Két világ, két előadói krédó találkozása számára hogyan is lehetne elképzelni kedvezőbb szellemi terepet, mint annak a szerzőnek a zenéjét, aki maga is két világot, egy régit és egy újat ütköztet egymással műveiben? John Eliot Gardiner Beethoven kompozícióit vezényelte a Londoni Szimfonikusok élén, meggyőzően illusztrálva a közhelyet, melyet mindnyájan tudunk, de ritkán van módunk megtapasztalni: azt, hogy Beethoven művei kimeríthetetlenek. Az újrafelfedezés, a friss tekintettel való újraolvasás örömét töményen közvetítette mindjárt a műsort indító Coriolan-nyitány. A mű bevezetésében a hosszú, tartott, mély harmóniák után színpadias felkiáltásként hatottak a rövid, ostorcsapásszerű magas akkordok. Gardiner a zene indulattartalmát a tagoltsággal, az éles vágásokkal fokozta. Keze alatt a Londoni Szimfonikusok vonósai olyan transzparensen és plasztikusan szóltak, mint egy régizenei együttes - és ehhez nem kellett több, csak annyi, hogy a karmester secco, non vibrato játékot kérjen muzsikusaitól.

Másra irányította a figyelmet a 6. szimfónia nyitótétele. Az F-dúr Allegro ma non troppóban jelen volt a puha tónus és a lágy dallamformálás - döntőnek mégis a népiesség meghatározó szerepét éreztem. És még valamit, amivel a karmester az előadásmód mint analízis lehetőségeire világított rá: Gardiner a tétel formaépítkezését hangerőszintek, dinamikai teraszok egymásra rétegezéseként és lebontásaként tárta elénk. A B-dúr Patakparti jelenet meghitt atmoszféráját a karmesteri technika oldaláról a pálca nélküli vezénylés, a zenei megformálás területén a sok legato, a folyékony frazeálás nyomatékosította. A természetábrázolás naiv aprólékosságát pedig a részletezőn pontos kidolgozás szolgálta Gardiner értelmezésében. A Scherzo legzamatosabb pillanataihoz a triószakasz nyersen-vaskosan ábrázolt dudazenéjében érkezett az előadás. A harmadik tételt a fináléval összekötő természeti kép, a Vihar különlegesen dinamikus, drámai jelenetre emlékeztető hatást keltett Gardiner betanításában. A kitisztuló ég alatt fellélegző emberhez Beethoven a véget nem érő dalolást érezte illőnek - Gardiner is a vokális mintákat követő, éneklő hangszerjátékban találta meg a zárótétel himnikus karakterének előadásmódbeli kulcsát.

Sokan, sokszor elmondták már, hogy a Pastorale-szimfónia önmagába visszatérő természeti békéje a felvilágosodás korának harmonikus világszemléletét alakítja hangokká - mint ahogy az is köztudott, hogy a 7. egy egészen más, pogány talajból táplálkozik. Ez utóbbi mű nyitótételében és fináléjában Gardiner olvasatát is döntően befolyásolta a hangzás egyre fokozódó mámora, a ritmus, a repetíció energiájának vad élvezete - az eksztázis, amely ezeket a körtáncszerű, nagy tételeket az emberi kultúra ősi rítusainak megjelenítéseként a fegyelmezett klasszikában különlegessé teszi. A mozdulat mint varázserejű tényező az a-moll Allegrettóban is felbukkant Gardiner jóvoltából. Azáltal, hogy a karmester a teljes, kétnegyedes ütem egy negyed plusz két nyolcad alapképletét egyetlen daktilus zárt és tempósan előrelendülő ritmikai egységeként értelmezte, a gyászinduló szokványos képzete helyett egy különös, jóval archaikusabb halotti tánc víziója ködlött fel a hallgató előtt. Ugyanakkor Gardiner sem szakadt el az interpretációs hagyománytól: nála is döntő szerepet kapott a processzió, a közeledő, majd távolodó menet zenei eszközökkel felvázolt, döbbenetes erejű képe. A scherzóban ezúttal a hektikus keretrész megfogalmazása élt a szándékos nyerseség hatáselemével, a triószakasz pontozott képletét viszont különös, sóhajszerű motívummá alakítva hozta emberközelbe Gardiner koncepciója.

A 101 esztendeje alapított, jelenleg Colin Davis vezetésével működő Londoni Szimfonikusok nagyszerű együttes. Tagjainak kiválósága nem a mindig és mindenáron gikszermentes virtuozitásban nyilvánul meg, inkább abban, hogy stílus, játékmód, zenei gondolkodás terén képviselnek rendkívüli rugalmasságot. Valószínűleg tudják, hogy a jó zenekari játékost nem a saját elképzelés, hanem a karmester elképzeléséhez való alkalmazkodni tudás teszi. Ebben, úgy tetszik, verhetetlenek: pontosan, szolgálatkészen és intelligensen idomulnak ahhoz a formához, amely a vezetői kéz mozdulatai nyomán kirajzolódik előttük. Ami pedig a vezetőt, Sir Johnt illeti, ő a magát egykor büszkén francia zenésznek nevező Debussyt parafrazeálva, hasonló büszkeséggel mondhatná: angol muzsikus vagyok. Mert valóban nagyon angol, amit a pódiumon véghezvisz, és tegyük hozzá, a szó legeslegjobb értelmében az. Vezénylését nem terheli pátosz vagy filozofikum súlya, sőt ez a vezénylés talán nem is akar nagyformátumú lenni. De persze az, csak nem a német iskola szellemében. A tiszta fej, a kristályos zenei gondolkodás, a friss temperamentum, a könnyedség és az elegancia teszi naggyá. És persze, ami talán a legfontosabb: a lényeglátás. A másfél óra alatt, amíg vezénylését hallgathattuk, John Eliot Gardiner produkcióiban mindvégig, másodpercnyi szünet nélkül a tiszta lényegről volt szó, erőltetettség vagy modorosság nélkül, még a zenélés hátterében munkáló óriási tudást is magától értődőn közvetítve - a természetesség zsenialitásával. (Július 17. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)