Muzsika 2006. június, 49. évfolyam, 6. szám, 28. oldal
Fodor Géza:
Az "operettsiker"
Francia operák DVD-n - 2.
 

Közhely, hogy a Carmen az 1875. március 3-ai, párizsi ősbemutatón megbukott. Ez legenda. A közönség és a kritika tartózkodón fogadta, de nem barátságtalanul. Abban az évben 45 előadás, a következőben háromszor annyi, ez nem bukás. Az ősbemutatót mindössze fél évvel követő bécsi bemutató (a prózadialógusok helyett Ernest Guiraud recitativóival) egyértelmű és azóta töretlen sikert hozott - a Carmen máig a legtöbbet játszott opera, színházi zsargonnal: operettsiker. Minden együtt van benne, amit a nagyközönség szeret: erotikából fakadó nagy szenvedélyek, szerelmi háromszög, kacérkodás a halállal és gyilkossághoz vezető féltékenység, hispanizmusból és cigányromantikából kevert couleur locale, s mindezt megkoronázó elementáris, dallamos, világos formák jóvoltából könnyen felfogható zene. Ugyanúgy lehet triviális melodráma, mint emberi alaptörténet, s hogy az előadásban mivé lesz, az alkotóelemek arányosításától függ, és attól, hogy a zene még egy - látszólag ellentétes - sajátossága: rafinált?, zseniálisan egyszerű? választékossága, a francia géniusz ugyanolyan mértékben érvényesül-e, mint az előbbiek.

Nagy a kísértés a szimplifikáló és látványos színrevitelre. Femme fatale+lírai (hős?)szerelmes+bátor és robusztus, igazi férfi=tragédia. Megannyi félreértés. Carmen és Escamillo esetében az alulértelmezés, Don Josééban a felülértelmezés dominál. Don Josét a nagyközönség számára a Virágária jelenti, s gyakran ahhoz is választják a tenoristát. De a szerep kulcsa nem a Virágária, Don José súlyosan problematikus figura. Először is hidalgó, s a spanyol középnemes különös lény. Casanova emlékirataiban van egy jellemző eset: bizonyos Don Diegóról megtudja, hogy lábbelit készít eladásra, és csináltatni szeretne vele egy pár cipőt; ez azonban lehetetlen, mert cipőmértéket kéne venni róla, és a hidalgó ezzel megsértené nemesi mivoltát: senkinek nem foghatja meg a lábát, hacsak hozzá hasonló nemeseknek nem, de szerencsére nem cipész, aki ezt nem tudná elkerülni, hanem foltozóvarga, viseltes lábbeliket szívesen rendbe hoz - öt nemzedék óta űzik ezt a mesterséget apáról fiúra, a legméltányosabb áron. A szegényes, alacsony, Don José esetében már-már paraszti élethelyzetnek és a nemesi öntudatnak ez az ellentmondása fontos sajátossága a figurának. Papnak készült, de egy szerencsejátékban konfliktusa támadt valakivel, és embert ölt. Jámbor és a féktelenségig indulatos. A katonaságban talált menedéket. Ha "az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja", úgy nem az: anyafüggő. Katonaként belső parancsa a katonai fegyelem. Másrészt erősen érzéki. Carmen iránti szerelme valójában teljes szexuális függőség. Bárhonnan nézzük: heteronóm, ellentétes kötöttségek által meghatározott, nem öntörvényű személyiség. A megjelenése mást sugall. Nem daliának kell elképzelnünk, mint Mérimée írja: "fiatal, középtermetű, de keménykötésű, komor és büszke tekintetű férfi"; külsőre férfias, Carmennak tetszik. Sérti a hiúságát, hogy a fegyverzetével foglalatoskodik, míg ő a csodálóinak produkálja magát. Elcsábítja. Jó szerelmi partnert lát benne, de már a II. felvonásban kiderül, hogy a fizikailag és érzékileg erős férfi valójában gyenge ember, kicsiny lélek. Egyenruhájának színéről: kanárimadár. De van egy nagy pillanata: amikor mindazt az érzést, mely egy hónap fogság alatt felgyűlt benne, mintegy kegyelmi állapotban, ki tudja fejezni. Ez a Virágária. Életének csúcspontja. Önmaga fölé emelkedik, többnek látszik, mint amennyi. Még Carment is megtéveszti. Az ártatlannak tűnő operasláger drámai helyén tragikus tévedés forrása, végzetes következményekkel jár. Azt mondtam: Carmen iránti szerelme valójában teljes szexuális függőség - a III. felvonástól azonban az is világossá válik, hogy birtoklás. Mérimée-nél Carmen pontosan jellemzi: "Olyan vagy, mint a törpe, aki óriásnak hiszi magát, mert messzire tud köpni."

