Muzsika 2006. augusztus, 49. évfolyam, 8. szám, 23. oldal
Mikes Éva:
Reménykedjünk
22. Régi Zenei Napok, Sopron
 

Örvendjünk mindennek addig, amíg lehet! Nem úgy értem, hogy amíg élünk (bár ez is szempont), hanem amíg azért lehet, mert van koncert, fesztivál, mert jut rá pénz, vagy ha nem is jut igazán, de még lehet varázsolni. Ezzel az érzéssel járok sok éve a soproni zenei ünnepre, ezzel a Haydn-fesztiválra és annyi más helyre. Mindig szorongok kicsit: ez az utolsó, jövőre már biztosan nem jöhetek. Így vagyok most is, és nem minden ok nélkül. Éppen abban a nagyszerű pillanatban, amikor két egymás mellett futó sínpár: a soproni esemény és a Budapesti Régi Zene Fórum végre egy csomópontban találkozott (erről még esik szó), mindjárt azzal is szembesülniük kell, hogy esetleg végleg holtvágánnyá lesznek. A csupasz tények: idén mindkét rendezvény szervezői megbízását a Filharmónia Budapest és Felső-Dunántúl Kht. kapta meg. Igric György, a Kht. igazgatója örömmel számolt be róla, hogy a valamikori riválisok idén végre nem azok többé, hanem ikrek: azonos célt szolgálnak, a korhű zenélését. A művészek jó része mindkét rendezvényen fellép, bár a programok és a rendezvények magja természetesen eltér. Ám sajnos a vészharangot is megkongatta: nem biztos, hogy jövőre is lesz pénz mindkét (vagy akárcsak az egyik) eseményre. A résztvevők, a hallgatók - köztük a cikkíró - csak reménykednek, hogy jövőre újra csoda történik.

A hetet a közel negyvenéves Schola Hungarica koncertje nyitotta meg a Szent Mihály-templomban június 24-én. Egyhetes, pannonhalmi lemezfelvételi munkáját szakította meg az együttes, hogy felléphessen Sopronban. A középkori Pozsony Szent Mihály arkangyal- és Szent Márton-ünnepének dallamaiból énekelt a kórus Szendrei Janka és Dobszay László vezényletével. Ez egyben a készülő két lemez egyikének anyaga is. A műsor gerincét a 15. századi Pozsonyi Antifonálé és a többszólamú műveket tartalmazó, 16. századi Pozsonyi Polifon Vesperálé, az úgynevezett Anna Hannsen Schuman-kódex darabjai adták. Magam különösen a többszólamú dallamokat hallgattam nagy örömmel, de az egész este az együttestől megszokott magas színvonalú és kifinomult élményt nyújtott.

Létezett egyszer egy Concerto Armonico nevű barokk zenekar. Pár év után szétváltak, tagjai azóta más együttesekben muzsikálnak. Két házaspár pedig (Rácz Erzsébet és Paulik László, illetve Posvanecz Éva és Máté Balázs) négy éve vonósnégyest alapított. Játékuk így igazán harmonikus. Mondom ezt leginkább korábbi élményeimre hagyatkozva, mert bevallom, ezúttal a szünetben - némileg feldúltan - távoztam a hangversenyről, és amíg ott voltam, addig sem tudtam a zenélésre figyelni. Történt mindez a rendkívül hangos klímaberendezés miatt. A Régi Zenei Napoknak néhány éve a csodálatosan felújított Liszt Ferenc Konferencia- és Kulturális Központ ad otthont, mindenki megelégedésére. Elférnek itt a soproni hét magját alkotó kurzusok, van hely koncertre, előadásra, a nagyterem még bálra is alkalmas, van kávézó, és egy hatalmas fa árnyékában fészkelő terasz, de étterem is. Ám az üzemeltető (a soproni önkormányzat) úgy vette át a kivitelezőtől az épületet, hogy a klímaberendezés tutul, mint egy alpesi kürt. Bent, a teremben és kint, az előcsarnokban. Legrosszabb a helyzet a Petőfi-teremben (az említett hangverseny helyszínén), egy fokkal jobb a nagyobb Liszt-teremben. A forték még csak-csak elnyomják a zajt, de pianóknál, generálpauzákban teljes erővel zeng ez az ad libitum-szólam. A zenészek két rossz közül választhatnak: marad a klímaberendezés és tűri a zajt a közönség, vagy kikapcsolják, és a hőségben elhangolódnak a hangszerek. Ezért mindig az előbbit választják - logikusan. (Csak csendesen kérdezem: vajon miért vesznek át ilyen megoldással egy tisztán kulturális célokat szolgáló intézményt, amelynek lételeme - lenne - a jó hangzás?) Így igazán szerencse, hogy a hangversenyek kilencven százaléka az idén nem ide, hanem templomokba került. Ezúton is elnézést kérek a Tomasini Vonósnégyestől és Barthold Kuijken fuvolaművésztől. (Műsoron a Mozart-év jegyében a K. 387-es G-dúr vonósnégyes, két fuvolanégyes és a négykezes C-dúr szonáta André-féle vonósnégyes-átirata szerepelt.)

