Muzsika 2006. október, 49. évfolyam, 10. szám, 16. oldal
Molnár Szabolcs:
A csoda anatómiája
Arcus Temporum: művészeti fesztivál Pannonhalmán - harmadszor
 

Az Arcus Temporum (Időívek) Fesztivál zenei programja augusztus 25- én 17 órakor kezdődött és augusztus 27-én 13 óra körül fejeződött be, azaz körülbelül 44 óráig tartott. Ennyi idő alatt hét, Mozart és Salvatore Sciarrino műveiből összeállított hangversenyt, valamint a Muzsikás Együttes éjszakai koncertjét hallgathattuk meg. Ehhez fogható sűrűségű koncertfolyammal magam csak az Arcus Temporum egy évvel ezelőtti, Haydn-Gubajdulina fesztiválján és a Földvári Napokon találkoztam, de még soha nem éltem át azt, amit ezen az augusztusi hétvégén: az egymást követő előadások egyetlen, magában álló koncertté rendeződtek, melynek egyes fázisait utólag felcserélhetetlennek éreztem. Az előadások sorozatának íve, végcélja és végkicsengése (vagy konklúziója) tökéletesen egybeesett azzal a lelki, szellemi folyamattal, fejlődéssel és átalakulással, melyet a 44 óra alatt velem együtt többen is megfigyelhettek magukon. Ezt a fejlődést, átalakulást ráhangolódásnak, elfogadásnak, megnyílásnak, megtisztulásnak (katarzisnak), és - talán most tényleg nincs itt az ideje a szemérmességnek - megvilágosodásnak lehetne nevezni. Egészen nyilvánvaló, hogy ez az érzés előre jósolhatatlan volt, és a szerkesztők sem kalkulálhattak vele. Ami történt, az egy olyan spirituális helyen, mint Pannonhalma, talán mindennapos - számomra csoda.

A "megtisztulás" vagy "megvilágosodás" gyanakvást keltő fogalmainak magyarázata helyett - merő gyávaságból - ebben a recenzióban többnyire a "ráhangolódás" és az "elfogadás" folyamatáról fogok beszámolni, egy igencsak drámai eseménysorról, melyet Mozart és Sciarrino zenéje - eleinte így tűnt - egymást kioltva, később éppen ellenkezőleg, kölcsönösen erősítve generált. A két szerző lehetséges dialógusáról, az "időív" teherbírásáról szkeptikus előítéleteim voltak. Ezeket jórészt a tavalyi fesztivál - utólag így látom - félreértése táplálta. Akkor úgy gondoltam, az "időív" végpontjain álló szerzők szellemi rokonsága (ha távoli is), a közös téma (Krisztus hét szava a keresztfán) vagy egy-egy külső jegy, esetleg hivatkozás, reflexió, afféle egyirányú, imaginárius kommunikáció teremti meg a fesztivál-koncepció koherenciáját. Mentségem, hogy ezt maguk a szerkesztők/szervezők is sugalmazták. A Mozart-Sciarrino pár ilyenfajta direkt összekapcsolásra, didaktikusnak tűnő egymás mellé szerkesztésre kevés lehetőséget ad. Az erős hatás itt az egyidejűségtől várható, annak minden véletlenszerűségével. Ez idővel jóval masszívabbnak tűnt a tavalyi koncepciónál. Arra a kézenfekvő megállapításra kellett jutnom, hogy a fentebb jelzett Haydn- Gubajdulina viszonylatok mindegyike ugyanúgy egyirányú, mint az a bizonyos imaginárius kommunikáció: Haydn már nem tud reflektálni Gubajdulinára, Haydn már semmilyen témát nem tud Gubajdulina után kibontani. Szerencsésebb lett volna tehát tavaly is a két szerző műveinek összecsengése helyett a művek egyidejűségére koncentrálnom. (Ebben az esetben viszont most szegényebb lennék egy csodával.)

