Muzsika 2006. április, 49. évfolyam, 4. szám, 14. oldal
Péteri Lóránt:
Háry János Moszkvába érkezik
Kodály és a politikai hatalom: esetleírás 1963-ból
 

Sárai Tibor, a Magyar Zeneművészek Szövetsége (az 1959 utáni "Újszövetség") főtitkára nem kevés gyakorlattal rendelkezett ügyek elsimításában, muzsikusok és kultúrpolitikusok pragmatikus kezelésében. Az 1963-as év eseményei azonban őt is alaposan próbára tehették, s később valószínűleg ugyanúgy visszatértek lidérces álmaiban, mint - saját bevallása szerint - az 1956 előtti zenei plénumok. 1963 tavaszán kelt levelében arról az igen zavarba ejtő tényről tájékoztatta Ilku Pál művelődésügyi minisztert, hogy Kodály Zoltán Szovjetunióba való meghívása "négy vagy öt éve" halasztódik.1 Az a fennmaradt dokumentumokból is rekonstruálható, hogy legkésőbb 1960 tavaszán már valóban szóba került Kodály kiutazásának lehetősége. A szovjet fél úgy vélte, hogy "...Kodály esetleges szovjetunióbeli utazása jó hatással lenne a magyar értelmiségre, különösen egyes, még mindig tartózkodóan viselkedő vezető kulturális személyiségekre". Természetesen ahhoz kötötték volna a meghívást, hogy Kodály azt mindenképpen elfogadja: mindenesetre biztató jelnek tekintették, hogy a zeneszerző 1959-ben, első ízben, megjelent a szovjet követség november 7-i fogadásán. Bő hónappal később Kodálynak otthonában adták át a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének meghívását, miszerint a mestert "az általa meghatározott időpontban, feleségével együtt szívesen látják a Szovjetunióban, a mai szovjet zenei élet tanulmányozása és a továbbiakban bármely üdülőhelyen üdülés, pihenés céljából." Kodály már 1960 őszén késznek mutatkozott utazni, kérve, hogy az utazást valamelyik műve (pl. a Háry János vagy a Psalmus Hungaricus) bemutatójával kössék össze.

Kodály később már csupán azt kérte: korára való tekintettel ne kelljen télen utaznia, és a látogatást kössék össze valamilyen egyéb programmal (tudományos előadás vagy a Szovjetunióban még be nem mutatott zeneműve premierje). A szovjet fél ígéretet tett arra, hogy Leningrádban az 1961/62-es évadban bemutatják a Háry Jánost. Kodály lelkesen készült az utazásra, feleségét oroszra taníttatta. Csak az évad végére derült ki, hogy a premiert elhalasztják. "Kodály megdörzsölte a bajuszát - mi mást is tehetett volna - és tudomásul vette a dolgok ilyen állását" - írta Sárai, már idézett levelében. Emellett érzékeltette miniszterével, milyen kínosan aszimmetrikus helyzetet eredményez a szovjet meghívás halasztása:

Közben Kodály a nyugati meghívások jelentéktelen részének eleget téve elkezdte utazásait a kapitalista országokba. Ebbe az időszakba esik az oxfordi díszdoktorrá avatás, a Szimfónia több országban történt bemutatója, a Psalmus hungaricus előadása a salzburgi ünnepi játékokon, Beethoven IX. szimfóniájával egy műsorban, stb. Ilku elvtárs bizonyára tudja, hogy azokban az országokban, ahol Kodály megjelent, az állam vezetői és miniszterelnökei szokták fogadni, és bizonyára tudja azt is, hogy ilyen alkalmakkor milyen harcosan szokott a szocialista Magyarország mellett kiállni.

