Muzsika 2007. január, 50. évfolyam, 1. szám, 12. oldal
Szirányi János:
A rádiózene aranykora
Köszöntésféle Lázár Eszter születésnapjára
 

Nem titkolom, szeretem a születésnapokat. Ilyenkor egy pillanatra meg lehet pihenni, számvetést lehet készíteni, terveket szőni, a jövőbe tekinteni, az ünnepeltnek titkon meglepetést várni, nekünk pedig - önző módon - ajándékokat készíteni, tiszta szívvel jókívánságokat mondani, szeretettel köszöntőket írni.

Mégis, már az első mondatnál zavarban vagyok: ha Rád gondolok, az óhatatlanul a rádiózás máig titokzatos csodáját is jelenti számomra, s ha a Rádió jut eszembe, az elválaszthatatlanul azonosul Veled, a zenei lehetőségek végtelen variációit oly önfeledten váltogató lényeddel. A páratlan hivatástudattal, az újat keresés rendíthetetlenségével, a zene és a zenét megszólaltató muzsikusok alázatos szolgálatával, sőt mindezen túlnőve, a szellem szárnyalásának határtalanságával. Így aztán - vélem - megbocsátható, sőt talán természetes, hogy Eszter-gondolataim minduntalan a tudásnak, kreativitásnak és értékteremtő alkotásnak e kivételes harmóniája körül nyüzsögnek.

Együtt töltött rádiós évtizedeinkből hoszszan sorjázhatnának e sokoldalúság máig élő fejezetei.

Írhatnék arról, hogy a hatvanas évek derekától hogyan tágítottad ki a rádiós hangversenyélet műfaji kereteit, hogy az akkortájt még meglehetősen irányított hazai koncertrendezői gyakorlat mellett a Magyar Rádió hogyan is válhatott minden arra érdemes művész számára a zenei nyilvánosság természetes fórumává, a legkiválóbbak heti szólóestjeitől a szórakoztató kiskoncerteken át a gyakran sokszereplős, tematikusan szerkesztett stúdióhangversenyekig. Pódiumot adtál világsztároknak és pályakezdő tehetségeknek egyaránt, de ugyanúgy hívtad-bátorítottad egy-egy fellépésre a zenei hivatásukat még fáradhatatlanul ápoló muzsikus tanárokat is - mindig tudva, hogy igazi művészi megmérettetés nélkül a zenei nevelés és értés válik sebezhetővé.

Írhatnék arról, hogyan nőtted ki a Bródy Sándor utcai stúdiókat, élő zenével töltve meg hol a Margit Gimnázium, a Kertészeti Egyetem, hol a Nemzeti Galéria barokk termének falait, de leginkább emlékezetesen az MTA kongresszusi termét. Micsoda reveláció volt Doráti egész napos Schubertiádája, Polgár László, Ránki, Kocsis, Schiff és a többiek számos estje, Nyesztyerenko rendszeres "hazavárása", vagy éppen a hivatalosságnak akkor még nem kellő King's Singers megnyerése!

És persze írhatnék a Rádió országos zenei versenyeiről, amelyek - 1966-tól - a fiatal muzsikusgeneráció pályára segítésével egész zeneakadémiai oktatásunknak nyitottak új távlatokat. De még inkább a kortárs zene iránti olthatatlan érdeklődésedről, szenvedélyes elkötelezettségedről. Nem csupán szerkesztői mentalitásból fakadóan, hanem létezésed, gondolkodásod éltető elemeként fogalmaztad meg újra és újra: minden kor köteles saját zenei nyelvén beszélni, a megszólalásnak és meghallásnak nem lehetnek tűrt vagy tiltott kategóriái. Tudományos értékű tanulmányokkal, koncepciózus tervezetekkel ostromoltad a Rádió illetékeseit, miközben a mégoly szigorú lektorokkal együttműködve sem adtad fel soha, hogy a 20. század zenekultúrája a maga teljességében legyen jelen a rádió hullámhosszán. Mint ahogy azt sem, hogy a hazai zeneszerzés Bartók utáni generációinak minden fontos alkotása naprakészen szólaljon meg. Csupán Századunk Zenéje sorozatod három évtizedének vagy kétszáz hangversenyén több mint 1500 (!) új mű szólalt meg, többségük hazai- vagy ősbemutatóként. Talán nincs is magyar zeneszerző, akire ne figyeltél volna, miközben élő sorozatod ma már a 21. század zenéjéből válogat…

Aztán jaj, de sokat írhatnék legendás, amolyan zenei feature-t teremtő, sokműfajos dokumentumműsoraidról, és elválaszthatatlan alkotó- és "arany" csapattársaidról - Balassa Sándorról, Czigány Gyuriról, Meixner Misiről, Sebestyén Janóról, Földes Imréről, a nemcsak a Zeneakadémián iskolateremtő Kroó Gyuriról, a felejthetetlen Zsoldos Pétiről, az oly fiatalon elment Bozay Attiláról (a Szimfonikus Rovat családtagként összetartó játékosait itt most nem is említve). És a hazai és nemzetközi versenygyőzelmek, díjak, elismerések véget nem érő soráról, közülük is a legfontosabbakról, a zenei világ legkiválóbbjainak barátságáról.

Mostanában, ahogy kezd kifogyni mögüled a Rádió - úgy lett nyereményes a Fészek klub! Hosszan írhatnék az itt életre kelő, minden-műfajos, pompás zenei programjaidról, elsőként is minduntalan elámulva az immár kilencedik szezonjába lépett, pimaszul egyszerű Új Magyar Zene ciklusodról. A minden megkötöttség nélkül, amolyan hozott anyagból szervessé szerkesztett programok néha nemcsak az alkotói szabadság és lehetőségek határait feszegetik, hanem rendre bizonyítják fiatal muzsikusaink - alkotók és előadók - megejtő szolidaritását, elkötelezettségét.

A minap csengett telefonom, Bori lányod hívott tüneményesen csilingelő hangon - fontos dolgokat kedvesen kérdezni, s elmondani többek között, hogy most éppen vége hosszú külföldjárásának, boldog, hogy itthon lehet. Szavaiból csak úgy sugárzott az édesanyjára oly büszke gyermek felelős, őszinte szeretete - még hallani is jólesett. Igazából leginkább ezt akartam megírni, hiszen e pár percbe, azt hiszem, belesűrűsödött minden, ami fontos: az érzelmek bensőséges szépsége, s a hivatás, tudás, alkotás töretlen szárnyalása.

Kedves Eszter, Isten éltessen sokáig - e teljes élet minden örömével!