Muzsika 2006. május, 49. évfolyam, 5. szám, 3. oldal
Mikes Éva:
"Klausztrofóbiásnak nem ajánlom"
Egy újonnan kitüntetett orgonaművész és egy új orgona
 

Ritkán sikerül interjút olyan frappánsan időzíteni, mint ezt a mostanit Fassang László orgonaművésszel. A véletlenek összjátéka folytán a Liszt Ferenc-díj átvételét követő napon tudtunk találkozni. A művész harminchárom éves, de már eddig is gazdag életút áll mögötte. Erről és a Művészetek Palotája orgonájának építéséről beszélgettünk.

- Gratulálok a kitüntetéséhez, és örülök, hogy jutott ideje a találkozóra, hiszen megint épp csak átfut Budapesten. Mennyi időt tölt itthon? Hol él egyáltalán?

- Budapesten, illetve most itt van az egyetlen állandó lakásom. Volt Párizsban is, de azt egy ideje felszámoltam. Mindig egy hetet, tíz napot töltök itthon: tanítok, koncertezem.

- Kézenfekvő, hogy muzsikus lett, hiszen ízig-vérig muzsikus családba született.

- Minden lehetőség adva volt, de nem nyomott semmi kényszer. Zenében nőttem fel, rengeteg élményt kaptam a nagyapámtól (Fasang Árpád, karnagy - a szerk.), és a szüleimtől is.

- Gondolom, nem az orgonával kezdte.

- Nem, a zongorával, hat évesen. A Kós Károly Zenei Általános Iskolában Peták Istvánné volt az első zongoratanárom. Aztán négy évig fuvoláztam, az orgonához az egyházzene vezetett el: a templomi orgonálás, azon belül is az improvizáció rendkívüli módon felkeltette az érdeklődésemet. Játszogattam magamtól is, de sokáig azt hittem, hogy igazán komolyan zenélni csak kottából lehet. És amikor először láttam Draskóczy Lászlótól, hogy kotta nélkül, pusztán az énekek dallamára improvizál, az annyira megfogott, hogy azonnal elhatároztam, ezzel foglalkozom majd.

- Így is lett.

- Valóban, az improvizáció azóta végigkíséri pályafutásomat. Ugyanakkor szüleim a zeneszerzés felé tereltek, felvételiztem is a Bartók Konzervatórium zeneszerzés szakára. Amellett orgonálni tanultam Baróti Istvánnál, az esztergomi Bazilika orgonistájánál, és ezzel párhuzamosan gimnáziumba is jártam. Mindez sok lehetőséget kínált, mindkét iskola zenei életébe aktívan bekapcsolódtam. A kórusokat rendszeresen én kísértem orgonán, és ez több külföldi útra is lehetőséget teremtett.

- És mikor volt gyerek?

- Úgy érzem, belül mindig is az maradok. A zenére való folytonos rácsodálkozás olyan, mint ahogyan a gyerek felfedezi a világot.

- Következett a Zeneakadémia.

- Gergely Ferenc volt a tanárom, és Kistétényi Melinda, akihez hajnalban be lehetett járni improvizációs tanulmányokra a nagyterembe.

- Hajnalban?

- Igen, csütörtökönként fél hattól... Olyan szoros a Zeneakadémia tanmenetének beosztása, hogy máskor nem volt erre lehetőség.

- Persze, hiszen orgonálni nem lehet valamilyen kis szobácskában...

- Az improvizációhoz szükség van a hangszer adta inspirációra, a hangszínekre, a hangzásra. De nem szeretnék elfeledkezni Ruppert István és Prunyi Ilona tanáraimról sem. Mindannyiuktól nagyon sokat kaptam.

- Aztán jött Párizs. Előtte itthon diplomázott?

- Kicsit ezúttal is összecsúsztak a dolgok. Mindent elvégeztem, csak a diplomázás lett volna hátra, de éppen akkor sikerült megszereznem a párizsi ösztöndíjat.

- Hogyan történt?