A Háry-bemutató penzumát mindenesetre átvette a moszkvai Sztanyiszlavszkij-Nyemirovics-Dancsenko Színház, s a premiert 1963 áprilisára tűzték ki. "A Sztanyiszlavszkij Színházból hárman fel is keresték Budapesten Kodályt a télen, a részletek megbeszélése végett. Az Öreg egy csomó változtatásba, még zenei természetűbe is belement, mert annyira kíváncsi volt a Háry Szovjetunió-beli fogadtatására." Csakhogy időközben Moszkvában ismét az előadás elnapolása mellett döntöttek ("...mert nem tetszik a fordítás"). Megint Sáraira hárult a "megtisztelő feladat", hogy a közölje a hírt Kodálylyal. A szovjetek meghívták ugyan egy Psalmus-előadásra, de Kodály ezt nem fogadta el, mondván, hogy "...őt a Háry érdekelte volna."

Végül 1963 decemberére mégis kitűzték a Háryt. Az esemény ugyan - Kodály kérésével ellentétben - télen zajlott le, ám így mód nyílt arra, hogy a szovjet zenei és kulturális élet notabilitásai megünnepeljék a mester születésnapját. Kodály látogatásához kapcsolódva a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének titkársága meghívta Moszkvába a magyar társszervezet képviselőit. A vizit előkészítése során Sárai Tibornak legalább olyan nagyságrendű, de eltérő természetű nehézségei támadtak, mint Kodály útjának tervezésekor. A Szovjetunióba való kiutazást ugyanis a Magyar Zeneművészek Szövetsége titkárságának tagjai sorra lemondták, sürgős elfoglaltságokra vagy betegségre hivatkozva. Miután Szabolcsi Bence, valamint Mihály András és Farkas Ferenc is kimentették magukat, Sárai kényszermegoldásra szánta rá magát, a Művelődésügyi Minisztérium illetékesének jóváhagyásával: "úgy változtatjuk meg Szövetségünk titkárságának jelentését, hogy az Szövetségünk szakosztályvezetőinek együttese."2 Ám később még Ujfalussy József is lemondta az utazást, Solymos Péter zongoraművész pedig a tanácskozásokon való részvételt. Nem csoda, ha Sárai úgy érezte:

A látszat [kiemelés tőlem, P. L.] mindenesetre az volt, hogy lázasan keressük azokat az embereket, akik hajlandóak eljönni a Szovjetunióba. Nem volt kellemes a helyzet a Szovjet Szövetséggel szemben sem, ahová folyton új névsorokat voltunk kénytelenek küldeni a "titkárság" tagjairól. [...] Mindez azt mutatja, hogy Szövetségünk titkársága teljesen csődöt mondott ebben az egyáltalán nem jelentéktelen ügyben.

Kodály így "létszámilag is segítségére jött" a magyar delegációnak. A küldöttséget búcsúztató Aczél György művelődésügyi miniszterhelyettes a pályaudvaron még bizalmasan magához intette az ekkorra alighanem végsőkig kimerült Sárait, s megkérte, részletesen számoljon majd be Kodály viselkedéséről. 3

E viselkedésre nem volt panasz. Kodály elejétől végéig részt vett a két zenei Szövetség három napon át folyó tanácskozásán országaik újabb zenei terméséről; tiszteletbeli professzorrá avatták a moszkvai Konzervatóriumban; születésnapján díszvacsorát adott tiszteletére a szovjet kulturális miniszter és a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége; találkozott a moszkvai magyar nagykövettel, aki fogadást is rendezett a tiszteletére; a Konzervatórium nagytermében szerzői estet rendeztek a műveiből, s végül december 21-én megtekintette a Háry előadását.

Aczélnak írt jelentésében a pragmatizmusát elvesztő Sárai úgy vélekedett, hogy Kodály felszólalásai, pohárköszöntői, nyilatkozatai "fontos részét fogják képezni a magyar zenetörténetnek. Kodály még soha ilyen közel nem került hozzánk, mint a Szovjetunióban elmondott beszédeiben." [Kiemelés tőlem, P. L.] Állítását Kodály fél tucatnyi kijelentésével illusztrálta. Ezek a bonmot-k részint a fennálló magyar rezsim dicséretével szolgáltak, részint pedig az átfedéseket hangsúlyozták a kodályi zenekulturális program és a szovjet modell között:

1. Elmondotta, hogy Bartók és az ő művészete nem képzelhető el az orosz, úgynevezett Ötök [...] hatása nélkül.

2. [...] kifejtette, hogy az 1905-ben megkezdett népdalkutató munkájához az 1905-ös orosz forradalom adott ösztönzést.

