Muzsika 2004. június, 47. évfolyam, 6. szám, 33. oldal
Bozó Péter:
A famulus dalai, a mester kórusai
 

Csaknem két éve, hogy egy Mihalovich Ödön dalaiból megjelent válogatásról írva örömmel állapíthattam meg: akadnak olyan művészek a hazai előadók körében is, akik repertoárjukat kevéssé ismert, feledésbe merült szerzők műveinek előadásával kívánják érdekesebbé, változatosabbá tenni. A Mihalovich-felvétel előadói, Meláth Andrea és Virág Emese most ismét kuriózummal szolgálnak a zenehallgatóknak. Ám míg a korábbi lemez elsősorban a magyar zenetörténet iránt érdeklődők figyelmét vonhatta magára, az előadópáros legújabb felfedezése nemcsak a hazai zenekedvelők érdeklődésére tarthat számot. Meláth Andrea és Virág Emese ugyanis - világpremierként - ezúttal Joachim Raff dalaiból jelentetett meg válogatást.

JOACHIM RAFF
DALOK
Meláth Andrea - ének
Virág Emese - zongora
Hungaroton Classic, 2004, HCD 32256

Raff nevét a magyar közönség leginkább Liszt-életrajzokból ismerheti. A svájci születésű német muzsikus ugyanis 1850 és 1853 között Liszt famulusaként tevékenykedett, a kottamásoló és hangszerelősegéd szerepét töltve be az akkor éppen Weimarban működő mester oldalán. A 19. század zenéje iránt mélyebben érdeklődők esetleg Raff zenei publicisztikáját is olvashatták, kritikáit, vagy éppen hírhedt Wagner-könyvét (Die Wagnerfrage kritisch beleuchtet, 1854). Bízvást állíthatjuk azonban, hogy zeneszerzőként, különösképpen pedig dalkomponistaként Raff kevéssé ismert, hiszen az újnémet iskola dalterméséből Wagner és Liszt művei mellett elsősorban Peter Cornelius alkotásai állnak az érdeklődés homlokterében. A szóban forgó felvétel már csak ezért is figyelemre méltó.

A zenetudomány mai képviselői Raff zeneszerzői tevékenységét rendszerint az "eklektikus" és az "epigon" szavakkal jellemzik - nem alaptalanul. A lemezen hallható dalai meggyőzően példázzák, hogy többnyire erősen kötődött valamely nagy elődjének vagy éppen kortársának stílusához, s jóllehet szép, ám kevéssé eredeti alkotásokkal járult hozzá a műfaj 19. századi irodalmához. Ennyiben epigon tehát, eklekticizmusa pedig abban érhető tetten, hogy az említett mintaképek gyakran igen különböző stílus képviselői. Dalkompozícióiban Raff többek között olyan, sok tekintetben különbözô zeneszerzők eszköztárának elemeit kísérelte meg összeegyeztetni, mint Schubert, Schumann, Wagner és Liszt.

Zeneszerzői módszerét jól illusztrálja a felvételen hallható balladája, Eichendorff Die Hochzeitsnacht című költeményének megzenésítése, amelynek előképeit Schubert és Loewe hasonló műfajú darabjai közt kereshetjük. A vers tárgya kedvelt 19. századi balladatéma: az elhagyott szerelmes bosszúja. Egy lovag végez távollétében hűtlenné lett kedvesével, a lány lakodalmát követő éjszakán - akárcsak Schubert Der Zwerg című dalában, ahol egy törpe teszi ugyanezt a királynővel, mert az elhagyta őt, hogy a király hitvese lehessen. A tett Eichendorff versében is éjjel megy végbe, a gyilkos egy hajón végez áldozatával.

Raff kompozíciójának bizonyos elemei mintha arra utalnának, szándékosan választott a Schubert-dalhoz ennyire hasonló költeményt. A kísérteties atmoszféra megteremtésére a Schubertéhoz igencsak hasonló eszközöket alkalmaz. Ám elődjétől eltérően a részletek kedvéért feláldozza az egészet. A kompozíció egysége helyett Loewéhez hasonlóan a vers egyes elemeinek illusztratív megjelenítésére helyezi a hangsúlyt. Megkomponálja például a lakodalmi tánczenét, beleértve a muzsikusok hangolását is, valamint a gyilkosság éjszakáját követő virradatot. E fogyatékossága ellenére a balladát Raff sikerültebb alkotásai közt tartom számon. Ranglistám szerint a darab a lemez öt-hat kiemelkedő kompozíciójának egyike. Ami a dalok előadását illeti, Meláth Andrea Raff-olvasata alapvetően kedvező benyomást tett rám. Úgy vélem azonban, hogy interpretációjának éppen abból a sajátos vonásából fakadnak erényei, mint kevésbé megnyerő vonásai. Hangja olyan jellegzetes színnel rendelkezik, amelyhez hasonlót főként régi zenére specializálódott énekeseknél tapasztaltam. Ez sokszor kellemes, karakterisztikus csengésként jelentkezik, alkalmanként, különösen magas, tartott hangok és bizonyos hangzók képzése esetén azonban keménnyé válik, s ilyenkor az intonáció forszírozottnak hat.

