Muzsika 2007. február, 50. évfolyam, 2. szám, 6. oldal
Tihanyi László:
Peskó Zoltán 70 éves
 

1.

Nem könnyű feladat szembesülni az idő könyörtelen múlásával. Én is - miközben leírom - elcsodálkozom, milyen régen is volt, amikor 1981 májusában, egy kis milánói szállodában remegő kézzel tárcsáztam egy otthonról hozott telefonszámot. Akkori tanárkollégám, Peskó György orgonaművész adta meg öccse telefonszámát azzal, hogy okvetlenül keressem meg, ha Milánóba érek. Peskó Zoltánról semmit sem tudtam akkoriban. Még kisfiú voltam, amikor 1963-ban úgy döntött, nem tesz eleget a magyar kormány felhívásának - az emlékezetes disznó-öbölbeli incidens nyomán kialakult politikai krízisre tekintettel minden Nyugaton tartózkodó ösztöndíjast azonnal hazarendeltek -, és ezzel gyakorlatilag disszidenssé vált. A '70-es évektől kezdődő karrierjéről pedig az akkori magyar hivatalos zenei élet a szokásoknak megfelelően mélyen hallgatott. A '80-as évek közepétől aztán többször járt itthon, az akkori ÁHZ-t vezényelte - ez volt az az időszak, amikor az addig irigyelt-csodált, de következetesen távoltartott, "külföldre szakadt és ott befutott" magyar muzsikusokat elkezdték újra hazacsalogatni -, majd a '90-es évektől kezdve vált rendszeressé itthoni jelenléte. Az említett milánói telefonbeszélgetés után ritka, majd egyre sűrűsödő rendszerességgel találkoztunk, ami azóta tartó szakmai-baráti kapcsolattá alakult. Azért ha meghallom a telefonban a szokásos, kissé dörmögő bejelentkezést, még ma is eszembe jut az a bizonyos első beszélgetés.

2.

Peskó Zoltán karmesteri karrierjének eddigi legfontosabb állomásai operaházak voltak: Bologna, Velence, Milánó, Düsseldorf és Lisszabon. Bár szinte valamennyi élvonalbeli európai zenekart rendszeresen dirigálja, az operavezénylés hangsúlyosan van jelen a repertoárjában. Az operaházak, zenekarok listája, ahol megfordul, a világsztárok névsora, akikkel együtt dolgozik: impozáns, irigylésre méltó. Bizonyára sokan vannak, akik tényleg irigylik. Ha valaki otthonában látogatja meg - Neggióban, a Luganói-tóhoz közeli házában, mert mindmáig az olasz kultúrkör a második, választott hazája -, bizonyára átfut agyán a gondolat: bezzeg ha itthon maradt volna… De az irigység mindig csak a végeredményt nézi, és azt irigyli. Nagyon sokat beszélt nekem az útról, amely az eredményekhez elvezetett. A nélkülözésekről, gyakori egzisztenciális bizonytalanságokról, az állandó készenlétben maradásból és bizonyításkényszerből adódó stresszhelyzetekről, amelyeket aligha irigyelne bárki is. És hány váratlan, szerencsés véletlennek kellett segítenie a tehetséggel és szorgalommal kiküzdött lehetőségek sikeres beteljesítését! Ahol nagy lehetőségek nyílnak nagy előrelépésekre, ott ugyanolyan nagy esély van a komoly kudarcokra is. Ez utóbbiak elkerüléséhez - a tehetségen kívül - egész sor pozitív személyiségjegy optimális és szerencsés találkozására van szükség. (Ez az egyik magyarázata annak, miért nem tud minden kiemelkedő tehetség kiemelkedő karriert befutni.) Abban a világban, amelyikben Peskó Zoltán kiküzdötte a maga helyét, még nem PR-menedzserek által gondosan felépített - sokszor közepes képességű - médiasztárok forogtak: az út első, talán legnehezebb szakaszát mindenkinek egyedül kellett megtennie. (Nyilván nem most van az ideje, de előbb-utóbb valakinek fel kell tennie a kérdést: vajon az új, európai Magyarország - amelyikben már nem illik hivatkozni a korábbi Magyarországon sokat hangoztatott, vélt vagy valós mentségekre - immár az a hely-e, ahonnan egy kiemelkedő képességű muzsikus el tud indítani egy jelentős nemzetközi karriert?)

3.

