Muzsika 2004. december, 47. évfolyam, 12. szám, 16. oldal
Claude-Achille Debussy:
Debussy interjúiból (3., befejező rész)
 

Beszélgetés Debussyvel1

Claude Debussy, akivel alkalmunk volt mostani látogatása során beszélgetni, rendkívül barátságos, csupa temperamentum francia úr. Még fiatal, alig negyvennyolc éves, de fekete hajával, csimbókos, koromfekete szakállával ennél is fiatalabbnak tetszik. A hajviselete nem a hagyományos művészsörény, oh, dehogy. Inkább négerszerűen göndör. Aminthogy barna arcbőrében és profilból tömpe orrában is van valami négerszerű. A fejalkata egészen különös, és frenológusok bizonyára szívesen forgatnák szikár ujjaik között... Soha ilyen koponyát. A tarkójától a homlokáig, aztán a tarkójától az álláig hegyes szögben fut a koponyája, és ezt a szöget majdnem egyenesen metszi az arcéle. Roppant könnyű lehet karikatúrát rajzolni erről a három nagy vonalból megrajzolt fejről, amelyen azonban nincsen mégsem semmi, ami komikus, vagy ami megzavarna csak egy percig is abban a tudatunkban: ez az ember egyike a legnagyobb zeneköltőknek; ez az ember egy fenséges Instrumentum, amelyen titokzatos és nagyszerű erők játszanak.

Az arca roppant kellemes. A tekintete bársonyosan, simogatóan meleg. A szava barátságos; a hangja, amely mintha iszonyú mélyből szakadna fel, behízelgő. Vidám elégültség és rendkívüli naivitás ömlik el az egész emberen. Hol olyan, mint egy jóllakott, jókedvű faun, hol pedig mint egy csodálkozó gyerek. És beszéd közben a bal kezét ott pihenteti a kabátja gomblyukában, ahonnan a becsületrend tiszti szalagja piroslik elő.

- Tudja, hogy én roppantul meg vagyok hatva - mondja Debussy -, meg vagyok hatva tőle, hogy a munkáimat itt Budapesten mennyire ismerik. Jobban, mint Párizsban. Szégyellem magam, hogy otthon sohasem érdeklődtem a modern magyar zene iránt. Én nem tudtam, hogy itt ilyen fejlett, ilyen pezsgő zenei élet van... Nem ismertem a magyar zeneszerzőket, a magyar művészeket... Csak most, amióta itt vagyok, és megismerkedtem néhányukkal... Nem bókból mondom, de engem meglepett, milyen pompás, fejlett zenei centrum Budapest...

- Csodálom, hogy nem hallott a zenészeinkről. Holott a fiatalok állandóan Párizshoz húznak.. És két fiatal művészünk nemrégiben hangversenyt is adott Párizsban...

- Igen, azt tudom... A hangversenyük botrányba fúlt. De kettőjük közül az egyik nem is tartozik abba a kategóriába, amelyről az imént beszéltem... Meg aztán Párizsban mindkettejükről azt hitték, hogy... románok. Különben lehet, hogy Párizsban is találkoztam már magyar művészekkel, de sohasem mondták meg magukról, hogy magyarok.

- Hallom, a bécsi hangversenye körül egy kis afférja volt.

- No, nem éppen affér. Csak nem engedtem meg, hogy a La Mer című szimfóniámat játssza az a filharmonikus társaság, amelynek hangversenyét dirigáltam. Azért nem engedtem, mert nem tudták eléggé. Ők maguk is belátták ezt, és egyetértőn változtattunk a műsoron.

- A La Mert múlt éven nálunk is játszották...

- Tudom. És bizonyára jobban játszották, mint most játszották volna Bécsben. De azért a bécsi interpretátoraimmal, amikor egyéb kompozícióimat játszották, igen meg voltam elégedve. Az Ibériát nagyon szépen adták elő, pedig az sokkal nehezebb, mint a La Mer.

- Most min dolgozik, kedves mester?

- Már évek óta dolgozom két operán. Mindkettőnek tárgyát Poe-novellából merítettem. Az egyiknek Az Usher ház vége a címe, a másiknak Ördög a harangtoronyban. És boldog vagyok, hogy erre a két témára rátaláltam.