Escamillo vele szemben pompás alkat, a hódító férfiasság, a bátorság, az erő megtestesülése. Ám a torreádor nem csak ennyi.A modern gondolkodás értetlenül és fölényesen áll szemben a bikaviadallal. De García Lorca mesteresszéje, A "duende" megvilágítja: archaikus és gyökeres kultusz, liturgia. "Egy nép kultúrája és roppant érzékenysége testesül meg itt. A bikaviadal felszínre hozza az emberben rejlő legnemesebb haragot, a legmélyebb keserűséget, a legtisztább sírást. Sem a spanyol tánc, sem a bikaviadal nem szórakozás. [...] A bikának megvan a maga uralmi köre, a torreádornak is a magáé. És a két uralmi kör között van egy veszélyességi pont, amelyen a szörnyű játék tengelye forog. [...] Az aréna közönségét vakmerőségével ijesztgető torreádor nem művésze mesterségének, csupán olyan nevetséges dolgot művel, amire bármely férfi képes; az életével játszik. De az a torreádor, akibe belemart a duende, püthagoraszi zenéből ad leckét, és elfelejti, hogy bármely pillanatban a szarvak hegyére vetheti a szívét." Escamillo szerepére a lehető legmaszkulinabb baritonistát szokták választani, aki jól elbömböli a torreádordalt. Pedig a torreádordal a bikaviadal felidézésének intelligens, elegánsan fölényes, attraktív mesterműve. Escamillo nemcsak a hódító férfiasság, a bátorság, az erő megtestesülése, hanem egy rítusé, egy kultúráé, a kifinomultságé, a hajlékonyságé, a szellemé is. Fellépése, szólama mindig elegáns, és különös figyelmet érdemel Carmennal a IV. felvonásban énekelt kettőse, mely végképp nem egyeztethető össze egy robusztus figurával, hanem egy mély szerelem bensőséges, megállapodott és nyugodt harmóniáját fejezi ki.

Az opera Carmenja már-már két ember.A legismertebb, a szexis cigánylány csak az I. és II. felvonásban létezik, a III.-tól eltűnik, és egy tragikus hősnő bontakozik ki helyette. Nincs nagyobb félreértés, mint femme fatale-nak, végzetes - érzéki megjelenésű, a férfiakat romlásba sodró, de hideg, számító - nőnek látni. Ha Carmen valakire nézve végzetes, az önmaga. Érzékisége és ellenállhatatlan nőiségének öntudatából fakadó hiúsága elhomályosítja az emberismeretét; tudja, hogy José "est trop niais", túlságosan együgyű, de nem érzi meg az együgyűség és a felgyújtott szexus együttesében rejlő veszélyt. A II. felvonás Don José betoppanásától az opera legfontosabb szakasza, felfogásának és előadásának világossága minden előadás kulcskérdése. Carmen tánca Josénak: egyértelmű szexuális előjáték. Mikor a takarodót hallva a férfi félbeszakítja és ott akarja hagyni, a sértett és felhevült nő iszonyú haragra gerjed. Ekkor jön az engesztelő és őszinte Virágária. Carmenra hat José ihletettsége, érzelmi intenzitása. Azt hiszi, érdemes folytatni, s romantikus szabadságmítoszával megpróbálja elvarázsolni, életformájába magával ragadni. Ami itt történik, nem más, mint a klasszikus, arisztotelészi hamartia, tragikus lépése az olyan embernek, "aki erénye és tisztessége folytán nem emelkedik ki, de nem is alávalósága és gonoszsága miatt váltott át balsorsba, hanem valamilyen tévedése (hamartia) folytán, valaki a nagy dicsőségben és jó sorsban levők közül". És Carmen talán gyors egymásutánban még kétszer, de még egyszer mindenképpen elköveti a hamartiát. Mikor erotikájának és szabadságmítoszának varázsából José ismét kitépi magát és elmenne, megjelenik Zuniga; a hadnagy megalázza a lefokozott közlegényt, s az elveszti a fejét, kardot ránt és felettesére támad; "átkozott féltékenység!", kiált fel Carmen és segítséget hív. Lehet szó szerint venni, de úgy is felfogható a fordulat, hogy Don Joséban ezúttal nem a féltékenység lángol fel, hanem a hidalgó megsértett nemesi önérzete; van olyan rendezés, amelyben Carmen újra az igazi férfit látja meg benne, imponál neki - úgy ez a második hamartia. A történtek után José nem térhet vissza a katonasághoz, s Carmen kérdésére, akkor hát velük marad-e, kedvetlenül mondja: kénytelen. Nem éppen hízelgő válasz, konstatálja Carmen, mégis - és ez az újabb hamartia! - megint felidézi számára a szabadság perspektíváját; a csempészek csatlakoznak hozzá és szabadsághimnuszuk Josét is magával ragadja. Carmennak nem lehetnének illúziói, s ha azt képzeljük is, hogy a II. és III. felvonás történései közti időben egy darabig megvolt a kölcsönös szerelmi vagy inkább szexuális vonzalom, a III. felvonásban már világos, hogy José szerelme - mint teljes szexuális függőség és birtoklás -, illetve Carmen szabadságvágya, szuverenitása kizárja egymást; José el fogja pusztítani Carment, akinek nincs más lehetősége, mint önmagához híven, hazugság és megalkuvás nélkül, a hozzá méltóbb új szerelmet és sorsát vállalva, hősnővé magasodva végigmenni az útján. Pedig a IV. felvonásban Escamillóval énekelt kettőse azt sejteti, hogy életében lezárult a szerelmi kalandozások kora, és révbe ért, lecsillapodott, konszolidálódott - ezt nem szokás jelentőségének megfelelőn realizálni.