A karmesteri pálya mint önálló előadóművészi tevékenység viszonylag új jelenség a zene fejlődésében: mintegy másfélszáz éves múltra tekint vissza. Azonban a mai napig gyakran kapcsolódik szervesen valamilyen hangszeres előadóművészi vagy zeneszerzői pályához. Peskó Zoltán a pesti Zeneakadémián zeneszerzést tanult, Olaszországban ehhez már a karmesteri tanulmányok is csatlakoztak, végül ez utóbbi lett a főirány. Mégis, a legendás karmestertanár, Franco Ferrara mellett mindig szoros kapcsolatban volt és maradt Európa számos vezető zeneszerzőjével. Ez alapvető hatást gyakorolt karmesteri repertoárjának kialakítására. Utóbbiban értelemszerűen meghatározó helye van olyan magyar zeneszerzők műveinek, mint Bartók, Kodály, Veress, Ligeti, Kurtág, Szőllősy és Eötvös, vagy olyan világnagyságok zenéjének, mint Boulez, akinél szintén tanult fiatal éveiben. Igazi specialistájává vált viszont a 20. századi olasz zene olyan meghatározó szerzőinek, akiknek Magyarországon inkább csak a neve ismert, életművük - oly sok más fontos és gazdag életműhöz hasonlóan - jórészt teljesen ismeretlen: Dallapiccola, Petrassi, Maderna, Berio, Nono, Scelsi. Nem köztudott, hogy Peskó igen sok fontos, elemző zeneelméleti írást publikált, főleg német és olasz nyelven, különböző zenei folyóiratokban, ezek közül is sok, máig alapvető munkája foglalkozik az új olasz zene témájával. Ez annál is érdekesebb, mert a vele egy időben indult nagy olasz karmester-generáció tagjai közül Riccardo Muti gyakorlatilag alig foglalkozik kortárs zenével, Claudio Abbado - bár eleinte lelkesen elkötelezte magát például Nono zenéje mellett - mára szintén csak ritka kirándulásokat tesz ebben az irányban, így - magyar létére - Peskó tekinthető az új olasz zene egyik első számú hiteles tolmácsolójának. Ugyancsak a zeneszerző-karmester látványos megnyilvánulása volt Muszorgszkij első, befejezetlenül maradt operájának, a Salammbő-nak rekonstruálása. A milánói RAI jelentős nemzetközi figyelmet keltő bemutatóját több előadás követte különböző európai nagyvárosokban, köztük Budapesten.

4.

Magyarország számos világhírű, nagy karmestert adott a világnak. (Az első három művész közül, aki a mai értelemben vett professzionális, "főállású" karmesternek tekinthető, ketten - Nikisch Artúr és Richter János - magyarok voltak.) Sajnálatos, de megkerülhetetlen tény, hogy - hasonlóan a magyar Nobel-díjasokhoz - működésük túlnyomórészt hazájuktól távol zajlott. Ennek minden bizonnyal voltak - korszakonként változó módon és arányban - objektív és szubjektív okai, amelyek külön-külön vagy együtt is jelentkezhettek, és valószínűleg meghatározták a viszonyt, amelyet a művész pályája során szülőhazájával kialakított. (A fenti példánál maradva: Nikisch gyakorlatilag nem vezényelt itthon, míg Richter, ha nem is gyakran, de rendszeresen hazajárt.) A kommunista rendszer idején disszidensként számon tartott művészeknek eleinte nyilván nem volt választási lehetőségük. Később, a "lazulás" során egyre többük számára vált lehetővé, hogy egy-egy alkalommal hazalátogasson, ezt a korabeli kultúrpolitika néhány esetben még bátorította is. (Ennek köszönhettem, hogy pályakezdőként Pesten láthattam-hallhattam Dorátit vagy Soltit.) Jóllehet ettől kezdve a rendszeresen hazajárók többsége különböző módon támogatta a magyar zenekultúrát - például ösztöndíjakkal, adományokkal -, az egykor kiátkozott disszidens karmesterek közül egyedül Peskó Zoltán kapcsolódott vissza olyan mértékben a hazai zenei életbe, amely túlnő a "kedves vendég" kategóriáján. Amióta rendszeres kapcsolatban vagyok vele, tudom, hogy sosem szakadt el innen. Mindig meglepett, mennyire naprakész a magyarországi történéseket illetően: máig igaz, hogy néha több újságot tud ő mondani nekem, mint fordítva. (Ebben nyilván szerepet játszik, hogy itthon élő barátaival folyamatosan ápolja kapcsolatait.) Nem csupán sok időt tölt itthon, hanem rendszeresen koncertezik, nyaranta karmesterkurzust vezet a szombathelyi Bartók Szemináriumon, és fontos kérdésekben kérik ki véleményét, hasznosítják tapasztalatait. Ez mindenképpen pozitív jelenség frusztrációkkal, esetenként paranoiákkal terhelt szellemi életünkben.

5.

A 70 éves Peskó Zoltán személyében olyan művészt köszöntünk, aki pályája csúcsán áll. Aktivitása töretlen, érdeklődése sokirányú, tele van tervekkel, feladatokkal. Repertoárját ma is folyamatosan és minden irányban bővíti, állandóan figyel az újdonságokra, ma is ugyanolyan fontosnak tartja a bemutató-karmesteri feladatokat, mint fiatalabb éveiben. Aki leül vele beszélgetni, számolatlanul hallgathatja az anekdotákat, érdekességeket, akár olyasmiről van szó, ami ötven éve történt, akár olyasmiről, ami tegnap. Feladatának tekinti, hogy szerteágazó tapasztalatait megossza a fiatalokkal, ezért is tartja fontosnak a nyári szombathelyi kurzust. (Ezek a tapasztalatok annyira sokrétűek, hogy gyakran meglepőnek bizonyulnak. Valószínűleg nem sok olyan karmesterkurzus van a világon, ahol a próbák alatt csöndben ül és folyamatosan jegyzetel egy ismeretlen férfi, akiről később kiderül: gyógytornász, s aki később mindenkinek elmondja, milyen tartáshibákat milyen tornagyakorlatokkal kell kiküszöbölnie ahhoz, hogy mesterségét sokáig, egészségben űzhesse.) Szeretnék még sok koncertjén jelen lenni, még sok történetet hallani tőle, sok új írását olvasni és sokat látni őt próbálni, tanítani. Boldog születésnapot és még sok, tartalmas évet kívánok neki!