Az augusztus 25-i első koncert (Boldogasszony kápolna) megerősítette előítéleteimet. Mozart C-dúr fuvolanégyese (K. 285b) inkább eminens, mintsem inspirált előadásban hangzott el (Gyöngyössy Zoltán, Környei Zsófia, Móré László, Louise Hopkins). Ez egyáltalán nem zavart, a Falusi muzsikusok (Ein musikalischer Spass, K. 522) egyoldalú kedélyeskedése viszont már igen. E darab humora érzésem szerint jóval kifinomultabb, ravaszabb, mint ami ebből az előadásból kiderült. Mozart rendkívüli leleménnyel helyezi el a rossz hangokat, minden helyzetben más és más zenei logikát érvényesít. A menüett hamis kürtjeit a másodszori belépéskor már formaalkotó elemként érzékeljük, az Adagio cantabile hegedűcadenzájának hamis csúcshangjait viszont mindkét elhangzásakor a hegedűs (Környei Zsófia) megtréfálásának halljuk, az eltévedésből való visszatalálást pedig afféle segítő, baráti jobbnak. A zárótétel már vaskos, durva szatíra, a malacbanda kíméletlen gúnyrajza. Az előadás inkább az efféle karikatúraszerű elemeket domborította ki, kevesebb figyelmet szentelt annak, hogy a forma, a ritmus mennyire képes az idegen elemeket integrálni.

A koraesti koncert egyetlen Sciarrino-darabja (Le voci sottovetro - Üveg mögötti hangok. Elaborazioni da Carlo Gesualdo per voce e strumenti) négy újrakomponált Gesualdo-mű ciklusa. A tételek között Tasso leveleiből olvasott fel egy narrátor (Michele Sita). A szólóénekre (Csordás Klára) és ensemble-ra (Intermoduláció Kamaraegyüttes, vezényelt Simone Fontanelli) szerzett mű hangszerelése igen jellegzetes, több Sciarrino-kompozícióban is visszatért. A hangzáskép egy vonóstrió (hegedű, mélyhegedű, cselló) és egy fafúvóstrió (basszusklarinét, angolkürt, basszusfuvola) szembeállításából alakult ki, színező hangszerként pedig zongorát és ütőket hallottunk. A fúvósok egy régi portatív vagy regál hangjára emlékeztettek, a vonósok sordinóval vékonyított hangja és a fürge figurák historikus előadások emlékét hívták elő, bennem különösen erősen támadt fel Harnoncourt Orfeo-felvételének néhány részlete. Az egy nappal később rendezett pódiumbeszélgetés után azonban sejthető, hogy Sciarrino korántsem ápol felhőtlen viszonyt a historikus praxissal. "Semmi értelme Pergolesit játszani, ha ennek a zenének nincs köze hozzánk, s annak sincs értelme, hogy ugyanúgy játsszuk Mozartot, mint Mozart idejében. Az átírásaimmal fel kívánom tárni a régi műveket a mi korunk hallgatója előtt. Például Domenico Scarlatti csembalószonátáinak rendkívüli modernségéről már egy egyszerű vonósnégyes-átiratból is meggyőződhetünk, kiderül ugyanis, mennyire közel állnak a szonáták Beethoven kései kvartettjeihez." A Gesualdo-átiratokról pedig így nyilatkozott: "Gesualdo disszonanciái korántsem egyedülállóak a korban, de valahogy mégis ezek karmolnak a legerősebben, ezek okozzák a legnagyobb fájdalmat. Átirataim az ilyen fájdalmas sértéseket erősítik fel, hogy hasonló fájdalmat élhessünk át, mint a Gesualdo-kortársak." S valóban, Sciarrino szinte kizárólag a harmóniai furcsaságokra irányítja a hallgatóság figyelmét, a nevezetes Moro, lasso madrigált ráadásul egyenesen a monódia mintaesetének állítja be. Gesualdo sokat elemzett polifonikus pedantériáját ez a feldolgozás inkább el- és nem felfedi.