Megalakulásának 25. évfordulóját ünnepli idén a Capella Savaria. Az év folyamán több ünnepi hangversennyel köszöntik a jeles alkalmat. Itt, Sopronban, majd néhány nappal később Budapesten nem a biztonságra törekedtek. A zenekar a születésnapján meg akarta mutatni, hogy a legrangosabb együttesek közül való, amely megfelel bármilyen kihívásnak. Műsoruk összeállítása azonban arra emlékeztetett, amikor a légtornász négy halálugrást tervez egy produkcióba, mindannyiszor háló nélkül. Valószínűleg fölösleges volna részleteznem, mit jelent korhű hangszereken játszani, milyen nehézségekkel jár a hangképzés, különösen a fúvósok számára. Ám az egyszerű halandók ezzel nincsenek tisztában. És noha a régi zenei napok közönsége immár 22 éve meglehetősen zárt, szinte változatlanul budapesti, illetve erősen szakmai, a betévedő "civil" hallgatók nem értik, miért úgy szól a zenekar, ahogyan június 26-án, az evangélikus templomban szólt. Műsorukon négy olyan mű szerepelt (Bach: 3., D-dúr szvit, 51. kantáta, 2. brandenburgi verseny és Händel Vízizenéjének részletei), amelyekben a trombitá(k)nak és kürtöknek szóló- vagy szólisztikus feladat jut. Nem emlékszem, hogy a3. szvitet és a Vízi zenét valaha is hallottam volna magyar régizene-együttestől. Hihetetlenül felkészült, állandó edzésben lévő profi natúrkürtösöknek és trombitásoknak is istenkísértés ezeknek a szólamoknak az eljátszása, egyetlen műé is, nem mindjárt négyé - ráadásul egy kánikulai estén. A zenekar azonban ettől nem rettent vissza, belevágott. Az eredmény csalódást keltett: a hozzáértők lélegzetvisszafojtva, a templomi karfákat szorítva szurkoltak, hogy sikerüljön jól megfújni a hangokat, ám mivel ez az esetek jelentős részében nem sikerült, a közönség nem volt elégedett. Az 51. kantáta, vagy ahogy mondani szokták, "concerto szopránra és trombitára", újfent igazi próbatétel az énekesnek (Zádori Mária) és a trombitásnak (Borsódy László). Zádori réges-rég repertoárján tartja ezt a művet, és mindig mesterien uralta szólamát (emlékszem egy csodálatos regensburgi előadásra egy 12 fok hőmérsékletű templomban - akkor Borsódy is remekelt). Most, noha betegséggel küzdött, az énekesnő újra megállta helyét, csak, mint maga mondta a koncert után, az öröm volt kevesebb az énekében, küzdenie kellett, hogy legyőzze a bajokat (a másnapi, budapesti hangversenyt súlyosbodó betegsége miatt le is mondta). És ez volt jellemző az egész koncertre: a küzdelem. Kevesebb nyilván több lett volna.

Másnap a Szent György-templomban egy holland furulyaegyüttes lépett fel. Az Amsterdam Loeki Stardust Quartet (három fiatalember, egy lány) lenyűgözte a közönséget - részben vidám, könnyed, humort sem nélkülöző játékával, részben eredeti és igen élvezetes programjával: Locatelli, Willaert, Obrecht, Susato, Gauwenaer, Clemens non Papa, Wassenaer és Sweelinck szellemes, pazar remekművei felüdülést hoztak a megszokott barokk mesterek után. Minden szerző logikus választás, valamilyen módon mindannyian kötődnek Németalföldhöz. És észrevették a kakukktojást? Dirck Gauwenaer nem létező szerző, az Il Joculatore címűdarabot az együttes (vagy valamelyik tagja) szerezte, igazi zenei tréfa, kacagtató fordulatokkal. Egyáltalán, már a felvonultatott furulyaarzenál - a pindurka szopraninótól a kétméteres basszusfurulyáig - igazi látványosság és kuriózum volt. A mértéktartó műsoridő (egy óra) szintén közönségbarátnak bizonyult. Remek este, remek együttes.