- A történet kulcsszereplője Olivier Latry, a párizsi Notre Dame orgonistája, aki '96-ban járt Magyarországon a Francia Intézet meghívására. Koncertjét ámulattal hallgattam, mesterkurzusán magam is játszottam. Akkor vágott először mellbe az az élmény, hogy még a budapesti orgonákon is lehet kiemelkedőt teljesíteni. Elhatároztam, hogy vagy nála tanulok, vagy abbahagyom. Ő amellett, hogy világsztár, hihetetlenül természetes és közvetlen, válaszol a levelekre, segítőkész, így fel tudtam venni vele a kapcsolatot. Egy alkalommal a Notre Dame-ban is sikerült őt meghallgatnom, és akkor végre vettem a bátorságot, odamentem hozzá, megkérdeztem, nem lehetne-e nála tanulni. Visszakérdezett, hogy melyik darabot játszottam a mesterkurzuson, és aztán már csak azt tudakolta, hány évre szeretnék kimenni. Én néhány hónapnak is örültem volna, de ő a maximális három évet javasolta. Egy esztendő alatt épphogy csak beleszokik az ember a helyzetbe, igazán a teljes képzés nyújt maradandó hasznot.

- Ekkor kellett ösztöndíjra pályázni.

- Először is persze felvételizni kellett a párizsi Conservatoire-ba, mint mindenkinek, de mivel a francia állami ösztöndíjra csak diplomásként lehet pályázni, be kellett fejeznem az itthoni tanulmányaimat. A felvételi után az ösztöndíjat is elnyertem egy évre. A következő esztendőre nem kaptam meg a hosszabbítást, de egy lényegesen kisebb összegű ösztöndíjhoz sikerült hozzájutnom, ezzel oldottam meg a második évet.

- Majd elment egy évre Sapporóba.

- Az ottani hangversenyterem orgonistája lettem, tanítottam, koncerteztem. Egy francia orgonaépítő építette a hangszert, ezért minden évben egy francia művészt hívtak meg rezidens orgonistának. Sőt eleinte úgy gondolták, hogy az orgonistának abból a városból valónak kell lennie, ahonnan az orgonaépítő jött. Úgyhogy jó sok ajánlást kellett kérnem a párizsi konzervatóriumból, mire Sapporóban elfogadták, hogy egy magyar menjen hozzájuk. Az egyik ajánlásomban tanárom Liszt Ferencet említette példaként, akit azért nem vettek fel a párizsi Conservatoire-ra, mert nem volt francia...A tanárom nem akarta, hogy Japánban hasonló hibát kövessenek el.

- Ilyen ajánlás felér egy diplomával.

- Én is úgy éreztem. A japánok végül elfogadtak, állandóan rendelkezésemre állt egy francia tolmács. Egy pillanat alatt vége lett a diákéletnek. Nem csak életmód-, de stílusváltás is következett: öltöny, nyakkendő, etikett, autó, sofőr, lakás... Megbecsültek. Interjúkat kellett adnom, fogadott a főpolgármester, a császári család tagjainak kellett játszanom. Betanultam japánul egy bemutatkozó szöveget. Az is újdonság volt, hogy koncerttermi orgonán játszottam, nem templomban. Adódtak érdekes helyzetek: rögtön az első koncert után odajött gratulálni egy volt gimnáziumi osztálytársam, aki már három éve élt Japánban. Megismerkedtem Frenák Pállal is (kortárs táncegyüttest vezet itthon - a szerk.), aki ott vendégszerepelt akkora társulatával. Rengeteg magyar muzsikussal találkoztam, hiszen a Zeneakadémiáról rendszeresen járnak Japánba zenészek. Egyszóval egy év bizonyítás következett számomra. Rengeteget tudtam gyakorolni és koncertezni, hatvan városban léptem fel. Sztárként kezeltek, de ez az orgona megbecsülését is mutatta.

- Mindez nyilván némi pénzgyűjtésre is lehetőséget kínált a harmadik párizsi tanévre.

- Így van, azt az évet anyagi gondok nélkül sikerült megoldanom, és nem kellett pénzkereset után néznem, mindenfélét elvállalnom. Helyette gyakoroltam és versenyekre jártam...

- ...sok-sok fényes díjat szerezve.

- Három évig a versenyekből, a díjakból tartottam fenn magam. 2002-ben a Calgaryi Nemzetközi Orgonaverseny I. díját, aztán a párizsi verseny II. díját (az elsőt nem adták ki) nyertem el, ám ekkor megkaptam a Maurice Duruflé díjat is. 2003-ban Windesheimben, az első nemzetközi francia-német orgonaverseny megosztott 2. díja és a francia orgonaművek legjobb előadásáért járó különdíj következett.

- 2004-ben pedig a chartres-i nagydíj és közönségdíj.

- Igen. Ekkor úgy döntöttem, be is fejezem a versenyzést.