- A Pelléas és Mélisande után?

- Éppen a Pelléas és Mélisande után. Nemcsak azért örülök ennek a két témának, mert azt a titkos hangulatot, azokat az érzéseket, feszültségeket, izgalmakat, amelyek a Poe-novellákban vannak, nem fejezte ki még zenében senki, hanem azért is, mert nem is kívánhatnék ellentétesebb végletet, mint ez: Maeterlinck után Poe. És látja, azt hiszem, minden művésznek ez legyen a legelső törekvése, hogy a sikerének színhelyéről, témaköréből minél messzebbre meneküljön. Sikerem volt a Pelléasszal, erre többé soha olyant nem fogok írni, ami a témájával, a hangulatával a Pelléasra emlékeztetne...

- ...

- Azt hiszem, a legtöbb írónak, művésznek nagy baja, hogy nem elég bátor és elszánt szakítani a sikerével és új ösvényt, új mondanivalót keresni. A siker után a legtöbben önmagukat reprodukálják kétszer, háromszor, sokszor. Nincs bátorságuk, nem elég vakmerők a biztosat elhagyni a bizonytalanért. Pedig azt hiszem, nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint az embernek leszállni önmagába, s felkavarva a lelkében mindent, egyre újabb és újabb rejtett kincsek után kutatni. Milyen öröm az, valami újat találni önmagunkban, valamit, ami magunkat is meglep, és édes érzésekkel tölt el. Aki önmagát ismétli: mintha mást ismételne. Nem gondolja?

- ...

- Igen, ez a nagy baj. Hogy manapság már a művészet is nagyjában ipar. De higgye el, hogy akik ebbe a látszólagos igazságba beletörődnek, nem is igazi művészek. És amely napon majd rájövök, hogy én is kezdem magam megadni ennek a felfogásnak, azon a napon szépen leteszem a tollat örökre, és nem sírok, és nem panaszkodom, hanem csendesen, feltűnés nélkül elmegyek zongorahangolónak... Claude Debussy, zongorahangoló.

A. Adorján interjúja

Az Est, 1910. december 6.

Az egyházi zene újjászületése?

Claude Debussy és a Szent Sebestyén vértanúsága

Claude Debussy úr, a hízelgő, fondorlatos és lázító ritmusok érzékeny összeillesztője, csodálatos tehetségét a vallás szolgálatába állítja. A modern zene iskolája világiak gyülekezete. Kizárólag profán képeket énekelnek meg. Debussy úr most követendő példát mutat nekik bűnbánatával. E nagy varázsló panaszos költeményei eddig csak emberi történetekről szóltak. Most egy isteni legenda rejtett szépségeit szeretné feltárni. Gabriele d'Annunzio vallásos drámájában - mely már elkészülte előtt híressé vált -, a Szent Sebestyén vértanúságában a csodálatos zeneszerző vallásos harmóniák bevezetésére törekszik.

- Valóban hiszek a liturgikus zene újjászületésében. Az egyházi művészet csak az üldöztetésben virágzik igazán. És mivel úgy tűnik, hogy az egyházat sérelmek érik manapság, véleményem szerint kedvez a légkör a vallásos zenéknek.

Számomra az egyházi zene a 16. században befejeződik. Csak azok a tavaszi és elbűvölő lelkek voltak képesek a világi egyvelegtől mentes, tiszta dalaikban kifejezni buzgó és önzetlen áhítatukat. A kegyeletteljes zenei improvizációkat azóta többé-kevésbé csak a parádé végett hozták létre. A naiv és derék Johann Sebastian Bach is csak tehetsége révén menekült meg ettől. Harmóniai építményeket alkotó istenfélő építész volt és nem apostol.

A Parsifal szép... de vérbeli színház - az egyszerűség rákfenéje. Maga Wagner a műveit misztériumjátéknak nevezi. Túlzottan ellenáll az alázatosság kísértésének a vallás hirdetésében. Viselkedésmódja túl drámai az imához. Mesterkélt és gőgös elméletei itt sem hagyják el.