Lévén a Carmen a legtöbbet játszott opera, nem csoda, hogy belőle van forgalomban a legtöbb DVD is. Magam tizet ismerek. Több típusuk van.

A procc

A legkorábbi előadás (Deutsche Grammophon, 2005) az 1966-67-es Salzburgi Ünnepi Játékok produkciója nyomán készült film. A recitativós, Guiraud-féle változatot Herbert von Karajan rendezte és vezényelte. Fényűző előadás. A négy főszerepből hármat olyan művészek alakítanak, akik a korszak legnagyobbjai közé tartoztak, Carmen: Grace Bumbry, Don José: Jon Vickers, Micaë la: Mirella Freni, s az Escamillót megjelenítő Justino Diaz sem jelentéktelen énekes. Karajant, a rendezőt még több fenntartás övezi, mint a karmestert. Indokolatlanul. A Carmen tradicionális, azaz realista előadásban a nyitójelenetek aprólékos "életkép-festészetétől" a négyszemélyes dráma figuráinak viselkedésbeli karakterizálásán és drámájuk fokozatainak pszichológiai realista kidolgozásán keresztül a "Massenregie"-ig a legmagasabb fokú rendezői professzionizmust igényli, s e rendezés maximálisan megfelel ezeknek az igényeknek; Karajan rendezése semmivel sem alábbvaló egy Zeffirelliénél, akinek szakmai kvalitása nem vonható kétségbe.

Az előadás azonban nemcsak a szereposztás, hanem minden külsőség tekintetében fényűző. A Carmen a társadalom olyan alsó - plebejus, sőt lumpen - rétegeit és azok környezetét hozta az operaszínpadra, amelyek addig ott nem jelentek meg. A filmen ennek nyoma sincsen, az I. felvonásban a jól szituált polgári világba kilépő dohánygyári munkásnők is valamiféle munkásarisztokráciát képviselnek; Carmen jelmezei mindvégig a legdrágább anyagokból készültek és maximálisan elegánsak. A darab továbbá zsigeri vonzásokról és választásokról szól, melyeknek nem szublimáltan, hanem érzéki-érzékletes módon kellene megjelenniük az előadásban - egyszerre kellene érződnie testszagnak és poézisnak. Ez azonban szublimált, kimosdatott és dezodorált előadás. A II. felvonás nehéz, sűrű kocsmalevegője helyett is külföldi turistacsoportok számára felstilizált idegenforgalmi vendéglátó-ipari egység folklórműsorát kapjuk. Nem elég a két betoldott táncbetét, Karajan mintha azt sem ismerte volna fel, hogy Carmen tánca Josénak a legintimebb szexuális előjáték, még négy táncosnőt felléptet, látványossá és értelmetlenné téve a jelenetet.

