Muzsika 2005. július, 48. évfolyam, 7. szám, 11. oldal
Mesterházi Máté:
Ugyanaz, de más
Zenés loholás Észak-Amerikában
 

Két hét, három város, négy operaház... Futó benyomások, amelyek mégis ár- nyalni képesek a többé-kevésbé mindannyiunkban élő Amerika-imázst. Hosszúkás pezsgőskehely - kemény műanyagból. Útitársnőm szinte önkívületbe esik a Metropolitan Opera büféjében használt ivóalkalmatosság láttán. Örök veszteség, hogy a kérlelhetetlen bárfiú nem hajlandó neki emlékbe odaadni...

Mondják, New York nem Amerika. De nem is Európa. Habár a párhuzamok minduntalan elénk tolulnak. A Lincoln Centerhez észak felől közelítve a Broadwayn (amely nemcsak széles, de különösen hosszú is, mivel átlósan szeli ketté a négyzethálós manhattani utcarengeteget), elsőként a hírneves Juillard Zeneiskola mellett elhaladva és talán az aznapi kutyagolástól is elcsigázva, nem állhatom meg a Salgótarján belvárosával való építészeti összehasonlítást. Ez persze botorság! A négy évtizede emelt kultúrfórum, amely ma is a világ legnagyobbika, csak módjával kopott el; a szimmetrikus épületegyüttes harmóniája továbbra is megnyerő. És ahhoz képest, hogy az egyes intézményeket más és más tervező koncipiálta, sikerült őket egységbe ötvözni - frenetikus élmény annak, aki a Duna partjáról keveredik ide!

A Met homlokzatának ötös boltíve valóságos blaszfémia a hatvanas évek modernizmusában. Mára már szinte kortalanul klasszikus. Csak az előcsarnok "barokk" lépcsője sejteti a kompromisszumot, amelyet az építész Wallace K. Harrisonnak kellett kötnie a különféle patronok - sponsorok, fellow-k, benefactorok stb. stb. (attól függően, ki mennyi pénzt ad) - hadával. Akár Glawari Hanna belépőjét is elő lehetne adni ezen a kettős ívű lépcsősoron, mint ahogy valószínűleg tényleg a milliomos "víg özvegyek", a mindenkori diamond horseshoe reprezentációját szolgálja ez a fölöttébb abszurd építészeti megoldás. Az ő lounge-ukba a szünetben nem léphet be akárki; ám aki bebocsátást nyer, annak a pezsgő már "ingyen" (és üvegpohárban!) dukál.

Ruhatár nincs. Illetve van, de pici és méregdrága. Nem is ajánlatos kabát nélkül beülni: az impozáns - közel 3800 személyes - nézőtéren csak úgy süvít a légkondicionálás... Az előadás feledhető. Az a magas színvonalú sterilitás, amelyet átlagos napokon a másik nagy repertoárház, a Bécsi Staatsoper is produkál. Hisz részben az énekesek is ugyanazok: Samuel Ramey (Leporello), Tamar Iveri (Anna) Gerald Finley (Giovanni), Kurt Moll (Commendatore), Richard Croft (Ottavio)... Mozart Don Giovanniját a fiatal svájci sztárdirigens, Philippe Jordan simán vezényli és érdektelenül - igaz, szép mozdulatokkal! Elengedhetetlen látványelem ez ott, ahol a karmester-showmaster deréktól fölfelé kilátszik a zenekari árokból. "Spectacular naive realism" - így jellemzzi a Grove-lexikon a Met szcenikai stílusát, kiemelkedő képviselőjeként Franco Zeffirellit említve. Ám ezt a Don Giovannit még csak nem is Zeffirelli rendezte, mint hajdanán Bécsben. A kővendég hatalmas tükörben jelenik meg, s amikor Giovanninak kezet nyújt, nem rántja át à la Cocteau a maga reflektált világába; ehelyett mindketten tükröstül, süllyesztőstül pokolra szállnak. "Spectacular naive idiotism"...

