Muzsika 2005. augusztus, 48. évfolyam, 8. szám, 7. oldal
Stachó László:
Hazai pályán
A 16. Budapesti Bach-hét a Deák téren
 

Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy június eleji hétfő estén annyian eljönnek a 16. Budapesti Bach-hét (június 6-12.) nyitókoncertjére a Deák téri evangélikus templomba, hogy a magamfajta, pontban hétkor érkezőnek már alig jut hely. Körülnézek. A templomban több százan hallgatják a koncertsorozat művészeti vezetője, Kamp Salamon köszöntő szavait. "Johann Sebastian Bach zenéje nem zene, művészete nem művészet. Réges-rég maga mögött hagyta e sápadt zenetörténeti kategóriákat... Művészetének közelében lenni nem zenehallgatás, hanem felkészülés az öröklétre." Aki ilyen - zenekritikusokat megszégyenítő - lelkesedéssel és meggyőző erővel képes nyilatkozni Bachról, azt bizonyára követik hívei. Különösen akkor, ha Bach igéjének hirdetői ebben a templomban nemcsak a lutheránus közösség és tradíció révén érezhetik magukat otthon, hanem a Deák téri templom százegy esztendőre visszatekintő saját zenei hagyományának köszönhetően is. Annak idején még az orgonista Zalánfy Aladár - akiről a 20. század elején oly lelkesen nyilatkozott mestere, Karl Straube, a lipcsei Bach-kultusz legendás egyénisége, a Tamás-templom karnagya - volt a Deák téri Bach-kultusz egyik megteremtője. Ma pedig Bach zenéje rendszeresen ebben a templomban hangzik föl Magyarországon autentikus, mégis a legtöbb muzsikus számára szokatlan kontextusban: az istentisztelet keretében - zu Gottes Ehren.

A Deák téri Bach-hét rendhagyó alkalom a zenekritikus számára: ritkán nyílik lehetősége arra, hogy olyan koncertekről írjon, amelyeknek két részét nem szünet, hanem igehirdetés választja el. Ilyenkor komolyan el kell gondolkoznia a zenélés értelmén; vajon kell-e (szabad-e) máshogyan játszania annak a muzsikusnak, aki ebben a templomi környezetben lép föl? Nem könnyű elvonatkoztatni a szigorú és megszokott zenészi és kritikusi mércétől, amellyel egy-egy muzsikus játékát figyeljük s megítéljük. És attól a ténytől sem, hogy egy koncertterem publikumához képest talán más élvezetet és értelmet is keres a muzsikában az a hallgatóság, amely június 6-án zsúfolásig megtöltötte a Deák téri templomot.

Pedig nem világsztárok adtak itt koncertet. Ábrahám Márta hegedűművész és Dobozy Borbála csembalóművész hangversenye ráadásul meglehetősen hosszúra, vagy inkább hosszadalmasra sikeredett. Tavalyelőtt egy nem kis botrányt kavaró írásban kínos élmény volt azt olvasni Schiff András legalább háromórás zeneakadémiai hangversenyéről - amelyen valamennyi angol szvit elhangzott -, hogy a koncert kibírhatatlanul hosszú volt. Én akkor nem osztottam ezt a véleményt, de Ábrahám és Dobozy Bach-szonátaestjéből sokat tanultam arról, miért érezheti a hallgató, hogy egy-egy koncert hosszadalmasnak hat. A júniusi estén csak négy szonáta hangzott el, mégis csábító volt az összehasonlítás lehetősége Schiff maratoni koncertjével. A különbséget talán a két kamaraművész középutas választásaiban ragadhatnánk meg. Már a Bach-estet megnyitó h-moll szonáta (BWV 1014) interpretációját is tartózkodó elővigyázatosság jellemezte, s a szonáta zenei gesztusaihoz Ábrahám és Dobozy értelmes, figyelmes (a karakterekre figyelő, azokat értő), mégis állásfoglalást nélkülöző és - ennek talán részben a zsúfolt közönség miatt a templomot is elárasztó, fülledt meleg volt az oka - kissé görcsös játéka társult. Ábrahám tisztán intonált, formás hangokat játszott, néha azonban kifejezetten iskolásnak ható megoldások türemkedtek be a zenei folyamatba (például a zárlatoknál). A két kamaraművész Bachja kétségtelenül nem az ünnepi istentisztelet mozgalmas és lelkesítő zenélésének mestere. Úgy tetszik: Ábrahámnak és Dobozynak a mindennapok kontemplatív, szenvedélyektől mentes, kiegyensúlyozott arcát mutatja. S mintha a művészek játék közben - számomra zavarba ejtőn - rezzenéstelen arcvonásaiban e portré tükörképeit fedezném föl. Bach ugyanakkor a technikai nehézségektől sem kíméli meg előadóit, s ezen az estén ez is többször eredményezett kényszerűen iskolás-kimért megoldásokat. Mégis, a koncertről készült jegyzeteimet böngészve, a meglehetősen szürke összbenyomást meghazudtoló észrevételekkel találom szembe magam: az A-dúr szonáta (BWV 1015) 2. tételének (Allegro assai) lendületes rajza, az E-dúr szonáta (BWV 1016) nyitó tételének hűs pasztorál-atmoszférája, az Allegro (2.) tánclépései a két művész kamarazenélésének számomra legszebb pillanatait idézték fel. A Bach muzsikájához mindig kivételes intelligenciával közelítő Dobozy Borbála számára pedig, úgy éreztem, igazán hazai pályát képvisel a G-dúr szonáta (BWV 1019) híres csembalószóló-tétele (3.) - Bach egyik legboldogabb zenéje.