Egészen másképp kell önvizsgálatot tartanunk, hogy megénekeljük az istenit. Hősies nagylelkűséggel és mindenre kiterjedő lemondással és önfeláldozással kell átadnunk magunkat a műnek. Ki adja meg nekünk a régi korok jámbor zeneszerzőinek tiszta szeretetét? Ki fogja újra átérezni egy Palestrina nagyszabású szenvedélyét? Ki fogja újrakezdeni a kis vándorénekes szegény és andalító áldozatát, melynek megható története ránk maradt?

Én magam is igen messze vagyok ettől a kegyelmi állapottól. Nem az elterjedt rítusok szerint gyakorlom a vallásomat. A rejtélyes természetből alkottam magamnak vallást. Nem gondolom, hogy egy papi ruhába öltözött ember közelebb volna Istenhez, vagy hogy a város egy bizonyos pontja alkalmasabb a meditációra a többinél.

A változó ég alatt, csodálatos és folyton megújuló szépségeit hosszú órákon át szemlélve, semmihez sem hasonlítható érzés ragad magával. A hatalmas természet törékenyen és igazmondóan tükröződik a lelkemben. Íme, a fák az égbolt felé törő ágaikkal, íme, az illatos virágok, melyek rám mosolyognak a réten, íme, a lágy pázsittal borított föld... És észrevétlenül imára kulcsolódik a kéz... Megérezni azt, hogy mily zavarba ejtő és magasrendű előadásokra sarkallja a természet reszkető és tiszavirág-életű utazóit, íme, ezt nevezem én imának.

Bevallom egyébként, hogy a Szent Sebestyén vértanúságának témája mindenekelőtt a burjánzó élet és a keresztény hit keverékével ragadott meg. Sajnos szorít az idő. Több hónapnyi elmélkedésre lett volna szükségem ahhoz, hogy megfelelő zenét írjak D'Annunzio úr kifinomult és rejtélyes drámájához. Kötelességemnek érzem, hogy csak olyan zenéket adjak ki a kezemből, melyeket arra méltónak találok: néhány kórust és egy színpadi kísérőzenét, azt hiszem. Aggasztó ez a megszorítás: el kell készülnöm májusra, amikor a Szent Sebestyén vértanúságát a Châtelet-ban bemutatják. Utána Rómában is színre viszik, ahol ugyanekkor egy koncerten vezényelni fogom néhány művemet.

Ami a többit illeti, azt hiszem, nem fecseghetek ki előre többet.

Ki ismerheti a zenei alkotás titkát? A tenger zaja, a látóhatár íve, a falevelek között susogó szél, egy madár éneke sokféle benyomást hagy bennünk. És egyszerre, minden beleegyezésünk nélkül az egyik emlékünk túlárad rajtunk, és a zene nyelvén fejezi ki önmagát. Saját magában hordozza harmóniáját. Bárhogy erőlködjünk is, képtelenek leszünk arra, hogy ennél igazabbra vagy őszintébbre bukkanjunk. Csak így teheti a legszebb felfedezéseket egy zenére kárhoztatott szív.

S ha így beszélek, nem azért teszem, hogy valamely művészi morál gazdag kirakatát ajánljam önöknek, hanem éppen azt szeretném ezzel bizonyítani, hogy én nem rendelkezem ilyesmivel. Irtózom a tantételektől és arcátlanságuktól.

Ezért akarom zenei álmomat az önmagamtól való lehető legnagyobb elidegenedéssel megírni. Egy gyermek naiv nyíltszívűségével szeretném megénekelni a bensőmben található tájat.

Kétségtelen, hogy ez az ártatlan művészeti nyelvtan nem működik bizonyos súrlódások nélkül. Mindig sokkolni fogja a műviség és a hazugság elvakult híveit. Tisztában vagyok ezzel, és örülök neki. Nem teszek semmit azért, hogy ellenségeket szerezzek magamnak. De még kevésbé teszek bármit is azért, hogy az engem gyűlölők a barátaimmá váljanak. Azért kell küzdenünk, hogy magunk miatt és ne másokért legyünk nagy művészek. Merek önmagam lenni, és szenvedni az igazamért. Mindazok, akik hozzám hasonlóan éreznek, ettől csak jobban fognak szeretni engem. A többiek pedig majd elkerülnek és gyűlölni fognak. De kibékítésükért semmit nem fogok tenni.

