Muzsika 2004. augusztus, 47. évfolyam, 8. szám, 41. oldal
Gilányi Gabriella:
Provokatív és konvencionális
 

Szokatlanul kényelmes helyzetben találja magát a recenzens, hiszen mondandóját több nézőpontból közelítheti meg, teljesebb apparátus fölhasználásával támaszthatja alá: olyan produkcióról kell véleményt alkotnia, amelyet a rendelkezésre álló hanglemezen kívül hangversenyen is módja volt meghallgatni. A világhírű historikus zenész, Paul McCreesh és együttese, a Gabrieli Consort and Players április 6-i, zeneakadémiai Máté-passió-előadását nagy várakozás előzte meg Budapesten. Egyrészt azért, mert a neves együttes ritkán ad hasonló hangversenyt. Másrészt, mert a régi zenéhez tudományos érdeklődéssel (is) közeledő McCreesh szakavatott módon, ám új felfogásban, merész, önálló koncepcióval nyúlt a zenetörténet egyik legnagyobb szabású, a mű tekintélyéből adódóan általában konvencionálisan megszólaltatott, állandó hangverseny-darabjához. A Máté-passió McCreesh-féle CD-felvételén - amely 2003-ban jelent meg - néhány énekes kivételével (a két alt, Diana Moore és Daniel Taylor, valamint a tenor Joseph Cornwell helyett Magdalena Kožená, Susan Bickley és James Gilchrist énekel) ugyanazt az előadói gárdát hallhatjuk, mint a budapesti előadáson.

Bach
Máté-passió
Deborah York, Julia Gooding, Magdalena Kožená, Susan Bickley, Mark Padmore, James Gilchrist, Peter Harvey, Stephan Loges,
Gabrieli Players
Vezényel Paul McCreesh
Deutsche Grammophon
474 200-2

McCreesh Bach-felfogása provokatív, szakít a hagyományokkal. A végeredmény nemcsak a nagy elődök felvételeitől különbözik (például Furtwängler és Klemperer "romantikus" vagy Herreweghe drámaian kifejező megközelítésétől, hogy csak három fontosat említsek), de a régebbi historikus előadásokat sem tekinti kiindulópontnak. Gardiner precíz, gondos, kottahű, a darabot lépésről lépésre felépítő interpretációjával, Ton Koopman hangszeres és vokális ornamenseket előtérbe helyező elképzelésével vagy Harnoncourt a mű retorikai vetületeit kiemelő megfogalmazásával szemben McCreesh kamaradarabbá alakítja a hagyományosan nagy előadó-apparátusú kompozíciót. A korabeli hangszerek bevonása mellett a kulcs a kórus alkalmazásában rejlik. Más Bach-művekben (Magnificat, Húsvéti oratórium) a karmester már kísérletezett kis létszámú énekegyüttessel, e tapasztalatok után hasonló értelmezési szándékkal fordult a Máté-passió felé. A darabban mindössze nyolc énekes szólistát foglalkoztat (plusz egy soprano ripienót az első és az utolsó tételben), kórust egyáltalán nem; a hangszeres kíséretet is csupán két kamarazenekarnyi együttesre bízza.

A kórus kérdése máig aktuális problémája a Bach-szakirodalomnak. A konvencionális kórushasználattal szemben a hangzás új dimenzióinak kiaknázásával az elsők között Gustav Leonhardt kísérletezett, aki az autenticitást szem előtt tartva fiúkórust, illetve az áriákban fiúszopránt alkalmazott. Abból a teoretikus meggyőződésből indult ki, hogy Bach egyházzenei műveit korabeli helyszíneiken nem énekelhették női énekesek. Más megközelítést képviselt Joshua Rifkin és Andrew Parrott elmélete, amely a kórus szólamainak egy-egy énekesre történő kiosztása mellett érvelt. Húsz évvel ezelőtt végzett kutatásaik alapján arra a megállapításra jutottak, hogy Bach korában is ez lehetett az általános eljárás. A McCreesh-féle előadásig nem volt karmester, illetve együttes, amely a Rifkin-Parrott-elméletet a gyakorlatban is megvalósította volna.

