Muzsika 2005. június, 48. évfolyam, 6. szám, 32. oldal
Dalos Anna:
Dalkomponisták a periférián
 

A dalműfaj kutatói mindig is különleges figyelmet szenteltek annak a kérdésnek, miként fejlődött a német Lied a 18. század periferikus műfajából a romantika egyik centrális jelentőségű műfajává. Azzal azonban kevesebbet foglalkoztak, mi is történt a 19-20. században a dallal az osztrák-német központoktól távol eső, földrajzi értelemben periferikus területeken. Pedig a norvég Edvard Grieg és a finn Jean Sibelius dalai kitűnő alapanyagot szolgáltatnának egy efféle vizsgálathoz. Azt példázzák ugyanis, miként határozza meg egy komponista gondolkodását egyfelől a német hagyományhoz való hűség szándéka, másfelől a saját hagyomány megteremtésének vágya. E kettőséget közvetlenül tapasztalhatjuk meg, ha a szövegválasztás felől közelítünk e művekhez: míg Grieg norvégul, Sibelius svédül zenésíti meg dalait, a kiválasztott versek, Rydberg, Hedberg, Runeberg, Bjørnson és Ibsen költeményei a korszak jellegzetes képviselőiként a német romantika hagyományának leszármazottai. Ezt bizonyítják legalábbis a felvetett témák, a formába öntött érzelmek és a költői képek.

-
GRIEG-
ÉS SIBELIUS-DALOK
Karita Mattila - ének
Birminghami Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Sakari Oramo
Warner 8573 80243–2

Grieg Liedjei közelebb állnak a Schubert és Schumann nevével fémjelzett német daltradícióhoz, mint a Sibeliuséi. Habár a CD-n csupa zenekari dal szólal meg, s ez a műfaj - az apparátus nagysága miatt - sosem képes annyira személyessé válni, mint zongorakíséretes társa, Grieg ellenáll a monumentalizálás kísértésének. Solveig két dala (op. 23/19 és 26), az En svane (A hattyú, op. 25/2), a Våren (A tavasz, op. 33/2) vagy a Det første møde (Az első találkozás, op. 21/1) őszinteségével, közvetlenségre törekvő kifejezésével megőrzi a műfaj eredendő intimitását. A zenekari kíséret háttérbe húzódik, azt a benyomást keltve, hogy valójában egy zongoraszólam meghangszerelt változata. Grieg mindvégig a maga választotta műfaji kereteken belül marad. Sibelius ugyanakkor minden dalával a műfaj határait feszegeti: ezért idézik meg Liedjei Wagner zenedrámáinak (A bolygó hollandi, Ring) balladás hangját - a versek mindegyikét balladai homály lengi körül. E zenekari dalok nagyméretű operajelenetté terebélyesednek, ráadásul a svéd nyelvű költemények hangzása még Wagner koncepciójánál is germánabbá formálja a kompozíciókat.

Sibelius eredetisége sajátos módon mégis leginkább ott érvényesül, ahol zeneszerzőként képes túllépni a wagneri mintán. A Kalevala egy részletét feldolgozó, finn nyelvű Luonnotar (op. 70) például olyan archaizáló gesztusokat vezet be a dalhagyományba, amelyek ott addig ismeretlenek voltak. A szabad formát a motívumismétlés teszi periodikussá, a nagy ívű dallamok szerepét a recitálás veszi át, a fel-felcsukló hangpárok megjelenése, illetve a monotónia pedig a népi éneklési modort idézi meg. Sibelius csak a csúcspontoknál csúszik bele egy-egy jellegzetes romantikus fordulatba. Hasonló archaizálásra figyelhetünk fel a CD-t záró két dalban is - Sancta Maria, mild och nåderik (Áldott Szűz Mária, kegyes és irgalmas), Den judiska flickans sång (Egy zsidó leány dala). Az itt hallható néhány, gregorián intonációkat megidéző unisono szakasz, a vezetőhangok tudatos kerülése, illetve a korálos, modális elemeket is felhasználó harmonizálás Liszt merészen újító egyházi kompozícióit juttatja eszünkbe.