Kevésbé látványos, szinte spártaian egyszerű a Lincoln-fórum (szemből nézve) bal oldalán álló épület, a New York State Theater, amelyet Philip Johnson eredetileg a New York City Ballet számára tervezett. Utóbb funkcója módosult (lám, ez sem ismeretlen történet), amennyiben a New York City Operát is be kellett fogadnia. 2800 személyes színháztermét ezért a nyolcvanas évek elején - akusztikai okokból - átépítették. Sokkal emberibb szabású e sötét színekben tartott, visszafogottan elegáns nézőtér, mint a kissé pompőz Metropolitan Operáé, az átriumos kialakítású előcsarnok pedig talán az egész Lincoln Center leglenyűgözőbb tere. A vékonyabb pénztárcájú, szélesebb társadalmi rétegek számára alakult ez a stagione-opera, amely az USA-ban elsőként vezette be az eredeti nyelven játszott művek angol feliratozását. Alternatív művészeti programjával a NYCO, mint az jól sejthető, ma már nem utolsósorban az ínyenc közönség igényeit elégíti ki. Műsorának több mint felét (!) 20. századi darabok alkotják, miközben fokozott hangsúlyt kap benne a barokk operák vonulata is. Händel Orlandója a Saint Louis-i születésű Chas Rader-Shieber egyszerre poétikus és vicces rendezésében a legszofisztikáltabb európai fesztivál mércéjének is megfelelne, a Washington államból jött David Zinn díszlete pedig - a varázserdei kórházzal, amelyben Ámor nyilától megsebzett lovagok lábadoznak - elbűvölően mulatságos. Jóllehet a zenekart szolid teljesítményre ösztönző karmester, Antony Walker ausztrál, az énekesek kivétel nélkül az Egyesült Államokból, illetve Kanadából érkeztek. Mind kitűnőek, de különösen a címszerepet frenetikus koloratúrákkal megszólaltató kontratenor, Bejun Mehta hiteti el velünk, hogy ebben a házban ma is születnek olyan sztárok, mint Beverly Sills vagy épp David Daniels.

A Lincoln-komplexum legelegánsabb - és egyben legkorábban, 1962-ben megnyitott - egysége a City Opera pandanját képező (a Mettől jobbra álló) Philharmonic Hall. Ma Avery Fisher Hall-ként ismeretes, egy nagyvonalú adományozó tiszteletére. Habár a Max Abramovitz tervezte homlokzatot karcsú oszlopai rendkívül vonzóvá teszik, belül némi csalódást érzünk, s maga a szála is, hagyományos shoebox-formájával, vegyes hatást kelt a szemlélőben. A hetvenes évek közepén teljesen "kibelezték", újra koncipiálták, ekkor kerültek a furcsa, üstdobokra emlékeztető akusztikai elemek, hangvetők is a pódium bal és jobb oldalára. Meglehet, a hangzás sokat javult, a közel 2750 főt befogadó terem vörösréz színvilága azonban kicsit giccses, vagy legyek finomabb (?): "amerikai". Mindazonáltal az Avery Fisher Hall jó példája annak, hogy egy koncertterem akusztikai adottságait nem kell és nem is lehet isteni elrendelésnek tekinteni. Az itt rezideáló New York-i Filharmonikusokat a kérdéses estén Christoph von Dohnányinak kellett volna vezényelnie. Lemondása nyomán helyette Semyon Bychkov ugrott be, aki csupán Beethoven G-dúr zongoraversenyét tartotta meg az eredeti műsorból. Mitsuko Uchida nem túlzottan impresszionáló szólója mellett Bychkov vezénylése mindenekelőtt az Andante con moto középső tétel valóban con motóra vett, egyszerre lendületes és drámai megformálásával vált emlékezetessé. Szünet után a módosított programon Sosztakovics Leningrádi szimfóniája szerepelt, s döbbenetes volt átélni, miként sokkolja a darab agresszivitása a New York-iakat még hatvan évvel azután is, hogy Toscanini ugyanezzel az együttessel ugyanebben a városban megszólaltatta. Ami a Bernstein óta oly híres zenekart hallgatva feltűnik: az összjáték hihetetlen csiszoltsága, a nők és az ázsiai származású muzsikusok igen magas számaránya, valamint egyetlen afro-amerikai zenész - valahol hátul, a bőgőszólamban...