A CD kísérőfüzetében McCreesh két saját szempontot hoz fel a szólisták alkalmazása mellett. Egyrészt 17. századi német szerzők zenéjének tanulmányozásakor figyelte meg, hogy hasonlóan nagyszabású műveiben Schütz vagy Buxtehude bátran alkalmazott szólóhangokat kórus helyett. Ezenkívül még egy gyakorlati indokkal támasztja alá koncepcióját: véleménye szerint a hagyományos kórus nem elég hajlékony, és hangzás szempontjából nehezen találja meg a megfelelő egyensúlyt a zenekarral.

McCreesh interpretációja pontos egyensúlyra törekszik. A zenei anyag homogeneizálásának törekvése mutatkozik meg abban, hogy a bibliai recitativókat, a nagyszabású korálokat és a meditatív áriákat ugyanazok a hangok éneklik. A hangszeres előadók a szólisták egyenrangú partnerei. A hangzás egységesítése, egyszínűvé formálása tudatos: más előadásokkal ellentétben itt a vokális szólamok soha nem nőnek a hangszerek szólamai fölé. A bachi kórus-írásmódnak és a szólórészek stílusának sajátos megközelítése, az énekesek állandó foglalkoztatása, pódiumon tartása, az előadás sodró lendülete, nagy íve azt az érzetet kelti a hallgatóban, hogy McCreesh a Máté-passiót kamarazenei atmoszférában képzeli el.

A tempókat megfigyelve azt tapasztaljuk, hogy az előadás a hagyományokhoz képest jóval gyorsabb, bizonyos pontokon szinte hajszolt. A karmesterrel készült interjúk elolvasása után az a benyomásom támadt: talán financiális okok is közrejátszottak abban, hogy a Gabrieli Players a magas árfekvésű, 3 CD-s album helyett közepes ár- fekvésű, 2 CD-s felvételt készített. Ez persze önmagában semmit sem von le annak a koncepciónak a jogosságából és eredetiségéből, amelyet az előadásban az együttes fölvállalt.

A felvétel legfőbb erénye a minden részletből áradó professzionizmus. Az énekesek ragyogóak, előadásmódjuk nem hivalkodó, inkább elegáns, érzékeny; a német szövegejtés pontos. Az evangélista Mark Padmore és a Jézust éneklő Peter Harvey nem teátrális gesztusokra, intenzív drámaiságra, hanem távolságtartó történet-elbeszélésre törekszik. Az ízléses visszafogottság azt jelzi, hogy a művészek pontosan érzékelik: nincs szükség harsogó agogikára, hivalkodó kiemelésekre ahhoz, hogy a fontos részletek kellő hangsúlyt kapjanak. Jézus halálának pillanata mind a budapesti koncert, mind a felvétel egyik legmegdöbbentőbb pontja. Az a néhány pillanatnyi szünet, amely utána következik, hatásosabb bármilyen zenei gesztusnál.

A hangszerek csoportjából kuriózumként emelkedik ki az a két, 2000-ben épített Roskilde orgona, amely közepes méretű, északnémet barokk hangszerek mintájára készült. Különleges hangzásukra azonnal felfigyelünk, főleg a recitativók drámai részletei- ben. Az összhatáshoz nagyban hozzájárul James Johnstone és Timothy Rogers kiváló orgonajátéka. A zenekar historikus muzsikusainak mesterségbeli tudása különösen az áriákban érvényesül: itt a hangszerek nem kísérő funkciót látnak el, hanem fontosságban a vokális szólisták mellé kerülnek; együtt élnek, lélegeznek az énekes szólamokkal.

A nyitókórus vagy a híres altária (Erbarme dich) a hagyományos előadásokhoz szokott fül számára - azon túl, hogy meghökkentően gyors - szokatlanul táncos karakterű: pasztorális emlékeket idéz.