A kétségtelenül raritásokat tartalmazó CD program-összeállítása mindazonáltal zavarba ejtő. A lemezen megszólaló dalok ugyanis szinte mind ugyanazt a karaktert képviselik: a lírai-elmélkedő hangvételhez csendes rezignáció társul. Pedig az egy műfajra koncentráló CD-k esetében nagy szükség lenne a változatosságra. Ez a hangulati egysíkúság ráadásul az előadók dolgát is megnehezíti. Ezen a CD-n például a Sakari Oramo vezette Birminghami Szimfonikus Zenekar szinte semmilyen szerephez sem jut, csupán kísér. E kulturált, kidolgozott alátámasztó zenélést mindvégig visszafogottság jellemzi - talán épp ezért nem hagy a zenekar és karmesterének teljesítménye mélyebb nyomokat a hallgatóban.

Karita Mattila nagy kultúrájú énekes, akit hangja elsősorban Wagner nagy női szerepeinek tolmácsolására predesztinál. Hangjának vivőereje ezen a lemezen is éppen azokban a Sibelius-dalokban érvényesül leginkább, amelyek Wagner világához állnak közel. Hangszíne különleges árnyalatú, meleg, de nem túl sötét. A lemez egyhangúsága azonban technikájának szeplőire is ráirányítja a figyelmet: számomra úgy tűnt, mintha mindvégig túlságosan is visszafogná magát, s ezáltal nem engedne utat a hang természetes áradásának. Az éneklésében megmutatkozó tartózkodásnak természetesen megvan a maga előnye is, hiszen Karita Mattila nem telepszik rá érzelmeivel a kompozíciókra. Ugyanakkor a magas hangok gyakran szorítottnak tűnnek, a mélyek pedig - a mell-rezonancia tudatos kerülése miatt - kopottak-erőtlenek. A középregiszter pianói és mezzofortéi viszont nagyon szépek.

CHARLES IVES
CONCORD-SZONÁTA; DALOK
Pierre-Laurent Aimard - zongora
Susan Graham –-ének
Emmanuel Pahud - fuvola
Tabea Zimmermann - mélyhegedű
Warner 2564 60297-2

Az Ives-dalokat felvonultató CD éppen ellentéte a Grieg- és Sibelius-felvételeket tartalmazó lemeznek. A 17 dal kiválasztásakor ugyanis az előadók éppen a karakterek változatosságára ügyeltek. Ez a sokszínűség természetesen összefügg a zeneszerző dalhagyományban betöltött szerepével is. A daltörténet szempontjából ugyan Amerika éppolyan periferikus terület, mint Norvégia vagy Finnország, Charles Ives műfajértelmezése azonban más jellemzőket mutat: mintha a zeneszerző egyszerűen fittyet hányna az európai hagyománynak. E dalokban ugyanis tipikusan amerikai zeneművészetet hoz létre. A műfaj hajlékonyságát Ives kompozitorikus sikere bizonyítja.

Ives dalainak legkevésbé szokványos vonása talán az, hogy a hétköznapi életet mutatják be. Igaz, már Schubert és Schumann is kísérletezett a hétköznapok művészetével, de náluk a közönséges és költőiséget nem ismerő külvilág mindig csak a lírai énhez fűződő viszonyában tett szert jelentőségre. Ivesnál azonban a cirkusz, a színház, az utca, a gyermekkor hangja (Memories; Ann Street; The Circus Band) azt a poétikai elvet érvényesíti, amely szerint a költészet a hétköznapokban keresendő. Az élet bevonása a művészetbe - nagyon modern elképzelés ez, s egyben nagyon amerikai. Ives művészi alapélménye ugyanis a modern világ valósága, minden gazdagságával és elszegényedésével egyetemben. Dalaiban azonban egy ezzel ellentétes, másik alapélmény is kibontakozik. Nosztalgikus-melankolikus dalai a szülők-nagyszülők világa, az ártatlanság kora iránti vágyakozásának adnak hangot (The Things Our Fathers Loved; Songs my mother taught me).

