Muzsika 2005. október, 48. évfolyam, 10. szám, 19. oldal
Stachó László:
Haydn - még mindig Eszterházán
A Magyar Haydn Társaság fesztiválja
 

Sajátos atmoszférája van a nyárutó fertődi Haydn-fesztiváljának: a kastély mással nem helyettesíthető, autentikus miliőjében lehetőség nyílik arra, hogy a zenészek és más szakmabeliek (így zenetörténészek, művészettörténészek) között párbeszéd alakuljon ki Haydn koráról és zenéjéről, s persze magáról az autenticitásról. Ez a diskurzus és a műsorok színvonala határozza meg Eszterházát a magyar Haydn-kultusz központjaként. És idén is a Haydn Eszterházán-fesztivál érdeme volt, hogy legendás muzsikusok koncerteztek a fertődi Esterházy-kastélyban, pedig szinte csoda, hogy a Haydn korának zenei stílusát anyanyelvükként ismerő külföldi zenészek megtalálták az utat Fertődre, talán mit sem tudva a magyar bürokrácia groteszk útvesztőiről. Néhány héttel a koncertek előtt még azt olvashattuk a sajtóban, hogy elmaradnak az estek - aztán szerencsére mégsem érvényesítették a fenyegető anyagi elvonást, s eljött Eszterházára három világhírű zenész és együttes: a Kuijken fivérek vonósnégyese, a Mosaïques Kvartett és Tom Beghin.

A bürokratikus háború és a hatalmi harc pusztításának nyomai nemcsak a közönség létszámában mutatkoztak meg, hanem abban is, hogy idén csak kevesebb, mint fele annyi hangversenyt hallgathattunk a fesztiválon - melyet a Magyar Haydn Társaság, Malina János művészeti vezető és Strém Kálmán hangversenyrendező neve fémjelez -, mint 2004-ben. Elmaradt a fesztivál műhelyjellegét erősítő mesterkurzus is. Pedig magam évek óta követem az immár nyolcadik alkalommal megrendezett eseményt, és idén - egy majd' száz kilométeres kerékpártúra keretében - Kismartonban is körülnéztem, ahol meglepetéssel tapasztaltam: Eszterháza talán kevesebb, de összességében igényesebb, színvonalasabb zenei rendezvényt kínál, mint a határon túlra szakadt, s ott tartományi székhellyé előlépett Kismarton.

Az esemény augusztus 27-i nyitóhangversenye, amelyen Haydn oratóriuma, A teremtés hangzott el, méltó volt a jelen lévő fejedelmi vendégek rangjához - az előadás helyszínét, Fertőszentmiklós barokk templomát nemcsak a nagy tömeg miatt őrizték rendőrök, mint az oratórium bemutatóján, 1799-ben a Burgtheatert, hanem a koncertet végighallgató Sólyom László okán; de ott volt Esterházy Antal herceg is - persze nem Haydn munkaadója, hanem a kései utód. Az előadókat, Vashegyi Györgyöt és együtteseit - az Orfeo Zenekart és a Purcell Kórust -, valamint a koncert három szólistáját: Korondi Annát, Timothy Bentchet és Kovács Istvánt minden bizonnyal a közönség soraiban helyet foglaló hírességekhez hasonló rang illeti meg a magyar régizenei mozgalomban. S azt hiszem, A teremtés fertőszentmiklósi előadása a világ bármely koncerttermében megállná a helyét. Vashegyi előadói gárdája összeszokott társaság, akik az oratóriumban - néhány kezdeti pontatlanság ellenére - nemcsak kiérlelt hangzással és pontos összjátékkal vettek részt, hanem Haydn hangulatfestő frázisainak humorát is közvetíteni tudták. A recitativókat sem untam: Gyöngyösi Levente continuo-játékának meglepetései (fortepianón!) képesek voltak fenntartani az előadás - ideális - hőfokát.