Úgy tűnik, McCreesh összefüggést lát a tételek időtartama és az együttes méretei között: a financiális indokok mellett talán a szólisták dolgát megkönnyítendő választ majdnem kétszer olyan gyors tempókat, mint a megszokott előadások. A zenei ívek megformálása, az artikulációk pontos értelmezése így egyszerűbb, a zene gördülékenyebb, a vokális és hangszeres rétegek plasztikusabbak; hallhatóan szétválnak, mégis tömör egységet alkotnak. A hangzás a kis létszám ellenére meglepően dús. A hallgató érzékeli a zenei szövet sajátosságait, a kétkórusosságból származó érdekes effektusokat, az imitációs szerkesztés bonyolultságát. Különleges többletet jelenthet egyes hangok-hangszínek kicsendülése a zene szövetéből. Az összbenyomás a felvételről mégis az, hogy a mű mondanivalójának, valamint a zenei megformálásnak nem lehet ekkora kontrasztja. Az előadásból áradó professzionalitás ellenére egy ilyen könnyed, légies Máté-passió a mai hallgató számára idegen.

Aki a felvételtől megrendítő drámaiságot, magával ragadó, hatalmas hangzást, súlyos pompát, szívet-lelket átható katarzist vár (s ez e mű esetében talán természetes igény), valószínűleg csalódni fog. McCreesh uniformizált, puritán interpretációjának elfogadása vagy elutasítása véleményem szerint ott dől el, hogy az ember milyen prekoncepcióval közelít a darabhoz. Az értelmezés intellektualitása mindenképpen elismerésre méltó. Ám ha a hallgató korábbi Máté-passió-élményei e tekintetben elég intenzívek és maradandók (ahogy a recenzensé is), érdekesnek találja ugyan a felvételt, de legközelebb valószínűleg nem a Gabrieli Players verzióját fogja leemelni a polcról.

Händel
Saul
Neal Davies, Andreas Scholl, Mark Padmore, Susan Gritton, Nancy Argenta, Paul Agnew, Jonathan Lemalu, Angus Smith, Julian Clarkson, Tom Phillips, Susan Hemington Jones,
Gabrieli Consort & Players
Vezényel Paul McCreesh
Deutsche Grammophon 74 510-2

Azt hiszem, ha Händel oratóriumai közül kizárólag a Saul maradt volna az utókorra, akkor is teljes képet alkothatnánk a zeneszerző e műfajban kialakított egyéni stílusáról. Határozottan érzékelhető, hogy a Saul igazi enciklopédikus mű, a Händel-féle angol oratóriumtípus összes kellékével, kliséjével. Ugyanakkor kísérletező terep a zeneszerző számára, hiszen azon túl, hogy mesterségbeli tudásának legjavát adja benne, műfaji újításokkal is gazdagon teletűzdeli a darabot. A CD meghallgatásakor tovább fokozódik a művet nem ismerő hallgató élménye, hiszen a műfaj barokk hagyományaihoz, pompájához méltó, nagyszerű előadás közvetíti számára a kompozíciót.

A Sault érdemei ellenére méltánytalanul ritkán játsszák a világ koncertpódiumain, és felvétel is igen kevés készült belőle (legismertebb Gardiner verziója), noha érzékelhetően egyike a szerző legdrámaibb, legnagyobb hatású oratorikus műveinek. A mellőzés okai nyilvánvalók: elsősorban a parti- túra támaszt túlzott követelményeket az előadókkal szemben. A hangszerelés igényessége és gazdagsága, a zenekar és a kórus méretei, a nehéz énekes szólistaszerepek, más darabokban ritkán hallható hangszerek (mint a carillon vagy a sackbut) bevonása költségessé teszik a mű előadását - nemcsak ma, így lehetett ez Händel korában is. E nehézségeket leküzdve Paul McCreesh és együttese arra vállalkozott, hogy a Theodora és a Salomon felvételei után a Sault is teljes, reprezentatív pompájában, tekintélyes előadó-apparátussal rögzítse CD-n.