Az esti hangverseny (Bazilika, 21 óra) egy nem túl jelentősnek ható, de technikailag igen nehéz korai (1979) csellódarabbal kezdődött (Louise Hopkins előadásában), melynek címe (Ai limiti della Notte - Az éjszaka határán) érzékletesen példázta Sciarrino vonzódását az enigmatikus, nem a formára vagy valamilyen tradicionális zenei műfajra utaló, irodalmi címek iránt. Most találkozhattunk először kompozícióinak uralkodó hangütésével is, az "éjszaka zenéje" típussal. (Bartóki párhuzamokra utalni felületesség lenne.) Sötét, misztikus világba vezetett az est másik Sciarrino-darabja is (Infinito nero - Fekete végtelenség). Ugyanazt a hangszer-összeállítást használja ebben a műben a szerző, mint a Gesualdo-átiratokban, azzal az eltéréssel, hogy a fúvósoknál (oboa, klarinét, fuvola) nem a mélyebb fekvésű instrumentumokat szerepelteti. De e speciális oktett hangképe nem elsősorban emiatt tér el teljesen az átiratokban megismert hangzástól. Ezúttal a fúvósok zörejei teremtik meg a kompozíciót nyitó, éjszakai hangulatot. A csellódarabbal összehasonlítva most nem a hangok felbukkanásának váratlan sűrűsége vagy szokatlansága alakítja ki a mű atmoszféráját, hanem a hangzó impulzusok feltűnő ritkasága - szinte már csend az, amit hallunk. A darab énekes szólistájának (ezúttal Horváth Máriának) igen nehéz szerepet szánt a zeneszerző, hiszen a 17. századi firenzei Maria Maddalena de'Pazzi misztikus vízióiból összeállított szöveget nemcsak énekelni kell, hanem az eksztatikus állapotnak megfelelően hörögni, sikoltani, s ami még ennél is bonyolultabbnak tűnik: az artikulálatlanságot artikulálni. (Itt kell megemlíteni, hogy a közönség minden vokális darab mellé megbízható magyar fordítást kapott.) Az Infinito nero (concerto allúziók nélkül) ugyanazt az expresszív, monodikus stílust idézi meg, mely ismerős lehet a Bornemisza Péter mondásaiból. A Kurtág-darabbal ellentétben azonban Sciarrino nem alkot olyan formákat, melyeket tanult vagy természetes formaérzékünkkel azonnal felismerhetnénk, azonosíthatnánk. Egyszerűen állapotot rajzol. Ugyanilyen, a forma jótékony (néha ellustító) támogatását nélkülöző kompozíció a fesztivál legfrissebb, 2005-ben keletkezett darabja, az Archeologia del telefono per ensemble is. Dramaturgiája egy olyan filmhez hasonlítható, melynek története csak lassan áll össze a néző képzeletében. A szignálhatások (telefonjelek) megtörik a természetes akusztikus környezetet, de ez a természetes környezet - Sciarrino "hangszerelésében" - igencsak sivárnak, ellenségesnek, élhetetlennek tűnik, s talán éppen ebben rejlik a darab látleletszerű "üzenete": miközben elutasítjuk az akusztikus környezetszennyezésnek, inzultusnak és még ki tudja minek nevezhető szignáldzsungelt, mely kitölti és deformálja mindennapjaink akusztikus ingervilágát, addig a szignálok nélküli világban elveszettnek érezzük magunkat.

Ezen a koncerten a Mozart-művek előadásának színvonalában határozott emelkedést fedeztem fel. Az F-dúr oboanégyes (K. 370) magabiztos és perfekt tolmácsolásban, a C-dúr vonósötös (K. 515) választékos artikulációval, de olykor pontatlan intonációval szólalt meg. Látszólag kilógott a fesztiválkoncepcióból Bach öt fúgájának Mozart által készített vonósnégyes-átirata (K. 405), pedig az átírás mozarti és sciarrinói módját ebben az esetben igen közelinek kell tartanunk. Miként Mozart, aki saját korának kontrapunktikus ideáit követve retusálta az eredeti bachi textust, ugyanúgy Sciarrino is a választott mű kortársi olvasatát erősíti fel az átirattal. A Mozart-művekben Horváth Béla (oboa), a Keller Quartet és Konrád György (brácsa), a Sciarrino-darabokban az Intermoduláció Kamaraegyüttes működött közre, Simone Fontanelli irányításával.

Negyedóránk volt, hogy a Bazilikától átsétáljunk a Boldogasszony kápolnában éjfélkor kezdődő Az éjszaka zenéje című koncertre. Két szólófuvolára komponált darab (All'aure in una lontananza - Fuvallatok a távolban; Canzona di ringraziamento - Hálaének) valamint a négy férfihangra komponált L'alibi della Parola (A szó alibije) hangzott el. Utóbbi lenyűgöző gondossággal (A.N.S Chorus, Bali János vezényletével), ám maga a mű megfoghatatlan maradt számomra. A fuvoladarabok építkezése már ismerősnek tűnt, de ezúttal az előadó személye, muzikalitása, egészen különleges színezetű effektusai, rendkívüli tisztasággal megszólaltatott pianissimói, karcmentes üveghangjai szinte zárójelbe tették a megszólaltatott művet. Mario Caroli, ez a feltűnően magas, vékony, El Greco alakjaira emlékeztető, feminin lágyságú fiatalember kivételes képességű művésze hangszerének. Ezúttal ő volt az egyetlen előadó, akit nyugodtan tekinthetünk a szerző alkotótársának. (Tavaly a bajánon játszó Elsbeth Moser és a csellista Vlagyimir Thonka képviselte a szerzővel szoros, alkotó viszonyban álló előadóművész típusát.)

