Muzsika 2006. szeptember, 49. évfolyam, 9. szám, 47. oldal
Gyarmati Eszter:
Two in One
 

Bemelegítésként definiáljuk a "különleges" szót például a következőképp: valami, ami még soha nem volt, és eztán nem is lesz többé. Majd idézzük emlékezetünkbe azon sárga-szürke plakátokat, amelyek a KING'S SINGERS július 12-i koncertjét hirdették szerte a városban: "A világhírű énekegyüttes különleges új műsora először Budapesten - Egyebek között Stravinsky és a XVI. századi nagy mester Gesualdo miséje!" Amint túltettük magunkat a központozás hiányosságain, a "különleges" jelző fent megjelölt értelmezésével szembesülhetünk: Don Carlo Gesualdónak ugyanis - a zenetudomány mai állása szerint - soha nem volt, és feltehetőleg immár soha nem is lesz miséje (ha csak egy, a kromatikus madrigálokba beleszédült génmanipulátor nem veszi a fáradságot, hogy klónozza a "nagy mestert"). Vessük továbbá tekintetünket az "egyebek"-re. A megfogalmazás ismét találó, hiszen Gesualdo- és Stravinsky-művek mellett a mégoly kellemes viktoriánus kori angol kórusművek, népdalfeldolgozások és spirituálék számára sem igen lehet nemesebb címkét találni.

Eleve látszott tehát, hogy méregdrága jegyével tulajdonképpen két eseményre juthat be az anglomán zenebarát: egy nagyon izgalmas műhelykoncertre és egy "üdítő nyáresti kikapcsolódás"-ra. Ez önmagában nem feltétlenül baj, vagy ha mégis, nem annyira a nagykorú és döntésképes jegyvásárló, mint inkább az együttes művészi-morális problémája (erről később). Az viszont már kínos, hogy az első rész Gesualdo-Stravinsky-programját hallgatva szinte végig az járt a fejemben, milyen remek lehet ez az előadás - és milyen kár, hogy ebben az akusztikában ezt inkább tudni lehet, semmint hallani. Mert ha a Szent István Bazilika befogadóképességét és turistacélpont jellegét tekintve megfelelő helyszínéül szolgálhat is egy világhírű kamaraegyüttes koncertjének, magát a zenét figyelembe véve semmiképp sem; ha pedig nem ez a lényeg, talán okosabb lenne videoanimáció-vetítéseket szervezni a dómban - King's Singers-koncertet pedig inkább a Nemzeti Hangversenyteremben.

A hangverseny első felében Gesualdo Nagycsütörtöki responzóriumai közül négy (In Monte Oliveti, Ecce vidimus, Una hora, Seniores populi) szólalt meg Stravinsky Miséjének tételeivel, illetve Ave Maria és Pater noster című miniatúráival váltakozva. Gesualdo éjsötét, olykor szinte fullasztóan tömény műveinek és Stravinsky üveghideg, a minimumra szorítkozó tételeinek kontrasztja megújuló energiaforrásként táplálta a hallgatói figyelmet, amely azonban arra is kénytelen volt kiterjedni, hogy bármennyire igyekszik is a hat kiváló énekes - David Hurley, Robin Tyson, Paul Phoenix, Philip Lawson, Christopher Gabbitas és Stephen Connolly -, a megszokottnál nagyobb cezúrákkal és elképzelhetetlenül tökéletes artikulálással sem lehet ellensúlyozni a hatalmas tér akusztikai hátrányait. Tudni persze (és milyen sokat kell egy ilyen perszéért nyújtani!) mindent tudnak, ami ebben a felállásban tudható; a legőszintébb szívvel elmondhatjuk róluk a méltató litániát a "rendelt időben" való indulásoktól a kiegyenlített hangzáson át a hiperérzékeny kidolgozottságig - de hangvető ernyőkké változni azért ők sem képesek. Gesualdo mellbevágó akkordfordulatai - a steril váltások objektív lehetetlensége révén - összemosódtak, szelíddé tompultak, s a visszhang, cseppet sem törődve az ellenpont törvényeivel, szeszélyesen önmagának követelte a döntést arra vonatkozóan, mikor melyik dallamtöredéket veti a felszínre vagy buktatja alá. Így az Una hora zaklatott "sed festinat" szakasza távoli zizegésként, az Ecce vidimus indítását követő, lefelé irányuló imitáció szinte a struktúra összeomlásaként hatott, s ebben a műben - ó, nemes tradíció - még templomi harangszó is borzolta a kedélyeket, valamint a tonalitást.