- Mindjárt haza is költözött?

- Lényegében igen, bár mindig igyekszem nyitva hagyni a kapukat.

- Nem akart Franciaországban maradni?

- Nem. Ahhoz franciává kellett volna változnom. Itthon sokkal izgalmasabb az élet, több a kihívás.

- Gondolom, a Művészetek Palotája új orgonájának építése volt az egyik legvonzóbb tényező, noha a chartres-i díj nyilván rengeteg meghívást hozott.

- Így van. Azóta mintegy hatvan-hetven koncertet adtam Japánban, Amerikában és Európában. Most készült el a lemezem is, amelyen a chartres-i orgonán játszom. Ez is a verseny hozadéka.

- Hogy valami egészen szakszerűtlent kérdezzek: milyen érzés egy hatalmas orgonán játszani? Egyáltalán, mennyit hall az ember az egészből az óriási sípok tövében? Nem félelmetes kicsit, amikor ott magasodik az ember fölött egy óriási hangszer? Vagy inkább felemelő?

- Akinek klausztrofóbiája van, annak nem ajánlom. Benne ül az ember az orgonában, egy picike fülkében, és egészen mást hall, mint a lent ülők. Gyakorlatilag csak a fülétől húsz centire lévő sípokat, nagyon erősen, az orgona többi részét szinte alig.

- Mi erre a megoldás?

- Kísérővel menni, hallgasson meg a templom hajójából. Lehet discet is használni, ezt alkalmaztam a versenyeknél. Jó megoldás a fülhallgató is, ám azzal egyszer úgy jártam, hogy a pántja lecsúszott a szememre, végül a lapozó szabadított meg tőle...

- Játszott a Notre Dame-ban is?

- Igen, többször is, de a legelső alkalomra máig úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Volt egyszer egy beugrásom az Orchestre de Paris-ban, egy Lorin Maazel vezényelte koncerten, amire Olivier Latry ajánlott. Még frakkom sem volt ilyen alkalmakra, ő adta kölcsön a magáét. Amikor visszavittem neki egy vasárnapi misén, megkérdezte, nincs-e kedvem improvizálni egyet. Latry szereti váratlan helyzet elé állítani az embereket. Igent mondtam, és ekkor játszottam ott először. Sikerrel. Utána egy hétig a fellegekben jártam.

- Hogyan került mindezek után San Sebastianba? Ott 2004 óta az improvizáció meghívott tanára a zeneművészeti főiskolán.

- Még a chartres-i verseny előtt megpályáztam ezt a helyet. 2004 szeptembere rendkívül szerencsés időszak volt az életemben, többek között ennek a spanyolországi állásnak az elnyerésével is.

- Ingázhat eleget, hiszen itthon is sok a dolga! Napokon belül avatják a Művészetek Palotája orgonáját. Mi ebben az ön szerepe?

- A történet számomra 2002 júniusában kezdődött, amikor Zoboki Gábor felkeresett, és megkért, hogy próbáljam menedzselni az ügyet. Itt van (helyesebben akkor még el sem készült) egy világhírű akusztikájú koncertterem, ahová meg kellene építeni a világ egyik legjobb orgonáját. Hogy ki építse, milyen legyen, ebben kérte a segítségemet. Néhány napi gondolkodási időt kértem, majd igent mondtam a feladatra. Felvettem a kapcsolatot több mint ötven, a világot járó orgonaművésszel, és kértem a véleményüket. Elmondták, hol milyen volt játszani, hol találtak jó orgonát, melyek azok a cégek a világban, amelyek jó hangszert építenek és a legmagasabb szintet képviselik. Így született meg egy lista. Egykori tanárom, Baróti István is bekapcsolódott a tervezésbe, ő készítette el az orgona diszpozícióját. Közösen dolgoztuk ki annak a nemzetközi pályázatnak a szakmai pontjait, melyet a terem generálkivitelezője írt ki az orgona megépítésére. Nemzetközi zsűri bírálta el a pályázatokat, ajánlást tett, a kivitelező döntött, és végül a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra és a Werkstätte für Orgelbau Mühleisen GMBH közösen építette meg a hangszert.

- Közben is kikérték a véleményüket? Építés közben is kellett tesztelni az orgonát?

- Igen, bár eleinte maga a terem is csak papíron létezett. És mivel a megrendelő határozott óhaja volt, hogy az orgona homlokzata legyen kész a terem megnyitására (2005. március 15. - a szerk.), a terveknek egyszerre kellett elkészülniük.

