Muzsika 2005. október, 48. évfolyam, 10. szám, 24. oldal
Drága Grétém!
Weiner Leó levelei Varró Margithoz, 1938-1960 (3)
 

12.

Édes Grétém!

Budapest, 1940. jan. 1.

Pár napig tartott, míg a legutóbbi leveled okozta megdöbbenésemből fölocsúdtam. Nem annyira az döbbentett meg, amit írsz, mint inkább a hang, amelyen írsz. Tudod, én nem vagyok szimbolista, de ezúttal abból a jelből, hogy leveled végén képtelen vagy csak annyit is, hogy "üdv." leírni: én rengeteget olvasok ki. Amióta ismerlek, mondjuk 30 éve, most először fordul elő, hogy képtelen vagy egy baráti hangot megütni. Leveledből csak úgy árad a szeretetlenség, hogy szinte belefulladtam a nagy áradásba. Vajon mennyi ellenérzésnek kellett benned már évek óta felgyülemlenie, hogy aztán a visszatartott ellenérzés ilyen elemi erővel törjön ki? Nem tartom magamat jó pszichológusnak, de talán igazam van, ha azt hiszem, hogy legutolsó levelem csupán azzal, ami abban van, benned ilyen reakciót nem okozhat[ott], levelem csak a kiváltó ok lehetett, mely megnyitotta a zsilipeket.

Most szeretnék a legutolsó levelem egyik-másik kitételéhez magyarázattal szolgálni. Mindenekelőtt a levelem végén írt, mondjuk - szamárságomhoz, amivel annyira megbántottalak. Hát azt egyszerűen viccnek szántam, azzal, hogy majd jót nevetsz rajta. Csakis akadémikusan gondoltam, nem pedig praktikusan; hogy rád alkalmaztam: ez volt éppen a vicc. Elismerem: rossz vicc volt, de azt csak most utólag tudom, miután a hatását látom: ahelyett, hogy mosolyra derítettelek volna, megbántottalak. Ezt nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek érte. Dehogy akarlak én téged megbántani! Ellenkezőleg: folyton a kedvedet keresem, csak - mint látszik - nem sikerül nekem. Ebből is látom, mily kevéssé ismerlek 30 év után is, ha még annyit se tudtam előre kiszámítani, hogy azzal az "idétlen hülyeséggel" megbántalak.

A másik dolog, amit nagyon rossz néven vettél tőlem: megírtam, hogy Pista1 nem tökéletesen egészséges, és azt ugyanakkor, amikor azt tanácsolom: most ne jöjj haza, mert életveszélyes.

Így, amint te összefüggésbe hozod ezt a két momentumot, elismerem: tisztán logikai úton lehet olyan következtetésre jutni, mint te is jutottál. De! Most próbálj megérteni: lehetséges-e, hogy én ravaszul, sátáni gonoszsággal kieszelek valamit, amivel kínozlak, tízszerezem kínjaidat, hogy ezzel "büntesselek"? Ilyennek ismertél meg 30 év alatt? Vagy ilyenné "fejlődtem" én? Hát nem nevetséges, vagy inkább szörnyű ez a föltevés? Gréte! Megint azt mondom: mennyi ellenérzés gyűlhetett benned össze, hogy ilyen következtetésre juthattál? Tudnod kellene, hogy amióta ismerlek, azon igyekszem szüntelen, ami a javadra szolgál, örömödre van, nem pedig, ami bánt vagy elkeserít. No már most: hogyan lehetséges akkor mégis, hogy ezt a két dolgot, amiből konstruálható volt ez az én "büntető hadjáratom", ugyanazon levélben írom meg? Egyszerűen azért, mert eszembe se jutott ezt a két dolgot összefüggésbe hozni; ha csak egy pillanatig is eszembe jutott volna egyszerre ez a két momentum, az egyiket elhagytam volna (vagy a Pistára vonatkozót, vagy az utazásra vonatkozót). Természetesen, nehogy bántsalak. Mint mondtam, ilyen összefüggés eszembe se jutott, nem mérlegelek én annyira minden szót, amikor közvetlenül írok, amikor nem fenyeget szeretetlen félremagyarázás. Megírtam, hogy most az utazást veszélyesnek tartom (No, lehet, hogy tévedek, talán túlzó vagyok, de csak azt írhatom, amit vélek); és ettől függetlenül írtam Pista állapotáról. Ha már ez a közlésem annyira vádponttá sötétedett, szükségét érzem, hogy kissé részletezzem. Tény, hogy Pistát nem látom kifogástalan állapotban. Diétát kell tartania (meg voltam róla győződve, hogy Pista ezt már közölte veled). Kicsit vigyáznia kell, húst alig szabad ennie, de ő ezt a tilalmat nem veszi annyira a lelkére, néha meg is szegi, de nem lesz belőle baj; pár nap előtt is együtt ebédeltünk, s ő bizony jól becsirkézett. Néha úgy látom, hogy törődött, máskor megint olyan frissnek, mint régebben, amikor a legjobb kondícióban volt. Mindent összevéve: természetesen azt gondolom, hogy legjobbat tenne neki, ha mellette volnál.