A dalokat kivételes expresszivitás jellemzi. Miniatűr formájuk többnyire a versek rövidségéből fakad. A költemények nagyobb része egy-egy természeti képpel indít, s egy meglepő csattanóval végződik (ilyen például a The Cage). A zene azonban a maga útját járja, öntörvényűségének következménye, hogy többnyire nem reflektál e csattanókra. Charles Ives inkább egyes zeneszerzői problémák, kérdésfelvetések felől közelít a zenei folyamathoz. Kompozíciós eljárásokat vizsgál, s ezzel a közelítésmóddal új elemet von be a műfaj történetébe. Zeneszerzői kutatásainak eredményét látványosan illusztrálja a zene komplexitása, ami nagyrészt az énekhang és a zongora egyenrangúságával magyarázható. A recitálás és a dallam közötti választás kérdését éppúgy körbejárja (The Housatonic at Stockbridge), mint a monotóniáét (Serenity), vagy a könnyűzenei elemek bevonásáét (The Circus Band). De elemzi a diatonikus dallam-kromatikus kíséret (The Indians) és a szeptim (Soliloquy) alkalmazásának lehetőségeit is.

Nemcsak a program-összeállítás terén különbözik azonban ez a CD a Grieg- és Sibelius-felvételektől, hanem a művészek előadói attitűdje szempontjából is. Susan Graham extrovertált alkatú interpretátor, akinek elsődleges célja mindig a kifejezés, akár annak árán is, hogy hangja veszít szépségéből. Éneke éppen ezért gyakran a beszéd, máskor a kiabálás határát súrolja, de ezek a hanghatások vokális eszköztárának részét képezik. Hangszínek gazdag skáláját varázsolja elő: pianói minden regiszterben szépek, a legdúsabb hangzást azonban a középregiszterben hozza létre. Hangképzése annyira egyenletes, hogy a regiszterváltásokat nem is észleljük. Susan Graham és Pierre-Laurent Aimard kitűnő párost alkot. Ez azért meghatározó jelentőségű, mert e dalokban a két előadó teljesen egyenrangú kell legyen. Sőt egyes esetekben a zongora még az énekesnél is fontosabb szerepet kap, hiszen azt tárja fel, amit szavakkal, dallammal nem fejezhetünk ki.

Pierre-Laurent Aimard persze elsősorban azért tekinthető e lemez főszereplőjének, mert a dalok után megszólaltatja Ives Concord alcímű 2. szonátáját is. Ez az árukapcsolás érzékletesen világít rá a dalok és a zongoraszonáta tartalmi-poétikai rokonságára. Aimard előadása azonban azt is megmutatja, milyen nagy szellemi és fizikai igénybevétel megszólaltatni ezt a 48 perces, négytételes monstre szonátát. A zene kivételes komplexitása páratlan koncentrációt igényel. Aimard nem is fukarkodik azzal, hogy megmutassa: a mű virtuozitása olykor a játszhatatlanság határát súrolja. Ráadásul a nagyformák összefogása éppúgy kihívás az előadó számára, mint a többnyire sűrű kontrapunktikus szövet szólamainak elkülönítése. Aimard interpretációja felhívja a figyelmet a zenetörténeti allúziókra (Chopin, Liszt, Bach) és idézetekre (Beethoven). Ezen felül ügyel az egyes tételeken belüli karakterváltásokra is. Interpretációjával rávilágít arra, mennyire elválaszthatatlan egymástól Ives művében a hangszerspecifikus írásmód és a zongorakivonat-jelleg (hogy Ives mennyire szétfeszíti a műfaji kereteket, mi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy a szonáta 1. tételében egy brácsa, a 4.-ben pedig egy fuvola szólal meg - e felvételen olyan neves művészek hangszerén, mint Emmanuel Pahud és Tabea Zimmermann). Pierre-Laurent Aimard előadásának azonban legfőbb erénye mégiscsak az, hogy képes felmutatni a Concord-szonáta semmi mással össze nem vethető monumentalitását.