Muzsika 2006. szeptember, 49. évfolyam, 9. szám, 30. oldal
J. Győri László:
Fontosabb az önálló arculat, mint a verseny
Roland Geyerrel, a színház intendánsával a Theater an der Wienben
 

- "Bezzeg Bécsben az idén új operaház nyílt" - sok szó esett erről a Magyar Állami Operaház körüli vitákban. Ugyanakkor a Theater an der Wien példája nyilván más összefüggésben is figyelemre méltó. Az operajátszás világszerte visszaszorulni látszik, a Bécsnél jóval nagyobb lélekszámú Berlinben bő tíz éve beszélnek az egyik opera bezárásáról. Miképpen lehetséges, hogy a viszonylag kicsiny Bécsben mégis új operaház kezdi meg működését?

- Bécs zenei szempontból egészen különös hely, nem hasonlítható más városokhoz. Rendkívüliségét egyebek mellett az adja, hogy a bécsiek gondolkodásában megkülönböztetett helye van a kultúrának, s ők ezt tudják is magukról, ami azután tovább erősíti motivációjukat. Alkalmam volt sokfelé járni a világban, főleg Európában, úgyhogy magam is tapasztaltam, mennyire egyedülálló az osztrákok kulturális buzgalma. Hangversenyre, operába, színházba járnak. Csillapíthatatlan bennük a vágy, hogy mindent megismerjenek. Ráadásul Ausztria abból a szempontból is szerencsés, hogy polgárai megengedhetik maguknak ezt a luxust. Az osztrákok és a bécsiek anyagi helyzete jó, a gazdaság virágzik, az embereknek nem okoz nehézséget, hogy jegyet vásároljanak. Ismeri az árainkat, amelyek még csak nem is a legmagasabbak Bécsben. Egy jó jegy száz euróba kerül, ezt szorozza meg kettővel. Az igény és az emberek anyagi helyzete - ez a két legfontosabb előfeltétel. A másik nagyon fontos körülmény az a kezdeményezés, amely Bécs városától jött. A város vezetése ugyanis már jó ideje, majd' két évtizede a bírálatok kereszttüzében állt: a véleményformáló értelmiségiek, a médiumok és a különféle kulturális intézmények vezetői újra meg újra szóvá tették, szinte követelték, hogy ez a nagy hagyományú és izgalmas történetű, hangulatú és kisugárzású ház, amelyhez hasonló nagyon kevés van a világon, visszakapja eredeti funkcióját, és ismét zenés színházként, illetve operaházként működjék, ahogyan Schikaneder idején.

Az épület hírnevének növeléséhez hozzájárult, hogy annak idején, amikor a Staatsoper romokban hevert, itt működött a bécsi opera társulata, ehhez a házhoz kötődött az a legendás Mozart-ensemble, amelyről oly sok szó esett. A színház akkoriban nagy Mozart- előadásairól volt híres. Ez is adta az ötletet 2000 táján, hogy a jubileumi évben, 2006- ban Mozart operáit játsszuk majd itt. 2002-ben szakértői bizottság jött létre, amelynek tagjai között ott volt a Staatsoper igazgatója, képviseltette magát a Bécsi Ünnepi Hetek és a Salzburgi Ünnepi Játékok vezetése, és Bécs város zenei intendánsaként tag voltam én is. A testület azt vitatta meg, miként működtethető a színház.