Hátra van még: mért nem írtam meg előbb? Azért nem, mert 1.) azt hittem - mint már mondtam - hogy úgyis informálva vagy, 2.) mert úgysem akartam előállni "érveimmel" (helyes megérzéssel eltéptem első érvgyűjteményemet, aztán helytelen megérzéssel újra összeállítottam a gyűjteményt, és - mindkettőnk kárára - elküldtem neked), 3.) mert nincs nekem időrendbeli programom, hogy mit mikor írok (valóságos vizsgálóbírói sarokba szorítás, vallatás, amit legutolsó leveledben velem csináltál), közvetlenül írom azt, ami az eszembe jut, szóval: előbb nem gondoltam rá, hogy ezt írjam.

Na, ebből elég ennyi.

Most pedig arra akarlak kérni: csak akkor írj megint, ha már minden ellenérzés kipárolgott belőled, ha már megint a szeretet hangján tudsz hozzám szólni. Nincs értelme, hogy ilyen hangon beszélj velem, mint a legutóbbi leveledben tetted: se neked, se nekem nem jó. Elgondolom, hogy neked is mily kínos lehetett így beszélni; elég nyugtalanító az élet ma amúgy is, hát most még ilyen méltatlan hangú írással is kedvetlenítsd magadat is, engem is? Azzal, hogy most végre kiömlött belőled az a sok szeretetlenség, ami érzésem szerint már évek óta (még jóval Amerika előtt) lassan gyülemlett fel benned (remélhetőleg a legnagyobb része kijött most egyszerre, és csak kevés maradt vissza), talán már meg is kezdődik az ellenérzésnek feloldódása, elpárolgása. Az eszemmel nem tudom követni, hogy mért is következett be nálad ez az elfordulás, egy rejtély, melyet megfejteni nem tudok, de nem is akarok: maradjon rejtély. Egy pszichoanalitikai vizsgálat talán kiderítené az okokat, de én nem vágyom az okok megismerésére. Annyi bizonyos: ha adtam okot, én nem tudok róla. Lehet, hogy a te elfordulásod csak képzelődés részemről, tán nincs is így, de én ezt így érzem már régen. Nem szemrehányás, amit írok, csak őszinte beszéd. Hagyd a hangulataidat kifutni, semmit se erőltess; ha a hangulatod irányomban ilyen maradna, mint most van: én elviselem, és - mint már kifejeztem magam - rossz sorsomnak tekintem. Csak akkor írj nekem, ha világossá vált előtted, hogy igazságtalan voltál hozzám. Amíg nem írsz: fogom tudni, hogy még tart a kedvetlenséged irányomban. De ne is törődj ezzel a problémával, van neked - sajnos - bajod elég enélkül is. Én nem vagyok se igényes, se türelmetlen. Ha majd megint egyszer írsz, azt várom, hogy a szeretet hangján szólj (bocsáss meg, hogy annyiszor ismétlem ezt, valószínűleg unod is már).