3. Az első világháború alatt Berlinben emigráns orosz bolsevikokkal volt kapcsolatban, akik már akkor felhívták a figyelmét arra a változásra, ami azután 1917 októberében Oroszországban bekövetkezett.

4. Amikor a moszkvai konzervatórium díszprofesszorságáról szóló okmányt átadták, válaszbeszédében elmondta, hogy milyen nagy hatással volt rá 1947-ben első konzervatóriumi látogatása. Ott kapott ösztönzést arra, hogy végigküzdje harcát a zenét szerető nép nevelésének ügyéért, a személyi kultusz évei alatt (nem így fejezte ki magát) eziránt nem sok megértést tanúsító kormányzattal szemben is. Ezért nem annyira díszprofesszorának érzi magát a moszkvai Konzervatóriumnak, hanem sokkal inkább ennek a nagyszerű intézménynek tanítványaként dolgozott.

5. A Háry bemutatóján, amikor Furceva elvtársnő [a szovjet kulturális miniszter] gratulált, Kodály többek között azt válaszolta, hogy a tréfák és vidámság mögött meg kell látni a könnyeket is. A Háryban a könnyek, a vidámság mögötti könnyek azt siratják, hogy az orosz és a magyar katona sokszor egymás ellen harcolt, így az első világháborúban is, pedig mennyivel jobb lett volna, ha az orosz és magyar katona már akkor összefog , és együttesen harcol a közös ellenség ellen.

6. Nyugodtan hal meg, mert 45 után, a sok cikk-cakk után, amit egyébként a forradalmak velejárójának tart, az utóbbi években nálunk jól, okosan és a nép érdekében vezetik az országot.

Sárai ugyanakkor azt is megállapította, hogy a tanácskozások során a "népiség", a "nemzeti jelleg" értelmezésének megvitatásakor

...időnként feszélyező volt Kodály jelenléte. Ugyanis sajnos szovjet részről Kodály helytelen nézetei is megerősítést kaptak, és ezzel Kodály jelenlétében mi nem vitázhattunk. Így például a népiség kérdésében Kodály újból az eldugott falvak népiségét tartotta kizárólagosnak, és a zeneszerző-ifjúság hibájaként rótta fel, hogy nem tér le az aszfaltról. Ezekre és más kijelentéseire is megkapta [Tyihon] Hrennyikovtól az áment, amikor is a szovjet [zeneszerző szövetségi] főtitkár a plenáris ülésen kijelentette: Kodály álláspontja a szovjet emberek álláspontja. Világos, hogy Hrennyikov nem Kodály narodnyik nézeteire gondolt, amikor ezt a kijelentést tette, hanem elsősorban a magyar mester hallatlanul pozitív és egyértelmű állásfoglalásaira. De Kodály már ott ugratott bennünket, hogy a "szovjetek velem értenek egyet, nem magukkal."

A Háry Jánost - Kodály hozzájárulásával4 - meglehetősen tendenciózusan igazították át. A daljátékot vígoperaként hirdették meg, de moszkvai kiállítása okot adott arra is, hogy a klasszikus nagyoperetthez hasonlítsák. A Sztanyiszlavszkij-Nyemirovics-Dancsenko Színház produkciója - Kodály beleegyezésével - beiktatta az előadás elejére a Kállai kettőst, valamint egy másik ponton a Székely fonó kettősét (utóbbi felhasználását Kodály nyilatkozata nem erősíti meg). Az orosz szöveg a darab alaphangulatát is megváltoztatta, ahogy azt a moszkvai nagykövetség névtelen referensének informatív, bár hályogkovács módjára írt operakritikájából megtudhatjuk: 5

Általában az egész előadás vidámságot, derűt sugároz, úgy gondolva, hogy ez kellőképpen kifejezi a magyar népi jelleget, ugyanakkor a magyar sors feletti bánat, amely talán az eredeti daljátéknak legfőbb mondanivalója, nem hangzik elég határozottan és érzékelhetően az előadásból. Ezért érződik bizonyos ellentmondás a zenei rész, amely az ízes humort, a szatírát és a keserűséget is kifejezi, és a prózai rész, de legfőképpen a játékstílus között.