A kezdeti percek hangi pontatlanságai ellenére Korondi Anna szopránja gyönyörű hangszínnel, kiegyenlítetten és átéléssel szólt; az oratórium első részében, Gábriel áriájában pedig olyan magával ragadónak éreztem az énekesnő és a zenekar együttjátékát, hogy az ária karaktere nyomán legszívesebben táncra perdültem volna - csak később gondoltam bele, hogy nem tudok táncolni, és éppen templomban ülök. Bentch kivételes formában volt ezen az estén; éneklését hangi kvalitásain fölül is etalonnak lehet tekinteni Haydn nyelvének tenor-interpretálásában. Kovács István előadásában a meleg hangszínen és a tiszta intonáción kívül elsősorban a szavakra figyelő játék, a szöveggel folytatott diskurzus ragadott meg. Az oratórium végén pedig a közönség is minden bizonnyal elfelejtette, hol töltötte az estét: templomhoz nem illő módon nagy ováció fogadta a Purcell Kórus teljesítményét. Hangjuk betöltötte a tér minden pontját, mintha nem csak kéttucatnyian énekelték volna a szólamokat - a kiművelt hangszín, az egységes hangvétel, az értő frazeálás abba az illúzióba ringathatta a koncert túlnyomórészt külföldi közönségét, mintha Magyarországon még mindig jól sáfárkodnánk a kodályi örökséggel.

Másnap a fesztivál műhelyhangulatából kaphattunk ízelítőt - pozitív és negatív értelemben is. Megismerhettünk ugyanis két (sőt három) vadonatúj hangszert. A brüsszeli Chris Maene ugyanis olyan fortepianót készített, amely egy cserélhető billentyűzet révén Mozart Walter-fortepianójának 1780-as évekbeli, majd a Mozart halálát követő átalakítás utáni működésmódját egyaránt képes föleleveníteni. A másik instrumentum egy 1755-ös, rövid oktávos csembaló kópiája, amely az osztrák Martin Pühringer műhelyében készült. A csembalista-fortepianista Tom Beghint mindkét hangszerész elkísérte Eszterházára, s ők a koncert keretében szóban mutatták be hangszereiket - Beghin zenei illusztrációival.

A negatív értelemben vett műhelyhangulat viszont Beghin zenéléséhez kapcsolódott. Vitathatatlan, hogy nagyon kevesen vannak, akik hozzá fogható mélységben ismerik a haydni muzsika retorikus szellemét, s ezt játékukban is érzékeltetni tudják. Beghin biztos hallással, ízléssel képes a kottasorok között olvasni és megfejteni a klasszika kottaképének értelmét - értelmezései azonban helyenként meglepően nagyvonalúak és kidolgozatlanok (mint az f-moll változatok utolsó kottaoldalainak romantikus hatású, félelmetesen kromatikus kalandozásaiban), vagy éppen túlzóan didaktikusak. Lehet persze, hogy mindezt a hangszerek újdonságával magyarázhatjuk - állítólag miközben Beghin gyakorolt a csembalón, hogy megszokja a kópián is pontosan rekonstruált rövid oktávot (vagyis a szokatlan módon megosztott billentyűket), a hangszer másik végén még a fát csiszolgatta a hangszerkészítő. Én inkább afelé hajlok, hogy a művészben keressem az esetlegességek okát.

A műsort kezdő Haydn-szonáta, az 1766 előtt keletkezett Asz-dúr mű ugyanis technikailag nem túl nehéz, és kevéssé veszi igénybe a rövid oktávot; egy Beghin kvalitású művésztől jóval kevesebb nehézkességet és melléütést, piszkolást várnék el ebben a darabban. Hasonlóképpen Mozart A-dúr szonátájában - amelyet a belga vendég Mozart Walter-fortepianójának 1780-as évekbeli, rekonstruált változatán játszott el - nemcsak merész, de merészen kreatív ötleteket vezetett elő. Mozart rekonstruált hangszerén nem létezett még a fortepianóknál ismert térdpedál, s ha pedálhatást kívánunk alkalmazni, egy kézzel szabályozható, egyszerű mechanizmus segítségével kénytelenek vagyunk egész szakaszokat összezúgatni. Szerintem meggyőző volt Beghin "pedál nélküli" értelmezése a szonáta variációs nyitótételéről, s csak kicsit hatott furcsán a minore változat s az utána következő variációk összezúgatása egészen az Adagio variációig. Beghin valóban anyanyelveként ismeri Mozart stílusát; a zenei anyagot, a figurációkat üdítő szabadsággal kezeli az ismétléseknél (sőt néha már azok előtt is!), s az sem meglepő, hogy az Adagio variációba cadenzát improvizál. A hirtelen tempóváltások azonban nem mindig szolgálják a zene belső törvényszerűségeit, s a "Török induló"-ban alkalmazott janicsár-effektus is akkor nyerte volna el tetszésemet, ha a zenész rendesen megtanulja a hangokat és a karaktert (Beghin egy kottapapír-lapot tett a basszusregiszter húrjai fölé, s ez ütőhangszer módjára zengette meg az erősebben megütött basszusokat) - ennél azért több invenciót rejt ez a tétel, törökök ide, janicsárok oda.