Én a régi szeretettel és meg nem változó ragaszkodással kívánok neked az elmúltnál jobb esztendőt; kívánom mindannak a teljesedését, amire vágysz, és szívből üdvözöllek:

Leó

13.

Édes Grétém!

Budapest, 1940. febr. 26.

Február 2-i leveledet megkaptam. Képzelheted, hogy mennyire örülök, hogy azok a buta félreértések ki vannak magyarázva. Most már aztán felejtsük el, és még az emlékét is süllyesszük el a semmibe.

Nem tudom, értesültél-e már, hogy szegény Keéri-Szántó Imre meghalt. 2 Tegnap volt a temetése. Fél évig nyavalygott szegény, de sikerült előtte eltitkolni a baját. Ugyanaz, mint szegény Sárinál és Kulai Böskénél: rák! Hólyagrák. Eszembe jut Keéri mondása: "én jól bánok Imrémmel"; no, szegény hiába bánt jól. Kicsit korán pusztult el: 56 éves, egy évvel öregebb mint én. Róla elgondolkozva sok mindent gondolok. "Halottakról jót vagy semmit", szokták mondani; ezzel szemben ismered az én álláspontomat: inkább az élőket kell kímélni! A halottaknak már úgysem ártunk az éles bírálatokkal. Én és Keéri az utóbbi időben jól összebarátkoztunk; azt hiszem, ő is kedvelt engem, legalábbis észrevette és becsülte képességeimet. Sokat látogattam betegsége alatt, s láttam: jóravaló, derék ember, törődött a tantárgyaival, és a mai idők igazságtalanságaival szemben nagyon is kiállott. Éles eszű ember, de éppen zenei téren nem eléggé tehetséges, ezt úgy látszik, tudat alatt érezhette, és innen beképzelt, fölényeskedő, vállveregető, gunyoros, sokszor sértő viselkedése másokkal szemben. Ezért a magatartásáért sokan nem szerették, engem is zavart. No, szegény! Most már csak egész fiatal zongoratanárok vannak az akadémián: Faragó, Böszörményi-Nagy. Bizony elkelne ott egy pár tekintélyesebb, idősebb pedagógus. (Igaz: ezek a fiatalok tehetségesek, de nincs még tanítási rutinjuk.) - Közben itt előadták nagy sikerrel a Divertimento II.-met. A filharmonikusok élén Dohnányi dirigálta igen nagy szeretettel és kitűnően. Nemrég New Yorkban is előadták (Barbirolly - nem tudom: így írják-e a nevét), valószínűleg te hallottad ezt az előadást. Örülnék, ha pár sort írnál arról, hogy hogy tetszett, hogy játszották és hogy fogadták. A Bartók Román táncokat állítólag Stokovszky fogja előadni kinn, igaz-e?

Arról, hogy te mit csinálsz ott kinn: semmit se tudok! Pista erről nem beszél, és talán nem is szeret beszámolni. Mégis jó volna, ha legalább a fő momentumokról te direkte informálnál engem.

Nálunk most egy szokatlan hideg tél van (vagy inkább: volt), amilyenre én nem emlékszem, hogy valaha lett volna. Az akadémián (amire még nem volt példa) kéthetes szénszünet volt. A havazások miatt nem lehetett tüzelőanyagot vasúton szállítani. Én is csak egy szobát tudok fűteni. Na de most már kifelé vagyunk ebből a cudar télből.

Erikát, 3 Marienne-t (és Felicét, ha ott van) üdvözlöm! Írj!

Szeretettel ölel

Leó

14.

Édes Grétém!

Budapest, 1940. dec. 3.