Magam az amszterdami modell ötletét hoztam be a gondolkodásba. Amszterdamban a város által szubvencionált zenekarok látják el az operazenekari feladatokat. Mármost a Bécsi Szimfonikusok fenntartója Bécs városa, a színház pedig ugyancsak a város tulajdonában áll, miért ne lehetne a kettőt összekötni? Adott egy zenekar, amely képes stagione- rendszerben magas színvonalon ellátni a színházi feladatokat. Láttuk, hogy a Bécsi Ünnepi Hetek, valamint a Klangbogen rendezésében a házban zajló előadásoknak óriási volt a visszhangjuk, és hogy igény lenne egy harmadik, a Staatsoperétől és a Volksoperétől eltérő módon működő operaházra. Ez meggyőzte a főpolgármestert is. Mellékesen ott volt az említett megfontolás, hogy ez a ház Bécs tulajdonában áll, míg a két nagy repertoár-operaház állami tulajdonú. Kultúrpolitikai szempontból tehát jogos, hogy magának a városnak is meglegyen a maga operaháza. Ez tehát egy városi opera, míg a másik kettő szövetségi. Világos volt, hogy a város megengedheti magának a saját operaházat, úgyhogy elkezdtek keresni egy olyan embert, aki alkalmas rá, hogy intendánsként elindítsa ezt a munkát. A választás rám esett. Fél lábbal akkor már Grazban voltam, éppen készültem átvenni a grazi operaház irányítását, amikor befutott ez az ajánlat. Ilyen ajánlatot az életben egyszer ha kap az ember - nem lehetett visszautasítani. Ráadásul nagy művészek támogatják a munkát. Ha egy Nikolaus Harnoncourt azt mondja, szívesebben vezényel itt operát, mint Salzburgban, akkor az felér a színháznak tett szerelmi vallomással. Önmagáért beszél, nem kell magyarázni.

- Idén tehát Mozart a házi szerző, de hogyan tovább? Milyen műsorpolitikai elképzelései vannak? Mely darabok lesznek a műsor pillérei?

- Két nagy súlyponttal számolok. Az egyik a 17- 18. századi opera Monteverditől Mozartig. A következő években megkülönböztetett figyelmet fordítunk Händel műveire. Őt itt Bécsben egy kissé elhanyagolták, nemigen születtek mostanában jó Händel- előadások. Haydn is visszatalál majd erre a színpadra, jövőre Nikolaus Harnoncourt vezényli az Orlandót. Színre visszük Gluck operáit is, elvégre neki, az opera megreformálójának nagy szerepe volt a tizennyolcadik századi bécsi zenei életben. És persze sok-sok Mozart- előadást játszunk majd. Nem érjük be annyival, hogy a Mozart- évforduló alkalmából bemutatjuk műveit. Mozart operáit állandóan műsoron tartjuk. Minden évben legalább egy új Mozart- produkciót játszunk, sőt jövőre kettőt is: nyáron mutatjuk be új rendezésben a Figarót, majd a La finta semplice című, szinte sosem játszott ifjúkori darabot - fantasztikus szereposztásban. Ez az egyik legfontosabb szempontunk: azt akarjuk, hogy minden előadás a lehető legmagasabb színvonalon jöhessen létre. Egy- egy hat- nyolc előadásból álló sorozatban az első próbától az utolsó előadásig minden egyes pultnál ugyanaz a muzsikus ül, ugyanazok énekelnek a kórusban, minden szólamot ugyanaz az énekes ad elő. És minden hónapban új produkcióval jelentkezünk. Ez tehát az egyik súlypont.

A műsorpolitika másik pillére azon a személyes vonzalmamon és meggyőződésemen alapszik, hogy ebben a színházban a kortárs operának is helye van. A Theater an der Wien kétszázöt esztendős története során nagyon sok ősbemutató helyszíne volt, itt mindig is sok kortárs mű hangzott el. Szeretném, ha a 20- 21. század zenéje természetes módon műsorra kerülne ebben a színházban. Úgy döntöttem, hogy egy amerikai projekt keretében 2007-ben két, egymással érdekes kölcsönhatásban álló amerikai művet viszünk színre. Egyik sem ősbemutató, de mindkettő ausztriai bemutató, az egyik a családon belüli erőszakkal, a másik a halálbüntetéssel foglalkozik. Az első André Previn operája, A vágy villamosa, a másik pedig Jake Heggie műve, a Dead Man Walking.

- Amennyire tudom, ezt Drezdában, a Semper- operában is játsszák. Német nyelvterületen egyidejűleg két színház is műsorára tűzi?