Azon a távoli napon - csak remélhetjük, hogy ez a lehető legkésőbb fog bekövetkezni -, amikor a művészetem már nem kavar több vitát, keserves szemrehányást fogok tenni magamnak. Ezekben a késői művekben szükségszerűen a gyűlöletes álszentség fog eluralkodni, mely lehetővé teszi majd, hogy minden embernek megfeleljek.

Henry Malherbe interjúja

Excelsior, 1911. február 11.

A Szent Sebestyén vértanúsága előtt

(Claude Debussy és az egyházi zene)

Világos íróasztalánál, antik tárgyai között Claude Debussy úr féltve őrzi dolgos magányát. Azért látogattam meg, hogy megtudjak egyet s mást a Szent Sebestyén vértanúságához írott színpadi zenéjéről.

- Látja, elvileg nem túlzottan törekszem arra, hogy kifejtsem a nézeteimet. Ki tudhatja mindazt, amit elgondoltunk, amit a munka előtt töprengéssel töltünk, mindazt, amit ki akartunk fejezni?

- Mégis szeretném megtudni öntől, hogy a Pelléas szerzője, különösen pedig az Egy faun délutánjának érzéki és kifinomult komponistája hogyan válhatott oly vallásos szívű misztikussá, kinek jámbor akkordjai D'Annunzio költeményét fogják kísérni?

- Azt hiszi tehát, hogy a műveimben nincs példa a vallásosságra, ha szabad ezt kérdeznem? Szeretné egy művész lelkét körülzárni, és nehezen tudja csak elképzelni, hogy valakit, aki oly sok rejtélyt talál mindenütt, kísértésbe ejt egy vallásos téma? Nem tisztem, hogy hitvallást tegyek önnek, de ha nem is vagyok gyakorló katolikus vagy hívő, azért nem esik nehezemre, hogy felemelkedjek a miszticizmus azon magaslatára, melyet a költő drámája elér. Határozzuk meg, mit is jelent a "miszticizmus" szó. Láthatja, hogy az érsekség - természetesen a mű ismerete nélkül - még ma is megtilthatja a híveknek, hogy D'Annunzio darabját meghallgassák.2 De ne beszéljünk a valós kellemetlenségekről... Művészi szempontból egy ilyen tilalom nem értelmezhető.

Biztosítom önt, hogy a zenémet úgy írtam, mintha egy templom számára készült volna. A dekoratív zenéből illusztrációt csináltam, hangszínekkel és ritmusokkal illusztráltam ezt a nemes szöveget, és amikor az utolsó felvonásban a szent felszáll a Paradicsomba, azt gondolom, sikerült megvalósítanom mindazt, amit átéreztem és megsejtettem a mennybemenetel e felfogásával kapcsolatban. Hogy jól sikerült-e? Az nem rám tartozik. Nincs már meg bennünk az a hit, ami egykor. Hogy a hit, melyet a zeném kifejez, ortodox-e vagy sem? Nem foglalkozom ezzel. Az enyém. Az enyém, és teljes őszinteséggel énekel. De ha érdekli, elmondhatom, hogy két hónap alatt megírtam egy művet, melynek megírásához elvileg legalább egy évre lett volna szükségem, és megvalósítottam a színpadi zenére vonatkozó elméletemet - ha használhatom ezt a szót. Véleményem szerint a színpadi zene más kell legyen, mint az az üres döngicsélés, amely túlságosan is gyakran kíséri a verset vagy a prózát, s amely mindig szoros összhangban kíván maradni a szöveggel. Ez minden... ennyit mondhatok. Olyan különös korban élünk, amikor mindent ki akarunk mondani, meg akarunk tudni, meg akarunk jelentetni. Mikor tartjuk végre tiszteletben saját rejtélyünket?

R. Bizet interjúja

Comoedia, 1911. május 18.