A Filharmonikusok eredeti otthona, az 52. utca és a 7. sugárút sarkán álló Carnegie Hall kis híján áldozatul esett a Lincoln Center építésére irányuló nagyszabású elképzeléseknek, az '50-es évek modernista felbuzdulásának. Az 1891-es megnyitóval kezdődően legendás múltú - átalakítások, hangvetők, hangkamrák és egyéb machinációk nélkül is pompás akusztikájú - hangversenypalotát az a kivételes zenész mentette meg, akinek a nagyterem ma hálából a nevét viseli: Isaac Stern. Különleges élménnyel szolgált itt a világhírű, New York-i Orpheus Kamarazenekar - egy karmester nélkül működő, önszerveződő együttes - hangversenye. Amellett, hogy elsőrangú hangszeresekből verbuválódtak, Orpheusék specialitása a szólamvezetők rotációja, művenkénti váltakozása, ennek eredményeként pedig minden egyes zenekari tag fokozott elkötelezettsége. A próbafolyamatot is e mindenkori szólamvezetők együttese indítja el, s csak miután kialakították előadási koncepciójukat, csatlakozik hozzájuk a többi muzsikus. Mozart K 201-es A-dúr szimfóniájának csodálatosan érzékeny, laza-ruganyos előadása mindjárt a koncert nyitószámaként meggyőzött e módszer helyességéről. Majd Haydn Scena di Berenicéje következett, a New Jersey-i születésű, nálunk is jól ismert szoprán, Barbara Bonney kulturált előadásában. Ugyanő volt a szólistája a szünet után Samuel Barber 1948-ban szopránra és kamaraegyüttesre komponált Knoxville: Summer of 1915 című darabjának, ennek a békés, szép és ártalmatlan zenének, amely James Agee Haláleset a családban című - a korban nagy hatású - regényének egy részletén alapul. A hangverseny e második, amerikai felét John Adams 1994-ből való Kamaraszimfóniája zárta, egy olyan mű, mely nemcsak címében, de hangszer-összeállításában is Schönberg 1906-os 1. Kammersymphonie-jára emlékeztet. Állítólag miközben Adams Schönberg partitúráját tanulmányozta, hétesztendős kisfia a szomszéd szoba tévéjén ötvenes évekbeli rajzfilmeket nézett. "A rajzfilmek hiperaktív, kitartóan agresszív és akrobatikus partitúrái fejemben összekeveredtek az ugyancsak hiperaktív és nem kevéssé agresszív Schönberg-zenével, és ettől hirtelen rájöttem, mennyi minden közös e két hagyományban" - így Adams, akinek szellemesen komplex darabját megismerve a hallgató viszont arra jöhet rá: az amerikai zenében manapság is milyen erőteljesen van jelen Charles Ives öröksége.

A Carnegie Hall közönségén ma is érezhető az az évtizedes ifjúságnevelői munka, amelyet Bernstein legendás tévésorozata emblematikusan ismertté tett. Megbecsülendő eredmény ez annak fényében, hogy a klasszikus zene "euro-amerikai" közönsége talán még az Óvilágénál is elöregedettebbnek tűnik. Színes bőrűt, afro-amerikait a publikum soraiban csak elvétve látni, vagy ha mégis többen vannak: ők a jegyszedők. Az ismeretterjesztés fontos eleme, hogy a műsorfüzeteket kivétel nélkül mindenütt ingyen adják, ez a jegy árában benne foglaltatik. 2800 férőhelyével is majdhogynem intim hatású az Isaac Stern Auditorium, mivel a közönség a pódiumhoz közel, a viszonylag kicsiny alapterületű földszinten és a nagy befogadóképességű, magas emeleteken foglal helyet.

Hasonlóan kagylóhatású az 1904-ben épült, közel 2600 ülőhelyes Orchestra Hall, amely azonban már nem New York, hanem Chicago nevezetes koncertterme. A New York-iakénál nem kevésbé híres zenekar székel itt: az idén tavasszal Budapesten is vendégszerepelt Chicagói Szimfonikusok. Kár, hogy a meghirdetett és általam Bécsben már megcsodált, rendkívül tehetséges olasz karmester - a fiatalabb generáció prominens képviselője -, Daniele Gatti helyett Beethoven-Berg-Schumann-programjukat egy régóta bevált, ám nem túl felvillanyozó maestro, Leonard Slatkin vezényelte (a Berg-Hegedűverseny szólóját a nálunk is sikerrel fellépett Julian Rachlin játszotta).