Mégis: Grace Bumbry nagy Carmen, s nemcsak azért, mert tökéletes hangon tökéletesen énekel, hanem főleg azért, mert erős a kisugárzása, mert egy ősi faj nemes példánya; alig mozog, de akkor előkelőn; nem a viselkedése, hanem a lénye erotikus; de túl is lép ezen az énjén, a Kártyaária haláltudata egyik csúcspontja az alakításnak; Josét elutasítva és a halált is vállalva egyszerre érzékelteti az undor közönségességét és a királynői méltóságot. A 41 éves Jon Vickers már nem az a fiú, aki José, és egyéniségében eleve van valami tragikus. Indulatosságát különös lassúság rejti, ami azonban alvó vulkánt sejtet és vészjósló. Wozzeck és Otello keveréke. Justino Diaz Escamillója zselézett hajú, kreol szépfiú, a nők bálványa - kontrasztjuk egy kicsit triviális. Mirella Freni Micaë lája figurálisan egy korábbi amerikai filmstílust idézőn édeskés, de a hang és a vokalitás ilyen nemes sugárzásával e szerepben a többi felvételen nem találkozhatunk.

Ugyanilyen fényűző a darabnak egy 11 évvel később, 1978-ban a bécsi Staatsoperben felvett előadása (TDK, 2004). A díszleteket is tervező Franco Zeffirelli rendezte előadást Carlos Kleiber vezényli, Carmen: Jelena Obrazcova, Don José: Plácido Domingo, Escamillo: Jurij Mazurok. A textus öszvérváltozat: a recitativós átdolgozás és a prózadialógusos eredeti keveréke. A Staatsoper a látványra és a nevekre-hangokra hajtott, függetlenül attól, hogy a figurák stimmelnek-e. Nem stimmelnek. Obrazcova Carmenja olyan távol van a címszereptől, mint a Csendes Don Akszinyája. A darab első felében erotika helyett legfeljebb kirobbanó életvidámságát lehet dicsérni, második felében méltányolható tragikus komolysága. Domingo az 1960-as évek végétől a '80-as évekig a legkeresettebb Don José. Mégis úgy vélem, hogy egyénisége felértékeli a figurát, felborítja a darab jellemhierarchiáját; túl jó, túl nagy e szerepre. Függetlenül attól, hogy hangját melyik fachba soroljuk, Domingo a színpadon mindig hős. Személyiségének karaktere nagyságrend is, fénye bukásában-tragédiájában csak fokozódik; Domingo mindig hódító, vesztességében ugyanannyira, mint győzelmében. Otello, nem Don José. Az előadás zavarosságát tovább fokozza Mazurok nyersen férfias Escamillója. A produkció hírneve mégsem véletlen. Az operafan hangfüggő, s Obrazcova és Domingo hangja fenomenális. Az előadásnak nemcsak videója, hanem CD-je is létezik (Exclusive, 1992) - a látványtól nem zavartatva magával ragadó hangparádét hallunk, s ez nem utolsó szempont egy operaelőadással kapcsolatban.

A salzburgi és a bécsi előadásnak van egy közös értéke, valamennyinél nagyobb: a karmesteri produkció és inspiráció. A Bécsi Filharmonikusokkal mind Karajan, mind Kleiber dirigálása zseniális. A két előadásban már az előjáték olyan magasfeszültséget, hőfokot, vitalitást hoz létre, amilyenhez semmi sem hasonlítható, amit a további nyolc felvételről hallhatunk. Karajan interpretációja - stúdiófelvételről lévén szó - tagoltabb, formásabb, árnyaltabb, teljesebb; Kleiber élő előadása egyetlen lázas, lankadatlan intenzitású rohanás a szenvedély vonalán s a végzet felé.