Az oroszlán barlangjában3

Claude Debussy nem áll nagy társalgó hírében. Kevéssé érdekli a széles nyilvánosság. Elméjének belső csillogása inkább adódik zenéjének természetéből, semmint bármely mindennapos tevékenységből. Otthonának barátságos légkörében Debussy ragyogó beszélgetőpartner és ragyogó gondolkodó. Mint minden franciának, neki is határozott véleménye van az összes létező dologról, melyet volt ideje elemezni. És mint a franciák általában, ő is képes a gondolatait - ha éppen úgy esik kedve - tömören és összefogottan kifejezni, ami a beszélgetőtárs számára nagy öröm. Sajnos ezek a beszélgetések csak a legszűkebb barátokra korlátozódnak, akik megtiszteltetésnek veszik, hogy titkukat megóvhatják a nyilvánosságtól.

Tavaly nyáron azonban Debussyéknél tett rövid látogatásom során bemerészkedtem az oroszlán barlangjába, és rábeszéltem, hogy adjon nekem interjút. Sziporkázóbb volt az átlagosnál. Egy ideje már nem zaklatták a házaló riporterek, és remek hangulatban volt. Ahogy beszédének pezsgő patakja vidáman áradt, hirtelen felbátorodtam.

- Engedje meg, hogy közzétegyem, amit mond - kértem. - Erről tudnia kell a világnak! - Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleegyezett.

- Ahogy akarja - válaszolt kedélyesen. - Nincs titkom a világ előtt.

Nem vagyok újságíró, de énekesként viszonylag járatos vagyok abban, ahogyan riporterek dolgoznak, és nem ijedtem meg attól, hogy "exkluzív interjút" készítsek Debussy úrral. S bár nem tudok gyorsírni, a memóriám általában nem hagy cserben, így most is rábíztam magam.

Beszélgetésünk első izgalmas pillanata akkor jött el, amikor megkérdeztem Debussy urat, milyen tervei vannak a közeljövőben.

- Nem fogok semmi olyasmit írni, amit már megírtam - mondta nyugodtan.

- Úgy érti, hogy zenéjének stílusát nem ismerik el kellőképpen? - döbbentem meg.

- Egyáltalán nem - felelte mosolyogva. - A szakértők teljes mértékben elismerik, a világ másik fele pedig nem érdekel. Tíz év múlva már mindenki énekelni és zenélni fog, a közönség általános intelligenciája addigra utolér. Nem, ez nem elismertség kérdése.

- Hát akkor miért? - kérdeztem.

- Egyszerűen arról van szó, hogy eljutottam annak az idiómának a határára, amely szerint eddig írtam. Minden dolognak van határa. Kipróbáljuk az összes lehetséges változatot, majd unalmas ismétlésbe bocsátkozunk. Ma a világ zenéjének nagy része nem más, mint végeláthatatlan ismétlése mindannak, amit már tökéletesen kifejeztek, és aminek már nincs lehetősége megújulni.

- Tényleg ilyen korlátozott volna az ön által használt kifejezésmód? - kérdeztem hitetlenül.

- Igen - válaszolta egyszerűen. - Ezért lehet könnyen elhatárolni minden egyébtől. Nem olyan rendszer ez, amit én találtam ki. Szükségszerűség, mely elől nem menekülhettem. Most, hogy elértem a határait, fel kell adnom, és más irányba kell fordulnom.

- De nem szégyelli mindazt, amit eddig alkotott?

- Semmi esetre sem. Úgy érzem, eddig sikerült megmenekülnöm attól, hogy ismételjem önmagam. De az utánzás mások részéről műveim nagy részét látszólag lapossá és monotonná tette. Rosszul esett, hogy jó néhány zeneszerző plagizálta a műveimet. Fogalmuk sincs, hogy mit próbálok kifejezni. Csak annyit tudnak, hogy különbözöm tőlük. És mivel ők is mások, azt remélik, utolérhetik a hírnevemet. Pedig ezzel ártanak nekem, és magukon sem segítenek. Semmi felelősség nem terhel a modern zeneszerzők úgynevezett debussyzmusa miatt. 4

- És honnan tudja, hogy elérte a saját határát? - érdeklődtem.