Sonatori de la Gioiosa Marca: ez egy zenekar neve, magyarul legyen mondjuk A víg végek hangászai. Olaszország egyik legjelentősebb barokk együttese, Európában is a legjobbak között tartják számon, néhány éve a nagy Bartolival is turnéztak. Örömmel fedeztük fel közöttük újra az egykori Concerto Armonico tagját, Földes Juditot a mélyhegedű szólamában. 17. századi itáliai szerzők, Merula, Ferro, Marini, Farina, Vitali és Uccellini művei, táncok, szellemdús karakterdarabok (Kakas, Kutya, Macska stb.) alkották a programot. A zenészek igazán virtuóz játékkal nyűgözték le a közönséget, amely számtalan ráadást követelt. Valamennyien oly magas szinten uralják hangszerüket, hogy játékuk a legelképesztőbb tempó mellett is biztos, sőt magabiztos. A hallgatóság a legjobb értelemben vett és a legszínvonalasabban előadott szórakoztató zenét kapta ezen az estén.

Bizonyos szempontból éles kontrasztban állt ezzel a másnap esti koncert a Pannónia M. Hotel nagytermében. Alekszej Ljubimovegy szál magában teremtett varázslatot két fortepianóval - hosszú, motyogva, nem egészen hibátlan német és angol nyelven előadott magyarázatai és a meleg ellenére. A lényeget Anneke Boeke fogalmazta meg, amikor a szünetben csillogó szemmel kérdezte:

- Ez eddig a legjobb, ugye?

- A tegnapiak, az olaszok is jól játszottak.

- Igen - mosolyodott el -, de ők tetszeni akarnak, Ljubimov pedig meg akar érinteni bennünket.

Nem részletezem az egyébként pompásan szerkesztett műsort, nem ismertetem a hangszereket (egy eredeti, egy kópia), legyen elég annyi: az igazi művész többet ad, mint egy remek zenei estét. Feltölti a lelkeket. Hogy emellett pazarul játszik? Az csak a szerény ráadás. Ő volt számomra ennek a hétnek a revelációja, ezért őt kértem fel beszélgetésre - amelyből, sajnos, csak miniinterjú lett. Zaklatottan rohant kurzusok, próbák és koncertek között, kurzusa sem ért véget aznap a szokásos időben, mert annak hivatalos befejezése után egy lelkes páros (két hallgató) még három áriát mutatott be a mesternek, így a művész ebédidejéből ragadtam el pár percet.

Pénteken, 30-án az evangélikus templomban csak felerészben vezényelte az Orfeo Zenekart Vashegyi György. Az est másik részében Barthold Kuijken irányított, fuvolával a kezében: Mozart D-dúr fuvolaversenyét, K. 314, és a K. 315-ös C-dúr andantét játszotta el, úgy, ahogy a legjobbak. A K. 415-ös C-dúr zongoraversenyt Ljubimov adta elő forte-pianón, mesterien, és remekül sikerült a záró darab, a Linzi szimfónia is. Vashegyi György az elmúlt évek komoly munkájával igazi profi zenekart faragott az együttesből, amely nagyobbnál nagyobb feladatokra vállalkozik - sikerrel, és maga a karmester szerénységre és alázatra is szert tett az évek során. Az idén egészen szívet melengető volt elegáns háttérbe húzódása szólistái javára, és érzékenysége, amellyel magát és a zenekart alárendelte Ljubimov finom játékának.

Az utolsó nap "rutinszerűen" zajlott le. Először a kurzus hallgatóinak koncertjére került sor, amelyen a közönség mindig örömmel nyugtázza az újabb és újabb nemzedékek érdeklődését a korhű zenélés iránt, és boldogan fedez fel új tehetségeket. Majd a Régi Zenei Napokat záró historikus táncest következett, amelyet idén először áriákkal is színeztek. Halmai Katalin (Rédai Csinszka fortepiano-kíséretével) Mozart- és Lully-áriákat énekelt magas színvonalon. Az Arbeau Táncegyüttes a Capella Savaria közreműködésével megszokott látványos, ugyanakkor precíz előadását nyújtotta, ami Széll Ritát, az együttes vezetőjét és a virtuóz szólistákat dicséri. Ezután a szokásos tánctanítás és közös tánc következett. Minden úgy történt, ahogy huszonkét éve mindig - remélem, jövőre is így lesz.