A mozi

1982-ben Francesco Rosi játékfilmet forgatott a Carmenból (Columbia, 2001). Természetes, hogy látványközpontú, hogy mind a színhelyeket-környezetet, mind a játékmódot, mind az operajelenetek közti életfolytonosság képi rekonstruálását tekintve realista. A zenekari hangzás távoli, tompa, megítélhetetlen, de végre a darab eredeti formáját kapjuk, a zeneszámok között prózadialógusokkal. A film két ellentétes, mégis összenőtt kultusz feszültségterében helyezi el a drámát: egyfelől a pogány gyökerű bikaviadal, másfelől a mély katolikus vallásosság rítusai között. E két erősen formalizált áldozat kontextusában bontakozik ki a heteronóm José és az autonóm Carmen szerencsétlen találkozásából fakadó kettős tragédia. A cselekmény megrendezése, a figurák és viszonyaik pszichológiai fejlesztése pontos, e tekintetben ez az egyik legértőbb előadás. A II. felvonás fentebb taglalt kritikus szakasza plasztikus: Carmen tánca- vetkőzése explicit szexuális előjáték, plasztikus a három hamartia, a záró együttesben pedig Don José és Carmen nem "szerelmi kettőst" énekel, hanem világos összekötődésük kényszeredettsége; a szabadsághimnusz elején kiürül a kocsma, a csempészek, a párok "szobára mennek". Julia Migenes-Johnson az első két felvonás csábító, szexis Carmenjaként izgalmas, a darab második felének tragikus szerepívét azonban nem tudja követni, a figura metamorfózisához, hősnővé emelkedéséhez kevés. Domingo viselkedését tekintve pontosan vezeti végig a figurát, de a szerep és az énekes viszonyának problematikussága genetikus, itt sem oldódik fel. Végre megjelenik viszont Ruggero Raimondi jóvoltából egy pontos Escamillo, aki egyesíti magában a személyiség autoritását, a markáns férfit és az intelligenciát. A mozi kommersz hajlama ellenére Rosi filmje a Carmen nem lebecsülendő, érdemi interpretációja.

A szabadtéri show

Három szabadtéri Carmen már az előadás évében megjelent DVD-n, kettejük merő show. A Veronai Arénáét (TDK) 2003-ban Franco Zeffirelli rendezte, megint öszvérváltozatban, recitativók és prózadialógusok keverékével. Ez ekkor már ugyanolyan provincializmus, mint a budapesti produkció rendületlen kitartása a Guiraud-verzió mellett. A díszletek és a jelmezek színesek; a rendezés a látványosság mellett természetesen a játékvezetésben is profi, feltűnő azonban, hogy a figurák típusos pontossága ugyanúgy nem elsődleges Zeffirelli számára, mint az 1978-as bécsi előadás esetében, csakhogy itt még fenomenális hangok sem kompenzálják az anomáliákat. Marina Domasenko Carmenja triviális: szép, temperamentumos, magakelletőn kacér, semmi több - Carmen tragédiája nem történik meg, hiába változtatja a rendezés a gyilkosságot kvázi öngyilkossággá, amennyiben Carmen- már régen közhellyé vált fordulattal - önként megy bele José előretartott késébe. Körülötte két piknikus férfi: Marco Berti Joséja puhány, inkább lassú méreg illene hozzá, mint kés, Raymond Aceto túlsúlyos Escamillójának pedig aligha lennének esélyei egy bikával szemben. Az édes veronai lég, az impozáns Aréna, a tízezres közönség felemelő élménye, a színi látványosság és a sok népszerű szám a helyszínen biztosan felejthetetlenné tette az estét, de a videofelvételben is örömét lelheti, aki szereti a látványos operaelőadásokat.

Egy 2005-ös szabadtéri előadás felvétele (EuroArts) az ausztriai St. Margarethen római kori kőfejtőjéből való; a lenyűgöző természeti környezetet pittoreszk díszletek egészítik ki. Gianfranco de Bosio rendezése alighanem a darab látványos előadásának maximumát éri el. Nagy és színes népéletet mutat be, a Carmen-előadásokat gyakorta megkísértő lovak főszereplőkké sokasodnak, az I. felvonás végén még Carmen is lóháton menekül el. A természeti adottságok jóvoltából a III. felvonás vad, hegyes vidéke, melynek kulisszája a realista illúziószínházban mindig nevetséges, itt valódi. A négy főszereplő közül három szimpla: Nadia Krasteva Carmenja kihívón kelleti magát, a IV. felvonásban visszautasító viselkedése ugyanolyan közönséges, mint a darab első felében kacérsága; Aleksandr Antonenko Joséja temperamentum nélküli, tohonya civil; Sebastian Holecek Escamillója felfuvalkodott hólyag. Üdítő kivétel Åsa Elmgren Micaë lája: nem elveszett, falusi naiva, hanem eleven, sőt talpraesett nőszemély. Ezt az előadást is a drámai minimummal beérő és maximális látványosságot kedvelő néző élvezheti.