A kocsmában játszódó keretjátékot a szabadban zajló táncos népi jelenetekkel cserélték le. A Külügyminisztérium informátora elégedett volt a díszletekkel: "A fiatal Levental sok ötlettel és nagy érzékkel találta el a népi meseszövés stílusát, szerencsésen egybeötvözve a népi stilizálást, a naiv realizmust és primitivizmust." Ám hiányolta a "magyaros jelleget" és "temperamentumot" a jelmezekből és a táncokból. Kevés táncos, szegényes figurák: diplomatánk azt gyanította, hogy a moszkvai színház nem fogadta meg a magyar szakkonzulensek tanácsait. Ellenben:

[a]mi a színészi játékot illeti, itt nagy munkát végeztek. Nem könnyű dolog jól játszani és jól énekelni. A szereplők nagy része ezt a nehézséget kitűnően áthidalta.

Az előadást - tudósít diplomatánk - L. Mihaljov rendezte, Kemal Abdullajev vezényelt.

"[A] daljáték a bemutatón szép sikert aratott...", noha az igazi közönségsikert csak a szériaelőadások hozhatták meg, hiszen a bemutató protokoll-közönség előtt zajlott. A Háry-bemutatót és visszhangját bő hónap elteltével már egyértelmű kultúrdiplomáciai nyereségként könyvelte el a magyar művelődésügy.

Hasonlóképpen nagyra értékelték Kodály szovjetunióbeli megnyilvánulásait. Aczél alaposan tájékozódott, s leellenőrizte a Sáraitól kapott információkat. Nem sokkal a zenészek után ő maga is kiutazott a Szovjetunióba, s kihasználta a lehetőséget, hogy személyesen érdeklődjön Kodály magatartásáról szovjet zenei, illetve kulturális notabilitásoktól. Mindennek alapján több mint kétoldalas feljegyzést készített, melyet Kádár Jánoshoz terjesztett fel. Kádár utóbb még az apparátus három tagjával láttamoztatta ezt az írást. 6

Aczél végkövetkeztetése szerint Kodály "végig egyértelműen pozitív volt". A zeneszerző Furcevának külön is elmondta, hogy "a mai vezetésben mélységesen megbízik, érzi, hogy az ország és a nép jó úton halad s meggyőződése szerint az ő zenepedagógiai életműve is biztonságban van. [...] Ugyanezeket fejtegette négyszemközti beszélgetéseken is." Aczél arról is tudott, hogy hazatérve Kodály" velünk nem barátságosan érző emberek előtt is [...] és még Illyés Gyula és hasonló emberek előtt is hangsúlyozta, hogy van mit tanulnunk a Szovjetuniótól." Kodály állítólag többször is azzal tréfálkozott: "ha minden kötél szakad, és ha nem tudja itthon kollégáival szemben az igazát kiharcolni, neki van helye a Szovjetunióban is". Aczél mindazonáltal megírta azt is, hogy Kodály "konzervatív álláspontját" a "népiség" kérdésében a szovjet delegáció elfogadta, amit a magyar küldöttek nehezményeztek.

Kodály tehát beváltotta azokat a reményeket, amelyeket szovjet meghívói és a magyar kultúrpolitikai vezetés az ő látogatásához fűztek: a vizit kultúrdiplomáciai értéke aligha vitatható. Más kérdés, hogy a politikai hatalom képviselői nem számolták-e el magukat a turné hazai rendszerlegitimációs hasznát illetően. Noha a forradalom utáni zenei közbeszédben a politikai hatalom képviselői, illetve a velük lojálisak igyekeztek fenntartani a szovjet példákra való rutinszerű hivatkozásokat, de ezt egyre kevésbé tudta bárki is komolyan venni.