- Voltak csalafintaságok: a homlokzat mögött dolgoztak, sőt sokszor a szükséges bontásokat is vissza kellett építeni, hogy a közönség semmit ne vegyen észre a munkálatokból.

- Valóban, és a koncertek miatt folyamatosan éjjel kellett dolgozni. A hangszer szerkezetének beépítése ugyanis a terem átadása után kezdődött, és december végéig tartott. Ezzel párhuzamosan már zajlott az intonáció. Ezt kétfős csapatok végezték, az orgonaépítő mester és segédje, előbbi megszólaltatja a hangot, a segéd pedig a sípon elvégzi a beállításokat: a levegőnyílást parányit szűkíti vagy bővíti, az oldalszakállat nyitja vagy csukja, és egyéb ilyen finom fogásokkal zajlik ez a munka. Tizedmilliméternyi mozdulatokkal lehet teljesen más hangzást elérni. Közel 7000 sípról van szó, és ezt a munkát mindegyiken el kell végezni, úgy, hogy külön-külön is, de egymással és a teremmel is összhangban szólaljanak meg. Itt van szerepük a szakértőknek, az orgonistáknak, akik figyelmeztetnek, hogy ha valami tompán szól vagy kilóg, a teteje nem szól fényesen, nem emelkedik ki a dallam és így tovább.

- Mit tud a hangszer? Hol helyezzük el a világ orgonái között?

- Ha a méreteit nézzük, az utóbbi hetven évben Európában nem épült ekkora koncerttermi orgona. Ami a hangzást illeti, persze nyilván elfogult vagyok, mint mindenki a saját gyerekével, mindenesetre alig tudom abbahagyni rajta a játékot. És ez mindent elárul.

- Tehát várhatóan idecsábítja majd a világ legnagyszerűbb művészeit?

- Bizonyosan. A júniusi Orgonaavató Fesztiválra remek muzsikusok érkeznek, de az új orgona végre a magyar művészeknek is méltó lehetőséget teremt, Magyarországon új korszakot nyit. Talán visszaadja az önálló orgonálás rangját, ami mostanra kissé megkopott a templomi orgonálás miatt, és visszaadja az orgona mint hangszer jelentőségét is, ami koncerteken háttérbe szorult a többi hangszer mögött.

- Az orgonát hivatalosan már átadták, de mikor van az ünnepélyes avató koncert?

- Május 22-én. Előtte azonban a hangszer nyilvános "főpróbákon" már hallható lesz, hiszen végső hangzását telt ház előtt kell kipróbálni, és mint ahogy magának a teremnek a kipróbálásakor is történt, mindenféle felállásban. Szóló orgonával, kis és nagy együttessel, kórussal. Három különböző műsor megy tehát összesen hat estén az átadás előtt.

- Ön is játszik ezeken.

- Igen, két koncerten. És ami biztató, egy hónappal az áprilisi próbakoncertek előtt valamennyi jegy elfogyott már.

- Ejtsünk még néhány szót az Orgonaavató Fesztivál programjáról.

- Június 25-én lesz az első koncert, a bécsi Stefansdomból ismert világhírű orgonista, Peter Planyavsky lép fel a Cantorey Wien kórussal. Az improvizáció művészete elnevezésű koncerten három kiemelkedően tehetséges magyar orgonista: Pálúr János, Király Csaba, illetve az Amerikában élő Karosi Bálint mutatja meg, mit gondol az improvizációról. Kuriózumként egy némafilm is látható lesz orgonakísérettel, aztán kitekintünk más műfajokra, megjelenik a tradicionális zene és a jazz.

- Az ön kedves és szívesen gyakorolt műfajai...

- Valóban, ezúttal Palya Bea, Szokolai Dongó Balázs, Dés András és Bacsó Kristóf lesznek partnereim, aztán következik Olivier Latry estje, programján egy orgonaverseny magyarországi bemutatójával. A fesztivál csúcspontja igazi világpremier: itt hallható először a két Notre Dame-beli orgonista, Olivier Latry és Philippe Lefebvre együttes játéka. A hangverseny első felében kizárólag a Notre Dame-ban született művek szólalnak meg az elmúlt évszázadokból, míg a másodikban a művészek improvizálni fognak.


Fassang László a Nemzeti Hangversenyterem új orgonájának játszóasztalánál
Pető Zsuzsa felvételei