Meláth mindazonáltal sokszor örvendezteti meg emlékezetes pillanatokkal a hallgatót, különösen a visszafogottabb dinamikával és fegyelmezettebb hangszínnel előadott darabokban. Közéjük tartozik Ludwig Uhland Das Schloss am Meer című balladájának megzenésítése, amelyet árnyalatokban gazdagon tolmácsol a felvételen. Ide sorolom továbbá a Der Ungetreuen című dalt is, amely kürtmotivikájával és strófáinak minore-maggiore-váltásaival még a Hochzeitsnachtnál is inkább kapcsolódik Schuberthez. A Keine Sorg' um den Weg című darabnak, ennek a Hugo Wolfot előlegező humoreszknek előadását hallgatva meggyőződhettem róla, hogy Meláth hangja mély fekvésben erőteljes és dús, ráadásul lehetőségként benne rejlik valami tréfásan ironikus, valami koboldszerű, ami Klaus Groth tréfás versikéjéhez és Raff népies, ländlerszerű muzsikájához nagyon is illő tulajdonság.

Virág Emese diszkréten és biztos tudással látja el a kísérő szerepét. Ez nem mindig könnyű feladat, mivel Raff dalai sok esetben alapos technikai felkészültséggel rendelkező pianistát igényelnek. Ugyanakkor játékát hallgatva az volt az érzésem, fizikuma olykor kevésnek bizonyul egy-egy forte vagy fortissimo kellőképpen dús hangzású kivitelezéséhez. Inkább csapottnak, mintsem szonórusnak tűntek például a Wagnert idéző Blätter und Lieder kíséretének megfelelő részei.

Fenntartásaim ellenére azonban csak helyeselni tudom, hogy a lemez előadói vállalkoztak Raff dalainak rögzítésére. Személy szerint különösen hálás vagyok a Heine nyomán írt Loreley előadásáért - hasznos tapasztalat volt számomra összevetni a darabot Liszt megfelelő dalával. A felvétel többszöri meghallgatása után bölcs döntésnek tartom a művészek részéről, hogy nem a teljes Sangesfrühling-gyűjteményt és Maria Stuart-ciklust vették fel, hanem szerencsés kézzel válogattak Raff bőséges dal-œuvre-jéből.

LISZT FERENC:
LICHT! MEHR LICHT!
DOMINE SALVUM
FAC REGEM
C-MOLL MISE
18. ZSOLTÁR
A MAGYAROK ISTENE
A Honvéd Együttes Férfikara
karigazgató Hollerung Gábor
Fekete Attila - tenor
Adrián Nagy László - orgona
A Liszt Ferenc Zeneakadémia
Koncert Fúvószenekara
vezényel Marosi László
Hungaroton Classic, 2004, HCD 32217

Szintén zenetörténeti érdekesség az a felvétel, amelyen Liszt Ferenc művei hallhatók a Honvéd Együttes Férfikarának előadásában. Bár a lemezborítón olvasható címlista első pillantásra heterogénnek tűnhet, akad azonban valami, ami közös ezekben a darabokban: kevéssé ismert művekről (illetőleg műalakokról) van szó, melyeket most először rögzítettek a lemezen hallható formában. És persze összekapcsolja őket a hasonló apparátus is, hiszen valamennyi alkotás közös jellemzője, hogy férfikarra írt mű, amelyet fúvós hangszerek valamilyen kombinációja kísér. Liszt láthatólag kedvelte az ilyen sötét és sűrű tónusú, ünnepélyes hangzás létrehozására kiválóan alkalmas együttest. Főként egyházi műveiben élt vele - a lemezen hallható 18. zsoltár mellett például a Requiem esetében, de ezt a hangszerelést alkalmazza néhány reprezentatív világi eseményre komponált darabjában is.