Zárásként Mozart e-moll szonátája (K. 304) hangzott el. Bevallom, nem vágytam rá, teljesen kerek volt ez az éjféli koncert a három Sciarrino-darabbal. Azt gondoltam, kizárólag a fesztiválkoncepció miatt kell eljátszani befejezésül egy Mozart-művet is. Végül is nagyon jólesett a darab - a zongorahangzás szempontjából előnytelen akusztikájú kápolna nehézségein Csalog Gábor néhány taktus után tökéletesen úrrá lett, összjátéka Keller Andrással mintaszerű volt, és kiderült, hogy ez a Mozart-mű is kiaknázhatatlan, megismételhetetlen csoda. Hajnali negyed kettőkor, a majdnem teljesen fekete éjszakában, a park kavicsos ösvényén hazafelé botorkálva, körvonalazhatatlan gondolatok és érzések kezdtek erjedni bennem.

Másnap délelőtt 11-kor ugyanide jöttünk vissza. Az Üvegharmonika-kvintett (K. 617) matinéelőadása visszahangolódásra tökéletes volt (Váray László, Juhász Gábor, Gyöngyössy Zoltán, Horváth Béla, Móré László, Louise Hopkins). Amit nagyon vártam, csak ezután következett: Scarrino 2. zongoraszonátája Csalog Gábor előadásában. Kíváncsi voltam, kapcsol-e Sciarrino valamilyen tradicionális formát is a tradicionális műfajhoz. Egyetlen meghallgatás alapján határozott nemmel válaszoltam erre a kérdésemre. A pokoli nehézségű darab - mint megtudtam - a technikailag "könnyebb" Sciarrino-zongoraszonáták közé tartozik, s ha valamiféle "műfajspecifikus" vonást fel lehet benne fedezni, az egyfajta "műhely-jelleg". Magam legalábbis így címkéztem, mivel a szonáta visszamenőleg sok mindent megmagyarázott. Az általam tipikusnak érzett sciarrinói dramaturgia ebben a műben egészen plasztikusan jutott érvényre: a darab mintha nem szólna másról, mint egy-két karakteres zenei gondolat kiforrásáról, melyekkel be is fejeződik a mű. A 2. zongoraszonáta három zenei elemre "fut ki": egy óriás hangközből álló hangzatra, egy középregiszterbe helyezett melodikus gesztusra és egy glissando sebességű futamra. Fontos dramaturgiai eszköznek tűnik, hogy ezen elemek korábbi felhangzásukhoz képest lecsiszolódott, kikristályosodott alakban zárják a művet, a szerző a darab legvégén köt ki az alapötletnél, így juttatva érvényre egy - Mozarthoz képest - fordított zenei logikát.

Mario Caroli állt a La perfezione di uno spirito sottile... (Egy finom lélek tökéletessége) című darab középpontjában, mellette Csordás Klárának (ének) és Váray Lászlónak (ütők) jutott kisebb szerep. Az eredetileg szabadtéri előadásra szánt darab "zenei rituálé", ami lényegében megmagyarázza a kompozíció időkezelését (a darab körülbelül háromnegyed órás). Magát a rítust nem sikerült átélnem, de azt igen, hogy a mű milyen elevenen kommunikál a fesztivál másik, nem zenei eseményével: a New Yorkban élő japán táncospár, Eiko és Koma butószínházával, illetve butótáncával.

