Muzsika 2004. augusztus, 47. évfolyam, 8. szám, 40. oldal
Hollós Máté:
Művek bontakozóban
Gulya Róbert gitáros korszaka
 

- Az idei Mini Fesztiválon hallottuk új gitár-szólódarabodat, s most két kompozíciód készült el: a Capriccio gitárra és zongorára, valamint a Gitárverseny. Beleszerettél a hangszerbe?

- Johanna Beinsteiner gitárművésznő megkedvelte zenémet, s immár a harmadik darabot rendeli. Az ilyen érdeklődés igazán inspiráló. Voltak nehézségeim a hangszerrel, hiszen sohasem gitároztam, s amikor először kézbe vettem, szembesültem azzal, milyen nehéz rá írni.

- A gitárirodalom, úgy találom, két részre osztható: a "zenékre", amiket gitárra írnak, illetve olyan darabokra, amelyeket a gitár "testére szabnak".

- Úgy érted, az egyik csoport a komponáló gitárosoké, a másik zeneszerzőké, akik nem tudnak gitározni?

- Nem arra gondolok, hogy az adott komponista mennyire ismeri a hangszert, hanem inkább arra, mennyire törekszik afféle hagyományos gitárhangzásra, amilyen az instrumentum spanyol múltjából származik.

- A gitár lehetőségei nagyon kitágultak. Johanna bármit meg tud valósítani rajta, ugyanakkor nem célom, hogy csak ő tudja jól eljátszani. Így valamelyest törekszem a gitárszerűségre. A versenymű elég nehézre sikerült, holott azt akartam, hogy egy zeneakadémista is el tudja játszani, megbirkózva persze a technikai kihívásokkal, amelyek szerves elemei egy concertónak. Az általad említett szólódarabban, a Tündértáncban még a gitárművésznő tartott vissza a hangszerhez való alkalmazkodástól, vállalván, hogy majd ő megoldja, amit a darab kíván.

- Amire az osztrák gitárművésznő "ráharapott" a zenédben, összefüggésben áll azzal, amit az utóbbi években Amerikában tanultál?

- Nem, hiszen még amerikai tartózkodásomat megelőzően ismerkedtünk meg Bécsben. Vonzalmának az az oka, hogy ő a dallam és a harmónia oldaláról megközelített zenére vágyott, s az volt a kellemetlen tapasztalata, hogy a mai szerzôket más szempontok vezérlik.

- Ezek az új műveid tehát inkább az Amerika előtti zenéd rokonai?

- Amerikai tartózkodásom is abból következik, amit útirányul választottam. Hiszen magam is a dallam és a harmónia meghatározó erejének hatása alatt állok, ami a filmzenében is hasznosítható - azt mentem tanulni az Egyesült Államokba.

- A Capriccióban vakmerő hangszerpárosításra vállalkozol. Igaz, a gitár hangzása a zenekarral szemben is vékonyka, de olyankor többnyire elektromosan erősítik. Hogyan egyensúlyozod ki zongora és gitár hangerőkülönbségét?

- Címéhez illőn szeszélyes a darab. Olyan karaktereket szólaltatok meg a zongorán, hogy ahhoz illesztve jól hangozzék a gitár. Kis teremben megfelelően keveredik hangzásuk, nagy teremben persze nem érdemes próbálkozni.

- Ha már nem konvencionális a gitározás, mennyire hagyományos a versenymű felépítése?

- Teljesen. Olyan versenyművet kívántam írni, amely elterjedhet majd a világban: mutatós, de nem lejátszhatatlan a szólistának, aránylag könnyű a zenekarnak, vonzó hallgatnivaló a közönségnek. Már kiadója is van: a svájci Edition BIM, amely minden művem iránt érdeklődik.

- Filmzenei kötődésed egy tőről fakad "közönségbarát" stílusoddal?

- Mindig is képszerűen gondolkodtam a zenében. Már zeneakadémista koromban azt mondták darabjaim hallatán, hogy szinte csak a kép hiányzik mellőlük. Akkor még nem voltam ennek tudatában, később ébredtem rá. Így szántam rá magam filmzenei tanulmányokra. A filmzenéből meg lehet élni, azt sokan hallgatják is. Igaz, alávetik a filmnek, de sikerült film esetén a megfelelő zene nagyon jól működhet.

- S mennyire halad egy úton film- és koncertzenéd? Hiszen van olyan zeneszerző, akiben két én lakozik: az egyik alkalmazkodóan alkalmazott zenét ír, a másik markánsan új utakat jár. A te munkásságod két része között nem áll fenn antagonizmus. Filmzene esetében írhatod-e saját koncertzenédet?

- Igyekszem minél többet bevinni filmzenémbe a koncertzenémből, de ma még ez az út ritkán járható. A megrendelő kifejti igényét, sőt gyakorta mintát is hoz, olyankor "kopizni" kell. Jó filmzene írásához gyakorta föl kell adnia énjét a zeneszerzőnek, s ez - jóllehet kényelmetlen - nem helytelen. A film egészét kell ugyanis figyelembe venni. Így hát a rendező mondja meg, mit akar.

- Biztos-e, hogy a rendező mindig pontosan tudja, mit akar? Lehet, hogy kívánalmát nem szolgaian kell követni, hogy ahhoz a megoldáshoz jussunk, amelyet ő elképzelt.

- Most épp a Fegyverszünet (Truce) című Matthew Marcony-filmhez komponálok. Elküldtem 32 zenét, abból ötöt kellett csak kicserélni - ez nagyon jó arány. Reklámzenénél előfordul, hogy hússzor kell megírni, mert ott a rendezői koncepció képlékenyebb, határozatlanabb. Arra a kérdésedre, hogy saját zenémet írhatom-e a filmekhez, azt a választ is mondhatom, hogy a popzenétől a jazzen át egészen bizarr dolgokig mindent kell tudni produkálnia a filmzene szerzőjének. A klasszikus tanulmányok ennek csak egy részét fedik le. Amerikában lassacskán szoktam hozzá a könnyebb műfajok írásához, amelyek egészen más hozzáállást kívánnak meg.