Különös módon azt az ószövetségi igét, amelyet a június 6-i koncert szünetében hallottunk, könnyebben kapcsolhatom Banda Ádám hegedűestjéhez. Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát...S hármasban ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar (Préd 4,9-4,12). Ideális esetben a muzsikus és hallgatója kapcsolatába is egy harmadik személy társul: Isten, aki örök kapcsot képez közöttünk. S az ideálok olykor megvalósulni látszanak. A még középiskolás korú, de már szinte kész hegedűművész Banda Ádám játékát így jellemezhetném legjobban: lehetetlen, hogy miközben ő Bach d-moll partitáját játszotta, ne lett volna jelen a Harmadik. Banda Ádám Bachja, hasonlóképpen Ábrahám és Dobozy Bachjához, introvertált, szemlélődő figura. De mennyire más a két alak! Még ha a koncertet nyitó g-moll szólószonátában éreztem is valamiféle kiforratlanságot - talán egy elsősorban technikai eredetű, a tanulási fázisra jellemző küzdést a zenei szövettel -, a fiatal zenész már itt is megkapóan tiszta, s leginkább tapasztalt, öreg, mindent megélt-eljátszott hegedűsöktől hallható tónussal és frázisvezetéssel kalauzolta el a hallgatót a tengernyi (részben fúgányi) technikai nehézség Szküllái és Kharübdiszei között. A d-moll partitában azonban nyílt vizeken vezetett tovább az út. Nekem az tetszett ebben a játékban, hogy Banda alázatos, magába forduló egyszerűsége intelligenciával és érzékenységgel párosul, de elemző intelligenciája ellenére sem zenéli túl, nem szedi szét a zenei anyagot (a Ciaccona íve szivárványív volt, egyszerre világosan összeszedett és szinte transzcendens élményt nyújtó). És mintha minden hangot szeretettel fogna meg! Ezt már elemezni is alig tudom. Nála, úgy tűnik, szerencsére nincsenek univerzális, virtuóz-rutinos megoldások, s ezért játéka - bár kontemplatív marad - soha nem válik unalmassá. Még akkor sem a virtuóz elem ütközik ki, ha hegedülésében minden tiszta és virtuóz. Fiatal kora ellenére Banda Ádám játéka nagyon érett.