Egy, az idő szorítása miatt szűkre szabott pódiumbeszélgetés (Veres Bálint kérdezte az olasz zeneszerzőt) és egy kevésbé érdekes, ám pihentető jellege miatt mégis fontos délutáni koncert után este kilenc óra tájban ismét a Bazilika felé vettük az irányt. Egy koncertária (Ch'io mi scordi di te?, K. 505) és Sciarrino korai fuvolaverseny-félesége (Rondo per flauto e orchestra) után a C-dúr zongoraversenyt (K. 467) Várjon Dénes Sciarrino cadenzájával játszotta el. A két zeneszerző közötti időív elképzeléséhez ezúttal nem volt szükség szárnyaló fantáziára, mivel az egyik zenéje egyszerűen behatolt a másikéba. E tény jelentős várakozást keltett a hallgatóságban. Az egyáltalán nem "sciarrinós": rövid, frappáns, stílusos, ízléses cadenzának (melyet egy zongoristától is elvárhatnánk...) máskor felhőtlenül örültünk volna, most azonban valahogy zavart keltett. Ez a jótékony zavar más körülmények között nem jött volna létre, csak itt és most, Mozart és Sciarrino műveinek másfél napnyi folyamatos ütköztetése után. Éppen ebben állt a helyzet izgalma és ereje. A szünet után felhangzó Éjszakai önarcképre (Autoritratto nella notte) már erő-feszítés nélkül lehetett ráhangolódni, semlékeim szerint a nagy g-moll szimfóniát (Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, vezényelt Keller András) sem hallgattam még ennyire előítéletek nélkül, függetlenítve magam régebbi előadások emlékétől.

A fesztiválon tizenhat Sciarrino-kompozíció hangzott el - gyanítom, valamennyi magyarországi bemutatóként. (Legutóbb 2006. február 24-én, a Magyar Rádió 6-os stúdiójában hallhattuk Morte di Borromini című zenekari darabját; a megelőző évtizedekben, a kortárs zenei koncertrepertóriumok alapján úgy sejtem, ötnél is kevesebb műve csendült fel idehaza.) Az idén ötvenkilenc éves komponista hatalmas életművéhez képest ez a tizenhat mű talán nem is olyan sok, de ahhoz bizonyosan elég, hogy Sciarrino világában otthonosabban érezzük magunkat. A fesztivál utolsó hangversenye augusztus 27-én, vasárnap 11-kor kezdődött. A sok Sciarrino-mű tapasztalatával a hátunk mögött ezen a délelőttön valahogy másként hallgattuk Mozart zenéjét, és feltételezem, hogy a zenészek is máshogy közelítettek hozzá. A Boldogasszony kápolnába előadó és hallgató másfél nap hat megerőltető koncertje után érkezett. Volt olyan muzsikus, aki a megelőző koncertek majd' mindegyikén szerepet vállalt, így nem csoda, ha a kitartó publikumhoz hasonlóan testileg ugyan elcsigázva, szellemileg mégis felcsigázva nézett a hangverseny elé. A Környei Zsófia, Pilz János, Móré László és Louise Hopkins alkotta alkalmi vonósnégyes olyan leírhatatlan koncentrációval, eltökéltséggel és a felgyülemlő belső feszültséget kizárólag pozitív energiába fordító intenzitással szólaltatta meg Mozart c-moll adagio és fúgáját, hogy a mű majdani előadásait évekig ehhez az emlékhez fogom hasonlítani. De valószínűleg nem csak én, hiszen a szinte robbanásszerű taps arra utalt, hogy a közönség is valami hasonlót élt át. És a koncert épphogy csak elkezdődött. Következett ugyanis Mozart B-dúr hegedű- brácsa-duója, Sebestyén Ernő és Konrád György előadásában. Ki tudja, hány évtized tapasztalata, bölcsessége, kultúrája összegződött ebben a varázslatos, finom, a természetes érés minden zamatát magában hordozó interpretációban. S lám, ki gondolta volna, hogy nem csak a Requiem, a Don Giovanni vagy a Jupiter-szimfónia képes katarzist kiváltani, hanem egy hegedű-brácsa-duó is. A zárókoncert további két Mozart-előadása is tökéletesen illeszkedett ebbe a légkörbe. Az A-dúr fuvolanégyesben Mario Caroli, a Sciarrino-darabok egyedülálló érzékenységű és virtuozitású fiatal játékosa ismét megmutatta, micsoda többletet jelenthet a klasszikus mesterművek előadásakor a kortárs zenében szerzett jártasság. Az Esz-dúr zongoranégyesben pedig Várjon Dénes, Keller András és Louise Hopkins oldalán ismét rácsodálkozhattunk a tüneményre, akit Konrád Györgynek neveznek. Az idei Arcus Temporum fesztivál, mintha egy Sciarrino-mű dramaturgiáját másolná, csak a legvégén tárta fel titkát.


Salvatore Sciarrino


Csordás Klára


Környei Zsófia


Mario Caroli


Keller András, Várjon Dénes, Konrád György és Louise Hopkins
Varga Mátyás felvételei