Muzsika 2005. november, 48. évfolyam, 11. szám, 17. oldal
Mikes Éva:
A törött hegedűtől a go-kart pályacsúcsig
Fenyő László gordonkaművész
 

Szemtelenül fiatal: 30 éves, máris sok eredménnyel, díjjal a háta mögött. Egy évtizede Németországban él, de itthon is gyakran fellép. Egy zeneakadémiai hangverseny előtt beszélgettem vele.

- Hogy kezdődött?

- Nem csellóval, hanem hegedűvel kezdtem, négy és fél éves koromban, de a hangszert ötévesen összetörtem.

- Véletlenül?

- Szándékosan. Nagyon nem kedveltem. Ötévesen elkezdtem csellózni, azt viszont nagyon szerettem.

- Erre mi a magyarázat? Talán technikai okai voltak?

- Ez akkor a hegedűtanáromon múlt, aki nem tetszett nekem. Utólag - tudatosan - így vélem, akkor nyilván ösztönösen cselekedtem. Ő még azt sem tudta megmutatni, hogyan szól szépen a hegedű. Egy gyereknek pedig az a legfőbb törekvése, hogy elérje és maga is produkálja azt a szépet, amit mástól lát és hall. Ha ott állsz, a kezedben egy hangszerrel, amit nem tudsz szépen megszólaltatni, akkor legalább halld, hogy miképp kellene, hogyan fog szólni majd egyszer, mi a cél. Enélkül nem lehet felkelteni egy gyerek érdeklődését. Ami még közrejátszhatott, az egy lemez volt, amit szüleim elbeszélése szerint hároméves koromtól imádtam hallgatni: ez a Vivaldi-csellóversenyek Perényi- és Mező-féle felvétele volt. Hamarosan dúdoltam is a dallamokat. Életemben először a cselló hangja ragadott tehát magával. Később persze abba akartam hagyni a csellózást is, mert fociztam, és az edzőm nagyon erősködött, hogy legyek focista.

Ám 12 éves koromban megnyertem Szolnokon az Országos Zeneiskolai Csellóversenyt, és ez olyan eredmény volt, ami után kezdtem komolyan venni a zenélést. Addig édesanyám, Mezey Erika volt a tanárom. 13 évesen kerültem a Zeneakadémia előkészítő tagozatára Mező László tanár úrhoz, ahol az érettségit követően még egy évig maradtam. 19 évesen elmentem Lübeckbe, ahol a litván származású David Geringas professzornál tanultam 1994-től '98-ig; ott is diplomáztam. Az első állásomat is Németországban kaptam: a Philharmonia Hungarica szólócsellistája lettem. Az együttes állandó tiszteletbeli karmestere Menuhin volt. Sajnos anyagi okok miatt a zenekar 2001 elején feloszlott, szerencsére éppen akkor sikerült a frankfurti rádiózenekarban próbajátékon elnyernem a szólócsellista állást. Ezzel párhuzamosan 1999 és 2002 között játszottam Pesten a Rádiózenekarban is. Időhiány miatt ezt sajnos fel kellett adnom, még azt a nagyon kevés szolgálatot sem tudtam teljesíteni, amit a zenekar a szerződésemben nagylelkűen lefektetett.

- Elindult közben számos versenyen is.

- A szolnoki első díjat megelőzte egy harmadik díj, ugyanott, amikor még csak 9 éves voltam. 16 évesen, az első nemzetközi versenyemen, Finnországban a középdöntőbe jutottam. Nyertem egy második díjat egy stuttgarti versenyen, két harmadikat Olaszországban, Új-Zélandon harmadik lettem. 1997-ben a párizsi nemzetközi Rosztropovics-versenyen kaptam egy kamarazenei különdíjat. 1998-ban a Magyar Rádió versenyén megosztott első díjat nyertem Mérey Tamással, 2000-ben, Genfben negyedik lettem, és kaptam egy Pierre Fournier-különdíjat.

- És a tavalyi Pablo Casals-verseny?

- Igen, azt megnyertem, és kaptam még egy kortárs zenei különdíjat. A darab egy francia zeneszerzőnő, Graziane Finzi műve volt, és a versenyre komponálta. A második fordulóban ezt mindenkinek el kellett játszania, és ezért nekem ítélték oda a különdíjat. Egyébként remek darab. Azóta, ha csak lehetőségem adódik rá, eljátszom.

- Ezek szerint szólódarab.

- Igen, variációsorozat egy katalán karácsonyi népdalra, amit Casals minden koncertje végén előadott. Ahol csak előadom, nagy a sikere, a közönség is szereti, nem csak én.

- Elmondhatjuk, hogy van versenyzői rutinja...

- Mindezek ellenére nem mondhatom magamról, hogy versenyző típus vagyok, mert soha nem éreztem jól magam versenyen. És ha valahol az ember nem érzi jól magát, akkor az a közeg nem az övé. Szerencsére sok minden kedvezően alakult, de sokat öregedtem is ezeken a megmérettetéseken.

- Ha az ember előbbre akar lépni, és fel akarja hívni magára a figyelmet, kénytelen elindulni. Sok lehetőség jár egy-egy díjjal.

- Feltétlenül. Ráadásul azok a versenyek is, ahol nem sikerült igazán jó eredményt elérnem, hasznosak voltak, hiszen megismertem a vetélytársakat, hallottam olyan művészeket, akik mára nemzetközi karriert futottak be. A felkészülési folyamat pedig szélesíti az ember látókörét. És igaza van: koncertlehetőségekhez lehet jutni, impreszszáriók keresik meg az embert, jó esetben elindulhat egy pályafutás.

- Az öné határozottan elindult.