November 2-i leveledet megkaptam, s ebből látom, hogy rendes kerékvágásban dolgozol odaát. Köszönöm a beküldött műsort, s örülök a Parasztdalok sikerének. Persze állandóan bennem van a drukk, hogy talán túldolgozod magad. Mert én már a pesti dolgot is sokallottam. - Szomorú, hogy Pisti4 nem tud Lisszabonból továbbjutni! De tán mire ez a levél hozzád jut, már sikerült is, isten adná! - Ernőt5 időnként látom, s mindig nagyon örülünk egymásnak; ő mostanában mindig hangoztatja, hogy jól érzi magát, nincs panasza (mármint fizikai panasza). - Kovácsékat is látom néha. Néha? Azért nem gyakrabban, mert mindig érzem ott azt a merevséget, melyről régebben is sokszor panaszkodtam. Frici inkább "leereszkedő", mint kedves, Feri pedig gunyoros és arrogáns. (Nem tudom, hogy mire. Úgy látszik: ezzel kompenzálja jelentéktelenségét.) Végeredményben sohasem érzem ott jól magam, s mindig örülök, ha már kívül vagyok az ajtón. Hiába, ott csak a három nőhöz volt kapcsolatom, kettő sajnos már nem él! Olgit viszont még most is úgy szeretem, akár a testvérem volna. Az az érzésem, hogy a két férfivel rövidesen végleg meg fog szűnni az érintkezésem. - Magamról annyit, hogy kedvem folytonosan romlik (nem csoda!). Az akadémián minden jól megy az eddigi rend szerint; rengeteg növendék és nagy érdeklődés és igyekezet az órákon.

Komponálni már jó ideje nem tudok (nincs hangulatom), s isten tudja, mikor fogok tudni. Dohnányi az idei filharm. műsorra is felvett tőlem valamit: Bach C-dúr toccata. 6 Be kell számolnom arról is, hogy a 3. kvartettemet átfogalmaztam vonós zenekarra, s ebben a formában még jobbnak érzem, s azt hiszem, hogy a kompozíció ebben a formában inkább fog karriert csinálni. Rózsavölgyiékkel már meg is állapodtam: a nyomdában már munkába is vették. Lehet, hogy a kvartettfogalmazást ki sem adom; de ha igen, hát csak azután (legjobb esetben a háború után). - Egyébként egészséges vagyok.

A barátok közül Ágneséket látom legtöbbször, ők lelkemre kötötték, hogy ha neked írok, írjam meg: "noha ők eddig egy sort se írtak nekünk, mégis okvetlen üdvözöld őket nevünkben." - Éppen ma játszik zenekarral a Kis Ranchevergerli; sajnos nem tudom meghallgatni, mert valami lemondhatatlan meghívásom van.

Az egyéb dolgokról (amelyek legfőképpen érintenek) felesleges írnom: az újságokból úgyis értesültök. Így hát tengődöm és kesergek azon, hogy oly messze vagytok. 7

Téged és Pistát ezerszer csókol

Leó

15.

Édes Grétém és Pistám!

Budapest, 1946. febr. 15.

Már rég vártam valami híradást tőletek, s csak most kaptam kézhez az október 22-én (Liszt és Gréte születésnapja!) kelt levelet, tehát négy hónapnyi késéssel! Kimondhatatlan öröm volt számomra, hogy újra megláthattam azoknak a kézjegyét, akik életemben hozzám legközelebb álltak. Én bizony nagyon tévedtem, mert nektek volt igazatok, akik előre megérezték, hogy itt mi fog következni.