Stravinsky Miséjének tételeivel - amelyekben Salvi Nóra, Erős József (oboa), László Rita (angolkürt), Jankó Attila, Horváth Vilmos (fagott), Bakó Levente, Tarkó Tamás (trombita), Lugosi Róbert, Kelemen Lajos és Zakó Norbert (harsona) működött közre igen kiválóan - nagyobb szerencsénk volt, hiszen a javarészt homofon szerkesztésű kórusszakaszok a mostoha viszonyok ellenére is jobban megőrizték kontúrjaikat. A Gloria indításának vakító fényben kígyózó szoprán- és alt-arabeszkjei vagy a pogány bűvölőként ható Sanctus szinte brutális ereje pedig fellibbentette a függönyt arról a bizonyos "másik" koncertről, s az ember ezek után már azt sem bánta annyira, hogy a konferáló hölgy nagyjából "a reklám után visszajövünk, ne menjenek messzire"-stílusban zárta le az első részt.

A koncert második felét két - Magyarországon kevésbé ismert - komponista, Sir Charles Villiers Stanford és Sir Hubert Parry egy-egy műve nyitotta; mindkettőjüknek nagy szerepet tulajdonítanak abban, hogy Anglia - "das Land ohne Musik" - a 19. század végén feléledt mintegy két évszázados zenei tetszhalálából. (Részletes műsorlap híján, illetve az énekegyüttes tagjainak konferálását ugyancsak szétomlasztó visszhang okán csak az előbbi címével szolgálhatok: Beati quorum via.) Gondosan megírt, jólesően "megmerítkezős" zenék ezek abból a fajtából, amelyek épp annyival vannak a "közepes" felett, hogy még érdemes legyen megtanulni őket; és épp annyival a "jó" alatt, hogy tökéletesen ki legyenek szolgáltatva az előadás minőségének (s most természetesen a legjobb kezekben voltak). Innentől kezdve aztán kissé elmosódik a film, de minden kockán lassú a mozgás, lírai a hangvétel, hibátlan a világítás és kibillenthetetlen az egyensúly: egy gyönyörű angol népdal (The Turtle Dove), melynek ez a feldolgozása pompás stáblista-zene lenne egy Oscar-díjra esélyes Jane Austen-adaptációhoz; két spirituálé, egyikük egy ronggyá énekelt példány (Swing Low, Sweet Chariot) üdítően igényes jazz-feldolgozása; egy óceánjárók bárjaiba illő, naplementés háttérzene (melynek címe szintén homályban maradt, de nem is hiányzik), az Ó, testvér, merre visz utad? című film slágere (Down To The River To Pray), s a koncertet szervező, tízéves Arts and Artists Managementet köszöntő szomorkás ír dal (Danny Boy); majd taps és kölcsönös integetés a kottaállványsor két oldalán.

Egy zenész barátnőmtől új terminus technicust tanultam erre a fajta műsorösszeállításra: "főzelék-süti koncert" (értsd: ha a közönség megeszi a Gesualdo-Stravinsky-pürét, kap rétest estére). Nyilvánvaló, hogy vannak a kórusélet piramisának olyan szintjei, ahol ez a műsorpolitika nemhogy elfogadható, hanem szinte kötelező. De (túl) a csúcson már nem a program adja el a márkanevet, hanem a márkanév a programot - s szerintem épp ebben áll a csúcson lévők felelőssége. (Szent István Bazilika, 2006. július 12. - Rendező: Arts and Artists Management)