- Két okból - válaszolta azonnal. - Először is, az utóbbi időben több olyan műbe is belekezdtem, melyekről rövid úton kiderült, hogy saját magamat plagizálnám velük, így inkább abbahagytam a komponálásukat. Másodszor pedig, képtelen voltam bizonyos új gondolataimat abban az idiómában kifejezni, melyhez hozzászoktam. Úgy döntöttem tehát, hogy találnom kell egy új nyelvet, vagy végképp fel kell hagynom a zeneszerzéssel.

- Elégedetlen azzal a kifejezésformával, melyet eddig használt?

- Egyáltalán nem. Megvannak a korlátai, és ha az összes lehetőségét kihasználják, ellenáll annak, hogy újraalkossa önmagát. Ettől még természetes és valódi forma, hatásában pedig forradalmi volt. Ha erőltetném ezt a kifejezésmódot, az eredmény az lenne, amit közhelynek nevezünk. Észrevette, hogy ami közhellyé válik, előzőleg valami nagy igazságot foglal magában? Jobban szeretem a műveimet abban az állapotukban, amikor még nagy igazságként ismerik fel, és más szerzőkre hagyom a közhelyek megírását.

- Nincs tehát meggyőződve a modern iskola eredetiségéről? - kérdeztem.

- Nem igazán. Franciaországban ez nagyrészt felszínes. Olaszországban még mindig eléggé meghatározó a hagyomány. Németországban pedig egyetlen eredeti tehetségű zeneszerző sincs.

- És Richard Strauss? - kérdeztem némileg meglepetten.

- Ő nagyszerű szakember, semmi több. Korai dalaiban és kisebb műveiben még olyan tehetséget mutatott, amiben benne volt a valódi nagyság lehetősége. De úgy döntött, hogy a hangszerelésre összpontosítja tehetségét, és inkább a zene tudósa lesz, semmint eredeti alkotó. A Heldenleben figyelemre méltó példája a zenei megalapozás nélküli elmélyült munkának és nagyszerű hangszerelésnek. De ha e mű témáit önmagukban vesszük, gyermekien banálisnak bizonyulnak. Persze ahogy a teljes zenekar robaja után itt-ott egy magányos hangszeren kerülnek elő, a közönség csaknem elhiszi, hogy valódi zenei értékkel rendelkeznek. Nem, Strauss pusztán tudós, nem alkotó szellem.

- És rajta kívül nincs senki más? - erősködtem.

- Nincs senki más - válaszolta röviden Debussy. - A többiek említésre sem méltók.

- Talán előítéletei vannak a német zenével szemben - mondtam. - Mit gondol például Wagnerról?

- Wagner nagy irodalmi és drámai zseni volt - válaszolta -, de nem zenész. Forradalmi ötletei voltak a formával és az opera lehetőségeivel kapcsolatban, és ezeket csodálatos bátorsággal és energiával valósította meg. De a zenéjében elsősorban régi anyagokat alkalmaz új kombinációban. Wagner legtöbb témája megtalálható az őt megelőző zeneirodalomban. Egészében véve Verdit sokkal eredetibb zeneszerzőnek tartom.

Ez már nekem is sok volt, úgyhogy inkább témát váltottam.

- Mivel elérte korábban használt kifejezésformájának határát - mondtam -,>megkérdezhetem, hogy rátalált-e már az új idiómára, és van-e konkrét kompozíciós terve a jövőben?

- Természetes, hogy ez érdekli... - kezdte, de a beszélgetésünkről szóló beszámoló itt befejeződik, mivel Debussy úr határozottan kijelentette, hogy amit erről mond, az nem tartozik a nyilvánosságra.

Maggie Teyte interjúja

Opera Magazine (New York), 1914. május

Claude Debussy értékelése a kortárs zenéről

Nem kívánok kritikába bocsátkozni, csak a benyomásaimat adnám vissza egyszerűen és nyíltan. A kritikában a személyes érzés túlságosan is nagy szerepet játszik, és gyakran minden, amit írnak vagy mondanak, leegyszerűsíthető a következőre: "önnek nincs igaza, mert én másként gondolom", vagy fordítva. Azt az ösztönző erőt kell felfedezni, mely világra hozza a műalkotást, azt a mozgatórugót, melyből a mű felépül.