Az Orchestra Hall-beli hangversenynél minden szempontból felkavaróbb élményt jelentett a Chicagói Lyric Operában tett látogatás. Mindenekelőtt az épület, az 1929-ben pompás art nouveau-art déco stílusban emelt Civic Opera House miatt, amely a város világhírű architektúrájának egyik gyöngyszeme. Magasház-építészetükben New York és Chicago kezdettől fogva versengtek egymással, s e rivalizálásból végül New York került ki gazdagabban, színesebben. Chicago ugyanakkor technológiájában élenjáróbb volt, épületei, városképe pedig elegánsabb - ma is ápoltabbnak hat New Yorknál. A Civic Operaházat mindamellett nem is olyan könnyű megtalálni a Michigan-tó partján elterülő belvárosban, mivel nem hagyományosan színház külsejű, hanem egyike a számtalan felhőkarcolónak. Építtetője, Samuel Insull milliárdos önellátó operaházat akart, ezért kiadható irodákat emeltetett fölé, nem kevesebb, mint 45 emeleten! Megnyitására azonban éppen hat nappal a nagy tőzsdekrach után került sor, így az önfinanszírozó operáról szőtt szép álom egyszer s mindenkorra szertefoszlott. Az 1954-ben alapított és azóta e több mint 3500 férőhelyes házban működő Chicago Lyric Opera egyike Amerika legfontosabb dalszínházainak; mindössze fél évszázados történetébe is olyan legendás eseményeket jegyezhet fel, mint Callas Egyesült Államokbeli debütálása. Wagner Ringjéből A walkürt volt alkalmam megtekinteni, Andrew Davis korrekt vezényletével, August Everding kilencvenes évekből való, kvázi modern kiállítású, valójában az amerikai közönség ízlésére szabott, "naivan realista" rendezésében. Mondják, az akkori bemutatón Marton Éva aratott emlékezetes diadalt; Brünnhildét most a hihetetlen korpulenciájú, ámde nem minden kisugárzás nélküli Jane Eaglen énekelte. A régi gárdából James Morris ma is lenyűgöző, interpretációtörténetet író Wotanja maradt meg, és persze Plácido Domingo Siegmundja - borzalmas német deklamációval, de még mindig imponáló hangi teljesítőképesség birtokában.

Ha Chicago egyike az Államok "legeurópaibb" városainak, akkor Kanadába átrepülve általánosan is tapasztalható az európai légkör. Toronto nem éppen szép város, ám úgy tűnik, nagyon is élhető. Mintha a sokféle-fajta náció itt nem csupán egymást eltűrve - egymás mellett -, hanem egymást elfogadva - együtt - is élne. Mindjárt a repülőtéri várócsarnokban szembesülni ezzel a másfajta kultúrával, de amikor az operában a sajtójegy mellé egy háttér-információkkal teli sajtómappát is a kezembe nyomnak, végképp tudatosul bennem: ez itt már nem "tiszta Amerika". A Canadian Opera Company általam látott, két előadásából az egyik a nápolyi San Carlo Színház produkciójának átvétele. Rossini Tancredije Serge Bennathan némileg furcsán minimalista rendezésében szólal meg, és mint a műsorfüzetbe tett betétlapon olvasható, ennek művészileg értelmezhetetlen magyarázata van: a nápolyi díszletek késve hajóztak át az óceánon... Mindegy is: a Will Crutchfield vezényelte produkció igazi értéke, a páratlan vokális teljesítmények sziporkázó tűzijátéka így is maradéktalanul élvezhető. A címszerepben a lengyel mezzoszoprán sztár, Ewa Podle´s az androgün mélységeket feltáró hangfenomén Marilyn Horne legméltóbb utódjának bizonyul, és rendkívül könnyed tenor hanggal gyönyörködteti hallgatóságát az Argiriót alakító ír-kanadai Michael Colvin is. Az énekesek szempontjából nem ilyen emlékezetes a másik előadás: a COC saját produkciójában színpadra állított Verdi-opera, A trubadúr. Jobb napokon ilyet Budapesten is hallani - különös tekintettel arra, hogy Leonórát beugrásként Sümegi Eszter énekelte (mellesleg: a többi szereplő közül kiemelkedve!). Stephen Lawless akciófilmbe illően véres rendezése Benoî t Dugardyn dinamikusan látványos díszleteiben azonban már nagyobb színházi igényt tükröz, aminthogy Richard Bradshaw vezénylése is meggyőzőbb, ellenőrzöttebb teljesítményre sarkallja a zenekart, mint a Rossini-esten.

Bradshaw a Kanadai Operatársulat motorja, lelke, s ennek megfelelően is ünnepelteti magát a torontói publikummal. Nem mindenkinek rokonszenves ez a hangsúlyos publicity; de még akik kritikusan figyelik is, elismerik a művészeti vezető ügyességét, agilitását. Nem utolsó sorban neki köszönhető, hogy a Canadian Opera Company jövőre kiköltözhet jelenlegi bérleményéből, az akusztikailag tűrhetetlen méretű Hummingbird Központból, s elfoglalhatja a jórészt a Four Seasons szállodalánc finanszírozásában épülő, egyelőre még csak maketten megbámulható otthonát - Toronto vadonatúj operaházát.

2005 tavaszán így csodálhattam a zenekultúrát Észak-Amerikában. A Niagara zúgását pedig még szeretni is tudtam.


Gerald Finley és Isabel Bayrakdarian (Zerlina) a Don Giovanniban
Marty Sowl felvétele


A chicagói Orchestra Hall
Jim Streere felvétele


Sümegi Eszter A trubadúrban
Gary Beechey felvétele


A jövőre nyitó torontói Opera terve


Ewa Podleś és Michael Colvin
Michael Cooper felvétele