- Valóban, bár az impresszárió-kérdés egyelőre nyitott. Különböző közvetítő irodákkal folytatok tárgyalásokat, de mind mást és mást akar. No meg nekem is vannak elképzeléseim. Bonyolult ezeket összhangba hozni, de az biztos, hogy nem unatkozom. Volt már olyan koncertkörutam, amelyen 12 nap alatt nyolc hangversenyen játszottam.

- Hol?

- Németországban, Spanyolországban és itthon. Sok utazás, sűrű program - egyszer szonátaest, máskor, éppen itthon, egyetlen este három csellóverseny. De nem minden időszak ennyire tömény.

- Ön szólista, kamarazenész és versenyművek szólistája is. Melyik műfaj a szíve csücske?

- Nem tudok rangsort felállítani, ám vannak kedvenc stílusaim.A legközelebb a romantika áll hozzám. Egy Dvořák-koncertnek például mindig nagyon örülök.

- Hol az otthona? Helyesebben: hol érzi otthon magát? Megvetette a lábát Németországban, vagy másfelé indul?

- Azt hiszem, maradok Frankfurtban. Az állás, amit betöltök, álomszerű, a zenekar kiváló. Mivel szólamvezető és szólista vagyok, csak a szolgálatok felét kell teljesítenem, így elég szabad az életem. A másik szólócsellista nem dolgozik másutt, tehát bárhová megyek, ő ott van és helytáll. Így mindent el tudok vállalni, nem köt gúzsba a zenekar. Ha úgy alakul, akár két hónapig is távol lehetek. Remek darabokat játszunk, tetszik a város is. Jól érzem magam. És több mint tíz év alatt sikerült megbarátkoznom a német lélekkel is... Eleinte nem volt egyszerű.

- Hazajár a családjához?

- Csak emiatt ritkán, de egyébként gyakran jövök Pestre. Továbbra is itt a legnagyobb kihívás fellépni. Mégis csak ez az otthon, és még mindig ez az a közönség, amelyik a zene miatt jár koncertre. Sok helyen divatból, társadalmi életet élni, szép ruhát mutogatni mennek el. Itthon a pianissimo állások csöndjében érezni a feszült figyelmet. Nemrég úgy jártam egy kisebb német városban, hogy kilépve a színpadra a legszívesebben azonnal visszafordultam volna: egyáltalán nem figyeltek, föl se néztek, mindegy volt, ki áll előttük. Legalábbis így éreztem. Aztán szerencsére sikerült elragadni őket. Itthon az ilyen közöny elképzelhetetlen.

- Készülnek lemezei?

- Két éve Németországban Ernst Křenek darabjait vettük föl, a CD a közelmúltban jelent meg. Néhány Hungaroton-lemezen is közreműködöm, és megjelent pár felvétel a Marco Polo cégnél. Első lemezem tíz éve készült, azon Józsa Péter zongoristával játszunk cselló-zongora-darabokat. Remélem, kapok még feladatokat.

- Ez is impresszáriófüggő?

- Igen. Akivel most tárgyalok, a német lemeziparból jön, elsőrangú kapcsolatokkal. Ez hozhat némi áttörést. Van egyébként egy, még nem teljesült ígéretem Hollós Mátétól. 1998-ban, amikor Mérey Tamással azt a megosztott első díjat nyertük a Rádió versenyén, Mérey azonnal előállt egy lemezötlettel, és az meg is jelent. Azóta bírom Hollós Máté ígéretét, hogy az elsődíjasnak járó lemezt én is megcsinálhatom. Remélem, valamikor sikerül, jut rá időm.

- Mikor döntötte el, hogy muzsikuspályára lép? Családi nyomásra? Vagy nem is történhetett másképp? Esetleg a versenygyőzelem döntött, 12 évesen?

- Talán az utóbbi. Ez volt az a kiskamasz időszak, amikor mindig a haverokkal akartam volna lógni, ehelyett egy hatalmas tokot vonszoltam a hónom alatt ide-oda, amit persze nem szerettem. De a versenygyőzelem olyan bizonyíték volt, amit ugyan teljességében akkor fel sem fogtam, mégis nagyot lendített rajtam. 13 éves koromban kattant be valami az agyamban, és akkor három éven át minden nap fogtam három-négy etűdkottát, és minden nap végigjátszottam 30-40 etűdöt. Ez alatt sikerült olyan technikai alapra szert tennem, amelyből még ma is hasznot húzok. Ezt a módszert senki nem ajánlotta, már csak azért sem, mert ezeket az etűdöket mindenki utálta. Én viszont találtam néhányat, ami zeneileg is szép. Átjátszottam a többit is, a legnehezebbeket is.

- De hiszen erről szól az etűd műfaja. Saját magától jött rá, mire való.

- Pontosan. Még ma is ugyanezt teszem az utazások alatt, vagy ha elgémberednek az ujjaim. Ezzel edzek tehát. Ugyanakkor kell, hogy legyenek olyan napok, amikor nem nyúlok a hangszerhez. Lehet, hogy furcsán hangzik, de fizikailag és mentálisan is fel kell töltődni, ki kell kapcsolódni valami mással. Én legszívesebben egy technikai sporttal teszem ezt: van Frankfurt mellett egy go-kart pálya, havonta egyszer ott "relaxálok". Utána persze egy napig nem tudom mozgatni a kezem... Ráadásul én tartom a felnőtt pályacsúcsot! Úgyhogy még valami tehetségem is lehet hozzá. Ott kiengedem a felesleges energiát, a felgyülemlett indulatokat, másképp fáradok el. Nagyobb kedvvel látok neki a következő zenei feladatnak. Ez is kell az élet teljességéhez.



Felvégi Andrea felvétele