Évről évre nagy sikert aratnak Sopronban a zömmel külföldi professzorok vezette mesterkurzusok. Öröm látni, hogy akadnak már olyan, egykori hallgatók, akikből azóta koncertező művész lett. A hallgatói létszám az idén igen tanulságosan alakult: Barthold Kuijken fuvolakurzusán 13 rendes és 9 vendéghallgató, Széll Rita tánckurzusán 13+12 hallgató vett részt, Anneke Boeke furulyakurzusán ez a szám 14+8, míg Ljubimov fortepiano-kurzusán 4+6, Halmai Katalin énekkurzusán 6+3. Érdekesek a magas számok, és érdekesek az alacsonyak is. Ljubimovtól fortepiano-játékot tanulhatni - olyan ez, mint az ötös találat a lottón: jó, ha egyszer adódik az életben. Egyáltalán nem értem az érdektelenséget, főként azért, mert amit fortepianón elsajátítanak, azt csembalón és modern zongorán is lehet hasznosítani, márpedig rengetegen csembalóznak/zongoráznak. Többen, mint ahányan furulyáznak. (Még ha tudjuk is, hogy a furulya belépő lehet más fúvós tanulmányokhoz.) Az énekkurzusra pedig nemcsak hogy kevesen jönnek, de tipikus operai beidegződésekkel érkeznek a hallgatók. Ahogy hallottam, még Mozarthoz sem igen fűlt a foguk, inkább Puccini-áriákat hoztak volna. Pedig, mint Halmai Katalin avatott útmutatása rávilágított, jócskán akad változtatnivalójuk, ha barokkot és bécsi klasszikus zenét énekelnek: a vibrátóra és széles gesztusokra, a sok külsődleges eszközre semmi szükség. Helyette póztalan, ám a lélekből merítő előadást kívánt az énekesnő. Fogékony hallgatói készségesen követték a szakmai jótanácsokat. Bár többen jönnének! Évről évre szívesen üldögélek a kurzusokon, mert rengeteget tudok meg a zenéről. Kiderül, hogy ami magától értődőnek tűnik, az nem is olyan egyszerű; hogy a könnyű futam milyen nehéz; hogy levegőt venni is százféleképpen lehet és kell; hogy a szájüregnek, nyelvnek mennyi dolga, funkciója van; hogy ezer dologra kell figyelni technikailag - és akkor még szó sem esett a kifejezésről, az átélésről, arról, hogy minden egyes hangról gondolni kell valamit, és csak azután leütni vagy megfújni. Ezt tanította az idén Anneke Boeke, Barthold Kuijken, Alekszej Ljubimov és Halmai Katalin. És ezt tanította az elmúlt huszonkét év megannyi fantasztikus muzsikus professzora Malcolm Bilsontól Guy de Mey-n át Simon Standage-ig. Olyanok, akiket ritkán üdvözölhetünk itthon a hangversenypódiumon, tanárként pedig soha máshol, máskor, mint a soproni mesterkurzusokon. Hallatlanul fontos misszió ez, amit folytatni kell, folytatni mindenáron.

Néhány szó Alekszej Ljubimovval

- Gratulálok a tegnapi szólóesthez, felemelő élmény volt. Ön nem most jár először Sopronban.

- Nem, voltam már itt néhány éve, de szívesen jöttem újra.

- Ezúttal mesterkurzust is vezet. Van értelme ilyen rövid együttműködésnek a hallgatókkal?

- Feltétlenül. Nagyon hasznosnak tartom. Ezúttal különösen kedvező, hogy mindössze négy hallgatóm van, tehát alaposabban lehet egy emberrel foglalkozni. És ha marad szabadidőm, átugrom Ausztriába...

- Sok szabadideje nem lehet, két koncertet is ad egy hét alatt. Hol él most? Tudom, hogy hosszabb ideig lakott Párizsban.

- Most otthon élek, Moszkvában.

- Gondolom, ott is hasonlóan elfoglalt, hiszen ön volt a kezdeményezője az oroszországi historikus zenélésnek, és azóta is motorja a mozgalomnak. A csembaló- és fortepiano-játék ott az ön nevéhez fűződik.

- Tanítok a moszkvai Akadémián. 18 éve alapítottam a szakot Tatjana Grindenkóval. Először az általános akadémiai képzés részeként kezdtem régi zenével foglalkozni, később arra gondoltunk, több időt is érdemes ennek a területnek szentelni a zenei képzésben, így létrehoztuk a Kamara Akadémiát.

- Milyen a régi zene helyzete a mai Oroszországban? Népszerű? Van rá igény a zenészek és a hallgatók körében?

- A rendszerváltozás óta robbanásszerűen megnőtt iránta az érdeklődés mindkét területen. Mintha a politikai változás, a szabadság érzete a kultúrában is szabadságot hozott volna. Külön öröm, hogy főként a fiatalokat érdekli ez a terület. Egyre többen akarják tanulni is, azaz aktívan művelni a historikus zenélést.

- Hová utazik Sopronból?

- Salzburgba megyek zsűrizni a Mozart-versenyre. És sokat fogok utazni az év hátralévő részében szerte Európában. Igyekszem mindezt összehangolni az otthoni koncertezéssel meg a moszkvai tanítással, amit nagyon fontosnak tartok. És most, ha nem haragszik, rohanok ebédelni...


Dobszay László és a Schola Hungarica


Anneke Boeke, növendékeivel


Alekszej Ljubimov


Barthold Kuijken


Az Arbeau Táncegyüttes
Horváth Endre felvételei