A riporterek gyakorta adnak a számba meglepő dolgokat, amit aztán később csodálkozva olvasok. Általában igen nehéz a kortárs zenéről beszélni. Az események hihetetlen sebességgel követik egymást, és többnyire lehetetlen vállalkozás megtalálni mögöttük a közös hajtóerőt. A zeneművészet jelenlegi helyzetében ki választhatna a sok széttartó út közül, melyeken a zeneszerzők haladnak? Zavarba ejtő feladat. Nemcsak nagyszámú kortárs művel van dolgunk, de számos múltbéli alkotással is, melyek oktatása gyakran ellentmondásos, és amelyek hatása érzékenységünkre és kultúránkra egyre jelentősebbé válik. És ha már a saját, múltból kapott nemzeti örökségünk is zavart okoz, mit mondhatnánk a jelenről?

Amennyiben engem kérdeznek, nem sokat tudok mondani erről, s még kevesebbet a zene jövőjéről. Itt többé-kevésbé csak feltételezésekről van szó, ami nem túlzottan érdekel. Ráadásul nem vagyok igazán naprakész. Az ember életében eljön egy pillanat, amikor szeretne összpontosítani, s úgy döntöttem, hogy amennyire csak lehetséges, nem hallgatok zenét.

Vegyük például Schoenberget. Egyetlen művét sem hallottam még. 5 Mivel felkeltette az érdeklődésemet, amit írtak róla, elhatároztam, elolvasom az egyik vonósnégyesét, de még nem jutottam hozzá.

Szeretném hangsúlyozni, hogy bűnnek tartom az elhamarkodott ítéletet. A mai gyakorlatnál sokkal egészségesebbnek gondolom azt a régi szokást, amely nyugodtan hagyta megérni a művészeket, s nem figyeltek rájuk, amíg művészetük nem nyilvánult meg teljes egészében.

Meggondolatlanság azzal zavarni a fiatal művészeket, hogy felszínes és részletekről szóló viták tárgyává tesszük őket. Korunk betegsége az a lázas igyekezet, mellyel mindent megvitatunk, felboncolunk és osztályozunk. Alig jelenik meg a színen egy zeneszerző, azonnal cikkeket írnak róla. Rávetik magukat a művekre, és nagyra törő definíciókat illesztenek hozzájuk.

Úgy vélem például, bármily csábító is, még nem jött el az idő, hogy megítéljük a fiatal magyarokat, Bartókot és Kodályt. Számos kiváló tulajdonsággal rendelkező, figyelemre méltó fiatal művész mindkettő, s kétségtelenül szenvedélyesen keresik saját útjukat. Nagyjából biztosak is benne, hogy rátalálnak. És fontos jellegzetessége zenéjüknek a modern francia zenével való szellemi rokonság. Erről azonban nem szólnék többet.

Igor Stravinsky a másik kiváló példa az életteli és heves kíváncsisággal rendelkező fiatal művészre. Ez a szellemi fellépés az ő életkorában nagyon dicséretes. Szerencsés, ha a fiatal művészek nyitottak, és sokféle irányban keresik az útjukat. Amikor eljön az ideje, bölcsebbé fognak válni. Egyedül a fiatal oroszokkal van kapcsolatom. A közelmúltban tett moszkvai és szentpétervári utazásom során több zeneszerzővel is megismerkedtem, ám a zenéjüket nem volt lehetőségem meghallgatni.

A modern spanyol zene szinte teljes egészében a népi repertoárból származik, mégsem hiányzik belőle a változatosság. Ebből láthatjuk, milyen kimeríthetetlen ez a forrás. A mai spanyol zeneszerzők közül talán Albéniz a legtipikusabb. Elég mélyen merített a népzenei forrásból ahhoz, hogy teljesen átitassa vele stílusát. Képzeletének bősége valóban csodálatos, atmoszférateremtő képessége nem kevésbé.

Miért beszélnénk a modern olasz operáról? Ezzel olyan jelentőséget tulajdonítanánk neki, amelyet nem érdemel meg. A közönség nagy része gyönyörködik a közönségességben, a talmi csillogásban, és mindig a rossz ízlésével tetszeleg. Az olaszok pontosan tudják, hogy mit akar a közönség, és kielégítik óhaját. Nem gondolom, hogy kártékony lenne a hatásuk, mivel minden művész olyan műveket ír, amilyenekre hivatott. Ha valakit a középszerűség vonz, a valóság is középszerűen fog számára megnyilvánulni, és jó okkal feltételezhetjük, hogy nem fog tudni túllépni rajta.