Egyelőre csak röviden foglalom össze, ami velem történt. 1943. január 1-jén nyugdíjaztak (a zsidótörvény értelmében). 1944. júniusában el kellett hagynom a lakásomat, csillagos házba kellett költöznöm, valami kevés bútort magammal vittem. Két hónap múlva megkaptam a kormányzói mentességet, s így szeptember 1-jén visszaköltözhettem a régi lakásomba. De már október 15-én (Szálasi) vissza kellett mennem a csillagos házba. Innen pár nap múlva a felejthetetlen október 20-án reggel 3/4 6-kor kirángattak az ágyból, s minden 60 éven aluli férfit elhurcoltak a nyilasok: 10 perc alatt öltözni, egy aktatáska, a kis fürdőtáskám és egy pléd, ez volt a poggyászom (többet nem bírtam cipelni). 3 napig gyalog, éjjel esőben a szabadban. Gödöllőn túl egy istállóba vittek minket, 500-ad magammal gyömöszöltek oda be. Földön, szalmán, mint a heringek feküdtünk. Éhezés, fázás, sáncmunka. Meg voltam győződve, hogy nincs menekvés, ez rövidesen a halálba visz. Ez a szörnyűség 3 hétig tartott; képzeljétek el: ez alatt a három hét alatt ruha, cipő, télikabát nem került le rólam (a többiekről sem). Hogy a tisztálkodás stb. ott hogy ment, arról majd egyszer személyesen (leírni nehéz). Minden nap sárban és piszokban (én az egyetlen félcipőmben) 2 és 1/2 óra oda, s ugyanennyi vissza a munkahelyre. Én szerencsésen csak kétszer voltam a munkahelyen, az orvosok megbecsültek, betegség címén otthon (az istállóban) hagytak. Az otthonmaradás veszélyes volt: jöttek a hírek, hogy más táborokban az otthonmaradókat, mint szabotőröket, agyonlövik. Egyszer jöttek is csendőrök ellenőrizni az otthonmaradottakat, de szerencsésen egyéb baj, mint hogy a pénzünket és óránkat elvették, nem történt. Ebből a pokolból a kormányzói mentesség szabadított ki. Visszajöttem a csillagos házba (a Teréz körúti lakásomba nem volt szabad!), és pár nap múlva (november 15.) egy svájci, ún. "védett" házba költöztem, abban a hitben, hogy ez csakugyan "véd". Ez a feltevésem azonban tévesnek bizonyult: zsúfoltság, éhezés, fázás és minden másnap "védlevélvizsgálat", s így a bennlakók egy részét rendszeresen elhurcolták (én megúsztam: otthagytak, megfelelt a védlevelem, de szörnyű volt a folytonos drukk, hogy egyszer mégis csak elvisznek!). Hát ez be is következett: egy szép (inkább csúnya) napon - december végén lehetett - korán reggel (ismert metódus, egyszer már átestem rajta) az egész házat elvitték. Mikor elindították a menetet, szívszorongva lestük, merre visznek: a Dunapartra-e (ahol mindenkit lelőttek, s a hullát a Dunába dobták), vagy a gettóba. Hát szerencsésen a gettóba vittek! Itt szintén fázás, éhezés, zsúfoltság. Január 18-án végre felszabadulás! Az eredeti lakásomra nem mehettem: belövést kapott. Ugyanabban a házban (Teréz körút 30.) két emelettel lejjebb egy albérleti szobát kaptam (kezdetben itt is hatodmagammal egy egyablakos kis szobában, mert a többi szoba ablakai mind betörtek), ez az intermezzo egy kb. két hónapig tartó nyomorúság volt, méghozzá nem kellemes lakótársakkal. Egyelőre itt lakom, tehát a címre írjatok: Teréz körút 30. I. emelet 28., de a szoba nem jó, nincs külön bejárat, átjárnak rajtam.

