Muzsika 2006. október, 49. évfolyam, 10. szám, 12. oldal
Stachó László:
Király(nő)i utódok
Hét hangverseny az eszterházi Haydn-fesztiválról
 

Ama régi szép időkben még előfordult, hogy a császárné szopránszólót énekelt nagyobb misékben vagy kisebb egyházi opuszokban. Pedig - hallgassák csak meg - mai mércével mérve sem könnyű szólam Michael Haydn 1801-ben komponált Szent Terézia-miséjének (Theresienmesse) szopránja, mely I. Ferenc császárunk és királyunk hitvese - egyébként a szicíliai király leánya -, Mária Terézia fölkérésére készült el. Nem tudom, valóban jó muzsikus volt-e a császárné; a szólam viszont olyan igényes, hogy rossz előadása a teljes misét veszélyeztetné.

Álmodozás helyett ma természetesen annak is örülhetünk, ha a kulturális élet fenntartói és támogatói - ha már az éneklés sem megy makulátlanul - megértik, fölismerik és támogatják az időtálló értékeket. Ilyen a Magyar Haydn Társaság fertőd-eszterházi fesztiválja. A "Haydn Eszterházán" név szakmai minősége révén már abban az időben márkavédjeggyé vált, amikor a 20. század egyik legjelentősebb magyar koncertrendezője, Strém Kálmán szervezte a fesztivál hangversenyeit és a hozzájuk tartozó mesterkurzusokat a régizene-játék legjobb nemzetközi képviselőivel. Ő persze nem csak e fesztivál révén, hanem már évtizedek óta rendkívül sokat vállalt és tett Eszterháza zenei életének megújulásáért; a hangversenyrendező váratlan halála után azonban a Magyar Haydn Társaság és a fesztivál művészeti vezetője, Malina János zenetudós - aki nem mellesleg aktív muzsikus is - folytathatta a szervezőmunkát. Valamennyi idei koncertet Strém Kálmán emlékének ajánlották. Szakmai értelemben igen komoly kár azonban, hogy sem tavaly, sem idén nem jutott pénz és energia a modern zenészek, a régizenészek és a zenetudósok között eleven diskurzust kezdeményezni képes mesterkurzusokra a Haydn Eszterházán fesztivál keretében.

Vissza Árkádiába! Mária Terézia szólamát a zene birodalmában királynői ranghoz méltó énekes intonálta augusztus 30-án Fertőszentmiklós barokk templomában: Zádori Mária. Sokat és sokan írtak már a Zádori-jelenségről - a kristálytisztán csengő, finom, de virtuóz és pontosan intonált voce azonban csak legfeljebb technikai alapul szolgál ahhoz a fölényes zeneértéshez és legelső sorban a szeretethez, amely az énekesnő zenei interpretációit jellemzi. Azt pedig, hogy Zádorit milyen régóta tekinthetjük a historikus irányzat legfontosabb magyar előadójának, számomra a hang egyre érettebb-finomabb, és - mint e koncerten tapasztalható volt - talán már kevésbé csengő karaktere jelzi. Hámori Szabolcs (basszus) és Schöck Atala (alt) hangszíne enyhén kontrasztált Szappanos Tibor ezen az estén hozzájuk képest kevésbé kiműveltnek és virtuóznak tűnő, ám igen szép tenorjával (ez részben azzal magyarázható, hogy a fiatal tenoristát később kérték fel a koncertre, s a műsorfüzetben még titokzatos N. N.-ként szerepelt). Ami az énekes szólistákat illeti, jobban örültem volna, ha bizonyos helyeken még több figyelmet - vagy közös próbát - fordítottak volna az együttes éneklés hangi-intonációs és zenei minőségére. A hangverseny másik misekompozíciójának, a nagy testvér, Joseph Haydn Szent Miklós-miséjének Kyriéjében vagy a Credo Crucifixus szakaszában a túlcsorduló érzelmek-vibrátók, és nem kis mértékben a pontatlan együtténeklés ingoványos talaj érzetét keltették. (Lehet persze, hogy a keresztre feszítés zenei készpénzre váltott kifejezése csak a 20. század második felében elterjedt túlpolírozott előadóművészeti ízlés számára tűnik túlfűtöttnek.) Pedig a Purcell Kórust és az Orfeo Zenekart Nicholas McGegan irányította - az a zenészegyéniség, akinél jobban kevesen értik és érzik Joseph Haydn zenei találékonyságát és humorát vagy Michael Haydn muzsikájának mesteri és szeretetteli, ám soha nem naiv áttekinthetőségét és könnyedségét.