Ami a közönséget illeti, azt hiszem, nem lehet általános szabályt felállítani. Minden csak vonzódás kérdése. Ahogy az imént említettem, a magyarok közel állnak hozzánk, franciákhoz, a mi zenénk tehát tetszik nekik. Talán az oroszok is fel vannak készülve a modern francia iskola műveinek befogadására. Összességében Angliáról is kedvezőek a benyomásaim. Az angol közönségnek lenyűgöző képességei vannak az odafigyelésre és a tisztelet kimutatására. Nem érzik kötelességüknek, hogy nagy zajjal nyilvánuljanak meg, ha első hallásra nem értették meg egy új mű minden részletét. És a modern zene megértése kapcsán ez a lehető legjobb magatartás. A legidegenebb és legveszélyesebb illúzió azt képzelni, hogy egy műalkotást első benyomásra meg tudunk ítélni.

D. Calvocoressi interjúja

The Etude (Philadelphia), 1914. június

Az interjúkat válogatta, fordította és jegyzetekkel ellátta Fazekas Gergely

JEGYZETEK

1 1910. december 3. és 6. között Debussy Budapesten járt, ekkor készült vele az egyetlen magyar nyelvű interjú. Nagy sikerű koncertet adott: ő maga a Metszetek és a Gyermekkuckó zongoradarabjait játszotta, a fiatal Waldbauer Kvartett pedig Vonósnégyesét adta elő, a közönség és a szerző legnagyobb megelégedésére.

2 1911. május 16-án, néhány nappal a bemutató előtt Párizs érseke megjelentetett egy közleményt, melyben kijelenti, hogy a Szent Sebestyén vértanúsága a valódi keresztény hit meghamisítása, egyben arra inti a híveket, tartózkodjanak a darab megtekintésétől. A bemutató másnapján a római kongregáció indexre teszi a művet, mely egyébként nem a katolikus egyház, hanem terjengőssége és homályos fogalmazása miatt arat csupán mérsékelt sikert. Debussy zenéje a több mint négyórás előadásnak csupán mintegy 50 percét tette könnyebben elviselhetővé.

3 Az interjút készítő angol Maggie Teyte az 1908-as Opéra Comique-béli Pelléas-felújítás Mélisande-ja volt; Debussy nagyra tartotta mind énekesi, mind színészi képességeit.

4 Jean Lorrain, a századfordulós Párizs egyik extravagáns, gyilkos tollú újságírója 1904. január 22-én a Journal hasábjain megjelentetett egy pamfletet a "debussyzmusról" Pelléaszták (Les Pelléastres) címen, melyben a Debussyt szellemi vezérré kikiáltó modern ifjúságot parodizálja. "Túlságosan is törékeny, fehér bőrű, és nagyon szőke fiatal lányok, akik természetesen Garden kisasszonyt kívánják majmolni, s gyenge kis kezükkel a páholy peremére helyezett kottát lapozgatják, valamint a szépséges fiatalemberek klikkje (szinte minden Debussy-rajongó fiatal, rettenetesen fiatal): tudományos alapossággal kialakított frizurák, halovány arcok, mélyen ülő szemek, bársonygalléros frakkok, buggyos ingek, széles szatén nyakkendők - íme a Pelléaszták társasága." Debussyt természetesen mind az őt követő fiatalság, mind Lorrain cikke idegesítette.

5 Elképzelhető, hogy Debussy 1914-ben még valóban nem hallott semmit Schoenbergtől, bár Edgard Varèse évtizedekkel későbbi ellenőrizhetetlen emlékei szerint Debussy már korábban megkapta tőle Schoenberg Három zongoradarabjának (op. 11), illetve Öt zenekari darabjának (op. 16) kottáját.


J. A. Steilein tollrajza 1914-ből


Egy faun délutánja. Nizsinszkij koreográfiája
A. de Meyer felvétele