Muzsika 2006. június, 49. évfolyam, 6. szám, 22. oldal
Fodor Géza:
Komoly gyerekjáték
Mozart: Mithridatész, Pontosz királya - a Budapesti Kamaraopera előadása
 

MOZART
MITHRIDATÉSZ, PONTOSZ KIRÁLYA
Opera három felvonásban, olasz nyelven
Szövegét Vittorio Amadeo Cigna-Santi írta
Művészetek Palotája, Fesztiválszínház
2006. április 17.
Mithridatész Timothy Bentch
Aszpaszia González Mónika
Xipharész Kolonits Klára
Pharnakész Artur Stefanowicz
Iszméné Sáfár Orsolya
Marcius Kóbor Tamás
Arbatész Miks Adrienn
A Budapesti Kamaraopera Zenekara
Karmester Vashegyi György
Continuo Gyöngyösi Levente
  Várallyai Ágnes
Díszlet Csengery Zsolt
Jelmez Moldován Domokos
Rendező Simon Balázs

A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik operabemutatója Mozart tizennégy évesen komponált opera seriája, a Mithridatész, Pontosz királya volt a Budapesti Kamaraopera előadásában. Balszerencsés produkció lett. Három kitűzött előadásaközül a március 24-ei premierre megbetegedett a női főszerepet alakító énekesnő, külföldi vendég ugrott be helyette, aki a csembaló mellett, kottaállvány előtt, zongorakivonatból énekelte el a szólamot, míg a színpadon táncosnő mozogta le a szerepet - az előadás mint színjáték megítélhetetlen volt. A második, április 4-re kitűzött előadás egy másik főszereplő megbetegedése miatt elmaradt. Végül a harmadik, április 17-ei előadásra jött össze a produkció.

A Mithridatész színrevitele egy olyan operaéletben, amelyben a barokk opera előadásának alig van hátországa, nagyon kockázatos. A gyermek Mozart, aki Itáliában egy év alatt elsajátította az 1760-70-es évek fordulója opera seriájának minden csínját-bínját, a mai vokális kultúra felől nézve hihetetlenül nehéz énekszólamokat komponált. A mai operaszínház számára pedig csak e hangi-énektechnikai-stiláris nehézségek után következnek az igazi problémák: a darab mind zeneileg, mind színházilag szorosan kötődik egy valaha volt kultúra stílusához és operai időérzékéhez; nehéz e - talán nem is egészen ökonomikus - opera seria dramaturgiai statikáját a modern zenedrámai érzéknek megfelelően dinamizálni, terjedelmes da capo-áriáit affektussal felfűteni, s az akkori operaszínház lényegéhez tartozó vizuális élménynek megtalálni a modern ekvivalensét. A rendezés itt sokkal szabadabb, mint az életszerűbb, későbbi operák esetében, nem véletlen, hogy az operavilágban ma éppen a barokk opera reneszánsza jelenti az operarendezés egyik legtermékenyebb, legérdekesebb területét. Csakhogy nálunk ez a reneszánsz nem jött el, s a tizenöt éves Budapesti Kamaraopera legnagyobb érdeme, hogy legalább az igényt ébren tartja, amely egyszer talán eléri, hogy kielégítésének megfelelő feltételei is megteremtődjenek.