- A Dead Man Walking koprodukció a drezdaiakkal. Ez egyébként koncepciónk fontos eleme: együttműködést tervezünk egy sor jelentős európai operaházzal, Drezdával, Berlinnel, Hamburggal, Frankfurttal, Brüsszellel, Párizzsal, Londonnal, Amszterdammal, Koppenhágával. Átveszünk produkciókat, vagy ők veszik át a mi előadásainkat. Ugyancsak fontos eleme a koncepciónknak, hogy mit nem fogunk játszani. Egészen bizonyosan nem szerepelnek majd a műsorunkon a nagy romantikus operák, amelyek a Staatsoperben amúgy is hallhatók. Biztosan nem játsszuk Wagner és Richard Strauss műveit.

- Nem is igen férnének el egy ennyire kicsi házban.

- Valóban kicsi, de akkor sem játszanánk őket, ha történetesen nagyobb lenne - nem szeretnénk versenyezni a Staatsoperrel. Ez egy önálló művészi profilú színház, és ezt a profilt semmiképpen sem szeretnénk összemosni más színházakéval. Folyvást arról kérdeznek, milyen a viszonyunk a Staatsoperrel. Nekünk nem kell versengenünk velük, számunkra tulajdonképpen teljesen mindegy, mit csinálnak - arra kell figyelnünk, hogy mi jók legyünk. A budapesti vendégszereplés is jelzés értékű: nyitunk, elmegyünk Magyarországra, megmutatjuk magunkat, hogy az emberek jöjjenek el, nézzék meg az új bécsi operaházat. Ez a lényeg, nem pedig az, hogy állandóan összemérjük magunkat a másik intézménnyel. Természetesen megpróbálunk érdekesebb színházat csinálni, mint amilyena Staatsoper, de ez nem ellenségeskedés vagy barátság kérdése. Egyébiránt az operaház igazgatójával egy sor kérdésben megállapodtunk, Holender úrral egyeztettük a műsortervet és a bemutatók időpontját, nehogy egy napra essen két premier, és ne játsszuk egy estén ugyanazt a művet.

- Lesz- e a színháznak saját stílusa? Említette Harnoncourt- t, akire nyilván mint meghatározó művészegyéniségre számítanak; most láttam a Don Giovanni próbáját, ebben a régi, ékszerdoboz jellegű házban meglehetősen modern szcenikai eszközöket alkalmaznak. El lehet- e majd mondani, hogy aki idejön, ilyen és ilyen stílusra számíthat, vagy inkább meglepetést kapunk: minden előadás más és más lesz?

- Meg kell mondanom, én nem találom különösebben modernnek Keith Warner rendezését, amivel nem azt mondom, hogy ódivatú volna. De valóban arra törekszem, hogy olyan rendezők jöjjenek ebbe a színházba, akik más esztétikai felfogást képviselnek, mint azok, akik a Staatsoperben dolgoznak. Ez semmiféle értékítéletet nem jelent, csupán arról van szó, hogy nagyon erősen szeretnénk különbözni az Operaház zenei és szcenikai világától. Nikolaus Harnoncourt, René Jacobs, Christophe Rousset vagy Ivor Bolton - ők lesznek a legfontosabb karmesterek - egészen más hangzást képviselnek, mint azok a dirigensek, akik a Staatsoperben vezényelnek. Ami barokk és klasszikus produkcióinkat illeti, ezeket a historikus stílus képviselői fogják jegyezni. Ami viszont a rendezéseket illeti, távol állnak majd azoktól a produkcióktól, amelyeket historikusként szokás emlegetni. Nekem, aki ebben a házban arról döntök, hogy kik irányítsák a produkciókat, nagyon fontos, hogy azok az emberek, akik eljönnek hozzánk és végignézik például Händel Giulio Cesaréját, ne egy kétezer éves kosztümös történet élményével távozzanak. Azt szeretném, ha a rájönnének, mennyire mai történetről van itt szó. Számomra ez a fontos egy-egy darab színrevitelében.


A Theater an der Wien belülről


Két kép a Don Giovanni bécsi próbáiról: Gerald Finley és Hanno Müller-Brachmann



Fotók a Theater an der Wien archívumából