Muzsika 2004. május, 47. évfolyam, 5. szám, 49. oldal
Kárpáti János:
Fenyves Loránd (1918 - 2004)
 

Útközben, európai meghívásoknak eleget téve és családi programokra igyekezve, március 23-án a zürichi repülőtéren hirtelen érte utol a halál, mindössze egy hónappal azután, hogy nyolcvanhatodik évét betöltötte.

"A hegedűsök, akik azért mennek óráidra, hogy hangszerüket jobban tudják használni a mű tolmácsolásában, és a nem-hegedűsök, akik »csak« a zenét akarják jobban, mélyebben megismerni, mi, akik érezni akarjuk évtizedeken át bölccsé érett, de mindig fiatalon maradt személyiséged sugárzását, nyolcvanadik születésnapodon önzően kérjük, vigyázz magadra, hogy még sokáig taníthass minket!" - Ezekkel a sorokkal köszöntöttelek, kedves Loránd, hat évvel ezelőtt e lap hasábjain, és most szomorúan, megrendülten kell megállapítanom: úgy látszik, mégsem vigyáztál eléggé.

Fenyves Loránd az intézet egyik legjobb korszakában, a harmincas évek elején végezte tanulmányait a budapesti Zeneakadémián. Technikai stúdiumainak ugyan Studer Oszkár volt a vezetője, az igazi tanulás, a zene megismerése azonban Weiner Leó és Waldbauer Imre osztályaiban folyt. De az általános atmoszféra is nagyon jó volt akkoriban, hisz ugyanott tanított Bartók Béla és Kodály Zoltán. "Bartókkal nekem semmi dolgom nem volt - emlékezett vissza ezekre az időkre Fenyves. - Na de Bartók ott tanított. Feljött ugyanazon a lépcsőn, amin én is felmentem! Ha Bartók három órakor végigment a folyosón, én már fél háromkor ott vártam. S ha aztán otthon megkérdezték: mi volt, azt felelhettem: köszöntem Bartóknak! Persze ő nem válaszolt, észre se vett, de én egy méterre állva tőle, személyesen köszönhettem neki, s ez nekem elég öröm volt egész hétre."

Mivel a művészképzőt egy évre összevonva már Hubaynál végezte, azt is mondhatnánk: Fenyves Lorándban a legendás Hubay-iskola utolsó képviselőjét veszítettük el, a fényes Szigeti József-Geyer Stefi-Arányi Jelly-Székely Zoltán-Végh Sándor-Telmányi Emil-Zathureczky Ede-névsor utolsó tagját. Én azonban azt hiszem, Fenyves Loránd főképp indítást kaphatott Hubaytól, mert ő végül is megalkotta magának - vagy helyesebben ragyogó hegedűsök több nemzedékének - a Hubayénál sokkal modernebb, a mi korunkban immár ugyancsak legendássá vált és a jövőben még inkább azzá váló "Fenyves-iskolát". Nincs jogom összehasonlítást tenni a két iskola között, de ha hitelt lehet adni azoknak a történeteknek, amelyek kivétel nélkül a nagy Hubay mester fensőbbségéről, távolságtartásáról szólnak, a Fenyves-iskola ereje elsősorban az emberi közelségben, a szerénységben és a melegségben rejlett. Közeli és meleg kapcsolat a növendékkel, és szerénység az előadásra kerülő művel szemben. Nyilván ezt érezték meg azok a fiatal hegedűsök a világ minden tájáról, akik Torontóba utaztak hozzá vagy kísérték őt szerteágazó útjain, és azok a szerencsések, akik itt Budapesten látogathatták mesteriskoláját a Zeneakadémián vagy az Óbudai Társaskörben.

Fenyves Loránd pályájának négy fő stációja, a Budapest-Tel Aviv-Genf-Toronto útvonal követésével egyéniségének négy fő oldala, a szólista művészé, a zenekari és kamaramuzsikusé, valamint a tanáré rajzolódik ki igen plasztikusan. Amilyen szilárd pont volt Budapest a zenetanulás terén, olyan bizonytalannak, sőt vészjóslónak ígérkezett egy fiatal zsidó muzsikus számára mint élettér. Ezért választotta Fenyves Loránd 1936-ban az emigrációt, de nem Svédországba vagy Amerikába ment, hanem Palesztinába, ahol az európai fenyegetettség miatt már gyülekezni kezdtek a jobbnál jobb muzsikusok. A Palesztinai (később Izraeli) Filharmonikusok koncertmestereként, a Tel Aviv-i Zeneakadémia alapító tanáraként és a legkitűnőbb izraeli vonósnégyes primáriusaként két évtizedet töltött ott, szívvel- lélekkel bekapcsolódva Izrael zeneéletének megalapozásába. Nem ok nélkül tartották akkor az ország első számú muzsikusának. Amikor azután 1957-ben engedett a csábításnak, és Ansermet hívására a Suisse Romande zenekar koncertmesterévé szerződött, nem vált hűtlenné Izraelhez, csak épp érezte: bármilyen hízelgő is a szerep, egy negyvenéves művész számára ártalmas lehet versenytárs nélküli elsőnek lenni.

Pályája 1966-tól Torontóban teljesedett ki igazán. Az ottani egyetemi katedra megengedte számára szólókoncertek vállalását világszerte, és az otthoni tanítás mellett különböző mesteriskolák vezetését - ugyancsak világszerte. Toronto megállapodást, biztos otthont és nyugodt környezetet jelentett. Fenyves Loránd esetében azonban csak látszólagos volt a megnyugvás, hiszen testi és lelki értelemben mindig fiatal és nyughatatlan, fáradhatatlan maradt. Művészi mondanivalója és tanári szenvedélye nyolcvan fölött is tovább mozgatta nemcsak Kanada különböző egyetemei között, hanem földrészeken át Amerikától Japánig, Svájctól Izraelig, Banfftól Budapestig. Valóban vigasztalhatatlanok és kétségbeesettek vagyunk, hogy ez az út most Svájcban végleg és visszavonhatatlanul lezárult.