A Saul úttörő mű: a negyedik angol nyelvű Händel-oratórium szétfeszíti a műfaj kereteit, szinte színpadért kiált. A szerző szokatlanul intenzív emocionalitással, drá- maisággal dolgozza föl a bibliai történetet. Azon túl, hogy nagyobb előadói gárdát mozgat benne, mint bármely korábbi angol vagy olasz nyelvű műben, amelyet Angliában addig játszottak, a kompozíció hosszabb, kidolgozottabb is mindegyiknél. McCreesh Saulja dinamikus, erőteljes, a történet drámai vonulatának kiemelésére összpontosít. A karmester felismeri, hogy a bibliai uralkodó, Saul őrülethez vezető féltékenységének és e féltékenység tragikus következményeinek bemutatása az előadásban elsősorban a karakterekhez illő, jól kiválasztott énekes szólisták produkciójától függ. McCreesh remekül válogatott: Saul szerepében Neil Davies dús színű, intenzív basszusa figyelemreméltón kifejező, Dávid alakjának zenei megformálásához pedig a felvétel készítői nehezen találhattak volna Andreas Schollnál alkalmasabb kontratenort. Scholl hangja a hős aktuális lelkiállapotának minden rezdülését - dühét, fájdalmát, lojalitását - maximális érzékenységgel követi. Ami elsőként megragadja a hallgató figyelmét, az a hangszín dinamikai árnyalása: a különleges, puhán indított pianók egyre teltebbekké, gazdagabbakká válnak. Scholl ezeken a pontokon a szélsőségig fokozza az expresszivitást, de az oldás mindig a megfelelő pillanatban érkezik. A Máté-passió evangélistájaként megismert Mark Padmore Jonathánja is kellőképpen drámai, bár produkciója ezúttal háttérbe szorul a másik két férfiénekes kvalitásai mellett. A női szólisták közül nagy élményt nyújt Nancy Argenta Michal szerepében. Hangja hajlékony és kristálytiszta, szinte gyermekein ártatlan, legalábbis a mű első részében: később a figura jellemfejlődéséhez alkalmazkodva válik teltebbé, nőiesebbé. Susan Gritton Merabja erőteljes drámai szoprán, számomra a Händel-stílushoz nem illő, túlvibrált hangszínnel, amely, úgy érzem, nem simul bele az előadásba.

A műben a pátosszal, laudációval teli kórusok a legnagyobb szabásúak, mint például az első részt záró fúga, ám az előadásban többletet képviselnek a piano részletek megkapó szépségű, ihletett pillanatai, amelyek a Gabrieli Consort & Players egységes kórushangzásában az együttes összeszokottságának, kivételes képzettségének bizonyítékai. A felvételen a szöveg minden szótagja pontosan érthető, a formálás világos, meggyőző. A zenekarral szemben támasztott követelményeknek a Gabrieli Consort & Players játékosai maradéktalanul megfelelnek. A partitúra gazdag színei (orgona- és hárfaszólók), érzelmeket, a szavak jelentését kifejező illusztratív hangszeres passzázsai, a kirobbanó hatású, elsősorban a fúvósok teljesítményét dicsérő szimfóniák mellett oda kell figyelnünk az utolsó rész gyászindulójának megformálására. E területet, a visszafogott vagy inkább visszafojtott Gravét, amelyben a fuvolák, az orgona és a timpani kapnak főszerepet, az előadás csúcspontjának érezzük. Az előadásban McCreesh tudatosan hegyezi ki a történetet erre a pontra.

A felvétel tempó- és dinamikai koncepciója tökéletesen követi a dráma ívét. A részletekben megmutatkozó egyéni és csoportos teljesítmények mellett éppen a nagyobb léptékben is érvényesülő, kezdettől végig fenntartott természetes feszültség és annak feloldása révén érezhetjük McCreesh interpretációját meggyőző, maradandó élménynek.