"Ne fontoskodj" - talán ez lehetne Erik Satie egész életművének summázata a mai, zászlócsattogtató, világmegváltó, nemzetmentő, örökkön örökké nyüzsgő, gittegyletekbe és Mókus-őrsökbe tömörülő, gyűlölködő s ugyanakkor persze érzelgős, ideológiát fröcsögő, javíthatatlanul izgága ember számára. A legkorábban alighanem Satie vette észre, hogy a zeneművészetben is eluralkodott a fontoskodás mételye. Szeretjük Beethovent, Lisztet, Wagnert, hogyne szeretnénk - sajnálatra méltó, aki érzéketlen a Parsifal zenéje iránt -, ezektől a zseniktől természetesen elfogadjuk, hogy műveik lelkesítenek, mozgósítanak, ideológiát, világnézetet közvetítenek. Ez a zeneművészet egyik lehetséges útja, feladata. De nem az egyetlen. Amennyire ma belátható, az ókori görögség zenéje nem ezt a célt szolgálta. S a gregorián ének, vagy a Notre Dame-i organum sem. Ideológiához kötődnek ugyan - a hithez - s bizonyos értelemben lelkesítenek is, de nem akarnak meggyőzni, tanítani. Az örök mértéket közvetítik. A Rendet.

Fiatalabb éveiben Satie-t éppen ezek a régi stílusok vonzották. Gregorián, organum, görögség. A muzsika reneszánsz előtti állapota. Aztán vicces-ironikus feliratokkal látta el műveit (ki ne tudna kapásból felsorolni néhány meghökkentő címet: "Három darab körte formában", "Bürokratikus szonatina", "Ernyedt prelűdök egy kutya emlékére"), kávéházi zenével kacérkodott. Ezt kedvelték benne azok a francia fiatalok, akiket egy újságíró annak idején kissé önkényesen Hatoknak keresztelt el. Satie lett a nulladik a Hatok közül, a példakép, akit a hetedik "Hat", az író Cocteau nem győzött magasztalni közismert aforizmagyűjteményében. A Vezér azonban szinte a hivatalos megalakulás pillanatában hátat fordított az új csoportnak. És élete vége felé megalkotta a Socrate-ot, amelyet bizonyos értelemben fő művének tekinthetünk. Ebben a darabban végképp nincs semmi vicc, irónia, populizmus, Hatok-féle fanyarság, neoklasszicizmus. Végtelenül egyszerű, szikár zene. Fehér vászonra festett fehér négyzetek sora. A szöveg - Platóné - tragédiát sugall, hiszen Szókratész haláláról szól. A zene nem. Nincs érzelem, csak méltóság. John Cage átiratában ráadásul még a szavak sincsenek jelen. Csak a hangok. A Rend. Az alkotó - és átíró - gyakorlatilag eltűnik. Akadálytalanul átengedik magukon a felülről sugárzó fehér fényt.

A zeneművészet sajátos tulajdonsága, hogy az alkotó (vagy ez esetben alkotók: hiszen az átíró is az), illetve a közönség közé odatolakszik még a megszólaltató: az előadóművész. S ő bizony, divatos kifejezéssel élve: "megvalósíthatja önmagát". Korunk rákfenéje ez az "önmegvalósítási" hisztéria, az élet minden területén. Tipikus esete a fontoskodásnak. Klukon Editet és Ránki Dezsőt azonban nem fertőzte meg a kór. Továbbengedik a fénysugarat. Azt hiszem, ez a legnagyobb előadóművészi erény, ami elképzelhető. Nem csak alázat és koncentrálóképesség szükségeltetik hozzá, hanem a legmagasabb fokú fizikai-technikai felkészültség. Az izmok feletti teljes uralom. Röviden: billentéskultúra. Amely nem azt jelenti, hogy valaki leheletfinom pianókat és zengő fortékat varázsol elő. Egy tehetséges akadémista erre azért többé-kevésbé képessé válik tanulmányai során. Csak a kiválasztottak jutnak azonban el arra a szintre, hogy tökéletes legyen a kontroll: az ujjak a legkényelmetlenebb szituációban is egyenletes hangminőséget hozzanak létre. Hogy ne legyen egyetlen véletlenül kibökött, elnyelt, lomhábban megszólaltatott hang sem. A Klukon-Ránki páros ezt tudja. "Fehéren" zongoráznak.

Hogy Satie-Cage mellett éppen egy Liszt-opusz kétzongorás átirata hallható az új CD-n, az az első pillanatban hajmeresztő ötletnek tűnhet. A 19. század muzsikusait éppen Liszt tevékenysége osztotta két táborra. Liszt tűnhetett az "ideológiát közvetítő" zene apostolának. Röviden és némileg leegyszerűsítve a tényeket: a legnagyobb fontoskodónak. A Via Crucis persze kései mű: messze van már a szimfonikus költemények világától. De tagadhatatlanul "programzene", még ha nincs is benne nagy küzdelem, vihar és harsány diadal, mint a weimari évek jeles opuszaiban. A legkevésbé sem "fehér": drámai kontrasztokban, színekben különösen gazdag. Gondoljunk csak a "Jesus cadit" feliratú tételek szívbemarkoló disszonanciáira, az asszonyok siratóénekére (a harmóniákat mintha Bartók írta volna). S e hihetetlenül feszült részletek mellett a fenséges korálidézetre, az egyszólamú bevezetőkre. Klukon Edit és Ránki Dezső interpretációjából semmi sem hiányzik. Sem a nyers fortissimók, sem az éteri pianók. Az igazi csoda az, hogy a sokféle szín és ellentét végül is kioltja egymást. Ha minden tiszta színt egymásra vetítünk - így tanít a fizika - elvileg fehér lesz a végeredmény. Gimnazista koromban cinikus mosollyal fogadtam ezt az állítást. Végighallgatva a lemezt, kénytelen vagyok utólag, bűnbánóan megkövetni tanáromat.

