott a díszlet térgeometriája és a játék realizmusa, amely tehetetlennek bizonyult a mű metafizikai dimenziójával szemben (ráadásul - az általam egyébként csodált - Erdélyi Miklós a legelavultabb német hagyomány szellemében interpretálta a partitúrát). A Figaro házassága esetében pedig úgy láttam, hogy a rendezés realizmusa a Mozart-operát Beaumarchais darabjába húzta vissza, mégpedig nem is annyira komédiájába, mint inkább polgári drámájába. Csakhogy: a '70-es években nem volt rálátásom arra, hogy a Mozart-operajátszás világszerte krízisben volt, akkoriban vált anakronisztikussá, érvénytelenné az a hagyomány, amelyet nálunk e két opera esetében Nádasdy és Mikó rendezése képviselt, s gyorsult fel az a paradigmaváltás, amely a rendezői operaszínház radikális problémalátásának és interpretációs szabadságának mai kiteljesedéséhez vezetett. Ma már látom: Békés András mindkét opera esetében a goethei "Forderung des Tages"-t, a nap követelményét érezte meg, s abba az irányba indult el, amelybe a nemzetközi operavilág. De a '70-es években még a nyitott nemzetközi operavilágban sem voltak következetesek az útkeresések, hát még nálunk!

Igen, a következetesség. Ifjan az volt számomra az egyik legfőbb esztétikai követelmény. József Attila-i jeligém: "A líra: logika; / de nem tudomány". Csakhogy előtte ez áll: "Kertemben érik a / leveles dohány." Ennyit a művészi logikáról. Zavart, sőt bosszantott, hogy a Lohengrin nászszoba-képében megszólal egy láthatatlan csengő, amelyet Lohengrin nem szólaltat meg. Hogy az Ernani III. felvonásában felhangzik három ütés, de Don Carlos nem üt rá háromszor tőre gombjával a bronzkapura (úgy emlékszem, nem is volt tőr, sem bronzkapu). Miért nem vettem észre, hogy Békés az operának azt a sajátos látószögét, azt a jellemző magasságát keresi, amelyből egy Wagner- vagy Verdi-mű a jelenkor érzékenysége szerint tekint vissza az életre, ami megszabja, mennyit láthat belőle, milyen részleteket láthat még, s milyenek mosódnak már össze előtte, mennyit fog be a lencséje és mit szűr ki belőle? Még akkor sem "kapcsoltam", amikor - már operakritikusként - 1982-ben először írtam rendezéséről, éppen a Lohengrinről, mégpedig nagyon kritikusan. Igaz: az 1963-as rendezés majd' húsz évvel későbbi, új betanulásban való visszavétele a repertoárra az Opera vezetése részéről műsorpolitikai hiba volt, az operajátszás e forrongó korszakában igazi felújításra, tehát új rendezésre-szcenériára lett volna szükség.

Aztán 1983-ban jött a Pillangókisasszony. Nagy vonalakban fenntartom, amit akkor írtam róla: "Békés András rendezése kivételesen szép munka. Békés, aki operarendezőként hol a klasszikus pszichológiai-társadalmi realista ábrázoláshoz, hol a jelzésszerű stilizáláshoz vonzódik, hol egyetlen produkción belül is váltogatja-keveri e két ellentétes megközelítést, tapasztalatom szerint gyakran elvéti azt a nézőpontot, ahonnan a mű nemcsak egy meghatározott prekoncepció metszetében látható, hanem teljes sokrétűségében kiadja önmagát. [...] Ez a Pillangókisasszony-rendezés most harmonikus és termékeny együttműködésben, egygyé olvadva mutatja Békés két rendezői »irányát«; pszichológiai realista beállítottságának köszönheti a produkció a mű mély és alapos elemzését, megértését és átélését s a példás megmunkálást, a világosságát és a meggyőzőerőt, stilizáló törekvésének pedig azt, hogy nem ragad le a mindennapiság szférájában, hanem valódisága - az emberlátás érzékenysége és finomsága jóvoltából - átlelkesül és megemelkedik, fájdalmas szépséggé, megragadó költészetté nemesül." Azért csak nagy vonalakban tartom fenn, mert egyrészt ma már korántsem vagyok benne biztos, hogy Békés valóban olyan gyakran elvétette azt a bizonyos nézőpontot, mint akkor véltem, másrészt túl sok korábbi munkáját nem láttam ahhoz, hogy a Pillangókisasszonyt joggal mondhattam volna "kivételesen" szép munkának. Mert ami ezután következett, nagyon is szép munkák egész sora. Egy nemcsak csajkovszkiji, hanem csehovi Anyegin (1984), stílusában- kultúrájában a számomra etalon Csehov-produkcióval, Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című Platonov-filmparafrázisával rokon. A sevillai borbély frenetikus, finom emberi megfigyeléseket az abszurdig fölpörgető felújítása (1986) - sokan féltették is tőle a Zenét, pedig annak szelleméből született. Egy fontos kísérlet a Dido és Aeneasban (1988) megtalálni azt a sajátos látószöget, jellemző magasságot, ahonnan egynek érződik három évszázadnyi távolság idegensége és mai stilizálás (technikai okokból nem valósult meg tökéletesen). Mellette az átütő erejű, máig elementáris Mario és a varázsló az Opera kórusának revelatív színpadi szereplésre késztetésével. S az Operaházban végül A kékszakállú herceg vára (1989), Budapesten a mű első olyan rendezése, amely kiemelte a jelmezes koncert, a két szereplőt pedig a szobor státusából, és térbeli mozgással, testbeszéddel is megelevenítette, plasztikussá tette a pszichodrámát - gyors levétele a műsorról megbocsáthatatlan.