Hogy azonban a szabadtéri előadás nem okvetlenül kommersz, tanúsítja a gelsen-kircheni AufSchalke Arénában 2003-ban felvett előadás (Companions Opera). A rendezők, Bernard Brocat és Gemma van Zeventer gondoltak valamit a produkció formájáról. A nézők által kétfelől közrefogott játéktéren nem lehet realista illúziószínházat játszani, konkrét színhelyeket teremteni, s a hatalmas teret betölteni képtelen, a nézőktől távoli szereplők nem élhetnek árnyalt alakítással. A rendezők üdítőn eliminálták a színházművészetben egyre anakronisztikusabb zsánert, "életkép-festészetet" - nagy, összefogott, hatásos geometrikus formákban gondolkodtak. Minimális objektum, a tömegjelenetek csoportjai zárt, szervezett alakulatban mozognak, olykor szuggesztív fényhatások. A geometrikus formalizálás egyfelől érzékletes, másfelől átszellemítő stilizáció. Az előadás messze maga mögött hagyja a verizmust. Mindvégig érezhető a tragédia determináltsága és a halál közelsége: egy kés a falba szúrva, az elején egy fekete lovas, aki az utolsó jelenetben visszatér. Az arénába vonuló nép vörös, bolyhos gombócokat szór, melyek középen egy körbe zárva vérfürdőt idéznek - ott fejlik ki a végjáték. Az énekesek szinte lényegtelenek - a rendszer lényeges, melynek a részei, s mely látványosan lebonyolítja a tragédiát, de ez a látványosság nem a veronai és a St. Margaretheni konvencionális, kommersz festőiség, hanem eredeti vízió egy tragédiáról, mellyel az előadás nem csak kacérkodik, hanem keményen végig is viszi.

A non plus ultra

Metropolitan, 1988 (Deutsche Grammophon, 2000). Minden a megszerezhető legesleg-. A Karajant és Kleibert követő űr után a Ház ura, James Levine dirigálja legjobban a darabot. Az I. felvonás díszlete maga a trompe-l'oeil. A III.-nak hegyes tája hóhullással a giccsnek is felső foka. A jelmezekben tévedhetetlen ízlés. A főszerepekben sztárok; Carmen: Agnes Baltsa, Don José: José Carreras, Escamillo: Samuel Ramey, s Micaë la szerepében Leona Mitchell hangja és ihletettsége közelíti meg leginkább a '60-as évek Frenijét. Paul Mills rendezése kristálytiszta és hibátlan. Baltsa Carmenja merőben új. Magas, szikár alak, markáns arc. Csín nélküli, kemény, de megbabonázóan szuggesztív nőiség. Ahogy a habanera után hosszan fogva tartja a tekintetével Josét, végzetesen magához bénítja. Derb, cinikus bestia. A José eldobta virágszálat a szájával veszi fel a földről és hozzáköpi a férfihoz. Így fogja a darab végén a tőle kapott gyűrűt a fogával lehúzni az ujjáról és ráköpni a szerencsétlenre, akinek ez adja meg a döntő lökést a gyilkossághoz. Baltsa Carmenja áll legközelebb a femme fatale típusához, de az ő tragikus tévedése a legsúlyosabb: önsorsrontó femme fatale. Carreras gyakran emlegetett kisfiús vagy kamaszos bája itt tragikus jelentőségre tesz szert: a belsőszilárdságot nélkülöző, befejezetlenül maradt férfi gyengeségének és kiszolgáltatottságának látható jele. Don Joséja a mélyben szunnyadó szenvedélyesség-indulatosság és a belső bizonytalanság veszélyes keveréke. Carreras az indulatok kifejezésében nem megy el a végsőkig, mindvégig megőriz valami eleganciát és ébren tartja szeretetünket, hogy inkább szerencsétlennek lássuk, mint torznak. Samuel Ramey Escamillónak Raimondi után újra telitalálat: férfias, elegáns, ruganyos és hajlékony, szuggesztív és egy sajátos kultúra megtestesítője. Úgy látszik, a jó Don Giovannikból lesznek a legjobb Escamillók. Az előadásban érezhető az amerikai felsőbbségfitogtatás, de tényleg pontosabb, izgalmasabb inter-pretációja a darabnak, mint a huszonegy évvel korábbi salzburgi és a tízzel korábbi bécsi procc.