A Te Deumot is - a két misét e koncerten bevezető művet - Mária Terézia rendelte meg Michael Haydn miséjével majdnem egy időben a mester idős és világhírű bátyjától, Joseph Haydntól. A Te Deum zenei szövetét McGegan és a két magyar régizenei együttes előadása erővel itatta át; minden hangot megformáltak, és valamennyi az érdekeltség állapotát sugározta annak ellenére, hogy - mint a hangindítások és az együttjáték pontatlanságai jelezték - a zenekar gépezete még nem melegedett be. A Szent Miklós-mise ezután következett, s itt már elképesztett és elvarázsolt, ahogyan McGegan a Gloria zenei mozgásmintázatait elindította és kézben tartotta.

Ő vezényelte a fesztivál szeptember 3-i zárókoncertjét is, két szimfóniával, két versenyművel és két szólistával. Michael Haydnról idén, halálának kétszázadik évfordulóján méltatlanul megfeledkeztünk, s ha nem az ő (a salzburgi Haydn) G-dúr szimfóniájával kezdődik a Capella Savaria hangversenye (a műhöz az ifjú Mozart komponált rövid, lassú bevezetőt), akkor szinte biztos, hogy a darab megmenekülhetett volna az együttjáték egyenetlenségeitől, a vonósok fémes-érdes hangszínétől, az Andante sostenuto tétel fafúvós szólóinak pontatlanságaitól, vagy éppen a zárótételben az első hegedűk olykor kifejezetten hamis intonációjától. De nem ezek uralták az interpretációt és az est hangulatát. McGegan képes arra, hogy ellenállhatatlan mosolyra vagy nevetésre fakassza azokat, akik vele muzsikálnak, és azokat is, akik hallgatják; s a zenekari tagok koncert közben is láthatóan kommunikálnak vele. Még egy kései Haydn-mise előadása és befogadása is mindkét - sőt, mindhárom - fél számára az örömzene kategóriájába tartozik, ám soha nem öncélúan. Nem olcsó poénokon múlik, hogy McGegant szeretettel követik a muzsikusok, hanem a lelkesedéssel átitatott technikai és lexikális zenei tudáson. McGegan egyedülálló pontossággal tudja lefordítani a zene gesztusait saját mozgásgesztusaira, több tucatnyi módját ismeri a hangindításnak, és - remek stílusismerete révén - minden hangot minden körülmények között képes megtölteni értelemmel. Nála nincs üresjárat, de csak a szerkezetileg-technikailag kényes pontokon taktíroz igazán - a többit zenészeire bízza. Pontosan megjeleníti a szerkezet pilléreit, miközben gesztusokkal, arckifejezésekkel értelmezi a motívumokat és az összefüggések meglepő fordulatait - vagyis a haydni humort. A zenekari muzsikus és a közönség a rendkívüli teljesítmény mögött munka- és életvezetési princípium gyanánt leginkább csak azt érzékeli (McGegan anyanyelvét idézve): take it easy. Hát micsoda zenész az, aki dacolva a komoly muzsika uralkodó befogadói attitűdjeivel,a kötelezően fölvett révedező vagy póker-arccal, valamint a jólnevelt csendben üléssel, majdhogynem megtáncoltatja az úri közönséget egy Haydn-szimfónia menüettjében?

Szerencse, hogy Haydn 57., ritkán játszott D-dúr szimfóniájában a prestissimo finálé egyben a koncertet is zárta. A vasárnap este kevés próbával játszó Capella Savaria ekkorra már legjobb formáját nyújtotta: a vonóstónus nem emlékeztetett a kezdeti csiszolatlanságra, és a tétel viharos sodrása sem döntötte ki a szerkezet támpilléreit. Rosszhiszemű volnék, ha Haydn eszterházi koncertmestere, Luigi Tomasini D-dúr hegedűversenyének szólistájával, Kalló Zsolttal kapcsolatban is csak az olykor hallgathatatlanul hamis intonációt emlegetném (erre a 18. századi mércével mérve bámulatosan virtuóz faktúra sem mentség). Kalló zenélése ugyanis élő, stílusos és karakteres: érzi a 18. század gesztusait, rubatóit és cifrázatait, s a vibrátót is csak módjával adagolja.

Christine Schornsheimet, az est billentyűs szólistáját, aki a fesztivál keretében addig három hangszeren előadott két szólóesttel örvendeztette meg Eszterháza közönségét, jobb formában is hallottuk már. A lipcsei zeneakadémia tanára csembalistaként indult, s jelentős szakmai elismerést szerzett tavaly megjelent lemezeivel, melyek Haydn billentyűs œuvre-jét tartalmazzák, ötféle hangszert váltogatva a csembalótól a klavikordon át az angol mechanikájú fortepianóig (a 14 kompaktlemezről Somfai László írt kritikát a Muzsika májusi számában). Nem csoda, hogy Schornsheim Eszterházán is a reflektorfény (klavikordestjén a gyertyafény) középpontjába került a legtöbb koncerten közreműködő külföldi szólistaként. A zárókoncerten nem ragadott magával Haydn G-dúr billentyűsversenyében a fortepiano mellett, s ennek okát leginkább a nyugtalannak ható, összerántott motívumokban keresném. Bár ez a versenymű nem korszakalkotó opusz, a zenében rejlő finomságokat Schornsheim megmutathatta volna - de a két első tételt csak lejátszotta. A zárótétel dinamikus, erőteljes karakterével viszont - ide értve a jól sikerült cadenzát is - érezhetően könnyebben azonosult.