E kőszínházi rendezések közben két operafilm-remeklés a Zenés TV Színházban: Angelica nővér (1985) és Parasztbecsület (1990), s velük egy új dimenzió Békés operarendezői világképében: a misztika. Az előbbiben a csodalátomás olyan fokú képi hitelesítése, amilyen még Puccininek sem sikerült igazán zeneileg (aki ezt nem érzi megoldandó feladatnak - vannak ilyen rendezők -, inkább ne foglalkozna a darabbal), az utóbbiból minden zsánerszerűség kiégetése, egyfelől egy megkövülten archaikus világ, másfelől a kompenzáló vallásos eksztázis. Végül Szentendrén egy szabadtéri Don Pasquale-rendezés (1997), amely visszaadta az Operában már régen kiüresített mű értelmét, méltóságát, tragikomikus mélységét.

Az aktív operarendezői pálya utolsó másfél évtizede a teljesítmények felől nézve egyértelműen beteljesült és harmonikus. Egy ilyen impozáns születésnap köszöntőjét illene azzal zárni, hogy a hosszú pálya is az. De azt akarom mondani, amit gondolok, nem ami illik. Noha Békés András félszáznál több operarendezése közül csak harmincat láttam, úgy vélem, hogy tehetsége nem bontakozott- teljesedett ki hiánytalanul, sok minden benne rekedt. És nemcsak művészi okokból. Nem bontakozhatott, teljesedhetett ki. Elég végignézni az Opera rendezői által 1962 és 1986 között színre vitt művek listáját, hogy az értő gyanút fogjon, mit jelenthetett e feudális és autoritárius vonásokat sokáig őrző intézményben évtizedekig nem főrendezőnek lenni... Kívülről nem lehet megítélni, hogy az alkotói feltételek kedvezőtlen voltában milyen volt egyfelől a kiszorításnak, másfelől a személyes passzivitásnak, a harckészség hiányának az aránya. De a sikerek serpenyőjében így sincs kevés. Az Operában Békés András bizonyult a lényegi, egyszersmind korszerű Nádasdy-tanítványnak: neki sikerült legjobb munkáiban egy modernebb színházi nyelven újrateremteni azt a költői realizmust, amely az emberi viselkedések pontosságától a nagy látomásokig emelkedik. A Nádasdy-korszak után ő gondolkodott a Házban a legmélyebben az operajátszás új problémáiról. S végül mind rendezőként, mind a Zeneakadémián operajátszást tanító tanárként az ő munkássága bizonyult hídnak a Nagy Hagyomány és a ma korszerű operajátszás között. Hogy ezek a sikerek számára kiegyensúlyozzák-e a rendezői sikertelenségeket és félsikereket, nem tudom. De nyolcvanadik évében csúcsról tekinthet vissza pályájára, konzervativizmustól meg nem érintve és nem megfáradtan, hanem testben-lélekben fiatalosan. Ez pedig keveseknek adatik meg.



Felvégi Andrea felvétele