Az est második felében Beghin talán jobban föloldódott, és - valószínűleg a retorikusságból eredő - összerántott-összekapott ritmusok ellenére tökéletesen megformált karaktereket játszott a Genzinger- szonátában (Esz-dúr, Hob. XVI:49); a 2. tétel romantikus zongoratextúrát idéző középrészét ilyen értelmesen és beszédesen még senkitől nem hallottam. A G-dúr, majd az f-moll változatokban pedig a zavartalan koncentráció teremtett vibráló feszültséget a kastélyteremben.

Sajátos kontrasztot alkotott ezzel a koncerttel a harmadik hangverseny, három magyar muzsikus: Kertész István, Pertorini Rezső és Péteri Judit kamaraestje. Zenetörténészként Magyarországon Péteri Judit az egyik legkiválóbb ismerője annak a historikus zenei szemléletnek, amelynek kifejezett célja, hogy lehántsa a tévesnek vagy ügyetlennek bizonyuló tradíció-rétegeket a régi zenék előadásáról, és ő írta az idei eszterházi koncertek igen színvonalas műsorismertető szövegeit is. Éppen ezért nem keveset vártam ettől a kamaraesttől - arra gondoltam: vajon van-e reménye egy magamfajta félig zenésznek, félig zenetörténésznek, hogy a csembaló billentyűzetén is legalább annyira megállja a helyét, mint a számítógép klaviatúráján? Az augusztus 29-i koncerten azonban elsősorban Péteri, de valamelyest muzsikustársai játékát is figyelmesnek és biztosnak, de nagyon óvatosnak, tartózkodónak éreztem. Együttjátékuk így a haydni muzsika szellemétől inkább távolodó perspektívát képviselt. Különösen a vállalkozó szellemű Tom Beghin előző napi szólóestjével alkotott meglepő kontrasztot ez a koncert (Beghinnél éppen a retorikus és drámai elemek, valamint a kreatív és különc ötletek valóságos burjánzását lehetett megbírálni). S bár a műsorismertető szövegben Péteri is színesen jellemezte például az 1773-as C-dúr csembalószonáta "retorikus jellegű, helyenként drámaian deklamatív" lassú tételét, csembalózásában szinte semmit nem mutatott meg ebből a retorikusságból és drámaiságból. Hiába volt a három kamarazenész játéka technikailag biztosabb, mint Beghiné - felőlem bizony akárhány melléfogást és bizonytalan hangképzést megkockáztathattak volna, ha ez megadja interpretációjuknak a szabadságot és élvezetet!

Ez az est úgy viszonyult Tom Beghin és a Kuijken Vonósnégyes másnapi koncertjéhez, mintha egy film negatívja pergett volna le előttünk. A kvartett két pillére: a hegedűs Sigiswald Kuijken és fivére, Wieland Kuijken élő legenda, a historikus előadóművészet 20. századi kulcsfigurái, bár e hatvanas éveikben járó muzsikusok játékára - különösen a hegedűs Sigiswaldéra - mintha már rányomná bélyegét néhány belső és külső körülmény, például a finommotoros mozgások romlása. Ezek olykor jelentős intonációs pontatlanságokat idéznek elő, éppen úgy, mint a kastély rendkívül magas, hangszer- és vonógyilkos páratartalma. (A meleg reggeleken pára szállt föl a Fertő-tó nádasai mögül, és titokzatos ködbe burkolózott avidék - ilyen Haydnland ősz közeledtével.) Kuijkenék azonban nemcsak tudják, mi rejlik a Haydn-korabeli kottakép mögött, hanem képesek meg is szólaltatni ezt a tartalmat. Játékukat a belső dinamizmus pontos érzékeltetése, a retorikus elemek vérükké vált ismerete és az ebből eredő ruganyosság teszi igazán élvezetessé és összefogottá. Életet leheltek Haydn zenéjébe: visszaadták annak izgalmát és humorát. Tom Beghin fortepiano-szólója érzékien lélegzett az Asz-dúr trió Adagiójában; a D-dúr billentyűsversenyben pedig, amelyet fortepianón, kvartettkísérettel adott elő, értelmet nyertek a motívumok - idegen, interpretálandó jelekből gondolatokká váltak. Persze e gondolatok közül néhányat Beghin kissé túlzó, különc módon formált meg - mint például a 3. tétel fergeteges moll epizódját: végig összezúgatva. Mégis, mennyivel értelmesebben hangzik ez a mű fortepianón a megszokott zongora helyett!