Budapest zenei életében e hangversennyel új időszámítás kezdődött - Kocsis Zoltán fogalmaz így a BMC új CD-jének kísérőfüzete számára írt ismertetőjében. Igaza van és még sincs. Mert tény: 2005. január 8, a Művészetek Palotája "Nemzeti" (azóta Bartók Béláról elnevezett) hangversenytermének nem hivatalos felavatása új helyzetet teremtett a magyar zenei életben. Amit akkor csak sejteni lehetett, azóta sok-sok alkalommal igazolódott: az egyébként minden szempontból lerongyolódott Budapest valami megmagyarázhatatlan csoda folytán tökéletes akusztikájú helyszínnel gyarapodott: Az egymás szemét kikaparni igyekvő fő-fontoskodók, a politikus urak nyilván annyira nem törődtek a zeneművészettel, hogy ez esetben elfelejtettek keresztbetenni egymásnak: amit az egyik éra elkezdett, merő figyelmetlenségből befejezte a másik - szorongtak is egymás mellett később a pártkorifeusok, a tavaszi "hivatalos" (és emlékezetesen ostobára sikeredett) megnyitón.

Nincs igaza viszont Kocsisnak, ha magát a zenei produkciót mérföldkőnek tekinti. Már ott és akkor sem tűnt annak, s most, a CD-n megjelent két műsorszám (Mozart két g-moll szimfóniája) sem cáfolja az élő előadás alatt szerzett impressziót. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar tudniillik nem játszott feltűnően jobban, mint előtte, utána. Semmi más nem történt, mint hogy jól játszott - de ezt addigra megszokhatta a főváros zeneszerető közönsége.

Nem szeretném hosszasan elismételni mindazt, amit kritikustársaim elmondtak-leírtak (és amit magam is többször elmondtam-leírtam): Kocsis vezetésével az egykor válságos éveket átélt együttes rövid idő alatt bámulatos fejlődést ért el. A legjobban ez éppen a bécsi klasszikus művek előadásán mérhető le. Kocsis legnagyobb tette nem az, hogy Schönberg Pellasát, Gurre-dalait, Richard Strauss számos nehéz zenekari darabját betanította (ezt sem szabad persze alábecsülni), hanem az, hogy megtanította zenészeit Haydnt, Mozartot, Beethovent játszani. Elérte a fegyelmezettségnek és a virtuozitásnak ehhez szükséges szintjét.

A "kis" és "nagy" g-moll szimfóniát manapság rendszerint fisz- vagy f-mollban hallhatjuk (leszámítva a "nagy" g-moll elejét, amelyet mobiltelefonok produkálnak, érthetetlen módon többnyire a modern hangolás szerint). Mozart ugyanis a historikus együttesek felségterületévé vált. Kocsis gátlás nélkül átlépi ezt a határvonalat. Mégpedig úgy, hogy szegény historikusok számára nemigen ad fellebbezési lehetőséget. Rendes, mai g-moll ugyan a hangolás - de egyebekben minden úgy szól, ahogy azt a legkorhűbbnek nevezett előadásokban hallhatjuk. Azazhogy nem úgy: hatásosabban. Mert Kocsis remek tempókat diktál. A gyors tételeket rendszerint a szokásosnál élénkebbre veszi, és igen erőteljes akcentusokat ad a piano szakaszok utáni fortéknak. Ezáltal éri el, hogy teljesen világossá válnak a nagyforma arányai. Mintha egy magaslatról tekintenénk át a művet. Mindez azonban nem vezet kapkodáshoz, a részletek elnagyolásához. A zenekari zenészek ugyanis tudják szólamaikat. Minimális a hiba: élő előadásban szokatlanul kevés. A futamok peregnek, a hangzásarány ideális, a fúvósokat nem fedi el a vonóskar. A nagy g-moll szimfónia hallatán igazat kell adnunk az öreg Leopoldnak, aki utolsó bécsi látogatásán Wolferl egyik zongoraversenyének bemutatóját figyelve könnyekig meghatódott, annyira elbűvölte (lányának írt beszámolója szerint) a "hangszerek váltakozása". Nem a dallamok, a témák, a harmóniai fordulatok: azt jól tudta, hogy fia ezen a téren mire képes. Arra azonban úgy látszik nem számított, hogy a hangszerelésnek milyen utolérhetetlen mesterévé vált. A "nagy" g-moll szimfónia premierjét a sokat duzzogó apa már nem érte meg. De ha most, a felhők mögül hallhatta ezt az előadást, kezébe jutott a CD, alighanem egyszer s mindenkorra megbocsátotta mindazt a bánatot, szorongást, bosszúságot, amit az engedetlen nebuló a kalandos párizsi úton, meg később, a hercegérsekkel való szakítás idején okozott neki. Még talán a Weber lányokat is.