A 16. Budapesti Bach-hét két utolsó koncertjén kiderült: hiába írtam az imént, hogy a nyitókoncerten zsúfolásig megtelt a templom - még többen is beférnek. Június 11-én este 7 óra után öt-hat perccel is érkeznek még emberek. Csalog Benedek fuvolaművész és német csembalista partnere, Christine Schornsheim már behangolt, és türelmesen várja, hátha találnak még helyet maguknak az újonnan érkezők. Úgy tűnik: a közönség pontosan tudja, hogy erre a koncertre okvetlenül el kell jönni. Csábító volna összehasonlítani a zseniális barokk fuvolás és az érzékeny csembalóművésznő koncertjét a nyitóesttel - június 11-én Csalogék kizárólag átiratokat játszottak, s ezek közül az egyik a nyitókoncerten is elhangzott A-dúr szonáta (BWV 1015) átirata volt. Veszélyes az összehasonlítás, s az eredmény számomra túlságosan is egyértelműnek - s mindenekelőtt tanulságosnak - tűnik. Csalogék játékában Bach zenéje feltámadt poraiból. A szonáta tételei megelevenedtek: a Dolce (1.) hallgatása közben szinte ízeket éreztem, az Andante un poco (3.) elkezdett beszélni, a Presto (4.) pedig egyenesen incselkedett a hallgatóval. Mindkét muzsikus valóban nagy formátumú és tudású: technikájuk biztos, játékuk ideális mértékben összefogott, deklamációjuk beszédes, affektusaik érzelemtől fűtöttek. Egész zenélésük tökéletesen koncentrálttá és könnyeddé válik az értő frazeálásnak és a biztos struktúraelemzésnek köszönhetően. Ezért sok szabadságot is megengedhetnek maguknak, s élvezetes és izgalmas élmény az ő Bach-portréjukkal szembesülni. Csalog Benedek és Christine Schornsheim Bach muzsikájának minden ütemét anyanyelvi szinten érti. Végre az is kiderült, hogy Bach humoros zeneszerző - imitációi olykor kifejezetten mókásak -, s némely tétel talán nem is templomba való muzsika. Az előadás sem zaklatott, sem nehezen megemészthető nem volt: három szonáta, egy partita és egy concerto után még vártam volna a folytatást. Az álmodozó Adagio Alessandro Marcello híres d-moll oboaversenyéből (melyet korábban testvére, Benedetto Marcello kompozíciójának hittek) Bach-csembalóátiratában (BWV 974), Schornsheim előadásában végre nem olyan unalmasan és sablonosan hangzott, amilyennek a legromantikusabb szerelmes filmekből ismerni szokás. És szinte mindenütt, de kiváltképp az e-moll orgonatrióból átírt a-moll fuvolaszonáta (BWV 528) záró tételében üdítő inegál-játékkal örvendeztetett meg a német csembalóművésznő. (Egyetlen ponton tapasztaltam csak gyengébb kivitelezést részéről, de ez valóban kivételt jelentett, s meg is lepődtem rajta: a Marcello-concerto záró Allegrója veszített lendületéből s merevvé vált, talán a technikailag virtuóz és kissé kényelmetlen billentyűs faktúra miatt.) Nagy örömömre Csalog Benedeknek is jutott egy szóló opusz: az E-dúr francia szvitet (BWV 817) maga írta át barokk fuvolára. Az átirat ízléses; olykor meghökkentőnek, de egyben meggyőzőnek is tűnt számomra, hogy Csalog az átiratban a polifon szövegből éppen melyik szólamot tartotta meg. Bölcs választás volt az is, hogy a fuvolás G-dúrba transzponálta a szvitet - felépítésükben talán épp e két, egymáshoz közelinek nem mondható hangnemre, az E-dúrra és a G-dúrra jellemző bachi figurációk állnak a legközelebb egymáshoz. Csalog a mesteri strukturálás, frazeálás és hiteles rubato-játék segítségével egyetlen szólamban is mindvégig képes volt ébren tartani a hallgató érdeklődő figyelmét ütemről ütemre - talán csak a Gigue-ben szaladt ki ujjai alól a muzsika.