Maria Ewing

Ő külön kategória. Két Carmen-DVD-t ismerek vele, a korábbi (Warner) egy 1985-ös glyndebourne-i, a későbbi (Arthaus) egy 1991-es Covent Garden-előadás. Ewing az 1980-90-es évek legszexisebb, legerotikusabb énekesnője, nagy Carmenja. De a két, hat év különbséggel rögzített alakítás jócskán különbözik. A glyndebourne-i produkciót mester rendezte: Peter Hall (mellesleg az énekesnő férje). A Glyndebourne Festival Opera színpada kicsi, a kiállítás szerény, a produkciók legnagyobb értéke a műhelymunka alaposságú felkészülés és kidolgozás. Itt jelenik meg a Carmen igazi világa: "a város érdes része", lehasznált dohánygyár és őrhely, kopott emberek, a földön szétszóródott szalma. A gusztusos díszletek helyett végre tényleg verizmus! Hall rendezése pontos, a rehabilitált prózadialógusokból megvilágosodik a figurák háttere, motivációja. Barry McCauley Joséja szögletes melák, gátlásos, de férfias figura, Carmen átlátja, hogy együgyű, de eljátszadozna vele. Későn ébred rá, hogy micsoda sötét erők szunnyadnak benne. David Holloway Escamillója sem az élet hercege, a torreádorok között nem a sztárok sztárja, de fölényes viselkedése, magabiztos mosolya mégis rangról tanúskodik. Ewing Carmenja viszont titokzatos. S nem azért, mert nem kacérkodik, nem kelleti magát, nem produkálja magát a közönségének, hanem mintha nem is volna körülötte senki, mintegy csak magának énekel, s csak hagyja, hogy érzéki lénye magától sugározzon, mint valami radioaktív anyag, de mert érzékiségét, erotikáját önmaga számára is titokzatos adottságként, mintegy önmagától függetlenedve, magára distanciából visszatekintve és csodálkozva belső teherként hordozza. Minden külső sikere ellenére magányosan él együtt önmagával, és ebben a zártságban eleve van valami halálos. Súlyos és sötét tekintetében, arckifejezésében ott a végzetszerűség árnyéka, de nem a femme fatale-é, a férfiak, hanem az önmaga számára végzetes nőé. A Kártyaária ebben az alakításban a legdrámaibb: belelátunk Carmen fejébe, látjuk, hogyan mozog az agya, hogyan próbálja feldolgozni a közeledő halálról való megbizonyosodás traumáját. Ez az egyik legmélyebb Carmen-alakítás, amit ismerek.

A hat évvel későbbi, Covent Garden-beli nem mérhető hozzá. Ewing itt is perfekt Carmen, csak az az egyedi mélység hiányzik az alakításából, mely a glyndebourne-it nagyszerűvé tette. Nuria Espert rendezése nem volt eléggé inspiráló? A csúcs-operaházaknak az elvárt típust preferáló szelleme kívánt népszerűbb változatot? A rutin oldotta a mély alakítást ismerősen színessé? Ki tudja? Ewing még így is remek Carmenjának méltó partnere Luis Lima Joséja. Alacsony, vállas, kreol, sötét arcú, fekete hajú figura. Az I. felvonásban mindvégig zavarban van. Az alakítás nagy és pontos ívben jut el addig az emberi mélypontig, hogy az utolsó jelenetben José már-már megerőszakolja Carment. Gino Quilico Escamillója dimenziók nélküli szépfiú.

Szót érdemel a gyilkosság rendhagyó rendezői megoldása. Eredetileg José késsel leszúrja Carment. Szokásos megoldása: dulakodás közben Carmen háttal kerül a közönségnek, takarja a férfit, a döfésből csak annyi látható, hogy nem mellmagasságban, hanem has táján történik; mellmagasságban még a preparált kellékkés is veszélyes. Csakhogy realista előadásban ez a kényszermegoldás nevetséges (a Toscában is). Csak az hal meg azonnal, akit szíven szúrnak - Puskin a D´Anthès-szal vívott párbajban haslövést kapott, s két napig haldokolt. Ebben a rendezésben José nem késsel szúr, hanem megragad egy hatalmas vaskampót, mely az arénához tartozik, s azzal rohan Carmenra. A találat itt is mellmagasság alatti, de a gyilkos eszköz konvenciótörése, mérete és brutalitása nem teszi lehetővé, hogy a nézőben mellékgondolatok támadjanak.