Egészségileg nincs baj: képzeljétek el, én, aki annyira hűlékeny voltam, még csak egy kis náthát sem kaptam, aranyeres székeléseim elmúltak, emésztésem ("encarbo" nélkül) teljesen rendbejött, úgy látszik, a kényszerű kizárólagos bab- és borsófogyasztástól, más ti. nem volt, húsz kilót fogytam, de egy kis részét már visszaszereztem; a háború előtt nem voltam képes lefogyni, pedig hogy szerettem volna, most a Deus ex machina ezt is megcsinálta. A főiskolán reaktiváltak, újra tanítok. Hogy ott mi van a tanári karban, erről majd egy más alkalommal. Pillanatnyilag szénszünet van ott. Dolgozni - sajnos - addig, míg jobb lakásba nem kerülök vissza, nem tudok. Az is lehet, hogy már végleg befagytam (ami a történtek után nem volna csoda). Zongoráimat szerencsésen beraktároztattam; nem mondom, hogy semmi bajuk sem lett: a kicsinek fenti részt leestek az elefántcsontjai a billentyűkről, de fő, hogy megvannak a zongorák. 8 Bútoraim is megvannak, egy részüket eladtam. Az elhurcoltatásom alatt minden szekrényemet, íróasztalomat feltörték a nyilasok, és 100 százalékosan kifosztották, annyim maradt, amennyi a testemen volt, s képzelheted, ez is mennyire elnyűtt! Barátaim, tanítványaim segítettek valami kis ruhával, fehérneművel, így nem [nélkülöztem].

Jelenleg, tekintettel a kibírhatatlan drágaságra, "nagyokat eszem", nem nagy öröm!

Ernőről,9 szegényről, tudtam, hogy meghalt, de Rezsőről nem. Mi történt vele? Ő is áldozata a világégésnek? Jancsi (Kerekes) hál' istennek megvan, az Operában dolgozik. 10 Kláriék, 11 Kovács Feriék, Róberték12 (Eta is, a kislány is), Ivánék, 13 Ágnes mind megvannak. De szegény [...] nincs meg. Kató14 megvan, de dr. Schwarz15 meghalt.

Könyvem ("Elemző összhangzattan"), megjelent a Rózsavölgyiéknél, kíváncsian várom, hogy mit szólsz hozzá. Az a terv, hogy te fordítod le angolra; mihelyt lehet már küldeni innen csomagot Amerikába, Sugár azonnal küld példányt.

Írjatok mielőbb!

Addig 1000 üdv!

Leó

16.

Édes Pistám és Grétém!

Budapest, 1950. ápr. 26.

Végre hosszú idő óta újra kapok levelet tőletek. Igaz, hogy a hibás én vagyok: nekem már rég kellett volna írnom, de én azóta a világ legrosszabb levélírója lettem. Azelőtt se szerettem írni, most azonban az előrehaladó öregséggel egyszerűen képtelen vagyok levelet írni. Most mégis nekidurálom magamat, mert már nagyon szégyellem a lustaságomat.

Hát azon kezdem, hogy nagyon megörültem a leveleteknek! Én úgy érzem, mint hogyha tegnap beszéltünk volna utoljára személyesen, s most folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, pedig már kb. 12 éve vagyunk messze egymástól. Azóta sok emberrel kerültem össze, új barátokat szereztem, de olyanokat, akik ti voltatok és vagytok nekem, olyanokat messze nem! Gondolhatjátok, menynyire hiányoztok nekem.

Hogy közben mik történtek, arról nem érdemes írnom, mert hisz a többiektől, akik nem oly lusta levélírók, mint én, mindenről értesültetek! Nekem most (csak 65 éves koromban, elég nagy késéssel) bőven kijut az elismerésből és anyagi ellátottságból, úgyhogy az életem teljesen gondtalan. Az akadémián (hála Kozma Erzsébetnek, 16 aki a legaranyosabban viselkedik velem szemben, és Zathureczkynek, 17 aki egyik legjobb barátom) erősen lecsökkentették a heti óraszámomat: kétszer hetenkint három óra, összesen heti hat óra. Ennek előzményei: nagy kimerültség és szédülések, magas vérnyomás kezdtek mutatkozni. Több orvos véleménye szerint redukálni kellett a tanítást, többet pihenni.