Kodálynak persze - ha egyszer úgy döntött, hogy a szovjet kultúrpolitikával ünnepelteti magát -, aligha lett volna oka éppen Moszkvában és éppen 1963-ban, a magyarországi általános amnesztia és a represszió relatív oldódásának idején rendszerkritikus megjegyzéseket tennie. Megjegyzendő, hogy retorikáját bizonyos kétélűség jellemzi. Ha a magyar és orosz katonák első világháborús szembenállása feletti sajnálkozás némi németellenes ízt hordozott is magában, talán olyanok is akadtak Kodály hallgatói közt, akiknek eszükbe jutott: magyar és orosz katonák nem az első világégés idején harcoltak egymással legutóbb.

Aligha vitás, hogy Kodály zeneszerzői becsvágya szempontjából sem volt közömbös színpadi művének - vagy legalább az abból készített orosz nyelvű dalműnek - a bemutatása a moszkvai nagyközönség előtt. De legalább ilyen fontos lehetett számára a komfortérzet, amely abból adódott, hogy a zenei modernizmus előretörését pragmatikusan elfogadó és a népi alapon újjászervezett zenei művelődés utópiájáról lemondó magyar kollégákkal szemben az ő szövetségeseiként tűnhettek fel a zsdanovi értelemben konzervatív-nacionalista szovjet korifeusok.

JEGYZETEK

1 Sárai Tibor Ilku Pálhoz, Budapest, 1963. április 10. MOL [Magyar Országos Levéltár]: XIX-I-4-zs-1197-1963.

2 Sárai Tibor jelentése Aczél György számára a magyar és a szovjet szövetség titkárságainak találkozásáról Moszkvában. 1963. december 27. Közreadtam: "Légy résen! Támad a burzsoá avantgardizmus. Magyar zenészek gyümölcsöző moszkvai tanulmányútja", 2000, XIV/3 (2002. március) 63-68. MOL: P 2146/72.

3 Sárai Tibor Aczél Györgynek 1963. december 27-én. MOL P 2146/72.

4 Kodály Zoltán nyilatkozatát ("A Háry János moszkvai bemutatóján") közli Bónis Ferenc, Visszatekintés III, (Budapest: Zeneműkiadó, 1989) 532.

5 A moszkvai nagykövetség 1964. január 9-én kelt jelentését Némety Béla külügyminisztériumi főosztályvezető küldte meg Keleti Sándorné főosztályvezetőnek (Művelődésügyi Minisztérium), 1964. január 18-án. MOL: XIX-I-4-vv/8. d./ 0010-1-1964

6 Aczél György feljegyzése. 1964. március 2. MOL: M-KS-288-47-735. Rajta Kádár kézírása: "Lássa: Kállai [Gyula]; Nemes [Dezső]; Szirmai [István]; Cseterki [Lajos]; Orbán [László]; Gosztonyi [János]; Köpeczi [Béla] elvtárs. Utána kérem vissza, és nálam lerakni. Kádár III. 3. [áthúzások az eredetiben]" Valamint rajta: Nemes, Cseterki és Orbán szignója. Nemes Dezső 1959 és 1980 között PB tag; Cseterki Lajos 1963 és 1966 között KB titkár; Orbán László 1962 és 1967 között a KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője.

Tallián Tibor 60. születésnapjára. - Írásom egy hosszabb lélegzetű, Kodály és az 1956 utáni politikai hatalom viszonyát taglaló, publikálás előtt álló tanulmány egyik, rövidített-átszerkesztett fejezete. A kutatást az MTA Zenetudományi Intézete "Kodály Zoltán és tanítványai" kutatási programjának keretében és finanszírozásával végeztem. Itt mondok köszönetet a programot koordináló Berlász Melindának.