A templomban, mint másnap kiderült, még annál többen is elférnek, mint amenynyien Csalogék koncertjét hallgatták. Vasárnap este 7-kor, percekkel a záróest kezdete előtt már egyáltalán nem akadt ülőhely. Ez a hangverseny-istentisztelet azonban, hasonlóan a nyitóesthez, és éles ellentétben az általam meghallgatott két kiváló kamarakoncerttel, kiegyenlítetlen benyomást keltett. Minden bizonnyal nem a Bach-jegyzékszámbeli közelség miatt esett a választás a három különböző egyházi ünnepre komponált lipcsei korálkantátára (BWV 91-93) - valóban, közös a három műben, hogy valamennyiben különös hangsúlyt kap a korálmelódia, mely a közbülső áriákban és recitativókban is gyakran megjelenik. A 92. kantáta 7. tételében pedig a szólisták recitativói ékelődnek a kórus által énekelt négyszólamú korál sorai közé. A finom ízlésre valló műsorválasztást és a kivitelezést azonban, ha nem is szakadék, de legalábbis néhány rés választotta el egymástól. Az est kezdetén nyugtalanítóan hatott, hogy a zenekar az első pillanatban szétesett, s a 91. kantáta nyitótételét újra kellett kezdeni. Nagyobb baj, hogy a karmester és művészeti vezető Kamp Salamon olyan kantátát választott kezdő darabnak, amelynek szólamaival a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok natúrkürtösei képtelenek voltak megbirkózni. Nemcsak rosszul játszottak, de fájdalmasan hamisan is - szerencse, hogy a 92. és a 93. kantátában már nem kellett közreműködniük. A zenekar összességében változó teljesítményt nyújtott; a 91. kantáta tenoráriájában nem vált a frázisokat érzékletesen formáló Timothy Bentch egyenrangú partnerévé, s a szoprán-alt kettősben sem lehetett összehasonlítani Zádori Mária beszédes, leheletfinom szinkópás gesztusait a zenekari szólamokban megbúvó hasonló motívumok megformálásával, s általában is: a zenekar folyamatos erőlködésével. A Kamaraszimfonikusok vonóshangzása persze legtöbbször kiegyenlítettnek tetszett - talán csak túlságosan masszívnak éreztem. A zenekarból inkább egy-egy szóló emelkedett ki: így a 92. kantáta 2. és 6. tételében, a basszus korálsorok keretezte recitativójában, majd áriájában a continuót megszólaltató csellista keltett figyelmet - szép hangszínnel, tiszta intonációval, lendületes muzsikálással, értelmes, rajzos vonalvezetéssel -, a szopránáriákban pedig (92. kantáta, 8. tétel; 93. kantáta, 6. tétel) a Zádori Máriához méltó kamarapartnerként társuló oboás kifejező játéka, értő, stílusos frazeálása maradt meg emlékezetemben. A Lutheránia Énekkar és a Kamaraszimfonikusok közötti kommunikációs folyamatba időnként több zaj került a kelleténél; az együttjáték jelentősebb zökkenőire a 93. kantáta nyitókórusában figyeltem föl. Az énekkar azonban tisztességesen megállta helyét - különösen ahhoz képest, hogy amatőr együttesről van szó. A 93. kantáta záró kórusának széttöredezettségéért mindenesetre nem kizárólag ők feleltek.

Az est legemlékezetesebb teljesítményét az énekes szólisták nyújtották. Hogy is felejtenénk el a két hangot és személyiséget, Zádori Máriát és Timothy Bentchet! Bár június 12-én este - talán betegség miatt - egyikük sem nyújthatta teljesítménye legjavát, muzsikusi kvalitásaik magasan kiemelték őket az előadók sorából. Míg Bentch, ellentétben a többi énekessel, a sötétebb hangképzés felé törekedett, a magas regiszterben hangja kivilágosodott, gyönyörűen szólt. A recitativók és az áriák megformálásakor - szokás szerint - a tiszta, érthető szövegmondás terén is példaértékű teljesítményt nyújtott. Zádori Mária pedig még ma is etalon a barokk éneklésben. Hiába írom le a hangját karakterizáló szuperlatívuszokat - stílusos, leheletfinom, érzékeny, érzéki vagy ezüstösen csengő -, ezek együtt sem képesek érzékeltetni azt a kivételes, s valóban szinte transzcendens élményt, amellyel megajándékozza hallgatóját. Nem csoda, ha Zádori és Bentch mellett kissé árnyékban maradt a két másik, megbízhatóan muzsikáló énekes: Gémes Katalin (akinek kis hangja gyakran nem hatolt át a zenekar szövetén, s úgy éreztem, altként nem a számára kényelmes fekvésben énekelt) és Moldvay József (aki szép hangjával megbízhatóan gazdálkodik).

A szürke s olykor zavaros mélységű szakadékok mögül felbukkanó napsütötte hegycsúcsokon - a Bach-hét legszebb pillanataiban - minden bizonnyal közelebb kerültünk az előadó és a hallgató között erős kapcsot teremtő Harmadikhoz. Talán ezt érezhette a 16. Budapesti Bach-hét hallgatósága, amely szinte valamennyi koncerten telt templommal örvendeztette meg a muzsikusokat és a szervezőket. A közönség volt rá bizonyíték: a kapcsolat megteremtésén fáradozó muzsikusok a Deák téren hazai pályán játszhattak.


Dobozy Borbála és Ábrahám Márta


Kamp Salamon
Botta Dénes felvételei