Augusztus utolsó napján a Mosaïques Vonósnégyes játszott a kastélyban. Az estet végighallgatva nem bántam a műsor két módosítását: egyrészt azt, hogy az osztrák együttes francia csellistájának betegsége miatt a bécsi Artis-Quartett gordonkása, Othmar Müller jött Eszterházára; másrészt azt, hogy az egyik Haydn-opuszt Schubert Esz-dúr kvartettje helyettesítette. Az első ütemekből hallatszott, hogy ezek a muzsikusok éppen olyan autentikus felfogást képviselnek a régi zenéről, mint Kuijkenék és Beghin. Pedig zenefelfogásuk és hangszereik is érezhetően kevésbé historikusak, mint a Kuijken-fivéreké. Mintha mindannyian anyanyelvi szinten beszélnék a klasszika nyelvét - talán csak eltérő nyelvjárásban. Összjátékuk tökéletes, és az arányokat is szinte mindig optimálisan állítják be. Karaktereik jól formáltak - pedig nem a retorika perspektívájából közelítenek hozzájuk (például a flamand mesterekhez képest kevés agogikát használnak) -, és plasztikus játékukból minden apró részlet, belső szólam jól kihallható. Szívesen újra hallanám a koncertről Schubert sóhajait, ezeket a lélegzetelállító sforzatókat; a scherzót pedig úgy adták elő, mint aki mesét mond, s közben viccel a hallgatóval.

A fesztivál a Kuijken Vonósnégyes estjével búcsúzott idén. Szünet előtt két Haydn-mű, az op. 20-as sorozat D-dúr és az op. 74 g-moll kvartettje hangzott el - csábító alkalom az összehasonlításra a Mosaïques Vonósnégyes játékával. Nyersebb és vékonyabb vonóshangot tapasztaltam, és lendületesebb, mozgékonyabb, de kevésbé stabil zenei folyamatokat. Kuijkenék inkább a retorikus elemek felől közelítenek a zenéhez, s ez - éppen úgy, mint Tom Beghin csembaló- és fortepiano-játékában - néha azt eredményezi, hogy egyes motívumokat összerántanak. A "Lovas" melléknévvel ismert g-moll kvartett 4. tételében a lovagló karaktert talán éppen a retorikus előadás akadályozta meg abban, hogy drámai helyett humoros és magával ragadó lehessen. És sajnos nem lehet szó nélkül hagyni a - részben a magas páratartalomból eredő – sípoló és olykor vállalhatatlanul hamis passzázsokat valamennyi zenész, de elsősorban a hegedűs Sigiswald Kuijken részéről. Ezek ellenére érezhető volt, mennyire letisztult és egységes a Kuijken fivérek muzsikálása - különösen a kvartett két másik tagjával szembeállítva. A hangverseny második felében egy kuriózumot hallhattunk, Mozart Requiemjének kortárs vonósnégyes-átiratát, mely a pozsonyi származású orvos-zeneszerző, Peter Lichtenthal munkája. Bár számomra néha hiányzott az énekhang - különösen a Süssmayr által komponált tételekből -, a mű kiállta a próbát: abszolút zeneként is teljes érvényű opusznak bizonyult.

A fesztivál megrendezésének viszontagságos körülményeire visszagondolva csak remélhetjük, hogy ez a requiem nem a színvonalas zene és a jó előadások gyászmiséje volt a fertődi Esterházy-kastélyban, s nem pusztul el a Haydn-interpretáció legjelesebb magyar műhelye. Talán jövőre elmarad a zenén kívüli színjáték.


Tom Beghin billentyűzetet cserél


Sigiswald Kuijinken, Francios Fernandez, Marleen Thiers, Tom Beghin és Wieland Kuijken


Sigiswald Kuijken
Felvégi Andrea felvételei