Valami lényeges újabb kompozícióm alig keletkezett. Legutolsó nagyobb munkámat: a 3. vonósnégyest még itt látta Gréte, ez már megjelent nyomtatásban. Minden egyéb, amit azóta csináltam, jelentéktelen apróság, amiről beszélni sem érdemes. Hogy miért volt ez a stagnáció? Tudjuk: 1945-ig háború, s azóta nehéz viszonyok: én csak két év óta lakom ismét rendes, külön lakásban. De ez alatt a két év alatt ha alkotó-inspirációm nem is tért még vissza: sok és jó orkesztrációkat csináltam:

a) 3. Divertimento, teljes zenekarra; 5 tétel, melyek kissé átdolgozva a három különböző Parasztdal-sorozatból vannak véve,

b) új hangszerelése a Klarinét-balladának. Ezt régebben csak vonósokra és réz(!)fúvósokra hangszereltem. Rájővén arra, hogy a fafúvósok kihagyása téves elgondolás (akkor azért hagytam ki, mert tévesen azt hittem, hogy a fafúvósok bágyasztják a szólóklarinét tónusát; ez éppen olyan tévedés, mint hogyha egy hegedűverseny kíséreténél a komponista a kísérő zenekarból kihagyná a hegedűket!), az új hangszerelésben teljes zenekar kísér, s ezt a formát már véglegesnek tartom, s igen szeretem.

c) a Csellóra irt Románcot megcsináltam két szólóhangszerre: csellóra és hárfára zenekari kísérettel.

d) "Változatok" címen átkomponáltam zenekarra és kibővítettem egy közbeiktatott orgonapontos moll variációval a harmadik Parasztdal-sorozat utolsó (G-dúr) darabját.

e) Zenekarra átdolgoztam az op. 7-es 3 zongoradarabomat ilyen címmel: "Preludio, Notturno e Scherzo diabolico" per orchestra,

f) Zenekarra megcsináltam Beethoven Rondóját: "über den verlornen Groschen!" Nemrég mutatták be, igen nagy sikerrel.

A legfontosabb dolgokról így beszámoltam. Remélem, hogy lesz még képességem és energiám nagyobb szabású és lényegesebb új művek megírására. Egyébként tervbe vettem egy "Elemi összhangzattan" megírását is (ez pótolná Rischbietert) és egy nagyobb szabású "Formatan"-t, mely Beethoven formáira támaszkodnék.

Most: szervusztok!

Teljesen a régi ragaszkodással, határtalan szeretettel ölel mindkettőtöket

Leótok

17.

Drága Pistám!

Budapest, 1955. április 16.

Szebbet, meghatóbbat, kedvesebbet nem találhattál volna ki, hogy nekem örömet szerezz! A beküldött üdvözletekkel nagyon-nagyon megörvendeztettél! Én le tudom mérni: mennyi szeretet kellett ahhoz, hogy ezeket az üdvözleteket összegyűjtsed! 18

Rossz levélíró vagyok, ezért nem írtam nektek ilyen sokáig, de nincs nap, hogy ne gondolnék rátok, szeretettel, vágyódással. Amióta távol vagytok, sok új barátot szereztem, de olyanokat, mint ti, egyet sem. Nagyon hiányoztok az életemből!

Kérlek: írd meg, hogy

1. egészségileg rendben vagytok-e?

2. anyagilag gondtalanok vagytok-e?

3. miben tevékenykedtek?

Én gondtalanul élek, egészségem 70 éves koromhoz képest kielégítő. Kató húgom most nálam lakik, tehát nem vagyok egyedül. - Mostanában egy tankönyvem jelent meg: A hangszeres zene formái. Erről később majd bővebben.

Grétét és téged soha nem múló forró szeretettel ölel-csókol

Leó

Írj!

18. 19

Édes Grétém és Pistám!

Budapest, 1960. szeptember 3.

Végre 7 heti kórház után hazakerülhettem. Nem vagyok még egészen jól, de már hazaengedtek. A fő baj most a gyengeség.

Ez az utolsó kórházban tartózkodásom volt életem legrosszabb korszaka. Orvosok, nővérek mind nagyon kedvesek voltak, de mégis, otthon lenni, az más. Fájdalmam semmi sincsen, csak végtelenül gyenge vagyok. Ez az az ún. aggkori gyöngeség.