Igazságosabb volna Christine Schornsheim zenélését az általam hallott, második szólóestjével kapcsolatban jellemezni (első, csembalós-fortepianós koncertjén nem lehettem jelen). A kastély pompás földszinti hűsölő csarnokában, a sala terrenában klavikordon hangzott el két Haydn-szonáta és egy variációsorozat szeptember 1-jén este. A csupa márvány és tükör terem akusztikája ideális lehet a vékony hangú házi instrumentum számára, ám fölerősödnek a mellékzörejek is. Végtére is allergiaszezon van, virágzik a parlagfű. Schornsheim játéka alatt a közönség tünetmentesen figyelt - minden bizonnyal a művésznő koncentrációjának s a pontos, kidolgozott időzítéseknek köszönhetően. Christine Schornsheim a legjobb értelemben vett profi; játékában elsősorban a biztonságot érezzük, a zenei szerkezet egybefogásának s az értelmezésnek - a különleges zenei mozzanatok reakciókész követésének - a képességét. Az 1766 előtt keletkezett B-dúr szonátában (Hob. XVI:2) már-már fiziológiai élményt nyújtott, ahogy keze alatt lélegzett a zene, az Esz-dúr szonáta (1766, Hob. XVI:45) Allegro di molto karakterű fináléjában magával sodort a gyeplőt minden pillanatban kézben tartó lendület. Másrészt igaz, hogy a könnyű - és mi tagadás, zeneileg nem túlzottan tartalmas - C-dúr variációsorozat (1790, Hob. XVII:5) érezhetően nem ihlette meg a szólistát. Szünet után a közönség végre kitapsolhatta magát (addig a klavikord hangerejéhez igazodva csak két ujjal illett "tapsolni"), ám a kastély dísztermében, fortepianón elhangzott második rész tartalmazott jó néhány aggasztó mozzanatot is: a kéttételes B-dúr szonáta (1782/84, Hob. XVI:41) lendületes második tétele hadarva elfutott, a C-dúr fantáziában pedig a művész nyugtalanságáról árulkodott, hogy a híres fermátákról, melyek "olyan hosszan tartandók, amíg el nem hal a hang", a zongorista idő előtt elvette a kezét, hogy továbbmehessen. Schornsheim fortepiano-billentése és hangidőzítései kevésbé pontosak és koncentráltak, mint klavikordjátéka. És a "zongorista" szót sem véletlenül használtam: Schornsheim fortepiano-játékában sok - s az én stílusérzékem és stílusismeretem szerint nem föltétlenül indokolt - zongoraszerű pedálozást és félpedálozást hallottam, melyek zongorista módon tehetik unalmassá a Haydn-előadást.

A Trio Antiqua fortepianistája, Szekendi Tamás számos tekintetben Schornsheim ellentéte. Egyszerre gesztusgazdag és értelmező-analitikus játékával jól el-lensúlyozta a trió számos- tekintetben egyenletesebb muzsikálást képviselő csellistáját, Vályi Csillát és hegedűsét, Kalló Zsoltot (augusztus 28-án). A fortepianista értő és mindig okosan impulzív játéka mellett azonban néha elveszett a tételek kecsessége (Esz-dúr trió, Hob. XV:29, Allemande) vagy nosztalgikussága (A-dúr trió, Hob. XV:18, Andante, A-dúr középrész) a kevésbé kidolgozott időzítések s együttjáték miatt. Ez a koncert azonban méltán aratta a legnagyobb sikert az általam hallottak közül, hiszen a három magyar muzsikus zenélése nemcsak egyéni és a stílust tökéletesen értő-ismerő, hanem színes és magával ragadó. S milyen jó volt hallgatni, amint egyes triótételek (A-dúr trió, Allegro; vagy a ráadás, a Rondo all'ongarese) hamisítatlan - sem gőzösen elsietett, sem vérszegény, sem pedig sziruposan elparasztosított - magyar hangon szólaltak meg!