Új-Glyndebourne

Kinek jutna eszébe egy karcsú, magas, szőke és kékszemű svéd énekesnőről Carmen? Márpedig az 1993-94-ben újjáépített Glyndebourne Festival Opera 2002-es, David McVicar rendezte előadásában (Opus Arte, 2003) Anne Sofie von Otter alakítja - szenzációsan. Egy rendező végre radikálisan leszámolt az I. felvonás pittoreszk környezetével és a darab elejének pepecselő "életkép-festészetével". Osztott színpad, középen és hátul vasrács, keresztben vas felüljáró, jobbra a dohánygyár sejthető, balra katonai őrhely. A háttérben járás-kelés, az unatkozó katonák durván tréfálkoznak, röhögnek. Marcus Haddock Joséja "fiatal, középtermetű, de keménykötésű, komor és büszke tekintetű férfi", mint Mérimée-nél. A legkisebb ugratásra is megvadul. A munkáslányok alsóruhában tódulnak ki a jobb oldali, elzárt térbe, a szemérmetlenségig kihívók, a férfinép izgalomba jön. A levegőben feszültség, kitörni kész indulatok. Lefojtott, felhevült, veszélyes világ. Éleset füttyentve megjelenik Carmen. Vöröses haja kócos, vízzel hűti magát. A habanera közben narancsot hámoz, osztogat és fal, majd rágyújt. Őrjítő és közönséges. Színházi paradoxon: ha maga a Carment alakító énekesnő picit is közönséges, a figurának vége - ha egy finom művész a Carmen-alakításban koncepciózusan a közönségességig elmegy, revelatív lehet. És Otter messzire megy. Amikor lefogják, az obszcén gesztusoktól és a legegyértelműbb testbeszédtől sem riad vissza. Persze: a színpadi erotika és szex határai 2002-ben már nem ott húzódnak, ahol a 60-70-es években; de ahhoz, hogy Otter Carmenjának szabados viselkedése, hangszíne felkavaró legyen, egyrészt az kell, hogy a többnyire emelkedett művekből ismert énekesnőből egy szédületesen jó nő pattanjon ki, másrészt a figurateremtésnek az a sziporkázó leleménye és pontossága, melyre csak egy emberismeretben, játékfantáziában és eszközeiben kivételesen intelligens és finom művész képes. A II. felvonás eleji cigánydalt unalmában kezdi el, de animálisan vaddá fokozza. José érkezésekor az érzéki hang, ahogy egymás szájából esznek, ahogy testközelben lejti a táncát - mindez már-már maga szeretkezés. Tragikus tévedéssel kiábrándító tapasztalatai után is csábítja Josét, de mikor az végül, maradni kényszerülvén, durván megcsókolja, ellöki magától. S innen új élet kezdődik. Otter a III. felvonásban (mely végre megkímél a nevetséges tájkulisszától és a drámát vegytisztán érvényesítő üres színpadon játszódik) maga mögött hagyja az érzéki Carment és, a Kártyaáriában szembesülve a halállal, a fájdalom és a kétségbeesés énekesévé válik. A IV. felvonásban aztán felragyog az emelkedett művekből ismert nemes, átszellemült egyénisége; Carmenja mintegy megtisztulva, oly rendezetten, eleganciájában is szolidan, belső békét sugározva jelenik meg, s Escamillóval énekelt kettőse oly bensőséges, hogy egy leendő szerelmi házasság és "tisztességes asszony" ígérete dereng föl. Ezt a perspektívát teszi semmivé José. A gyilkosságra McVicar találta meg a visszásságtól mentes, érvényes megoldást: dulakodás közben Carmen frontálisan (a közönségnek háttal) az aréna falához vágódik és José egyetlen gyors mozdulattal elvágja a torkát - elvágódik és meghal, a nyaka és a fal véres.

Otter revelatív Carmenját és Marcus Haddock pontos Don Joséját Laurent Naouri érdekes Escamillója egészíti ki. Nem a Raimondi- és Ramey-féle Don Giovanni-fajtából való. Franciás: elegáns, fürge, hajlékony, intelligens. Nem az erő, hanem az ügyesség és az "esprit" hőse - a bikaviadalban vélhetően ugyanúgy a szelleme csillog, mint a torreádordal előadásában.

A tíz Carmen-DVD előadásai közül magam ezt az egyet, a 2002-es glyndebourne-it tartom abszolút pontosnak, a ma legérvényesebbnek. De a legkülönbözőbb ízlések, igények megtalálhatják a magukét a többi kilenc között.