Amióta elmentetek innen, nagyon elhagyatottnak érzem magam. Van ugyan néhány kedves új barátom, de Varróékat nem lehet pótolni.

Amit magadról írsz, hogy különösen eleinte küzdelmes életed volt, nagyon rosszul esik nekem. Érthetetlen előttem, hogy ilyen kvalitásnak, mint Gréte, odaát küszködnie kellett. Itt nálunk bizony nem tudok Grétéhez hasonló értékű zongoratanárt. Itt bizonyára minden elismerésben része lett volna. Tény, hogy kinnmaradásotokkal egy csomó borzalmat spóroltatok meg, amin mi keresztülmentünk... Így végül is igazatok volt.

Búcsúzom, mert az írás kicsit fáraszt.

Grétét, Pistát és a kis Pistát + feleségét ezerszer csókolom.

Leó

A leveleket közreadja és jegyzetekkel ellátta:

Berlász Melinda

JEGYZETEK

1 Varró István, Varró Margit férje.

2 Keéri-Szántó Imre (1884-1940) zongoraművész, Weiner tanártársa volt a Zeneakadémián.

3 Erica Morini hegedűművésznő.

4 Varró Margit fia.

5 Picker Ernő, Varró Margit fivére.

6 A Bach-mű Weiner-féle átiratáról van szó.

7 A levélből következtetni lehet a megváltozott körülményekre: Varró István az előző levél óta eltelt időszakban követte feleségét az emigrációba, így a házaspár közös élete folytatódhatott az Egyesült Államokban.

8 A két említett hangszer ma a Király utcában, a Weiner-emlékszobában található.

9 Lásd az 5. jegyzetet.

10 Kerekes János karmester.

11 Máthé Klára zongoraművésznő és férje, Máthé Miklós.

12 Berény Róbert festőművész és családja.

13 Erős Iván és családja.

14 Weiner Kató, Weiner unokahúga, aki utolsó éveiben a zeneszerzővel együtt élt, és aki haláláig gondját viselte.

15 dr. Schwarz, Weiner Kató férje.

16 Kozma Erzsébet, a Zeneakadémia rektori titkárnője.

17 Zathureczky Ede hegedűművész, a Zeneakadémia főigazgatója.

18 Weiner Leó 70. születésnapja alkalmából Varró István egy kéziratos jegyzékbe gyűjtötte össze a világon szétszóródott Weiner-növendékek névsorát és tartózkodási helyét. E díszesen összeállított névsort mint a Weiner előtt tisztelgők jegyzékét küldte el az Egyesült Államokból az ünnepeltnek. E listát mint a Weiner-tanítványok első, autentikus jegyzékét, két kiadványban is közzétettük: elsőként a Weiner-centenárium alkalmával, az Emlékeink Weiner Leóról című kötetben (Zeneműkiadó, 1985), másodszor a Weiner Leó és tanítványai című memoárgyűjteményben (Rózsavölgyi, 2003). Mindkét kiadvány emlékanyagát Berlász Melinda gyűjtötte és adta közre.

19 Weiner Leó Varró Margitnak szóló utolsó levélfogalmazványa a Chicagóban őrzött Varró-hagyatékban nem volt megtalálható. A budapesti Weiner-hagyatékban viszont szerepelt egy 1960. szeptember 3-án kelt ceruzás fogalmazvány (lev. gyűjt. 61.), amely a Weiner-Varró levelezés utolsó Weiner-dokumentumának tekinthető. Weiner Leó tíz nappal később, 1960. szeptember 13-án elhunyt. E fogalmazvány szövegét első alkalommal 1991-ben közöltem a Két világrész tanára című, Ábrahám Mariann szerkesztésében megjelent kötetben, "Mindig velem voltál abban, amit tőled tanultam..." című tanulmányomban (550.).


Varró Margit a növendékeivel


Weiner Leó az 1940-es években


A Varró házaspár