A holland Bilson-tanítvány, Bart van Oort triójának, a Van Swieten Triónak zenélése - ellentétben a magyarokéval - elképesztően pontos, koncentrált és virtuóz, ám olykor hidegen távolságtartó. A szeptember 2-i stúdiópontosságú trió-együttjáték alapja a fiatal csellista, Job te Haar ízléses és biztos muzsikálása és van Oort rendkívül józan, pontatlanságoktól, szélsőségektől és egyénieskedéstől mentes játéka, mely azonban egyetlen pillanatában sem unalmas. Van Oort a legkomolyabb technikai nehézségeken is a legnagyobb hidegvérrel teszi túl magát - nota bene, olykor a zeneieken is -, és úgy tűnik, koncertje előtt már minden hanggal jó előre elszámolt. Két példa: az e-moll trió (1788/89, Hob. XV:12) nyitótételének zsigeri lendületét mindig páratlan koncentrációval és kontroll alatt tartva jelenítette meg, a lassú tétel azonban lehetett volna sokkal líraibb - itt mintha korukat meghazudtolva egy jó harminc évvel ezelőtti historikus előadóművészeti stílusideált követtek volna a holland zenészek. Érdekes, hogy az 1766-ban keletkezett g-moll triót (Hob. XV:1) a barokkra vonatkozó historikus előadási konvenciók felől közelítették meg - erre a pontozott ritmusok kivitelezéséből vagy a nagyobb zenei felületeket átfogó affektusok eljátszásából következtetek. A menüettet nagyon is vonzó fényben tüntette fel ez a megközelítés, a záró Presto vibráló szilárdságát pedig a kifogástalan technikai alap és a figyelmes, összegyakorolt együttjáték teremtette meg. Mondanom sem kell, a kifogástalan technikai alap lényeges eleme a csellista szép tónusú, pontos intonációjú, mégis szinte egyáltalán nem vibrált hangja, s a hegedűs, Igor Rukhadze virtuóz biztonsága. Rukhadze vibrátó nélkül elhaló motívum- és frázisvégi hangjai érzéki élményt nyújtottak.

      

Szép vonóstónussal és hangszínekkel játszottak a Festetics Vonósnégyes muzsikusai is (Kertész István, Petőfi Erika, Ligeti Péter, Pertorini Rezső) augusztus utolsó napján. Kár, hogy nem készült hangfelvétel erről az estről, mert valamennyi általam eddig hallott előadás közül legszívesebben az ő eszterházi interpretációjukban őrizném meg a C-dúr kvartett (op. 20/2) záró fúgatételét - a szigor és a rugalmasság tökéletes egyensúlyában. Összeforrott és ízléses, sőt kissé visszafogott Haydn- és Mozart-értelmezésükre azonban árnyékként vetült Kertész István olykor - különösen a virtuóz szakaszokban - problematikus intonációja vagy a gesztusok erőtlensége-óvatossága. Mozart fiatalkori d?moll kvartettjének (K. 173) nyitótételében például elvesztette karakterét a kissé renyhén értelmezett repetíciós motívum; a felütések pedig sokszor értelmüket vesztették (így az Andantino grazioso nyolcadfelütései). A G-dúr Haydn-kvartett (op. 54/1) menüettjének triója viszont igazi jutalomjáték volt a pontos intonációval, ízléses és ízes hangszínnel játszó Pertorini Rezső számára.

A Quinque Voces (Csapó József, Cser Ádám, Mészáros Péter, Mizsei Zoltán, Philipp György) délelőtti koncertje pedig az eszterházi szervezők jutalomjátéka volt számunkra Haydn kánonjaiból szeptember 2-án a fertőszéplaki katolikus templomban. A Tízparancsolat mondataira Haydn 1791 és 1795 között, angliai útjai során szőtt mutatós három-ötszólamú kánonokat, melyek kompozíciós tekintetben igen virtuózak: van köztük kettős rákkánon is, amely visszafelé, valamint a kottát feje tetejére állítva oda-vissza is olvasható. A Quinque Voces zenei akrobatamutatványait bizonyára Mária Terézia is megirigyelhette volna. A Tízparancsolat-kánonokat öt, bölcsességekre s aranyigazság-mondatokra költött világi kánon követte (kivétel a "Turk was a faithful dog, and not a man" - "Turk hűséges kutya volt, nem ember" magvas frázisra komponált, egyébként a koncerten elsöprő sikert aratott opusz). Az öt fiatal muzsikus eltérő zenei egyéniség, s nem is föltétlenül főállású énekes - muzikalitásuk, profizmusuk és fertőszéplaki sikerük nyomán mégis szeretnénk remélni, hogy az együttes nem csak erre az alkalomra, az oly ritkán énekelt Haydn-kánonok előadására állt össze. Ez a hangverseny még akkor is élményt jelentett, ha most még csak sejthető volt, mire volna képes az öt énekes, ha valóban csapatot alapítanának, és összecsiszolódnának a hangok.


Nicholas McGegan és a Capella Savaria
Felvégi Andrea felvétele


Christine Schornsheim


A Van Swieten Trió
Felvégi Andrea felvétele