Hogy miért maradtak ennek ellenére máig előadatlanok ezek a művek, vagy legalábbis a felvételen szereplő verziójuk? A fúvós kísérettel történő előadás többnyire csupán alternatív lehetőség. A 18. zsoltárt például Liszt úgy írta meg, hogy a fúvósegyüttes mellett nagyzenekar vagy orgona kíséretével is játszható legyen. Az 1849-es, centenáriumi Goethe-ünnepségekre komponált Licht! mehr Licht! szintén kétféleképpen adható elő: trombitákkal és harsonákkal, vagy nélkülük, a cappella. A említett darabok tehát, ha egyáltalán műsorra tűzik őket, vagy egyszerűbb, vagy mutatósabb apparátus előadásában szoktak felcsendülni. Néhány kompozíció fúvóskíséretes verziójának mellőzését részben az is magyarázza, hogy a meghangszerelt változat nem Liszttől magától származik. Így például az 1840-es évek végén keletkezett Férfikari mise eredeti formájában orgonakíséretes kórusmű, s csak az 1859-es bécsi bemutatóra hangszerelte meg a zeneszerző szándékainak megfelelően osztrák karmester barátja, Johann von Herbeck. A Domine salvum fac regem zenekari letétjét pedig Liszt útmutatásait követve Joachim Raff készítette el.

Ez utóbbi mű számomra a felvétel legérdekesebb darabja - mintha csak a jövő egyházi zenéjéről írott, 1834-es Liszt-tanulmányban megfogalmazott ideált volna hivatott képviselni - annak ellenére, hogy nem egyházi kompozíció, hanem egy világi ünnepségre, Carl Alexander weimari nagyherceg beiktatására készült. Mint Liszt írja, a modern egyházi zene "áhítatos, erőt sugárzó, hatásos legyen", s egyesítenie kell magában "a Színházat és a Templomot." Nos, a Domine salvum fac regem minden tekintetben eleget tesz ezeknek a követelményeknek, különösen ami a színpadi és templomi stílus ötvözését illeti. A mű archaizáló, modális harmóniákból építkező kórusrészei ugyanis egy tenor hangra írott operaáriát fognak közre. Lehetséges azonban, hogy nemcsak a darab középrésze, hanem az egyháziasnak érzett férfikari szakaszok is zenés színpadi mintát követnek. Az ünnepélyesen harsogó rézfúvós fanfárok azt sejtetik, hogy a mű komponálásakor még elevenen élhetett a zeneszerző emlékezetében az 1849-es esztendő nagy színpadi szenzációjának, Meyerbeer A próféta című operájának a münsteri dómban játszódó koronázási jelenete, melyben többek között egy Domine salvum fac regem is elhangzik. A kompozíció alapjául szolgáló zsoltárszöveget Liszt - akárcsak Meyerbeer - az alkalomnak megfelelően kissé módosította. (Javítása sajnos elkerülte a kísérőfüzet készítőinek figyelmét.)

Amennyire sajátos szín létrehozására képes egy fúvóskíséretes férfikar, olyan kényes feladat úgy eljátszani-elénekelni ezeket a darabokat, hogy a telt hangzás ne váljék átláthatatlan ködgomolyaggá. A Honvéd Együttes Férfikarának és az őket kísérő Liszt Ferenc Zeneakadémia Koncert Fúvószenekarának ez a feladat általában sikerül, s az eredmény a művek egészen tisztességes, élvezhető előadása. Mi több, sokszor gyönyörködve hallgattam friss, lendületes, ritmikailag szabatos produkciójukat, különösen a Licht! Mehr Licht! esetében. A Domine salvum fac regem fényéhez Fekete Attila szép hangon előadott tenor szólója is hozzájárul. Előadásában csupán a szólórész kissé enerváltra sikerült indítása hagy maga után kívánnivalót. Ez a szakasz sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amekkorát a felvételen kap. Nem csupán azért, mert vele új formai egység veszi kezdetét, a korábbitól lényegesen eltérő stílusban és letéttel. Az esemény jelentőségét Liszt még finom harmóniaváltással is kiemelte.

A legnagyobb kihívást érezhetően a Férfikari mise tolmácsolása jelentette az előadók számára. Jóllehet a darab bizonyos enharmonikus modulációi valóban komoly intonációs problémát jelentenek, apróbb fogyatékosságokat nem ebben a vonatkozásban, hanem inkább az együttjáték tekintetében véltem felfedezni. Kórus és kísérő zenekar ugyanis nem minden belépés alkalmával volt szinkronban.

Mindazonáltal a felvétel egészében véve arról tanúskodik, hogy az együttest vezénylő Marosi László sok munkát fektetett a darabok próbáiba, és a munka nem maradt eredménytelen. Remélem, a Honvéd Művészegyüttes Férfikara a továbbiakban is hű marad egyik legjobb hagyományához, Liszt kevéssé ismert férfikari œuvre-jének megismertetéséhez - sok lehetőség kínálkozik még számukra ezen a téren.