Simon Balázsnak, a tehetséges, érzékeny és muzikális fiatal rendezőnek határozott elképzelése van e bámulatos, talpalatnyi életalapra hatalmas zenei építményt emelő alkotás egy lehetséges előadási formájáról. A zseni gyermek voltának és operaszerzői virtuozitásának kettősségéből indul ki, s a nagyigényű operát gyerekelőadás formájában prezentálja. Egy magas, téglalap alakú fehér vetítővásznon a cselekmény menetéhez, a szituációkhoz kapcsolódó gyerekrajzok váltják egymást, és az a kevés realizmus is, amely a figurák viszonyában, interakcióiban mégiscsak megvan, egy gyerekszínház, egy műkedvelő gyerektársulat naiv, megmosolyogtató játéknyelvén kap formát. Ez a szándékosan-játékosan naiv forma azonban egy másik, egyáltalán nem naiv, hanem szofisztikáltan stilizált formával párosul. Az előadásnak az opera szereplőin túl még négy szereplője van, a japán színház kókeneire, színpadi segédeire hajazó, néma alakok, tetőtől talpig feketében, akik olyan mértékben segédkeznek a színjáték lebonyolításában, hogy egy másik, párhuzamos, absztrakt cselekmény is kialakul: az áriáknál folyamatosan mozgatott széles textilcsíkokkal vagy kötelekkel hálózzák be és körül a figurákat. Ez a geometrikus mozgásrendszer olykor konkrét funkciót kap, amennyiben valamely szereplő indulatosan megragadja egy darabját vagy éppenséggel akadályként küzd vele, túlnyomóan azonban nincsen intellektuálisan egyértelmű jelentése, hanem absztrakt vizuális dinamikaként működik. A rendezői szándék mind a gyerekszínházi játékmód, mind a háló- és mozgáskompozíció esetében akceptálható. Csak hát a valóság! A "kókenek" előjátéka már a - különben is elcincogott - nyitányt legyilkolja. Míg a japán színházban a közönség láthatatlanoknak tekinti őket, még nyílt színi tevékenységükről sem vesz tudomást, addig itt túltengnek, elvonják a figyelmet az igazi figurákról - a rendezés fő funkciója: a figyelem irányítása zavaros. A gyerek-stílusjáték csak akkor művészi, ha fölényes, bravúros - itt suta, "egy az egyben" gyerekes. A hálókoreográfiára ugyanez áll: nem mesteri, hanem setesuta. A rendező belső látását nem korrigálta objektív hatáselemzés.

A színjátékot tovább terheli a szegényszagot árasztó díszlet és jelmezkollekció, mely utóbbi mintha egy jelmezkölcsönző esetleges készletéből volna összeszedve. A Budapesti Kamaraopera egyik alapproblémája, hogy egy erős és artisztikus vizualitást igénylő műfajt ápol, de az elégséges anyagi eszközei nincsenek meg hozzá. Úgy vélem, ebben a helyzetben nem viszonylagos megközelítési kísérletre, hanem huszárvágásra van szükség, Major Tamás remek kifejezésével: "glorifikálni a hibát" - a Budapesti Kamaraoperának radikálisan újra kellene gondolnia látványesztétikáját és -gyakorlatát.

Rendezés, színjátszás, díszlet, jelmez - együtt minden nemes szándék ellenére amatőr produkció benyomását kelti. A Budapesti Kamaraopera Zenekara (?), amelyet még a kiváló Vashegyi Györgynek sem sikerült mozarti muzsikálásra késztetni, közepes átmenetet képvisel a produkció igazi értékeihez. Ezek: a kifogástalan hangi állapotban fellépő González Mónika virtuóz, stílusos, pompás Aszpasziája, Xipharész férfiszerepében Kolonits Klára egyre szebb hangja, ihletett, kiteljesedő művészete s a kontratenor Artur Stefanowicz idiomatikus és szenvedélyes Pharnakésze. Mithridatész drabális uralkodó- és apaszerepét Timothy Bentch, a Don Ottavio- Ferrando-szerepkör itt és most legjobb Mozart-tenoristája becsülettel, de alkati okokból kevéssé meggyőzőn próbálta kitölteni.

Kodály szerint a józanság: "cél és eszközök egyensúlya". A Budapesti Kamaraopera ebben az értelemben nem mindig józan. De operaéletünk kedvezőtlen környezetében akceptálható a józanságon túli kockázatvállalás. Cél és eszközök egyensúlytalansága mindig megérdemli a kritikát, de bizonyos esetekben a rokonszenvet is. S ebben a fölöttébb felemás Mithridatész-produkcióban is több érték van annál, semhogy élete szerencsétlen véletlenek következtében egyetlen előadásra korlátozódjon.


Aszpaszia: González Mónika


Xipharész: Kolonits Klára


Pharnakész és Mithridatész: Artur Stefanowitz és Timothy Bentch
Moldován Domokos felvételei